Rizsa à la Nagy — pályafutásom rövid összefoglalója

Projektmenedzseri álöltözékben, saját bajusszal, 2001-ben, rövid minisztériumi vendégszerplésem végén		Az alábbiak maradéktalan élvezetéhez – sajátos beállítottságon kívül – szükség lesz egy monitorra is! A különböző ikonok mögött (, , , , , stb.) különféle tartalmak érhetők el kattintással. Ha a kurzort az ikon fölé húzzuk, ~1/2 s múlva felbukkan egy rövid szöveg, mely utal a tartalomra. Ezt érdemes kivárni, hátha nem is érdekli az Olvasót, ami a kattintásra elővánszorog.
	A fenti klip nemcsak a pályafutás szóra enged asszociálni a tőlem megszokott szellemességgel, de karakterem sportos oldalát is megvillantja, mintegy fáklyafénybe helyezve azt. Alapító nemtagja vagyok ugyanis egy rövid múltú, de hosszú nevű sportegyesületnek . Továbbá csakugyan van egy ugyanilyen színű kedvenc mellényem is – pihenésre.

Születésem időpontja a múlt század ködébe vész, volt hát időm rájönni arra, hogy a jövő (sőt már a jelen is) a specializációé, de ezt a felismerést mindig is igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Innen adódik, hogy – noha az érettségi évétől fogva ugyanannak az egyetemnek vagyok a polgára – a tanulás, majd a tanítás és a kutatás mellett egyéb tevékenységek is sok energiámat lekötötték.

Az efféle kilengések eredményeképp lettem négy bicajos könyv szerzője és egy ötödik “bedolgozója”, továbbá a fordítója néhány novellának és regénynek olyan kiváló szerzőktől, mint Douglas Adams, Isaac Asimov, John Brosnan, Roald Dahl és Frederik Pohl. Emellett számos, gyermekek számára írt ismeretterjesztő könyvet is magyarra fordítottam. (Szakmai könyv csak egyetlenegy szerepel fordítói repertoáromban: ezt magyarról angolra ültettem át az Elsevier és az Akadémiai Kiadó részére.)

A TTK számára bizonyos PR tevékenységet is kifejtettem. (Megjegyzem, a PR nem a Pénzügyileg Rentábilis kifejezés rövidítése, legalábbis a szempontomból nem az, hiszen afféle “önkéntes aktivistaként” dolgoztam, olykor-olykor némi jutalommal honorálva.) Kezdeményezéseim, ill. “elsőségeim” egy része kiszállásom után is él tovább (írom ezt 2009.02.27-én), amit a korlátozott időtartamú halhatatlanság jelének tekintek, s ezért büszke vagyok rá. Íme:

• 1992-ben – Kiss Ádám dékán felkérésére – terveztem egy angol nyelvű kari évkönyvet (Eötvös Loránd University, Faculty of Science, Information), melyet hat tanéven át szerkesztettem, frissítettem és fejlesztettem.
• 1993-ban – egy nemzetközi tudományos összejövetelhez, mely Vértes Attila nevéhez fűződik – kitaláltam az Eötvös Workshops in Science c. kari konferenciasorozatot mint formai keretet. Az előző linken található lapon 2009. Mikulása előtt ugyan már/még úgy tudták, hogy az EWS 1999-ben (vagy az után?) keletkezett, de ezt én véletlenül jobban tudom, mert az 1994-es első rendezvény titkári teendőit magam láttam el, és ez túl sok munkával járt ahhoz, hogy elfelejtsem.
• 2000-ben Barcza Zoltánnal együttműködve terveztünk, s a Karnak felajánlottunk egy angol nyelvű honlapot, melyet a kari évkönyv elektronikus változatának szántunk. Ez, ha nevünket nem is, de kezünk 2001-es lenyomatát a 2006/2007-es verzió még hűen őrizte.

A 2006-tal lezárult másfél évtizedben rengeteg energiám ment el (megint csak nem kényszerből, hanem önkéntesen) oktatásszervezésre is, és csak a szerencsének és Vértes Attila akadémikusnak köszönhetem, hogy emellett társszerkesztőként és részben szerzőként két nagy szakmai könyvprojekt megvalósításához is hozzájárulhattam: egyiket a Plenum, a másikat a Kluwer adta ki.
Valószínűleg a Kluweres projektnek köszönhető, hogy 2005 második felében az UNESCO-EOLSS elektronikus enciklopédia Joint Committee-je felkért a Nuclear Chemistry and Radiochemistry című “kötet” Honorary Theme Editor (HTE) szerepének betöltésére. Ebben a munkában Vértes Attila tanácsadóként támogatott.
A Kluweres projekt időközben egy Springeres projektnek is életet adott, amennyiben a Handbook of Nuclear Chemistry 2. kiadása (immár 6 kötetre duzzadva) már a Springernél jelent meg 2011 februárjában. A dolognak külön jelentőséget ad az a tény, hogy szerkesztőként – életem diplomáciai csúcsteljesítményét elérve – sikerült megakadályoznom, hogy egy egymással hadilábon álló orosz-japán szerzőpáros között virtuális orosz-japán nukleáris háború törjön ki. (Jórészt ennek a teljesítményemnek tulajdonítom, hogy 2010-ben Lévay Béla kollégámmal osztozhattam a Hevesy György-díjon, de más ok is felötlött már bennem az oklevélben említett hivatalos indoklás mellett :-)

Ami az oktatásszervezést illeti, leginkább két ötletemre vagyok büszke, melyeket az erre a célra alakított Oktatásszervezési Kari Munkacsoport (1997-1999) keretében valósítottam meg számos közreműködő segítségével:

• Az egyik a QuiKredit program, melyet arra szántam, hogy az ajánlott tantervi útvonalról letért hallgatóknak iránytűként szolgáljon egyéni “tanösvények” kialakításához az előfeltételek figyelembevételével. A programot egy akkori kollégám, Klencsár Zoltán (a világszerte használt MossWinn program megalkotója), készítette el gyakorlatilag baráti alapon, s igazította hozzá néhány éven át a folyton változó operációs rendszerekhez. [Később – az ETR-fejlesztés Kiss Ádám felsőoktatási helyettes államtitkár által megbízott projektmenedzsereként (2000-2001) – javasoltam a Dexter Kft-nek, hogy beépíthetnék a QuiKreditet az ETR-be is, de mivel nekik is volt egy fejlesztés alatt álló hasonló moduljuk, ötletgazdaként nem tartottam ildomosnak erőltetni a dolgot. Most már sajnálom, mert ez a szolgáltatás, úgy tudom, még mindig hiányzik az ETR-ből, holott Klencsár Zoli programját 1998-ban már javában használtam újabb és újabb vegyész-mintatantervek kidolgozására – (túl)buzgó OB-elnökként elébe sietve az anticipált felsőoktatási reformoknak.]
• A másik ötletem az ETR elterjedése folytán mára már okafogyottá és ezért gazdátlanná vált OKTAéder információs rendszer létrehozása volt, mely “oktatással kapcsolatos információk gyors és kényelmes elérését célozta meg egy heterogén és forráshiányos számítógép-hálózaton”. A rendszer arculatát Főző Attila (a Sulinet egykori tartalomfejlesztője, s a Tétékás Nyúz még régebbi kiváló főszerkesztője) tervezte, és egy időre Barcza Zoltán hívta új életre, barátságból vállalva a webmesterséget.

Az elején elkezdett mondókámra visszatérve megjegyzem, hogy eredeti érdeklődésemet tekintve maga a vegyészi pálya is kilengésnek tekinthető. A szomszéd gyerekek ugyanis – nem véletlenül – a Bogarász nevet ragasztották rám már egész kicsi koromban, amit továbbhurcoltam az általános iskolába is. Tulajdonképpen az egyetemi jelentkezésig azt hittem, hogy biológus leszek, de akkor az esélyeimet latolgatva meggondoltam magam , s alternatív módon finommechanikai műszerésznek, ill. vegyésznek jelentkeztem. Az utóbbi elsőre bejött. Ezért vagyok ma vegyész és nem pl. kerékpárszerelő.

Valami nosztalgia azért maradt bennem a biológia iránt. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy egy időben sok természetfotót készítettem, és az imeretterjesztő fordításaimat is inkább erről a területről válogattam, amikor tehettem. Talán ezért vonzódom a kertészet iránt is, különös tekintettel annak arra a változatára, melyet – megtévesztő módon – kreatív kertészet néven illetek. Az utóbbi remek lehetőséget ad számomra, hogy kreativitási rohamaim egy részét anélkül vezessem le, hogy a melléktermékként keletkező zöldségeket egy célzott közönség – családom, hallgatóim, Németh Zoli – nyakába zúdítanám. (Tulajdonképpen szövevényes webhelyem egésze lényegében ezt a célt szolgálja, bár óhatatlanul belekerül némi hasznos információ is egy-egy dekoncentrált pillanatomban.)

A vegyész szakot elvégezve – talán Kamondi Józsi bácsi, egykori felsőtagozatos osztályfőnököm, sugallatára, aki matematikusnak szánt – beiratkoztam estin az “alkalmazott matematikus” szakra. Diplomát ugyan nem szereztem, csak abszolutóriumot, de az egykori vonzalomnak némi nyoma maradhatott, mert mindegyik feleségem 2Γ(n) – 1 leánygyermekkel örvendeztetett meg, ahol n = 1, 2, 3 a feleségek sorszáma, Γ(n) pedig a gamma-függvény . A trendet és koromat figyelembe véve már csak egy egész leányfutballcsapat adoptálása árán kockáztathatnék meg egy negyedik házasságot.

Végül egy rövid jellemzés önmagamról. A három legjellemzőbb tulajdonságom: az optimizmus (harmadjára is megnősültem), a kitartás (egymás után négyszer adtam be vaskos pályázatot a Széchenyi Professzori Ösztöndíjra) és a realizmus (ötödjére nem pályáztam) .

Növeldék, neveldék, fokozatok (időben visszafelé haladva, irreleváns magyarázatokkal)

• A kémiai tudomány kandidátusa, MTA Doktori Tanácsa, 1996
  CSc, azaz kis híján PhD, de nem egészen az, mert azóta sem kértem egyenértékűsítést.
  Igazából kandidátus is csak azért lettem, mert az “alma mater” szigorú anyának bizonyult, és nem minősítette át automatikusan PhD-vé a kisdoktorimat (lásd alább), hanem kb. 20.000 Ft fejében további mutatványokat követelt volna tőlem.
  Minthogy az MTA DT lényegesen kevesebbet – ha jól emlékszem, 3000 Ft-ot – számított fel szabadon választott gyakorlataim bemutathatásáért és zsűriztetéséért, végül is az utolsó alkalmak egyikét megragadva az MTA DT mellett döntöttem, noha a “kandidátus” szó sértette a fülemet. (Talán azért, mert olyan hímsoviniszta hangzása van, és a nőket mindig is tiszteltem.)
  Bevallom, titokban abban reménykedtem, hogy bírálóim – addigi teljesítményemtől mintegy letaglózva – egyből “nagydoktorrá” avatnak majd, s így – számos fizikus kollégához hasonlóan – átugorhatom a kandidátusságot. Ez sajnos nem következett be, tehát “nagydoktor” helyett továbbra is “doktor Nagy” maradtam. Megjegyzem, ehhez hozzásegíthettek értekezésem bevezető mondatai is , melyeket talán nem minden bírálóm tartott az alkalomhoz illő emelkedettségűnek.
  Választásomat – mit szépítsem a dolgot! – az is motiválta, hogy az MTA DT a második nyelvvizsga helyett elfogadta azt a tényt, hogy annak idején német tagozaton németből jelesre érettségiztem, továbbá azt, hogy egyik fordítója voltam az Officina Nova által kiadott A technika krónikája c. könyvnek. Az igazi PhD megszerzéséhez kellett volna még tennem egy nem olcsó kanyart a Rigó utcába is, mert annak idején nem gondoltam arra, hogy egyszer még jól jönne egy államvizsgapapír németből is, ezért aztán nyugodtan üldögéltem babérjaimon, akarom mondani: a felsőfokú angol nyelvvizsga-bizonyítványomon.
  Azóta megokosodtam, és őszülő halántékkal szerzett tapasztalataimat a hallgatóimmal is megosztom. Ez az adott esetben annyit tesz, hogy valahányszor a “fej vagy írás” játékot hozom fel a radioaktív bomlás véletlenszerűségének, ill. felezési idejének szemléltetésére, a valószínűségi változó hozzárendelése alkalmával (hogy ti. fej = 0, írás = 1) mindig elmagyarázom, hogy nemcsak azért járok el így, mert a 0 a fejhez hasonlóan kerekded, hanem azért is, mert sokszor volt az az érzésem, hogy az írás jóval többet ér, mint a fej . (Végül is van benne valami: a tudás a fejből idővel elpárolog, viszont az írás, az megmarad.)


• Alkalmazott matematikusi abszolutórium, ELTE, 1979
  Ezt angolul “szerényen” csak ~BSc-nek hívom évtizedek óta. Másképpen szólva (koromat – a kisbetűs “nagy”-okhoz hasonlóan – messze megelőzve), a bolognai utat igyekszem követni, igaz: térkép és tájoló nélkül.
  Addig tartok ki e szóhasználat mellett, amíg hivatalosan ki nem derül róla, hogy mégsem az. Akkor szépen visszaminősítem magamat, és hamut szórok a fejemre. Szerencsére – és ezt nem dicskvésből mondom –, a gázkombin kívül van egy NDK gyártmányú szilárdtüzelésű OHRA 817 DGH/N kályhánk is, továbbá számos elégethető matematikajegyzetem, ezért a megfelelő minőségű és mennyiségű hamu előteremtésével országos hamuhiány vagy elérhetetlenül magas világpiaci hamuárak esetén sem lehet gond. (Megjegyzem, a fent nevezett kályhára már vevő is ajánlkozott a jelen lapra hivatkozva, ami megerősít abban a hitemben, hogy nemcsak magamnak írom ezeket a sorokat.)
  Alkalmazott matematikusi előképzettségemet újabban a Kar javára igyekszem kamatoztatni – mérsékelt sikerrel – teszem hozzá. A dolog úgy kezdődött, hogy 2009-ben újra beválasztottak a Kari Tanácsba. Michaletzky György dékán úr a rajt előtt felhívott, hogy elvállalnám-e az Ügyrendi Bizottság elnöklését. “Meg tudom én ezt csinálni, Gyuri?” – kérdeztem az öregedő ember bizonytalanságával. “Persze! Csak meg kell számolnod a szavazatokat.” – válaszolta. Végre egy alkalmazott matematikusi feladat! – gondoltam, és elvállaltam. Aztán kiderült, hogy jóval összetettebb ez a munka, mint képzeltem, mert nemcsak papírszavazatokat kell számolni, hanem a jelenlévőket is egy hosszú teremben, melynek még a végét sem látom szemüveg nélkül. Elsőre sikerült egy akkora számot megadnom, amely ugyan az északi tömbben dolgozók összlétszámát nem érte el, de lényegesen meghaladta a teremben tartózkodókét. Szerencsére a dékán – átlátva rögtön, hogy fejszámolásban nem vagyok már a régi (ill. ahhoz már túl régi vagyok) – feltetette a szavazóképes személyek kezét, s így – második közelítésképp – sikerült egy hihető számot bemondanom. Az ügyrendbe félhivatalosan bekerült kézszámolásos módszerrel ma már képes vagyok mintegy 10%-os hibahatáron belül maradni, és a valószínűség-számítási ismereteimre alapozva az a határozott véleményem, hogy olykor-olykor a tényleges létszámot is eltalálom!


• Természettudományi doktor, ELTE, 1975
  Köztudott, hogy ezt a minősítést (vagy mit) – amit rendszerint csak kisdoktoriként emlegettek – a rendszerváltás után a Dr. Univ. címmel, nem pedig a PhD fokozattal azonosították. Így eshetett meg, hogy jóhiszeműen (azaz a magam eszén is túljárva), előbb voltam amerikában posztdoktor (lásd alább), mint itthon “igazi” PhD doktor.


• Okleveles vegyész, ELTE, 1972
  Ezt még nem vitatták el tőlem. Mindazonáltal – azzal a feltétellel, hogy a Látogató nem használja fel ellenem – elárulom, hogy nyomban a diplomám kézhez vétele után fekete tintával kijavítottam benne a születési évemet, mert egy évvel megöregítettek, és 23 éves fejjel ezt még túl soknak találtam. (Kiegészítő nyilatkozat 2012. március 30-án: Természetesen mindezt csak kitaláltam. Továbbá a diplomám elveszett, az egyetem pedig tavaszi szünet miatt bizonytalan ideig zárva tart... a kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu... nem lehet bemenni...) További kompromittáló részleteket illetően lásd alább.


• Német tagozatos érettségi, Kaffka Margit Gimnázium, 1967
  Ez teljesen rendben van, bár jeles érettségim a mai szabályok szerint csak középszintűnek számítana, s ezt figyelembe véve (retrospektív értelemben) nem biztos, hogy jogosan vettek fel az ELTE-re, hiszen a középszintű érettségi nem jár többletpontokkal. Most már, a 40. érettségi találkozó után s az integrált (ötéves) vegyész szak küszöbön álló kifutásával, valószínűleg így sem kell többé aggódnom a nyugdíjjogosultságom elvesztése miatt, s talán egy darabig még az állásomat is megtarthatom.
  Nem állíthatom ugyan, hogy én voltam a legjobb vagy akár csak a legnagyobb fej is az “f” osztályban, ahova jártam, de azt igenis objektív mérések igazolják, hogy a legnagyobb fejem nekem volt. A mérést annak a mesternek köszönhetem, aki a kötelezően előírt Bocskai-sapkánkat a fejünkre szabta. 62-es méretű sapkám, mely tökéletesen illeszkedett a kobakomra, a csodálat tárgyaként járt körbe az osztályban, s ki-ki azt próbálgatta hitetlenkedve, hogy hány ujja kell hozzá, hogy a feje és a sapka közti űrt kitöltse. Nem csoda hát, hogy az elsőben rámragasztott “Grósz” becenév mellé (amely ugyebár a tagozatot és családnevemet figyelembe véve kézenfekvő volt), Petőfi munkásságának tanulmányozása során egy alternatíva is társult. Azok kedvéért, akik irodalomból jelesnél gyengébben szerepeltek az érettségin, hadd áruljak el annyit, hogy ez a név nem a “Szemérmetes Erzsók” volt.
  Erről jut eszembe, hogy az iskola egy ideje ismét leánykori nevén, azaz Szent Margit Gimnáziumként szerepel a telefonkönyvben.


• Nyolc általános, Törökbálinti Állami Általános Iskola, 1963
  Teljesítményemről elég ha annyit elárulok, hogy az 1955–56-os tanévben elnyertem a “csak egy napot mulasztott” elismerő oklevelet , amit ma is büszkén őrzök. Azóta az iskola neve Zimándy Ignác Általános Iskolára változott. Az új, ún. “Zsolnay” iskola viszont – mely különböző szövődmények folytán egy időben az ELTE kísérleti iskolája is volt, ahol élő gyerekekkel, többek között Zsuzsi lányommal is kísérleteztek – megkapta egykori zimándys igazgatóm, Bálint Marci bácsi nevét. Én egyelőre kitartok az eredeti nevem mellett, bár volt egy kurta időszak, amikor az I. rövidítés betoldásához erős késztetést éreztem, lévén, hogy a nem használt második keresztnevem István.


• Óvoda, Törökbálint, Baross utca, 1955
  Itt minősítést nem kaptam, hacsak nem tekintem annak azt a tényt, hogy minden áldott reggel megkaptam a magam tenyeresét Marika nénitől, mert Csutár Erzsivel, legkedvesebb gyerekkori játszópajtásommal, igencsak lassan bandukolva tettük meg az utat az oviba, és ezért folyton elkéstünk. (Azóta viszont a pontosság – talán a tenyereseknek köszönhetően – úgyszólván mániámmá vált.) Bevallom, a késések és a tenyeresek között valószínűsíthető ok-okozati összefüggést csak később fedeztem fel. Annak idején, meglehetős bambaságról téve bizonyságot, a tenyereseket az óvodai létezés kellemetlen, ám szükségszerű velejárójaként fogtam fel. (Megjegyzem, egyetlen de erős fonal még mindig az ovihoz köt. Családommal ugyanis abban a házban lakunk, amelyik régen kedves és mosolygós dadusomé volt, aki soha sem bántott.)


• Gyerekszoba, Törökbálint, Kápolna u. 15., 1954
  Csak vicceltem. Gyerekszobám egyáltalán nem volt, sőt sokáig még saját ágyam sem. Többek szerint ez meg is látszik rajtam. Mármint a gyerekszoba hiánya. Szülői házam azonban csakugyan volt a fenti cím alatt, egészen 2004-ig, amikor is húgom, hirtelen felindulásban lebontatta és újat építtetett helyette. Megjegyzem, a régi házat – hogy, hogy nem –, még létező állapotában visszaminősítették. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a házszám időközben mintegy egynegyedére, egészen pontosan: 4-re csökkent. Az utcanév mindazonáltal megmaradt, ill. a Földhivataltól 2003-ban kikért tulajdoni lapon – nem egészen friss, de mindenképpen mérvadó adatként – a Névtelen utca megjelölés szerepel.

Hosszabb külhoni tartózkodások

• “Visiting Scientist”, Lehigh University, Bethlehem, US, 1979-1980.
  Minthogy ezen az úton ment gallyra az első házasságom, elég rossz emlékeim (is) maradtak róla. Másrészt viszont Bethlehemben lángolt fel bennem újra a szerelem a kerékpározás iránt, aminek később egy párizsi biciklitúra és számos biciklis könyv lett az eredménye. Szakmai produkcióm értékesebb részét különböző okok miatt nem publikáltam akkor (mindenekelőtt a maflaságot említeném mint vezető okot, továbbá azt, hogy a látszat ellenére nem vagyok, sőt, pláne, nem voltam grafomániás). Egykori feljegyzéseimet és számításaimat második amerikai utam alkalmával kértem el Garry Simmonstól (csodák csodájára nem dobták ki annyi év alatt), s Philadelphiában, amikor időt tudtam szakítani rá, dolgoztam fel újra az egészet. Viszont elutaztam a Grand Canyonhoz, és eltöltöttem két napot és egy éjszakát odalent a 43 fokos hőségben. Elidőztem néhány napig San Franciscóban is, ahol két barátságos és helyes lánynál éjszakáztam (nem kell mindjárt a legjobbra gondolni!). A lányok egyik este meghívtak sörözni, és ez az az esemény, amiért az egészet megemlítem. Itt, a sörözőben fordult elő velem ugyanis először és utoljára, hogy magyar létemre szinkrontolmácsként funkcionálhattam két angol anyanyelvű fél között, nevezetesen: a két amerikai lánnyal egyfelől, valamint egy hadaró és kissé kapatos új-zélandi sráccal másfelől. Talán itt eresztett zsenge gyökeret belém a gondolat, hogy fordítóként is kezdhetnék magammal valamit.


• “Postdoctoral Fellow”, “Adjunct Associate Professor”, Drexel University, Philadelphia, US, 1987-1989.
  Ezt az alkalmat minden tekintetben jól kihasználtam. Egyrészt megmenekültem az otthoni anyagi gondoktól. Másrészt sikerült bebizonyítanom magamnak, hogy kutatóként sem vagyok teljesen reménytelen, ha az infrastruktúra jó, és az irodalmazás eléggé kényelmes . Rájöttem továbbá, hogy eddig nem ismert szervezőképesség is lakozik bennem . Nyilván ennek tulajdonítható, hogy hazatérésem után egy csomó szervezést, ill. helyiérdekű közszereplést vállaltam el, holott korábban minden ilyesmi elől kitértem. Társszerzője lettem egy laborjegyzetnek is, és az esték egy részét arra fordítottam, hogy a Móra Könyvkiadó felkérésére magyarra ültessem át Roald Dahl “The BFG” c. kis remekművét (Szofi és a HABÓ).Valóra váltottam feleségem gyermekkori álmát, hogy egyszer a saját szemével láthassa a Yellowstone Parkot, s végül sikerült kb. nullszaldóssá változtatnom az egészségbiztosítóval fennálló pénzügyi viszonyomat azzal, hogy egy kis hosszabbítás árán a feleségem a Thomas Jefferson Hospitalban – a biztosító költségén – szülte meg első közös gyermekünket, Annát, aki ettől automatikusan amerikai állampolgárnak számít az amerikaiak szerint , s ugyanakkor magyarnak a magyarok szerint. Örömmel jelenthetem továbbá, hogy a Drexelről sikerült hazahoznom a “Drexel Achievement Award” elnevezésű trófeát, amely ugyan – ellentétben pl. a Gorcsev Iván által elnyert fizikai Nobel-díjjal – egyáltalán nem eredményezett anyagi hasznot számomra, viszont teljesen unikálisnak mondható, amennyiben egyetlenegy példány létezik belőle, melyet a magaménak tudhatni szerencsés vagyok .

Kutatási terület

• A Mössbauer-spektroszkópia alkalmazásai.
  Megjegyzem, az utóbbi években, és különösen a Kluweres projekt, valamint az UNESCO-EOLSS projekt tartama alatt, a Mössba-laborban leginkább akkor fordultam elő, amikor kerestem valakit, vagy ha véletlenül eltévesztettem az ajtót. Ezért sokszor elbizonyodom, hogy valóban Mössbauer-spektroszkópus vagyok-e még. Nem olyan (?) régen szerepeltem a többi Mössbással együtt a Mössbauer Effect Reference and Data Journal (MERDJ) címlapján . Frissebb hír, hogy a helyi szervezők névsorában díszelgek a 2008. augusztusában nálunk szervezett ISIAME'08 weblapján és talán az összefoglaló kötetben is. Másrészt viszont tény, hogy azon kívül, hogy Zsuzsi lányommal együtt (valamint számos koronás fő társaságában) részt vettem az augusztus 20-i ISIAME-kiránduláson, az égvilágon semmivel nem járultam hozzá a szimpózium kétségtelen sikeréhez, mely elsősorban Kuzmann Ernő kollégámnak (egykori KöMaLosnak) köszönhető. Mindazonáltal kollégáim jóindulatú (bár csupán hallgatólagos) véleményét a külső megerősítés gyenge jelének véve, egyelőre fenntartom állításomat.

Ismeretátadási kísérleteim

• Fizikai kémia, magkémia, Mössbauer-spektroszkópia, analízis, valószínűség-számítás (ELTE)
• Általános kémia (Drexel)
• Kerékpáros műszaki ismeretek (BTSSZ: kerékpáros túravezetői tanfolyamok)
• A kerékpár műszaki fejlődése (TF, azaz Testnevelési Egyetem, csak az E alja leesett)
• Angol kémiai szaknyelv szaktanároknak és fordítóknak (ELTE). Akkor jöttem rá, hogy az egyik Murphy-törvény (Knowing mathematics and teaching mathematics are not equivalent) nemcsak a matematikára áll, hanem a kémiai szaknyelvre is. Ezért is örülök annak, hogy azt a tárgyat, melyet a vegyész MSc szakosoknak kitaláltam (Scienific American—The International Language of Chemistry) Szalay Luca hajlandó volt átvenni tőlem, még mielőtt elkezdődött volna az oktatása és maradandó károsodást szenvedtek volna a hallgatók.
• Völgylakók (Lowlanders) – A β-stabilitás völgyének természetrajza (ELTE, Alkímia ma: 45 perces előadás 60 percbe sűrítve) A szegedi Radnóti Gimnáziumban ugyanerre az előadásra 90 percet kaptam egy hónap múlva. Itt sikerült az időtúllépésen 5 percet lefaragnom, azaz a mondanivalómat 100 percbe sűrítenem. Ha két adat alapján szabad következtetést levonni, akkor azt mondanám, hogy hogy a Δt > 0 időtúllépés az esetemben aszimptotikusan 0, vagyis ha a rendelkezésemre bocsátott idő: t → ∞, akkor Δt → +0.

Szakmai díjak és megtiszteltetések, korábbi feladatok

• A KTCS Tudományos Diákköri Tanácsának elnöke, 1990-1998
• Az Eötvös Workshops in Science c. konferenciasorozat kiötlője, azon belül az első ilyen titkára. Az utóbbi címe: Nuclear Methods in Structural Chemistry, ELTE, 1994
• Trefort Ágoston-emléklap, ELTE, 1995
• A KTCS Oktatási Bizottság elnöke, 1997-2005
• A TTK Tudományos Diákköri Tanács titkára majd alelnöke 1997-2006
• Gróh Gyula-díj, KTCS, 1998
• Fáy András-díj, Fáy András Alapítvány, Budapest, 1999
• Mestertanár kitüntetés, OTDT, Budapest, 1999
• IUPAC nemzeti képviselő, IUPAC Commission on Radiochemistry and Nuclear Techniques (Project Number: 2001-074-1-500), 2000-2001
• Tudással Magyarországért Emlékplakett, OTDT, Budapest, 2002
• IUPAC tagság (IUPAC Fellow), IUPAC, 2004-
• Tudományos Diákkörért Érem, TTK, Budapest, 2004
• Pro Universitate Emlékérem, ezüst fokozat, ELTE, Budapest, 2005
• UNESCO-EOLSS, International Editorial Council tagja, 2006
• Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett, Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztere, Budapest, 2007
• Journal of Radioanalytical and Nuclear Chemistry, szerkesztőségi tag (Board of Associate Editors), 2007
• Hevesy György-díj (Lévay Bélával megosztva), a „Hevesy György-díj a nukleáris biztonságért” kuratóriuma, Budapest, 2010
• XXX. Jubileumi OTDK Emlékérem, az OTDT Elnöksége, Budapest, 2011

Interjúk

• Claudia Winkler riportja fordításelemző szakdolgozatához (1998.11.24.) doc átirat CW-től (1999.03.16).
• Tétékás Nyúz SETI rovata (2004.04.14.) html.(Google archívumból lementve)
• Magyar Narancs PEDELLUS melléklete (2004.09.16.) 1 tanár: Útikalauz stopposoknak, bicikliseknek, vegyészeknek (R. Andróczy Orsolya), doc & pdf kézirat, jpg portré (Németh Dániel).
• Fikszrádió (98 MHz) Kerékbár rovata (2006.02.14.) mp3 ~21 MB! A műsorajánló jpg képernyőképe.
• Bikemag Portré rovata (2006. július) Nagy Sándor, a Bicajos könyv szerzője doc kézirat, jpg portré (- balázs) html.(Google archívumból lementve).
• Tétékás Nyúz Lágymányosi Portrék rovata (2009.10.07.) 1-ügyű? Nukleáris Glosszárium à la Nagy (Mécs Anna ). (Mécs Anna blogját érdemes felkeresni, mert nálam jelesebb személyekkel is készített interjúkat.)

Egyéb elvámolni valóm

• Három sikeres szereplés biciklis könyveimmel az Ezüstgerely Művészeti Pályázat Sportirodalom kategóriájában, 1986, 1988, 1990.
  A két első könyvemet 2007-ben ismeretlen tisztelőim beszkennelték és feltették a webre (Bicajoskönyv, ill. Kerékpárosok könyve), amitől már-már élő halhatatlannak éreztem magam, holott második anyósom mindig is hangsúlyozta, hogy élhetetlennek tart. Természetesen a kettő nem zárja ki egymást, ti. jogdíjat nem kaptam az internetesített könyvek után, de nem is tartottam rá igényt, hiszen a kiadók is aprópénzzel fizettek ki, s örültem, hogy egyáltalán a kiadás mellett döntöttek. Megjegyzem, az egyik ilyen helyen 2009-ben egy bizonyos “snoop” tréfásan kilátásba helyezett egy chipines gyűjtést a javamra. Ezért egy ideig reménykedtem abban, hogy nemsoká nemcsak híres leszek, hanem gazdag és szép is. Sajnos, közben a "kóbor macskák" (alleycats; alleycat: an illegal bicycle race through an urban environment, with no real race course, only checkpoints) felszívódtak. Szerencsére még idejében letöltöttem a fájlokat, és az egyiket, kissé feljavítva, feltöltöttem a szerverre, és hozzálinkeltem a biciklis könyvekről szóló oldalamhoz.
  Örömmel konstatálom, hogy az ELTE-n sem kell már rejtegetnem múltamnak ezt az egykor eltitkolt részét. Az ELTESEOUTI történeti bevezetőjében ugyanis rögtön Eötvös Loránd után következem a listán – persze nem a tudományos jelentőség tekintetében, hanem csak sorrendben –, ami még így is elég jó helyezés. Ebből az sem von le, hogy Princzinger Péter, az Országúti Kerékpáros Szakosztály vezetője, személyes jó ismerősöm.
• Aranykenguru díj, Budapesti Természetbarát Szövetség (BTSZ – a ma használt név rövidítésével: BTSSZ) Kerékpártúra Bizottsága, 1986
• Tiszteletbeli tag, Aranykerék díj, Magyar Kerékpáros Túrázók Szövetsége (MKTSZ), 1993
• Roald Dahl: The BFG c. könyvének fordítását, melynek a Szofi és a HABÓ címet adtam, a “humán társadalom” pozitívan fogadta. Például Claudia Winkler, a Humboldt-Universität zu Berlin és a Szegedi Egyetem egykori hallgatója 1999-ben írt “Eingriff und Fehlgriff (Übersetzerische Freiheit und ihre Konsequenzen am Beispiel der deutschen und der ungarischen übersetzung von Roald Dahl’s Kinderbuch The BFG)” c. összehasonlító diplomamunkája akár dicséretként is felfogható. Különösen sokat jelentett számomra, hogy Borbás Mária, számos kiváló könyv profi fordítója, is jónak tartotta munkám eredményét. (Lehet, hogy neki köszönhetem azt is, hogy a fordítás rám maradt. Úgy rémlik, a közben elhunyt Aszódi T. Éva, a könyv későbbi szerkesztője őt említette, mint aki a könyv fordítását problémásnak találta a sok szójáték miatt. Én viszont – afféle hályogkovács – nem ismertem lehetetlent.) A fordításom alapján bábjáték is készült , melyet 2006-ban ismét bábszínpadra vittek Görög László rendezésében és a Harlekin Bábszínház előadásában. Megjegyzem, a HABÓ (azaz Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás) azért lett szószerűen kimondható és már-már értelmes hangulatfestő rövidítés, mert úgy éreztem, hogy a betűrövidítések többségét kapásból valamilyen intézmény vagy párt megnevezésével (l. KTSZ, TSZCS, MSZMP stb.) asszociálta volna az akkori olvasó. Az eredeti BFG feloldása Big Friendly Giant, azaz szó szerint Nagy Barátságos Óriás, NBÓ.
• 1989-ben néhány fordítási tervvel tértem vissza a philadelphiai Drexel Universityről, ahol kishíján két évig dolgoztam a Mössbauer-laboratóriumban. Miután a kint lefordított HABÓ révén némi hátszelet éreztem a Mórában, megkerestem Kuczka Péter főszerkesztőt, hogy szívesen lefordítanám Frederik Pohl: Gateway c. könyvét, a hícsí “trilógia” bevezető kötetét. Kiderült, hogy a könyv szerepel a Galaktika következő évi tervében, de fordítót még nem kerestek hozzá, úgyhogy egy nyolcoldalas próbafordítás alapján enyém lett a megbízás. A könyv Az Átjáró címmel jelent meg először, aztán az Ulpius-ház lekoptatta a határozott névelőt a címről . Engem nem kérdeztek meg, mert halottnak hittek, de alighanem belementem volna, mert élőben is engedékeny vagyok.
• Nagy kihívás volt lefordítani Douglas Adams: The Restaurant at the End of the Universe c. könyvét, melynek a Vendéglő a világ végén címet adtam. Úgy érzem, jól sikerült, és a visszajelzésekből ítélve nem állok egyedül ezzel az érzéssel. Ezt bizonyítja a tény is, hogy noha a könyv nem hiánycikk, több pédányban is fent van a weben – igaz, a fordító megnevezése nélkül.
• 1992-ben engem bízott meg az akkori dékán, Kiss Ádám, hogy hozzak össze egy új címertervet a TTK részére. Ez volt az első “hivatalos” együttműködésem Iscsuval, akivel egy képes biciklis könyvön és a fent említett Dahl-könyvön már volt szerencsém “nem hivatalosan” együtt dolgozni. A címer természetesen az ő műve, mégis érzek egy kis meg nem alapozott büszkeséget, valahányszor a színes kövekből kirakott címerre nézek a TTK halljának padlózatán.
• 2009-ben ben megkért Tarczay Gyuri, az Alkímia ma kiötlője és szervezője, hogy tartsam meg az évadnyitó előadást a 2009/2010-es tanévben. Nem sikerült ugyan olyan rosszul, mint számítottam, de azért jól sem. Viszont hálás vagyok Gyurinak a megelőlegezett bizalomért, amelyre ugyan nem szolgáltam rá, de legalább igyekeztem. Mintegy kompenzáció gyanánt kreáltam a sorozathoz egy logót , amelyet Szabados Ági, az intézeti előadások stb. webmestere, feltett az intézeti hírek és programok oldalára. (Erre majdnem olyan büszke vagyok, mint arra a kis totemre , melyet a jelen oldal favikonjaként használok.)
• Enyhe túlzással élve – szinte minden évben kapok olyan visszajelzést hallgatóktól, amiből azt szűröm le, hogy akadnak néhányan, akik értékelik azt az erőfeszítésemet, amint a “Magkémia” vagy a “Nukleáris tudományok alapjai” c. tárgy előadójaként kifejtek. Ez annál inkább jólesik, minthogy jómagam igencsak kritikus szemmel néztem annak idején az előadóimat, olyannyira, hogy (az egyetemi szabadsággal élve) alig-alig jártam előadásra, és ez a diákjaim előtt sem titok. Igazából már azt is elismerésnek (majdhogynem kitüntetésnek) veszem, hogy egyesek már-már rendszeresen járnak az óráimra, holott senki sem kényszeríti őket. (Én semmi esetre sem, és szerencsére a TVSZ – bocsánat: a HKR – sem.)
• Kollégáim, akikkel a Magkémiai Tanszéken/Laboratóriumban, a Tanszékcsoporton/Intézeten vagy a Karon belül volt szerencsém eddig együttműködni, mindig is komolyan vettek. Akkor is így volt ez, amikor “komolyságomat” nem tudtam (vagy önfejűen és a magam kárára, nem voltam hajlandó) kellő mennyiségűés minőségű papírral dokumentálni .
• Végül, de nem utolsósorban, büszke vagyok arra, hogy rengeteg hibám ellenére még mindig talál bennem annyi jó tulajdonságot harmadik (és remélhetőleg utolsó) feleségem, hogy ennyi év után is kitart mellettem. Annak dacára teszi ezt, hogy polgártársaim többségét messze magam elé utasítva máig sincs autóm, és ez az állapot most már véglegesnek ígérkezik . Hozzáteszem, hogy még saját “közúti kapcsolat”-ra (magyarán saját utcai bejáratra és kapura) is csak 2007-2008-ban tettünk szert, mintegy negyedszázados reménykedés és célzott stratégiai lépések sora után jutva el addig az – életművem csúcsának tekintett – állapotig, mely egy normális háztulajdonos számára a kiindulási pontot jelenti. Némi óvatossággal teszem hozzá: olykor az az érzésem, mintha gyerekeim is szeretnének egy bizonyos mértékig (és nemcsak a szűkmarkú aprópénzeszsákot látják bennem, aki vagyok), pedig némelyik felnőtt már, némelyik pedig “serdül”, ahogy Anna lányom mondja (aki e sorok írásakor éppen a kettő közötti határ áthágásának folyamatában volt).
  Családom ki nem érdemelt bizalmát mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy 2008. július 6-án hárman közülük (feleségem, Anna és Évi) el mertek indulni velem egy háromhetes biciklitúrára (a fentebb említett vadonatúj kijáratot véve kiindulási és érkezési pontnak). Feleségem úgy emlékszik vissza a (tor)túrára, hogy folyamatosan veszekedtünk. Pedig ez nem egészen igaz, mert amikor éppen szakadt az eső, békében megvoltunk egymással. Márpedig az eső gyakran esett, néha egész nap. A túra során – saját erőnkre támaszkodva – lényegében baleset nélkül kerekeztünk haza Donaueschingenből a Duna mentén Törökbálintra. Lényegében baleset nélkül, mondom, mert azért az 1400-1500 km-es út végén, Budapesten, a Margitsziget magasságában, belém rohant egy hamari biciklista, és krumpliszirom alakúra dizájnolta át a hátsó kerekemet. Szerencsére más baj nem történt, és még a 173-as buszt sem szorítottam le a Bartók Béla útról, pedig nagyon igyekeztem.

Utolsó frissítés dátuma: 2012-12-02

Copyright © Nagy Sándor m & m 2000-2012

Vissza Nagy Sándor honlapjára.