Ngy Sndr: Prska és a Frks

Új mese régi gyerekeknek

(Megjelent a Tétékás Nyúz 1992. február 6. & 13-i számában)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország.

Abban az országban volt egy nagy, kerek erdő – úgy is hívták, hogy... Nézd, most nem jut az eszembe!

Annak az erdőnek a szélén volt egy kis falu, s abban a kis faluban lakott egy olyasforma korú kislány, mint Te. Pontosabban mondva, olyan öt és hetvenöt év körüli lehetett – tudod, milyen nehéz a női személyek korát megállapítani!

Ez a kislány nagyon takaros teremtés volt, legalábbis egy bizonyos távolságról. Mert bizony közelebbről rögvest kiderült, hogy nemigen szeret mosakodni. Szörnyű és nehezen gyógyítható betegség tartotta markában: a víziszony. Ez a kór éppen azt az agyközpontot támadja meg a sok közül, amelyik a mosdással kapcsolatos. Minden második szombaton, amikor az édesanyja erőnek erejével megmosta a nyakát (nem a sajátját, hanem a kislányét; a sajátjára a többi szombaton kerített sort), szóval nyakmosáskor, olyan veszett üvöltés hallatszott ki a fürdőszobából, hogy a falu állatorvosa azóta is összekeveri a víziszonyt a veszettséggel, s ez a helytelen nézet kezd gyökeret ereszteni a többi orvos fejében is.

Ha a mosdást nem is szerette, annál inkább imádta a fürdést! Igaz, azt is csak amúgy tyúk módjára: a porban. Akármilyen szép piros ruhát adott is rá reggel az anyukája, az biz' egy-kettőre csúf, szürke, poros lett. Hiába kérlelte szegény asszony, hogy azt mondja: – Eredj, fiam, Sáros, mosakodj meg! – a hitvány kölke nem hallgatott a jó szóra. Az anyukája már legszívesebben maga verte volna el rajta a port, de modern asszony volt, szihológiában járatos, nem az a fajta, aki a traumát összetéveszti az teaaromával. Még a férjeurát is visszafogta: – Nem oda Béla! – mondogatta gyakran, amikor az elő-elővette a porolót.

No persze, a férjét nem Bélának hívták, ez csak a Budáról jutott az eszembe. Különben is, mint minden mesemondó, magam is hazudós vagyok egy csöppet. Természetesen, ezt Neked úgy illik mondanod, hogy a Bácsi vicces természetű! Szóval, most már elárulom: akkor is csak vicceltem, amikor ráfogtam, hogy az anyukája Sárosnak hívta a kislányt. De ezt biztos Te is kitaláltad már, hiszen hogy lehetne valaki sáros, aki poros, pláne, ha a vizet messziről kerüli. Az a széntiszta igazság, hogy a kislány piros ruháira ez a név volt ráhímezve piros selyemcérnával: PRSKA

Mert azt el is felejtettem mondani, hogy ebben az országban egy abszolúte felvilágosult király uralkodott, aki, a teljes rendszerváltás híve lévén1, nem riadt vissza a legbátrabb reformoktól sem. Első intézkedéseként például, hosszú rendeletben adta ki a népnek, hogy "Visszamenőleges hatályérvénnyel minden tulajdonnév leírásakor az első két magánhangzót ki kell hagyni a szóbanforgó szóból, a tintával, nyomdafestékkel és papírral való takarékosság oka végett". Természetesen – a takarékosságot sem adják ingyen – újra kellett nyomtatni az országban minden könyvet, ami csak Gtnberg óta megjelent. A közvetlen anyagi vonzatot csökkentette persze az a körülmény, hogy a történelemkönyveket így is, úgy is újraírták volna, mert a régi tények és megállapítások nem feleltek meg az új idők új és haladó szemléletének.

Az intézkedés nagy népszerűségnek örvendett országszerte, mert új munkahelyeket teremtett a nehéziparból szélnek eresztett munkások számára. A dolgozók felvételénél rendkívül körültekintően jártak el, és igyekeztek mindenkit az eredeti képesítésüknek leginkább megfelelő új munkakörbe osztani. Hogy csak egyetlen példát említsek: az olvasztárokból így lettek olvastárok, ami a korrektor és az olvasószerkesztő egyesített feladatát ellátó specialistát jelenti a könyvszakmában.

A rendelet egyébként nem sok vizet zavart a hétköznapi életben, hiszen elég jól ki lehetett találni, hogy melyik rövidítés milyen nevet takar. A faluban például mindenki tudta, hogy azt, hogy PRSKA, valójában Poroskának kell kimondani. Legfeljebb az idegenek tévesztették el néha a megszólítást, de ők is csak reggel, amikor még tiszta piros volt Prska ruhája, s pirosan díszlett rajta a selyemhímzés is, amit – gondolom kitaláltad már – a Piroska rövidítésének véltek.

Persze az idegeneknek nem kellett volna találgatniuk. Bevett szokás volt, hogy aki nem biztos egy név kiejtésében, az egyszerűen ö hangokat ragaszt be a mássalhangzók közé. A rendelet egyik segédcvikkelye ugyanis kimondta, hogy ezért senki sem sértődhet meg. Egy idegen tehát bátran olvashatta a TKS LSZL feliratot Tökös Löszölnek, akkor is, ha az illető szívesebben hívatta volna magát, teszem azt, Tikos Lászlónak.

Mondanom sem kell: nemcsak Prska ruháján díszelgett ilyen és ehhez hasonló rövidítés, hanem minden teremtett lélekén országszerte. Így például Prska nagyanyjáén, aki a Nzd, Mst Nm Jt Z Szmbe! elnevezésű kerek erdő túloldalán lakott egy apró házikóban, ezt a feliratot lehetett olvasni: JSGOS NGYNYÓ.

Fölöslögös hangsúlyoznom: minden falusi tudta, hogy az öregasszonyt Jóságos Nagyanyónak kell szólítani, ha nem akarod, hogy menten varasbékává változtasson. Egyébként Prska öreganyja más trükköket is tudott, s egészében véve a legszórakoztatóbb vasorrúbába volt a környéken. (Ezt nem Vsrrúbábának kellett írni, mert a rendelet csak nevekre vonatkozott, nem pedig foglalkozások megjelölésére.) Egy baja volt csak a Jsgos Ngynyónak, az, hogy a bűbájoskönyvek olvasásától igen-igen meggyöngült a látása. Ezért aztán nemegyszer előfordult, hogy olvasószemüvegen át még a saját unokáját sem ismerte meg. Leggyakrabban egy bizonyos vajákos szerzettel tévesztette össze. Ez a vajákos szerzet az erdőben élt, és télen-nyáron bundás pufajkát viselt. Ha hiszed, ha nem, ennek a pufajkának az elejére az volt kihímezve, hogy: GNSZ FRKS.

Ezt a torzonborz szőrmókot azért hívták Gnsz Frksnak, mert nagyon gonosz volt. Annyira gonosz, hogy ha valaki csak egy kicsit is rendetlenkedett az erdőben – teszem azt letért az erdei ösvényről, hogy pár szál szigorúan védett virágot szedjen beteg nagyanyjának -, menten előkapta jókora furkósbotját, s végigtáncoltatta az illető hátán. Minthogy a falu összes lakosa átesett már egyszer s másszor ezen a fájdalmas kezelésen, mind tudta azt is, hogy a Gnsz Frks olvasata Gonosz Furkós, sőt, azzal is tisztában voltak, hogy a helyes megszólítás nem "Hé, te vajákos!" immár, hanem "Tisztelt Természetgyógyász Úr".

No persze, a Hzdós Grmm Tstvrek, akik szintén a faluban laktak, később mindent összevissza hantáztak, még a neveket is elferdítették, ami végtére is nem csoda, hisz nemigen tudtak olvasni, pláne rövidítéseket. Hogy mást ne mondjak, a Gnsz Frkst Gonosz Farkasnak írták – ámbár, ez az egy tévedésük megmagyarázható, amint az ki fog derülni a későbbiekben.

Egyébként a Hzdós Grmm Tstvrek mindig is zavaros fejűek voltak, s épp ennek köszönhették azt is, hogy a végén el kellett hagyniuk a falut. A dolog a Krptlási Trvnnyel függött össze. Volt az apjuknak azelőtt egy kis szőlője, amit az előző király beolvasztatott a szomszédos királyi gazdaságba. Erre szerettek volna szegények kárpótlási jegyet kérni (ami mellesleg fityiszt sem ért), s amikor hirtelen nekik szegezték a kérdést, mégis mi lett volna a neve annak a birtoknak, hamarjában nem jutott eszükbe. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, csakhogy az öregebbik fivér röstelkedve be is vallotta a dolgot, ilyenformán: – Nézd, most nem jut az eszembe! – Erre persze lehordták őket mindenféle csalóknak, hisz mindenki tudta, hogy a Nzd, Mst Nm Jt Z Szmbe! nevű kerek erdő mindig is a falu osztatlan tulajdona volt. Igaz ugyan, hogy újabban sokak foga fájt rá, többek között a Gnsz Frksé is, aki mostanában már nemcsak a hullott gallyakat szokta hazaprivatizálni onnan, de általában véve úgy viselkedett, mintha az egész erdő az övé lett volna. Hogy mást ne mondjak, mindenféle tiltó táblákat helyezett el benne, amire egyébként még vissza fogok térni.

Biztos furcsának találod, hogy még a Gnsz Frks bundájára is rá volt hímezve a neve, pedig ő aztán már régen kinőtt az óvodás korból. Az az igazság, hogy Krly Krly – nálunk Károly Királynak írnák – mindjárt uralkodása első napján rendeletbe adta, hogy "mivel, s főképp miképp, a személyi szám valamint a személyi igazolvány sérti a személyiségi jogokat, ezért s ezen túl minden személy kifiaborjúságát a ruházatára hímzett névfelirat alapján köteleztetik megállapíttatni, amely határozat alól vagylagosságnak helye nincsen. Vonatkozik továbbá ez a rendelet vajákosokra, vasorrúbábákra, sőt és leginkább boszorkányokra is, akikre egyébiránt Knyvs Klmn 1. sz. kir. rendelete a mérvadó, miszerint fentnevezettek pediglen nem léteznek".

A jogi helyzet tisztázása után, térjünk most vissza oda, ahol Prska épp szidást kap anyukájától:

– Ej-ej, Prska! Már megint csupa por minden porcikád! Poros a sporttáskád, poros az összes portékád! Ha így viselkedsz, nem kapsz a kaporszószból, pedig tudod, mennyire szereted, pláne csuporból, porcukorral. És a lábad is hogy néz ki, fiam! Ilyen poros lábbal legfeljebb a porkolábképzőbe vesznek fel nyolcadik után, de az is lehet, hogy mehetsz portásnak Portugáliába!

Ebből is látszik, hogy szegény asszonynak mennyire ki voltak az idegei Prska betegsége miatt. Bizony, nemegyszer előfordult az is, hogy már a hentesnél is porkoltnakvalót kért pörköltnekvaló helyett, s amikor a boltos megkérdezte tőle, milyen állat húsa legyen az, olaszul felelte: porco! Szíve szerint persze portugálul válaszolt volna erre is, de csak spanyol szótár volt a Kzsgi Knyvtrban, és spanyolul a disznót puercosnak írják, amit még a könyvtáros sem tudott rendesen kiolvasni. Ami (zárójelben jegyezve meg) nem olyan nagy csoda, hisz orosztanárból képezték át könyvtárossá, nem pedig spanyolból.

Szerencsére, amilyen gyorsan jött a mérge a jóasszonynak, olyan gyorsan el is párolgott, s utóbb még meg is sajnálta mosdatlan gyermekét, akit utoljára a keresztelőmedence fölött tudott rávenni a hajmosásra, akkor is csak úgy, hogy a szenteltvízbe sampont kevertetett a sekrestyéssel. No de most nem a hajmosásról akarok beszélni, hanem arról, hogy a jóasszonynak eszébe jutott, hogy úgyis szünidő van az iskolában, elküldi szülöttjét nyaralni az öreganyjához.

– Ide hallgass kislányom! Itt van ötszáz fityisz. Vedd fel apád mérföldjáró csizmáját, és ugorj el a KZRT-be. Vegyél a nagyanyádnak egy üveg bort meg egy kalácsot. Azt faxozta szegény asszony, hogy nem érzi jól magát mostanában. Tudod, mennyire szereti az öreglány a bendőjét, az is lehet, hogy menten meggyógyulna egy kis foga alá valótól, pláne, ha beleáztatnánk a borba egy kis szárazbékát, abból, amit még tavaly tettem el télire. Holnap reggel el is vihetnéd neki. Ha akarsz, ott is maradhatsz nála egypár napig. Most pedig kapd fel, fiam, a kosarat, és eridj. Ja, és itt van még két fityisz! Visszafelé vehetsz érte magadnak egy fagyit!

– Pertye! – mérgelődött magában Prska. – Mintha nem tudná a muter, hogy a kétfityiszes fagylaltot már rég tizenhat fityiszért adják!

A boltba érve Prska leadta a rendelést: – Kérek egy kalácsot és egy üveg bort. De jó erős piát tessék adni, mert kalapkúrához lesz, betegnek!

– Erősnek erős piát kapsz, mert borom az nincs, csak lengyel vodkám. Kalács helyett pedig vigyél sósperecet!

– De...

– Semmi de! Megmondtam, hogy bor nincs, csak lengyel vodka, és kalács sincs, csak sósperec! Különben is, befoghatnád végre azt a poros szádat! – dörrent rá mérgesen az eladó.

– "Én nem fogom be poros számat!" – idézte Prska, akinek, ebből is látszik, nem Ptfi Sndr, hanem Jzsf Ttla volt a kedvenc magyar költője.

Biztos csodálkozol azon, hogy Prskának végül is vodkával és sóspereccel kellett beérnie bor és kalács helyett, holott a Hzdós Grmm Tstvrek pont fordítva állították be a dolgot, miután kimentek Nmtországba szerencsét próbálni2. Nos, mint mindennek a világon, ennek is gazdasági háttere van.

Krly Krly reformjai mindenre kiterjedtek, így a gazdaságra is. Hogy a pénzügyi életet fellendítse, aranytojást tojó tyúkokat, szaknyelven szólva: aranytojkákat, kívánt behozatni a Nygti Krlyságból. Sajnos, a cserearányromlás és az infláció miatt nemzeti fizetőeszközük, a fityisz3, már fityfenét sem ért, ezért aztán kénytelen volt ismét felvenni a kapcsolatot régebbi kereskedelmi partnerükkel, a Klti Krlysággal. Különböző élelmezési gondokra való hivatkozással azonban a keleti partner termékfejlesztést hajtott végre aranytojást tojó tyúkjain, így csak idehaza derült ki róluk, hogy tojnak aranyat tojni. Gyanús színű görbe végtermékük szerencsére ehetőnek bizonyult a KRM vizsgálata szerint. Megállapították azt is, hogy sózás és szárítás után apró ropogós sósperechez hasonló termék nyerhető, amely megfelelő hőmérsékleten kezelve önként felveszi a KRF (Kvló Rk Frma) jellegzetes háromszög alakját. Hosszas levelezés után tisztázódott az is, hogy a dolog nem véletlen, ugyanis a keletről behozott termék valójában perecet tojó tyúk, szaknyelven: perectojka.

A váratlan perecdömping rombadömpötte a sütőipart, így jóformán minden pékségben csak sósperecet lehetett kapni. Kalácsot csak kalácsonykor árultak, minden szökőévben. (Tudniillik, a szökőévekben esedékes karácsonynak kalácsony volt a hivatalos neve a királyságban.)

Ami a lengyel vodkát illeti, tulajdonképpen hazai bor volt azokban az üvegekben, csak a címkét ragasztották át rajtuk, részben azért, mert így nagyobb haszna volt rajta a kincstárnak, másrészt a háborgó kedélyek lecsillapítása végett. Hivatalos kormányvélemény szerint ugyanis a sósperechez jobban megy a vodka, mint a bor, s ezzel az egyszerű trükkel kiegyenlítettebbé lehetett tenni a hazai árukínálatot. A harmadik ok az volt, hogy a helybéli bor amúgy is értékesíthetetlen volt a világpiacon, s már a lengyelek is fügét kezdtek el mutogatni, amikor a honi külkereskedők fityisszel akarták rendezni italtartozásukat. A hitel pedig nemcsak az almavodkára volt almás, hanem a többi lengyel vodkaféleségre is.

Prska tehát másnap reggel lengyel vodkával és sóspereccel kerekedett fel beteg nagyanyjához, a Jsgos Ngynyóhoz. Anyukája, akit egyébként Jsgos Nykának hívtak, utánakiáltott még néhány anyai jótanácsot: – Aztán le ne térj az útról, lelkem!

– Jó, jó! – dünnyögte Prska, és eltűnt a kanyarban. Azt már nem is hallotta, hogy anyukája hozzáteszi még: – És eszedbe ne jusson virágot szedni az erdőben! Tudod milyen háklis a Gnsz Frks mióta nem választották meg képviselőnek!

Prska tehát elindult az erdő irányában. Alig ért be a fák közé, amikor észrevette, hogy valaki táblát helyezett el az út fölé:

Nzd Mst Nm Jt Z Szmbe!
Rbrétum & Btnikus Krt

 

A nagy tábla alatt egy kisebb függött, ezzel a szöveggel:

Isten hozott, jóbarátom!
Ez itten egy arborátom...
Arborétum, helyesebben...
Csak a rím nem helyes ebben.

Nem szabad a fűre lépni,
virágokat üptre tépni!
Dalolni se szabad itten!
Jóbarátom, hozott isten!

Gnsz Frks, s.k.
természetgyógyász
és főcsirkész

Prskának persze, mihelyt elolvasta a tilalmat, nyomban kedve kerekedett, hogy letérjen az ösvényről a harmatos fűbe, és szakítson néhány szál szarkalábat a Jsgos Ngynyónak. Közben eszébe jutott az a dalocska is, amit még a választások idején tanított nekik a tanító bácsi, aki a Gnsz Frks riválisa volt a helyhatósági választásokon. Nyomban dudorászni kezdett:

Iskolában, hat Á-ban,
Gnsz Frks gatyában.
Micsináljon, ha nincs ész?
Lesz belőle főcsirkész!

Most biztos azt gondolod, milyen ócska kis vers. No persze, igazad is van! Mindazonáltal, nem szabad figyelmen kívül hagynod azt a tényt, hogy a tanító bácsi képesítés nélküli tanerő volt, akitől már ez is nagyon szép teljesítmény. Másrészt viszont fölösleges lett volna jobban törnie magát, hiszen ezzel is sikerült elérnie, hogy a pufajkás Gnsz Frkst elüsse a képviselőségtől, s ő maga polgármester legyen.

Szóval, ahogy így dalolgatott magában Prska, mit ad isten, egyszer csak elébe toppan a Gnsz Frks. – Hát te, haszontalan kölök, mit csinálsz itt, ahol a madár se jár? – vonta kérdőre a kislányt.

– Hát... Hát...

– Ne hátogj itt nekem összevissza! Látom én, hogy miben mesterkedsz! No majd én megtanítalak a botostáncra, ne félj! – kiabálta, s már elő is kapta nadrágja hátuljából hírhedt furkósbotját, s csépelni kezdte vele Prskát, ahol érte. Főleg nevelő célzatú volt ez a verés, ezért elsősorban a megfelelő apukumturhás pontokat célozta meg gyengéden a ruhával fedett testrészeken, de nem volt már az a fiatal verőlegény, mint egykoron, így esett, hogy az egyik ütés a fején találta el a kislányt.

Prska azonnal kifeküdt az ütéstől.

A nap kezdett már nyugovóra térni, amikor ismét eszméletre tért. – Hű, de koszos vagyok! Mi történhetett velem? – ezek voltak az első, hangosan megfogalmazott gondolatai. Aztán lassacsakán visszatértek az emlékei, s eszébe jutott, hogy épp a beteg nagyanyjához igyekszik látogatóba. Gyorsan felkapta a kosarat: gyanúsan könnyűnek találta. Az ám! A Gnsz Frks, hogy ijedtségét enyhítse (no meg ki is merítette a testgyakorlás), megitta a lengyel vodka nagy részét, s mivel hajlamos volt a gyomorégésre, a sósperecet is elropogtatta hozzá.

Mindez egy pillanat alatt világossá vált Prska számára. Az ütés ugyanis nemcsak az alvási agyközpontot serkenetette nála, de kedvező hatást gyakorolt a logikai agyközpontra és egy harmadik agyközpontra is, amint az rövidesen kiderül.

Prska felszedte hát azt a keveset, ami a Gnsz Frks piknikje után megmaradt, és szaporán szedni kezdte a lábát a Jsgos Ngynyó kunyhója felé. Az út egy forrás mellett vitt el, ahol nemcsak a szomját oltotta a friss, hideg vízzel, de nem mulasztotta el a mosdást sem deréktól fölfelé.

Na, kezded már kapiskálni, melyik volt az a harmadik agyközpont, amit a Gnsz Frks furkósa érintett? Az bizony: amelyik a mosdást szabályozza. Nem szívesen vágok a happy end elébe, de nem telt bele fél év, és a PRSKA olvasata Piroskára változott Prska ruháján.

A Jsgos Ngynyó rettentő méregbe gurult, amikor szeretett unokája, immár portalanított, piros ruhában, megérkezett, s beszámolt neki arról, hogyan verte el rajta a port a Gnsz Frks. Dühe még tajtékzatosabbá vált, amikor Prska ahhoz a részhez ért a történetben, amikor is a Gnsz Frks megissza a maminak szánt lengyel vodkát, sőt, még a sósperecet is elropogtatja hozzá. – Hogy az a...! – fakadt ki, de aztán mindjárt el is hallgatott, mert alapvetően finom nevelést kapott a vasorrúbába-képzőben, s nem akart olyan kifejezéseket használni unokája előtt, amelyeket az ugyan már bölcsődés korában is jól értett, de amelyeket hallgatólagos megegyezés alapján nem vett a szájára felnőtt fülek hallatára, nem akarván kínos helyzetbe hozni még élő őseit.

A beszámoló alatt a Gnsz Frks mindvégig ott hallgatózott a kunyhónál, szőrös fülét az ajtóra tapasztva. Miután kijózanodott, rögtön azon törte ugyanis a fejét, hogy mi tévő legyen. Először is visszatért a tetthelyre, hogy a bűnjeleket eltávolítsa. Elhűlve tapasztalta, hogy Prskának hűlt helye! Most mit csináljon? Első gondolata az volt, hogy elteszi a Jsgos Ngynyót is a láb alól, s úgy rendezi el a helyszínt, mintha mindketten egy vadállat áldozatává váltak volna. Amikor azonban odaért a kunyhóhoz, észrevette, hogy beszédhangok szűrődtek ki odabentről.

– Te jó ég! – ijedt meg. – Elkéstem, itt a rendőrség! – Aztán, ahogy hallgatózni kezdett, rájött, hogy Prskának kutya baja, és fokozatosan megnyugodott. Amikor aztán hallotta, hogy az öregasszony őt szidja, már annyira felbátorodott, hogy tűrtőztetni sem tudta magát.

– De Ngynyó, mért olyan nagy a szád?! – rontott be az ajtón.

– Hogy jobban bekaphassalak! – mondta zavarában a Jsgos Ngynyó, majd idegesen kijavította magát: – Hogy jobban elátkozhassalak, te rút szerzet! – s már hozzá is fogott a varasbéka-mondókához. Csakhogy egyik vajákos nem tud ám egykönnyen kifogni a másikon! Így ő is csak azt érte el, hogy a Gnsz Frksnak olyan gyomorfájása lett hirtelen, mintha az összes sósperec kővé változott volna a hasában. Kínjában négykézlábra ereszkedett, s ez a testtartás azután állandósult is nála, mert a mozdulattól kiújult a lumbágója. Szőrös pufajkájában, kutyapofájával, s a nadrágja hátuljából farok szerűen kimeredő furkósbottal, szakasztott úgy nézett ki, mint az a bizonyos ragadozó emlős, amit még Lnn nevezett el canis lupusnak, akkoriban, amikor még Linnének írták a nevét. Így esett aztán, hogy a Hzdós Grmm Tstvrek, akiket ráadásul az a Krptlási Trvnnyel kapcsolatos affér is teljesen összezavart, Piroska és a farkas címmel jelentették meg ezt az amúgy minden tekintetben hiteles történetet.

Mindössze egyetlen homályos dolog maradt az egészben. Képtelen vagyok rájönni arra, mért írták oda a történet végére, hogy:

Itt a vége, fuss el véle!4


1 Vö. Krly Krly: Mit akar a bölcs ész, avagy: Békés átmenet a felvilágosult relativizmusból a felvilágosult abszolutizmusba.

2 szerencsét próbál igei kif biz 1. Fekete munkavállalást gyakorol a lefülelés és hazatoloncolás kockázatával.

3 Egy fityisz egyenlő száz fityfenével, rövidítve: 1 Fty = 100 ff.

4 Azt mondod, hogy nem az van a végére írva? Akkor úgy látszik, én keverem össze egy másik történettel.



Vissza Nagy Sándor honlapjára.