Douglas Adams: Vendéglő a világ végén

Szeretnék tisztázni egy félreértést. Ismerőseim egy része – ismerve ezt a munkámat – feltételezi, hogy az egész „trilógiát” én fordítottam. Nos, ez nem így van: engem csakis a második kötetért illet dicséret vagy szidalom.

Az első kötetet, a sorozat leghíresebb tagját, magát a GALAXIS Útikalauz stopposoknak címűt (eredeti angol címe: The Hitch Hiker's Guide to the Galaxy), Molnár István „szaktársam” fordította. A „szaktárs” minősítést azért merem megkockáztatni, mert ez a Molnár István végzettségét tekintve vegyészmérnök, jómagam pedig ún. okleveles, azaz TTK-n képződött vegyész vagyok (hogy kémiaiul fejezzem ki magam), s a kifürkészhetetlen „valószínűtlenségi mező” jóvoltából éppen Douglas Adams eme „trilógiájánál” kereszteződtek pályáink anélkül, hogy személyesen ismertük volna egymást. (Azóta egyszer beszéltem vele telefonon, és szóban jóváhagyta azt, hogy minden szempontból szaktársnak nevezzem. Úgy látom, hogy a Wikipédia szerkesztői is egyetértenek ebben, mert őt is abba a kategóriába sorolják, amelyikbe engem.)

• Vegyészeten kívüli kilengéseim, mellesleg, összehoztak egy másik Molnár Istvánnal is (művésznevén, ill. ahogy a barátai emlegetik, Iscsuval), aki többek között a gyerekek számára írt egyik bicajos könyvemet (Versenybringa és társai) tervezte és illusztrálta. Iscsu volt az is, aki másik kedvenc fordításomat, Roald Dahl: Szofi és a HABÓ (eredeti címe: The BFG) c. könyvét illusztrálta.
• Hogy a „valószínűtlenségi mező”-nél maradjunk, van még egy Molnár István, nevelt öcsém, aki szakmán kívüli kilengéseimben szerepet játszott. Petivel (ahogy a család akkoriban hívta a többi Istvántól megkülönböztetendő) közösen valósítottuk meg 1981 augusztusában (te jó ég, de régen volt!) rögeszmévé vált álmomat, hogy biciklivel jussak el Párizsba, s kétkerekűvel mártózzam meg a Diadalív körül áramló gépkocsiörvényben. Néhány évvel később ő volt az, aki első bicajos könyvem, a Bicajoskönyv, első és hátsó borítóján virítva segített abban, hogy közös és máig felejthetetlen utunk két vizuális emlékeztetője ne keveredjen el a számtalan diafelvétel között, melyeket fiatalabb koromban lelkesen gyártottam.
• Végül, az általam közelebbről ismert Molnár Istvánok körét hadd tegyem teljessé egykori általános iskolai osztálytársammal, a kis Molnárral, akivel az órák közti szünetekben sokat bohóckodtunk együtt az udvaron, bár erre ő talán már nem is emlékszik. Ki tudja, talán ezekből a bohóckodásokból táplálkozik humor iránti vonzalmam s lassan fogyatkozó humorérzékem.

A „Vendéglő a világ végén”-re visszakanyarodva, a másik félreértés az első kiadás szerkesztőjétől ered, aki a könyv lelkes ajánlásában az én „bravúros nyelvi leleményemnek” tulajdonít több olyan kifejezést is, amit a fordító/vegyészmérnök Molnár Istvántól vettem át. Valójában, amit én a magam részéről fordítói bravúrnak tekintek (vagy nevezzük egyszerűen profi hozzáállásnak egy amatőr részéről?) az az, hogy úgy igyekeztem lefordítani a könyvet, hogy az olvasó ne érezze azt, hogy a második kötetet valaki más fordította. És ez bizony nem kis kötöttséget jelentett számomra ebben az amúgy élvezetes munkában.