Roald Dahl
The BFG

Illustrations: Quentin Blake

A könyv eredetijére (The BFG) a nyolcvanas évek elején akadtam rá az egyik budapesti antikváriumban. A meseregény olvasása közben felötlött bennem, hogy nem lehet könnyű egy ilyen szöveg magyarítása.Valamivel később – kíváncsiságból és mintegy próbaképpen – lefordítottam az 5. fejezetet, mely csámcsászati szemszögletből taglalja az emberbabféleségeket. Minthogy épp akkoriban írtam a Versenybringa és társai c. könyvemet a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónak, elhatároztam, hogy szerencsét próbálok náluk a HABÓ-val is. A próbafejezetet a szokásos könyvismertető és ajánlás kíséretében adtam át szerkesztőmnek, Aszódi T. Évának, azzal, hogy szívesen lefordítanám, ha a Móra a kiadás mellett döntene.

1987-89-ben a philadelphiai Drexel Egyetemen tartózkodtam magashőmérsékleti szupravezetők Mössbauer-spektroszkópiai kutatása, valamint a kémia iránt érdeklődő hallgatók általános kémiai okítása ürügyén. 1988 karácsonyán Aszódi Éva azzal a hírrel örvendeztetett meg, hogy a főszerkesztő (Tótfalusi István) azt üzeni, hogy: „rendben van és fordítsd le gyorsan! Könyv van nálad?” – zárult Éva üzenete. Minthogy volt, a szabadidőm jó részét négy hónapon át a fordításnak szenteltem. Ez nagyjából úgy ment, hogy amit én esténként és a hétvégeken papírra vetettem, azt feleségem nap közben bepötyögtette a házigazdánktól kölcsön kapott Macintoshba, amit én – ugyancsak a hétvégeken – újra meg újra átírtam a fájlban dolgozva. (A lázas munka csak 1989. február 17-én szakadt meg rövid időre, amikor is feleségem egy kis amerikainak adott életet, akit majdnem Szofinak kereszteltünk el, de aztán mégis kitartottunk az eredetileg elhatározott Anna név mellett.) A könyv hazaérkezésünk után, 1990-ben jelent meg.

Ami a magyar verzió szakmai fogadtatást illeti, tudomásom szerint egyértelműen pozitív volt. Kedvezően nyilatkozott róla nekem pl. Borbás Mária, számos Dahl-gyermekkönyv elismert fordítója. Két méltató kritikáról tudok (Pesti Hírlap 1991. I. 2., valamint Holmi 1993. október). Fordítói sikerként könyvelem el azt is, hogy Forgách András és Scherter Judit az én szövegemet használta fel a HABÓ bábjátékváltozatához is, melyet 1996-ban mutatott be a Budapest Bábszínház. (Az eredetinek rajzfilmváltozata is létezik, de szinkronizált változatról nem tudok.) Utóbb (1999-ben) még egy diplomamunka is született a témából a berlini Humboldt-Universität-en (Claudia Winkler: Eingriff und Fehlgriff – Übersetzerische Freiheit und ihre Konsequenzen am Beispiel der deutschen und der ungarischen Übersetzung von Roald Dahls' Kinderbuch The BFG), mely a mű német és magyar fordítását veti össze a fordítói szabadság szempontjából.

A gyermekolvasók ugyancsak kedvelték a könyvet, míg a felnőttek három táborra oszlottak. Volt aki úgy reagált rá, ahogy a 21. fejezetben megszólaló katonai személyiségek: „Egy szót sem értek abból, amit ez a fickó mond! Miért nem beszél világosan?” Voltak olyanok is, akik a gyermekolvasókhoz hasonlóan szerették a HABÓ-t, s végül számos olyan szülőről is tudok, aki a világért sem adta volna gyermeke kezébe a könyvet mondván, hogy az túlontúl borzasztó.

Akárhogy is, a könyv 2001-re eltűnt a könyvkereskedésekből. Így aztán, amikor egyik gyermekem osztálytanítója azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy szerezzek neki 11 példányt, mert a könyvet közös olvasmánynak szánja a negyedikeseknek, mindössze öt darabot sikerült összeszednem belőle a család és a barátok segítségével. Ez adta az ötletet ahhoz, hogy az eredeti kézirat MacWrite-fájl formájában szunnyadó elektronikus változatát a jelenleg használt szövegszerkesztők valamelyikébe konvertáljam, s hasonló célra az olvasók rendelkedésére bocsássam. Úgy gondoltam, hogy csak addig hagyom fenn a Weben, amíg a Móra (vagy egy másik kiadó) egy újabb kiadás megjelentetésére nem szánja el magát.

Nos eljött a várva várt idő a szöveg leszedéséhez, mert 2015. november 30-án azzal keresett meg a Kolibri Gyerekkönyvkiadó Kft., hogy jövőre kiadja a HABÓ-t. Közben annyi változott, hogy 2012. június 30-án felraktam az oldalra Iscsu illusztrációit is (természetesen engedéllyel). Ezért mégsem vettem le a teljes szöveget, de csak annyit hagytam meg belőle, amennyi közvetlenül kapcsolódik az illusztrációkhoz.

Törökbálint, 2015. december 11.
Nagy Sándor m&m

A könyv szereplői

Emberek:

Az angol királynő
Mary, a királynő komornája
Mr. Tibbs, a kastély komornyikja
A hadsereg parancsnoka
A légierő parancsnoka
És persze, Szofi, egy árva kislány

Óriások:

Húshabzsoló
Csontkrámcsáló
Bordatörő
Gyerekfaló
Nyakfacsaró
Bendőnyelő
Lánycsócsáló
Vértunkoló
Hentes Hugó
És persze, a HABÓ

1. A boszorkányok órája

A holdsugár még ragyogóbban sütött Szofi párnájára, mint eddig. A kislány elhatározta, hogy felkel, és összehúzza a függönyöket.
Az otthonban tilos volt villanyoltás után felkelni. Akit elkaptak, azt megbüntették. Az sem volt mentség, ha valakinek a vécére kellett kimennie. Az is ugyanúgy büntetést kapott. De most nem volt fenn senki, ebben Szofi biztos volt.
Szofi a szemüvege után nyúlt, melyet a széken tartott, az ágya mellett. Acélkeretes szemüvege volt, nagyon vastag lencsékkel. A szemüvege nélkül alig látott valamit. Feltette a szemére, aztán lecsusszant az ágyról, és lábujjhegyen az ablakhoz lopakodott.

A függönyhöz érve Szofi nem tudta, mihez kezdjen. Szeretett volna átbújni a függöny alatt, és kihajolni az ablakon, hogy lássa, milyen is a világ most, a boszorkányok órájában.
Megint hallgatózott. Mindenütt halálos csend volt.
A vágy, hogy kinézzen, úgy megerősödött benne, hogy nem tudott többé ellenállni neki. Hirtelen a függöny alá bukott, és kihajolt az ablakon.

2. Mi lehetett az?

Szofi erősen figyelt kifelé, a holdfényben sejlő utca túlsó oldalára.
Az Óriás (ha ugyan az volt) hosszú FEKETE KÖPÖNYEGet viselt.
Egyik kezében valami furcsa dolgot tartott, ami egy NAGYON HOSSZÚ, VÉKONY TROMBITÁnak látszott.
A másik kezében egy NAGY AKTATÁSKA volt.
Az Óriás most épp Greenék háza előtt állt meg. Greenék zöldségboltja a főutca közepén volt. A család az üzlet fölött lakott. Szofi tudta, hogy a két gyerek, Kevin és Linda, az emeleten alszik, az utca felőli szobában.
Az Óriás belesett az ablakon. Abba a szobába lesett be, amelyikben Kevin és Linda Green aludt. Szofi, az utca innenső oldaláról, lélegzetét visszatartva figyelt.
Azt látta, hogy az Óriás hátrál egy lépést, aztán leteszi az aktatáskát a járdára. Ezután lehajol, és kinyitja az aktatáskát. Valamit kivesz belőle. Egy befőttesüveg-félét, amolyan szögletes fajtájút, csavaros tetővel. Lecsavarja a kupakot, és az üveg tartalmát a hosszú trombitába – vagy mibe – tölti.
Szofi reszketve figyelt.
Látta, hogy az Óriás ismét felegyenesedik, majd bedugja a trombitát az emeleti ablakon át abba a szobába, ahol a gyerekek aludtak. Látta, hogy az Óriás mély lélegzetet vesz, és azzal: hffff, belefúj a trombitába.

3. A szöktetés

Amikor az Óriás kihúzta Szofit az ablakon át, úgy igazította a kislányt fogva tartó takarót, hogy a négy csücskét egyszerre tudja megmarkolni hatalmas kezével. A másik kezével felkapta az aktatáskát és a hosszú trombitafélét, s ezzel uccu, futásnak eredt.

Szofi addig fészkelődött a takaróban, míg végül sikerült kidugnia a fejét egy kis nyíláson át, közvetlenül az Óriás keze alatt.
Körülnézett.
Látta, ahogy kétoldalt elsuhannak mellette a falu házai. Az Óriás a Főutcán vágtatott. Olyan gyorsan szaladt, hogy a fekete köpönyeg madárszárny módjára terült szét mögötte. Léptei akkorák voltak, akár egy teniszpálya. Elhagyták a falut, és nemsokára a holdsütötte szántóföldeken száguldottak. A szántóföldeket határoló sövények sem jelentettek akadályt az Óriás számára. Egyszerűen átlépett rajtuk. Egy széles folyóhoz értek. Egyetlen szárnyaló lépés, s már túl is voltak rajta.

4. A barlang

Közvetlenül előttük súlyos, kerek kőtömb támaszkodott a hegyoldalnak. Akkora volt, mint egy ház. Az Óriás megragadta a követ, és félregördítette. Olyan könnyedén, mintha csak egy futball-labda lett volna. A kőtömb iménti helyén irdatlan, fekete nyílás tűnt elő. Olyan nagy volt, hogy az Óriásnak még a fejét sem kellett lehajtania, amikor belépett rajta. Az Óriás egyik kezében még mindig Szofit tartotta, míg a másikban továbbra is a trombitát és az aktatáskát szorongatta.
Mihelyt belépett a nyíláson, azonnal megfordult, hogy a hatalmas követ visszagörgesse a helyére, s így a titkos barlang bejárata rejtve maradjon a külvilág előtt.
Most, hogy a bejárat eltorlaszolódott, egy csöpp fény sem hatolt be a barlangba. Vaksötét volt odabent.
Szofi érezte, hogy leteszik a földre.
Az Óriás eleresztette a takaró csücskeit is. Lépései mintha távolodtak volna. Szofi félelemtől dideregve ült a sötétben.

5. A HABÓ

– Ké-kérlek, n-ne egyél meg! – dadogta Szofi.
Az Óriás égzengetőt kacagott.
– Azt gombolod ugye, hogy csak azért, mert óriás vagyok, mindjárt emberfaló kaniláb is vagyok, mi? – kurjantotta. – Na, persze nagyjából igazad van. Az összes óriás kaniláb és gyilbakancs. És mind emberbabot* zabál. Mert ez itten Óriásország, teli csupa-csupa óriásokkal. Itt van prédául a Csontkrámcsáló Óriás. A Csontkrámcsáló Óriás minden áldott este két szem fittyenfitty emberbabot krámcsál össze olyan zsabajjal, hogy megsiketül tőle az óriás dobkártyája. A csontkrámcsálás, krancs, kruncs, krancs!, visszföldekre mérhangzik!
– Hjuj! – nyikkant meg Szofi.
– A Csontkrámcsáló Óriás kizáratosan tatár emberbabot zabál – mondta az Óriás. – Minden este Tatárországba lohol, tatarat zabálni.
Szofi hazafias érzelmeit annyira sértette ez a beszéd, hogy egész méregbe jött.
– És miért pont tatárt eszik? – fakadt ki. – Tán az angolok nem elég jók?!
– A Csontkrámcsáló Óriás azt mondja, hogy a tatár emberbab sokkal de sokkal zaftosabb és fincsámcsibb, mint a többi. A Csontkrámcsáló azt is mondja, hogy a tataraknak csudijó a zamatuk. Meg azt is, hogy csak a tatárországi tatárból lehet igazán jó tatárbifstekszet csinálni.
– Ebben lehet valami – mondta Szofi.
– Naná, hogy! – rikkantotta az Óriás. – Csámcsászati szemszögletből mindenfajta emberbab másmilyenségű. Van amelyik fincsámcsi, és van amelyik rottyadék. Prédául a krétaiak tiszta rottyadékok. A krétaiakat egy óriás se eszi meg!
– Miért nem? – kérdezte Szofi.
– Azért, mert a krétai emberbabnak krétaíze van – mondta az Óriás.
– Azt hiszem, ebben is lehet valami igazság – mondta Szofi. Magában pedig azon töprengett reszketve, hogy ugyan hova akar kilyukadni az Óriás, hogy folyton emberevésről beszél. Bárhogy lesz is, úgy vélte, jobb, ha továbbra is megpróbál mosolyogni a különös óriás tréfáin.

6. Az óriások

Észveszejtő látvány volt. Egy rövid kötényfélétől eltekintve, mely a derekukat övezte, az összes óriás mezítelen volt, és a bőrüket barnára égette a nap. De leginkább maga a puszta méretük volt az, melytől Szofi úgy érezte, hogy menten elveszti az eszét. Egyszerűen kolosszálisak voltak, sokkal magasabbak és szélesebbek a Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriásnál is, akinek most a markában ült éppen. És aztán meg milyen nagyon rondák voltak! Sokuknak nagy pókhasa volt. Mindegyiknek aránytalanul hosszú volt a karja és nagy a lába. Túl messze voltak ahhoz, hogy az arcukat látni lehessen, de talán jobb is volt így.
– Mi a csudát csinálnak? – kérdezte Szofi.
– Semmit – felelte a HABÓ. – Csak úgy tébelnek-lábolnak itten összevissza, és várják, hogy beesteledjen. Aztán meg majd elgaloppoznak arrafelé, amerre a népek laknak, hogy bevacsorázzanak belőlük.

7. A csodálatos fülek

– Hallanád csak a kis egérkék beszédét! – mondta a HABÓ. – A kis egérkék folyton beszélgetnek egymással, és én olyan hangosan hallom őket, mint a saját hangomat.
– Miről beszélgetnek? – kérdezte Szofi.
– Azt csak egy egérke tudná megmondani – felelte a HABÓ. – A pókok is nagyon beszédesek. Nem is gombolnád, hogy milyen szövegládák! És amikor a hálójukat szövik-szövegelik, akkor folyton énekelnek. Édesebben dalolnak, mint a csalamüle.
– És még mit hallasz? – kérdezte Szofi.
– A legnagyobb dumazsákok a hernyüvek – mondta a HABÓ.
– Ők miről beszélgetnek?
– Azon vitázkodnak, hogy melyikükből lesz a legszebb pillengő. Állandóan csak erről beszélnek.
– Most is röpdösnek álmok körülöttünk? – kérdezte Szofi.
A HABÓ ide-oda mozgatta hatalmas füleit, s közben elmélyülten figyelt. Megrázta a fejét. – Nincs itt bent egy álom se – mondta.

8. Orrborkák

– Ez a visszataszító dolog itten az orrborka – kiáltotta a HABÓ, a hosszú valamivel hadonászva. – Jaj, milyen rútállatos! Milyen öklendetes! És milyen rondarító! És csupámcsak azért, mert nem vagyok halandó embert babrakolni, mint a többi óriás, kélytelen vagyok egész életemben orrborkát falni. Mert ha nem, csupa csont és szőr leszek.
– Úgy mondják, hogy csont és bőr – javította ki Szofi.
– Tudom én, hogy bőr – mondta a HABÓ –, de értsd meg végre, nem tehetek róla, ha néha félrebricsaklik a nyelvem. Pedig mindig úgy igyekszek.
A Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás olyan elesettnek látszott, hogy Szofi egész megsajnálta.
– Ne haragudj – mondta. –, nem akartalak megbántani.
– Errefelé nincsenek iskolák, ahol beszélni tanítanák az óriást – mondta szomorúan a HABÓ.
– De hát az anyukád: ő is taníthatott volna – mondta Szofi.
– Az anyu-ká-ám? – kiáltott fel a HABÓ. – Óriásoknak nincs is anyukájuk! Ennyit még te is tudhatnál!

9. A Vértunkoló

– Te nyamvadt disznófarzat, te! – üvöltötte a Vértunkoló. – Te hitvány kis moslékvakaró! – ordította, s elkezdte püfölni a HABÓ fejét az orrborka maradékával. Az undorító zöldség darabjai szerteszét fröccsentek a barlangban.
– Talán nem ízlett? – kérdezte ártatlan csodálkozással a HABÓ.
– Mi az, hogy nem ízlett? – ordította a Vértunkoló. – Ennél undormányosabbat még nem ért a fogam! Hogy lehet valaki olyan gyagyagágyult, hogy ilyen pocsadékot zabál. Mikor pedig elgalopakodhatna ő is velünk, vidáman mint a vidra, zaftos emberbabot bögyölni.
– Az emberbabevés helytelen és gonosz szokás – mondta a HABÓ.
– Nem, hanem nyeledelmes és béltóságos – kiáltotta a Vértunkoló. – Ma éjjel pedig egyenest Hólandiába loholok, hogy bekapjak egy-két hólangyos emberbabot. Szeretnéd tudni mért éppen Hólandiát választottam?
– Nem szeretném – mondta méltóságteljesen a HABÓ.
– Azért választottam Hólandiát, ha mindenáron tudni akarod – mondta a Vértunkoló –, mert melegem van már az eszkimókból.

10. Hopfüzsgő és ropipopp

A Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás percekig mozdulatlanul állt, s eközben valami határtalan elragadtatás kifejezése terjedt szét lassan hosszúkás, ráncos arcán. Hirtelen – égszakadás, földindulás – olyan hangos és illetlen sorozatot eresztett szabadjára, amilyent Szofi még életében nem hallott. A sorozat mennydörgésként verődött végig a barlang falán, s a befőttesüvegek csörömpölni kezdtek a polcokon. De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a durranások ereje valósággal a levegőbe emelte a hatalmas óriást, mintha csak rakéta lett volna.
– Hoppla! – rikkantotta, mikor ismét a földre ereszkedett. – Ezt nevezem én ropipoppolásnak!
Szofi nem tudta megállni, s nevetésre fakadt.
– Most pedig próbáld ki te! – kiáltotta a HABÓ, s a hatalmas palack száját a kislány felé tartotta.
– Poharad nincs? – kérdezte Szofi.
– Nincs. Csak az üveg.

11. Utazás Álomországba

Egyszer csak a Húshabzsoló hatalmas mancsaival derékon kapta a HABÓ-t, és magasan a levegőbe röpítette.
– Hé, Bordatörő, kapd el! – kiáltotta.
A Bordatörő elkapta a HABÓ-t. A többi óriás gyorsan tágas kört alkotott. Mindegyik úgy húszméternyire lehetett a szomszédjától, készen a játékra. Most a Bordatörőn volt a sor, hogy jó magasra és messzire hajítsa a HABÓ-t.
– Csontkrámcsáló, kapd el! – kiáltotta.
A Csontkrámcsáló előre rohant, elkapta a kalimpáló HABÓ-t, és rögtön föl is hajította megint.
– Gyerekfaló, kapd el! – kiáltotta.
És a játék ment tovább. Az óriások labdának használták a HABÓ-t, s abban vetélkedtek, hogy ki tudja magasabbra lódítani. Szofi a zseb falába vájta körmeit, nehogy kizuhanjon, amikor éppen fejjel lefelé fordultak. Úgy érezte magát, mint akit hordóban gurítanak le a Niagaráról. Ráadásul mindvégig fennállt a rémisztő lehetősége annak, hogy valamelyik óriás nem tudja majd elkapni a HABÓ-t, és a földre csapódva agyonzúzzák magukat.

– Nyakfacsaró, kapd el!...
– Bendőnyelő, kapd el!...
– Lánycsócsáló, kapd el!..
– Vértunkoló, kapd el!..
– ... kapd el!... kapd el!... kapd el!...
A végén beleuntak a játékba, és a földre dobták szegény HABÓ-t, aki teljesen elszédült és összezavarodott. Párszor még bele is rúgtak, majd rákiáltottak:
– Most már szaladhatsz, te vakarék! Hadd lássuk, milyen gyorsan loholsz!
És a HABÓ futott. Mi egyebet csinálhatott volna? Az óriások sziklákat kaptak fel a földről és utána hajigálták. Szerencsére sikerült kitérnie a kövek elől.
– Te varcsagos vakarék! – üvöltöttek utána. – Te csorbáncos csorgonya! Te nyálmogó manyó! Te töpörödött tökmag! Te tőbeszakadt töpörtyű! Te bakaraszos bakafánt!
A HABÓ-nak sikerült végre leráznia üldözőit, s néhány perc múlva az óriások bandáját eltakarta a látóhatár. Szofi kidugta fejét a zsebből, és így szólt.
– Hát ez nem volt valami kellemes!
...
– A Bendőnyelő Óriás a nagyvárosokat kedveli – folytatta a HABÓ. – A Bendőnyelő végig szokott feküdni a nagyvárosi házak tetőin. Olyan lazán fekszik a tetőn, mint egy lazac, és figyeli hogy mászkálnak az emberbabok odalenn az utcán, aztán ha lát egyet, amelyik különösen íznyeletesnek néz ki, azt elkapja. Egyszerűen lenyúl érte és felkapja, mint majom a makkot. Azt mondja, így a legjobb, mert az óriás maga választja ki, hogy mi legyen a vacsora. Azt is mondja, hogy olyan ez mintha étteremben volna, és az étlapot böngészné.
– És az emberek nem látják, hogy mit csinál? – kérdezte Szofi.
– Nem látja azt soha senki. Ne felejtsd el, hogy olyankor sűrű sötétség van már. Azonkívül a Bendőnyelőnek nagyon fürge a karja. Fürgébben mozog le meg vissza, mint az izipók.
– De ha egyszer minden éjjel eltűnik egy csomó ember, akkor csak észreveszik, nem? – kérdezte Szofi.
– Borzamatos nagy hely ám a Föld – mondta a HABÓ. – Van vagy száz ország is rajta. Az óriások meg ravaszak. Nem sederegnek túl gyakran ugyanabban az országban. Különben is szeretik a váltamazosságot.

12. Álomfogás

Egyszer csak a HABÓ hirtelen nekirugaszkodott. Felugrott a levegőbe, és egy széles mozdulattal megmerítette a hálót a ködben.
– Elkaptam! – kiáltotta. – Üveget ide! Gyorsan, gyorsan!
Szofi felemelt egy üveget a földről, és a magasba tartotta. A HABÓ átvette az üveget, és leeresztette a hálót. A hálóból valami teljesen láthatatlan dolgot pöccentett át nagyon-nagyon óvatosan a befőttesüvegbe. Ledobta a hálót, és a tenyerét gyorsan az üveg szájára tapasztotta.
– A kupakot! – suttogta. – Ide gyorsan a kupakot!
Szofi fölszedte a földről az egyik csavaros kupakot, és odanyújtotta neki. A HABÓ átvette, és jó szorosan az üvegre tekerte. Nagyon izgatottnak látszott. A lezárt üveget a füléhez tartotta, és elmélyülten hallgatózott.
– Fogtam egy szunyómanyót! – suttogta fellelkesülve. – Vagy… várj csak… nem is! Még sokkal jobbat! Egy szuzzündért. Ez az! Egy valódi aranyló szuzzündért!
Szofi csak nézett.
– Jaj de jó! – folytatta a HABÓ, a befőttesüveget maga előtt tartva. – Ettől aztán nagyon szépet fog álmodni az a kis babóc, akinek befúvom az ablakán.

13. Lázványréveget a Húshabzsolónak

– Jobb, ha most elcsámpolygunk valami biztosabb helyre – suttogta a HABÓ.
Odébb osont néhány száz métert, azután a földre kuporodott.
– Most pedig – mondta – kezdődhet a tréfa, móka, kocogás.
Nem is kellett sokáig várniuk. A levegőt olyan félelmetes ordítás hasította keresztül, amilyent Szofi még nem hallott. Ezután azt látta, hogy a Húshabzsoló teste, a maga tizennyolc méteres valóságában, a levegőbe emelkedik, majd nagy döngéssel ismét visszazuhan a földre. Ott aztán elkezd vadul rángatózni, vonaglani és tekergőzni. Ijesztő volt nézni is.
– Aaaau! – üvöltött a Húshabzsoló. – Jaahúú! Ííííjj!
– Még alszik – suttogta a HABÓ. – Most kezdi marcangolni az a borzalmatos lázványréveg.
– Úgy kell neki! – mondta Szofi, aki nem tudta sajnálni ezt az iszonyatos fenevadat, aki úgy ette a gyerekeket, mint más a kockacukrot.
– Segííjjsééég! – visított a Húshabzsoló, őrülten kapálódzva. – Jaíjj, mindjárt elkap! Jaíjj, már el is kapott!

14. Álmok

– Mi ez a nagy zaj? – kiáltott fel Szofi.
– Most rohamodtak el az óriások, sitty-sutty, egy másik országba emberbabrakolni – mondta a HABÓ, majd gyorsan zsebre tette Szofit, s a barlang bejáratához sietett, hogy a követ félregörgesse az útból.
Szofi, aki a kémlelőnyíláson át lesett kifelé, látta, hogy mind a kilenc félelmetes óriás feléjük galoppozik.
– Hová lesz az út ma éjjel? – kiáltott feléjük a HABÓ.
– Ma éjszaka Angliába loholunk mindnyájan – felelte a Húshabzsoló, miközben elgaloppozott mellettük.
– Az angolok nagyon ételmes népség, és nagyon kiéheztünk már egypár finom kis gyerkedlire.
– Én meg – kiáltotta a Lánycsócsáló – tudok egy lányvihogdát, és úgy bezabálok ottan, hogy teli lesz a hasam, mint a szifon babbal.
– Én meg egy fiúbunyózdát tudok – mondta a Bendőnyelő. – Nem kell mást ennem, csak benyúlnom, és kihúzni közülük egy marékkal. Az angol fiúknak tisztára olyan ízük van, mint a nyeles nyalancsnak.

15. A nagy terv

– Ha azt akarnám álmodni, hogy egy ezüstszárnyas fürdőkádban repülök, azt is el tudnád álmodtatni velem?
– El hát! – mondta a HABÓ. – De hogy? – kérdezte Szofi. – Pont ilyen álom biztos nincs a gyűjteményedben.
– Az igaz – mondta a HABÓ –, de kettő-egyre ki tudnám keverni.
– Hogyan?
– Ugyanúgy, ahogy a kaláncsot szokták – mondta a HABÓ. – Ha a megfelező arányban kevered össze a mértékeket, akkor olyan lesz a kaláncs, amilyennek akarod: cukrászos, rugacsos, ribizlis, kiskarácsonyos vagy piminkés. Ugyanígy van az álmokkal is.
– Mondd tovább! – kérte Szofi.
– Van vagy negyvenszázbiliárd álom a polcokon. Igaz, vagy zagi?
– Igaz – mondta Szofi.
– Van egy csomó fürdőkádas álom is köztük. Vannak ezüstszárnyas álmaim is. Csak annyi a dolgom, hogy a megfelező mértékben összekeverjem őket, és már kész is van az az álom, amelyikben ezüstszárnyas fürdőkádban repülsz.

16. Álomkeverés

– Most pedig szépen összekeverjük őket – jelentette be a HABÓ. Odalépett ahhoz a szekrényhez, melyben a hopfüzsgős palackjait tartotta, és kivett belőle egy gigantikus habverőt. Afféle tekerős szerszám volt, az alján egy csomó egybeérő pengével, amelyek gyorsan pörögnek, ha hajtják a tekerőt. Beleeresztette a bizgentyű alsó részét a nagy üvegben lévő álmok közé.
– Ezt figyeld! – mondta, és elkezdte pörgetni a tekerőt.
A befőttesüvegben kék és zöld lobbanások látszottak. Az álmok tengerzöld habbá kezdtek verődni az erős kavarástól.
– Szegények! – sajnálkozott Szofi.
– Nem éreznek azok semmit! – mondta a HABÓ keverés közben. – Az álmok nem olyanok, mint az emberbab vagy az állatok. Nincs nekik agyuk. Szivnyákból van minden porcimpájuk.
Körülbelül egy perc múlva a HABÓ abbahagyta a keverést. Ekkorára a befőttesüveg színig lett nagy buborékokkal. Csaknem pontosan úgy néztek ki ezek a buborékok, mint amit szappanos vízből szoktak fújni, csakhogy ezeknek itt még sokkal ragyogóbb és gyönyörűbb színek úsztak a felületén.
...
Szofi egy darabig elgondolkodva nézte a HABÓ-t, majd így szólt:
– Ha volnál olyan kedves, és lapjára fordítanád az imádnivalóan nagy füledet, mint egy tálcát, akkor azon nagyon kényelmesen el tudnék üldögélni.
– Nahát, ez aztán agyagyúrt egy ötlet, mondhatom! – ismerte el a HABÓ.
Szép lassan eltekerte hatalmas jobb fülét, míg úgy nem állt, mint egy nyílásával ég felé fordított óriási kagylóhéj. Ezután fölemelte Szofit, és a fülkagylójába helyezte. A HABÓ füle, mely akkora volt, mint egy nagy reggelizőtálca, ugyanolyan redőkkel és gyűrődésekkel volt teli, mint az emberi fül, de ettől függetlenül, nagyon kényelmes ülés esett rajta.
– Remélem, nem fogok beleesni a füled lyukába – mondta Szofi, félrehúzódva a mellette tátongó jókora üregtől.
– Hát ne is, arra az egyre nagyon vigyázz – mondta a HABÓ –, mert nem szeretnék kornyikás dobkártyapukkanást kapni!
Az volt a legjobb az egészben, hogy Szofi most közvetlenül a HABÓ fülébe tudott suttogni.
– Légy szíves – mondta a HABÓ –, ne fickelődj annyira, mert csiklandozol.

17. A londoni utazás

A HABÓ sebesen vágtatott a sárga pusztaságban, melyet a holdfény fakóvá és tejszerűvé varázsolt.
Szofi, még mindig hálóingben, kényelmesen dőlt hátra a HABÓ egyik fülredőjében. Egész kint ült a jobb fül peremén, a fülcsúcs közelében, ahol a fül széle visszahajlik. Ez a visszahajló darab valóságos tetőül szolgált Szofi számára, nagyszerű védelmet nyújtva a széllökésekkel szemben. Ráadásul a bőr, melyen feküdt, majdnem olyan puha volt és meleg, mint a bársony. Ilyen kényelmesen még senki sem utazott, gondolta magában.
...
– Megérkeztünk – suttogta Szofi izgatottan. – Ez itt a királynő hátsó kertje.

18. A palota

A HABÓ köpenye zsebéből elővette a befőttesüveget. Lecsavarta a tetejét, majd az értékes álmot a trombita szélesebb végébe töltötte. A trombitát jó messze bedugta a függöny szárnyai között, és arrafelé célzott vele, amerre az ágyat sejtette. Mély lélegzetet vett, felfújta az arcát, és aztán: hfff, belefújt a trombitába. Ezután visszahúzta a trombitát az ablakból. Olyan óvatosan bánt vele, mintha csak egy lázmérő lett volna.
– Jól ülsz? – suttogta.
– Igen – motyogta Szofi, aki egész meg volt ijedve, csak nem akarta mutatni. Lenézett a válla fölött. A föld mintha kilométerekre látszott volna odalenn. Csúnya nagyot lehetett volna esni odafentről, az biztos!
– Mennyi idő múlva fog hatni az álom? – suttogta Szofi.
– Van amelyiknek kell egy óra – suttogta vissza a HABÓ –, de van gyorsabb is, meg lassabb is. De az biztos, hogy a végén hatni fog.
Szofi egy szót sem szólt.
– Én most megyek, és majd a kertben várok – suttogta a HABÓ. – Ha kellek, csak kiáltsd a nevem, és már itt is vagyok.

19. A királynő

Szofi dermedten ült az ablakpárkányon.
A királynő, ölében a The Times című újsággal, felült az ágyban, és élesen felpillantott. Most aztán rajta volt a sor, hogy megdermedjen. Ő nem sikoltott fel, ahogy az imént a komorna. A királynők túlságosan is fegyelmezettek az ilyesmihez. Egyszerűen csak ült falfehéren, s tágra nyílt szemmel meredt a kislányra, aki hálóingben gubbasztott az ablakdeszkán.
Szofi, mint mondtuk, kővé váltan ült.
Az volt a furcsa, hogy a királynő is úgy festett, mintha megkövült volna. Abban még nem lett volna semmi különös, ha meglepettnek látszik, hisz te is, meg én is meglepődtünk volna a helyében, ha korán reggel felébredve első dologként egy kislányt fedezünk fel az ablakunkban. A királynő azonban nem meglepettnek látszott, hanem őszintén rémültnek.
Először a komorna tért magához. Középkorú asszony volt, búbján mókás fejkötővel.
– Hát te meg hogy a csudába képzeled, hogy csak úgy egyszerűen beülsz ide az ablakba! – kiáltott rá mérgesen Szofira.

20. A királyi reggeli

A HABÓ rátelepedett a komód-zongora tetejére, és ámulattal nézett körül a nagy bálteremben.
– Azt a buráját, mekkora hopsza nagy terem! Olyan méltótágas, hogy szemüge és teleszpók nélkül nem is látom, mi megy a túlsó végében.
Inasok érkeztek, ezüst tálcán hozták a tükörtojást, a szalonnát, a virslit és a sült krumplit.
Ebben a pillanatban Mr. Tibbs hirtelen ráébredt arra, hogy csak úgy tudná kiszolgálni a négyméteres állóóra-pingpongasztalnál ülő HABÓ-t, ha felmászna egy létra tetejére. Mi több, eközben egyensúlyoznia is kéne, egyik kezében egy óriási meleg tállal, a másikban pedig egy hatalmas ezüst kávéskannával. Egy közönséges halandó a puszta gondolattól is meghátrálna. Egy jó komornyik azonban semmitől sem hátrál meg. Így aztán Mr. Tibbs csak lépdelt fölfelé, miközben a királynő és Szofi nagy érdeklődéssel figyelte. Lehetséges, hogy titokban mindketten azt remélték, hogy egyszer csak elveszíti majd az egyensúlyát, és a földre zuhan. Egy jó komornyik azonban sohasem zuhan sehová.
Mr. Tibbs egy akrobata ügyességével egyensúlyozott a létra tetején. Kávét töltött a HABÓ-nak, majd elébe helyezte a hatalmas tálat. A tálon nyolc tojás volt, tizenkét virsli, tizenhat szelet szalonna, és egy halom sült krumpli.
– Ez itt micsoda, felsméges asszonyom? – kérdezte a HABÓ, miközben lefelé bámult a királynőre.
– Soha életében nem evett még mást, csak orrborkát – magyarázta Szofi. – Az orrborkának nagyon undorító az íze.
– De a növésben úgy látszik nem gátolta – jegyezte meg a királynő.
A HABÓ megragadta a lapátot, összekaparta vele az összes tojást, virslit, szalonnát és krumplit, majd hatalmas szájába lódította az egészet.
– A pákaszemit! – rikkantotta. – Ehhez képest aztán tényleg olyan íze van az orrborkának, mint a kihagyított rongynak!

21. A terv

– És hol van ez a hely? – kérdezte a HABÓ-tól a légierő parancsnoka. – Gondolom, be tudja tájolni a térkép alapján.
– Betájolni? – csodálkozott a HABÓ. – Térkép? Ezeket a szavakat még nem hallottam. Mit zagyvartyog itt össze ez a légierőlköldökős emberbab?
A légierő tábornokának arca olyan színűvé változott, mint az érett szilva. Nem volt hozzászokva, hogy a beszédét zagyvartyogásnak mondják. A királynő, szokásos csodálni való tapintatával és jó érzékével, menteni igyekezett a helyzetet.
– HABÓ – mondta –, el tudná nekünk magyarázni többé-kevésbé, hogy hol van ez az Óriásország?
– Nem én, felsméges asszonyom – mondta a HABÓ. – Még akkor se, ha ketrecbe veszítenek!
– Akkor el vagyunk veszve! – kiáltotta a hadsereg tábornoka.
– Nevetséges az egész! – kiáltotta a légierő feje.
– Nem adhatják fel ilyen könnyen – mondta higgadtan a HABÓ. – Az első icike probléma és máris jahajoznak itt nekem: „Jajj, mit fogjunk, hajj, mibe csináljunk!?"

22. Elfogni őket!

Szofi a Húshabzsoló háta mögé került. A brosst az ujjai közt szorongatta. Amikor a hatalmas, mezítelen és szőrös lábak közelébe ért, tiszta erővel beledöfte a hétcentis tűt a Húshabzsoló bokájába. A tű mélyen a húsba fúródott, és benne is maradt.
Az óriás felüvöltött, és nagyot ugrott kínjában. Eleresztette a katonát, és a bokájához kapott.
A HABÓ, aki tudta, hogy milyen gyáva a Húshabzsoló, úgy érezte, hogy most eljött az ő ideje.
– Beléd mart egy kígyó! – kiáltotta. – Láttam, amikor beléd harapott. Egy rémséges férges kígyó volt az. Egy szőrnyüvesztő pávaszemes korpa!
– Jajj nekem! Férgem van! – bömbölte a Húshabzsoló. – Verjétek félre a dorongot! Megmart egy fartőzetes pávaszemes korpa!
A Húshabzsoló lehuppant a földre. Két kézzel szorongatta a bokáját, és óbégatott, ahogy a torkán kifért. Ujjai véletlenül a brosshoz értek.
– Jajj, még mindig bennem vannak a félemzetes korpa fogai! – üvöltötte. – Érzem a fogait a bokicámban!

23. Etetési idő

A kilenc óriásszállító helikopter a hatalmas gödör fölött lebegett. Az óriásokat egyenként eresztették le a gödör fenekére. Ekkor még mind meg volt kötözve, és most jött csak a dolog kényes része: hogyan oldják el a kötelékeiket? Senki sem akart lemenni közéjük, mert mindnyájan biztosra vették, hogy az első kiszabadított óriás nyomban fölfalta volna a szerencsétlen nyomorultat, aki elengedte.
Mint rendesen, most is a HABÓ találta meg a megoldást.
– Megmondtam már egyszer – szólalt meg –, hogy az óriások sose esznek óriást, úgyhogy lemegyek közéjük, és mielőtt még valaki annyit mondana: bigyli bucska, már ki is oldoztam őket.
Lenyűgözött nézők ezrei, köztük a királynővel, bámulták a HABÓ-t, miközben az egy kötél végén függeszkedve leereszkedett a gödörbe, és egyesével kiszabadította az óriásokat. Az óriások felálltak, elgémberedett tagjaikat nyújtóztatták, majd dühösen rohangászni kezdtek.
– Mér' raktak be ezek minket ebbe az ocsmadékos gödörbe? – kiabálták a HABÓ-nak.
– Azért, mert emberbabot zabáltatok – felelte a HABÓ. – Mindig mondtam nektek, hogy ne csináljátok, de ti a fületek pálcimpáját se mozdítottátok.
– Ebben a zesetben – bömbölte a Húshabzsoló – asszem hogy tégedet fogunk megzabálni helyettük!
A HABÓ erre nyomban megragadta a himbálódzó kötelet, és még épp idejében sikerült kihúzatnia magát a gödörből.
A hatalmas, degeszre tömött zsák, melyet Óriásországból hozott magával, a gödör szélénél hevert.
– Mi van benne? – kérdezte a királynő.
A HABÓ bedugta kezét a zsákba, és előhúzott belőle egy gigantikus, fekete-fehér csíkos dolgot, mely nagyobb volt, mint egy ember.
– Orrborka! – kiáltotta a HABÓ. – Undormányos orrborka, felsméges asszonyom. Mostantól fogva ezt fogják enni ezek a rútállatos óriások.

24. A Szerző

A királynő maga parancsot adott, hogy haladéktalanul fogjanak hozzá egy speciális ház építéséhez, közvetlenül a saját kastélya mellett a Windsori Nagy Parkban. A magas mennyezetű, óriási ajtós épület mellé, mely a HABÓ lakásául szolgált, egy kicsit is terveztek Szofi számára. A HABÓ házában külön álomtároló szobát akartak berendezni polcok százaival, hogy legyen hová tennie szeretett üvegeit. Mi több, a HABÓ-t kinevezték Királyi Álomfúvónak. Engedélyt kapott, hogy az év bármely éjszakáján bárhová elgaloppozhasson Angliában, hogy csodás szuzzündéreket fújjon be az alvó gyermekek ablakán. Milliószámra érkeztek a HABÓ-hoz az olyan levelek, melyekben a gyermekek arra kérték, hogy látogassa meg őket.
Időközben csapatostul érkeztek a turisták a földgolyó minden pontjáról, hogy megbámulják a hatalmas veremben a kilenc borzalmas emberevő óriást. Különösen etetési időben szerettek jönni, amikor a gondozójuk orrborkát hajigált le nekik. Öröm volt hallgatni a verem mélyéről jövő elszörnyedt üvöltéseket és hörgéseket, amikor az óriások rágni kezdték a földkerekség legförtelmesebb ízű zöldségét.