Kedvenceim

Már régen eszembe jutott, hogy nyitok egy ilyen lapot. Főleg magamnak, mert gyakran felrémlik bennem valami, ami tetszett, de vagy azt felejtem el, hogy kitől van; vagy azt, hogy miben olvastam; vagy azt, hogy hol van, amiben olvastam; de leginkább azt, hogy hogyan is volt pontosan az, ami tetszett. Tegnap este (081209) épp aludni indultam, amikor a legrendetlenebb könyvespolcunk mellett elhaladva felötlött bennem egy gondolat: "Mi lenne, ha most szépen benyúlnék a könyvek közé, és egyből a Hómarit húznám ki a sok közül?" És hogy, hogy nem, a második véletlen próbálkozásra sikerült előkapnom a hónapok óta mindenfelé keresett kedves kis könyvemet. Ezt a véletlent a sors célzott üzenetének tekintve kezdtem el ennek az egyvelegnek az összeállítását.

Márkus István: Hómari

A könyvecske Keresztes Dóra rajzaival jelent meg a Móránál 1981-ben. Emlékszem, mindig nagy élvezettel olvastam fel lányaimnak, mikor még kicsik voltak. Arra is emlékszem, hogy ők nem élvezték annyira, mint én, amin mindig csodálkoztam. Talán mert nem értették, pedig azt hitték, hogy kellene. Még Zsuzsi se értette... Pedig ő is furcsán beszélt. És különben is:
Zsuzsinak mindig nagy esze volt!

Mikorton a völgyben megmögül a köd,
s a hó, a hótiszta hó a lepel,
és lepellőben, cuhapuhában
cammog-bummog a Tél:
akkor bú elő HÓMARI.

Ki ő, mi ő?
Nem tudja senki se,
A cinkosa:
a cinke se!

Hunnan a csendbül jő elő?
ez az el- s felillanó
tündér-ünő
vagy pille-nő?
Tényleg nem tudja senki se,
a cinkosa, a cinke se!

Fátyolba pátyolja termetét a szél,
áthullik rajt a hópihe.
Szöszmöthaján fénykoszorú.
Szöszmöthaján fényköszörű.
Talántán ő:
a völgyi tölgy hölgy?
Hühüm, hühüm...

Egyszer, mikor még kicsik voltatok,
Hómari bejött az ablakon.
Pedig az ablak csukva volt.
A falióra kilencet ütött.

Hühüm, hühüm...

Sütött a Hold.
A Hold sütött.
S Hómari bejött az ablakon.

Hómari mondta: éhes vagyok.
Mit ennél, tündér? Zsíros kenyeret?
De már - képzeld - a zsír is elfogyott,
kenyerünk se volt? nem is tudom...
Akkor Zsuzsinak eszébe jutott,
hogy mire jó a Hold!
Zsuzsinak mindig nagy esze volt.

Sebtiben gyúrtunk kilenc süteményt,
és betettük a tepsibe
- a tepsifüles tepsibe -,
felszóltunk a Holdnak: Süss ide!
A Hold pediglen, a jó öreg,
megfeszítette minden sugarát
és úgy sütött, mint addig még soha.

Így aztán meg is sült a sok sütemény.
Hómari hét-nyolcat bepakolt,
meg se látszott tünékeny termetén,
a sok finom sütemény
(vannak ilyen csodák!)...
Mi meg megettük, ami maradt.

Ő megköszönte illedelmesen
a pazar lakomát,
megbillentette csöpp fejét,
fénykoszorúba font szöszmöthaját,
meglibbentette fátyolát,
s elillant, ahogy jött, az ablakon át,
eltűnt az üvegen, az üvegeken át,
miközben künn az éjben,
a fekete éjben
megint kavargott,
táncolt,
tombolázott
szülőanyja, a hó,
a jó tiszta hó.

Ki ő? Mi ő? Nem tudja senki se,
se én, se te, se mink, se tink,
se minkese, se tinkese,
a cinkosa: a cinke se,
a madzagvári Vince se...
a högymögötti pince se...

Csak azt tudjuk
- de azt aztán holtbiztosan -
hogy:
Mikorton a völgyben megmögül a köd,
s a hó, a hótiszta hó a lepel,
és lepellőben, cuhapuhában
cammog-bummog a Tél:
akkor bú elő HÓMARI.

MELLÉKDALOCSKA:
Találgatás, mit csinál Hómari nyáron?

Talán a csücsökfelhőkön lakozik,
talán a Himaláján napozik,
talán a tükör mélyén ténfereg,
talán a kutyaólban hempereg,
talán a rádióban fütyörész,
talán a könyökcsőben csücsörész,
talán a krecmedliben bütyörész?

Talán itt lappang valahol?
Talán az üstökömben vacakol?
Talán rágja a fülemet?
Pattogtatja a rímeket?

Ki ő? Mi ő? Nem tudható.
Hiszen oly ritkán látható.
DE: a kontya,
ahogy bontja,
meg az a szép
homlokcsontja
szívreható,
kápráztató.

You can pick your nose, and you can pick your friends, but you can't pick your friend's nose.

Így igaz!
Ámbár az ember
gyáva kukac hogyha nem mer
tenni egy próbát, hogy hátha
nem ragad át rá a nátha.
(Is.)

Heltai Jenő: A humorista

A humorista olyan ember,
Ki humort űz szakértelemmel,
Fején kalappal vagy anélkül,
Humorizál, míg belekékül,
Fején anélkül vagy kalappal
Humort bocsát ki éjjel-nappal,
Van ezer élce, adomája...
Jóságos ég, be ronda pálya!

(a Thália Színház egyik lapjáról kölcsönzött részlet)

Életem során sokszor eszembe jutottak a fenti versrészlet egyes sorai, ha nem is tudtam őket visszaidézni szó szerint.

Például "fordító koromban", amikor is néhány évnyi fordítás után kellemetlen mellékhatást észleltem magamban: nem tudtam többé igazán élvezni az olvasást. Lépten-nyomon azon kaptam magam, hogy olvasás közben az agyam magyar szövegrészleteket fordít vissza angolra. Vagy azon, hogy apró stiláris hibákat javítgatok automatikusan.
Eszembe jutott akkor is, amikor a megöregedett és elfásult Tímár Györggyel készített interjút néztem a tévében.
Szívszorító volt.

 


Vissza Nagy Sándor honlapjára.