Péter Szanyi, Sculptor
Szanyi Péter szobrászművész

Wehner Tibor művészettörténész méltató beszédét l. a portré alatt.
További oldalak Szanyi Péter munkáiról Nagy Sándor webhelyén:
érmekről és egy szabadtéri szobráról, a Carpe diemről (kép, írás)

Bővebb információt a Wikipédiában vagy a saját honlapján találhatunk a művész munkásságáról.

 

For more information about the sculptor you may want to visit his homepage.

Wehner Tibor művészettörténész beszéde Szanyi Péter "Magánmitológia" c. kiállításának megnyitóján
Dorottya Galéria, Budapest, 2003. október 28.

Szanyi Péter szobrászművész eme kiállítási együttesének megközelítéséhez számos lehetőség kínálkozik: kiindulópontunk lehet a művész személye és ez idáig kifejtett munkássága, a bemutatott művek által meghatározott művészeti ágazat, illetve műnem vizsgálata, az alkalmazott technika elemzése, és mindezeken túlmenően az alkotások által körvonalazódó tematika, illetve a tematika által hordozott tartalmi kör, a jelentéstartomány, amelyet a munkák felületi rétegeit felfejtve kibonthatunk. Ezt az ingoványos területet utolsónak hagyva, haladjunk sorjában.

Szanyi Péter a kortárs magyar művészet középnemzedékének az idősebb mesterek laza kategóriája felé ballagó alkotója: maholnap hatvan esztendős, s több mint három évtizedes alkotóút áll mögötte. A három évtized alatt készített kisplasztikát és monumentumot, portrét és emlékszobrot, érmet, plakettet és díszítő jellegű köztéri kompozíciót, autonóm alkotói programot reprezentáló nagyméretű művésztelepi plasztikát és kisszobrot, megrendelői kívánalmak által determinált, közösségi belső térben megvalósult domborművet és külső térben felállított, emlékmű-funkciót szolgáló körplasztikát, dolgozott fával, bronzzal, vassal, acéllal, kővel és műanyaggal, mintázott, öntött és faragott, s alkalmazta a legújabb anyag-megmunkálási metódusokat is. E sokoldalúság, e funkcionális, műfaji, tematikai, és technikai változatosság, s legelsősorban a stilisztikai mozgékonyság kapcsán jegyezhettük fel néhány éve a Szanyi Péter művészetét jellemzõ, egymásnak ellentmondó, mégis igaz két megállapítást:

  1. E szobrász műveivel a magyar szobrászati hagyomány klasszikus szellemiséggel áthatott, azon áramlatához kapcsolódik, amelyben az alakidézés, a valósághűség-vezérelte figurativitás, a figurateremtés a domináns.
  2. E szobrász műveivel a magyar szobrászati hagyomány klasszikus szellemiséggel áthatott áramlatától elrugaszkodó, azon törekvéshez, tendenciához kapcsolódik, ahol a térszervezői kutatások kiterjesztése, az elvont nyelvezetű műépítés játszik kiemelkedő szerepet.

Ezt a most közönség elé tárt, egységes kisplasztikai kollekciót is a természetelvű megjelenítés és az elvonatkoztatás kettűssége határozza meg, s ezáltal a jelzésszerű fogalmazás, a konkrét formai utalások és az öntörvényű formarend alakításának különös szintézise uralja az együttest. Ám ugyanakkor ez a műcsoport tágabb összefüggésben mintegy a hosszú kivitelezési-megvalósulási folyamat lezárulásaként a közelmúltban felavatott miskolci hősi emlékmű egyik tartalmi-formai ellenpontjaként is minősíthető, vagyis megállapítható, hogy a három évtizedes munkálkodást jellemző üde stilisztikai kavalkád, szeszélyes műfaji kalandozás és műnem-csapongás továbbra sem csillapodik. És ha a kilencvenes évek domináns műalakítási gyakorlatára, a vázszobrok készítésére, a térben grafikai vonalakként, illetve térvonalakként futó, csupasz szerkezeteket alkotó kompozíciókra gondolunk - mint amilyen a dunaújvárosi Memento, vagy a lágymányosi Carpe diem és számos kisplasztika -, akkor ismételten éles váltásra kell hivatkoznunk a zárt síkokból, lapokból, meghajló lapszerű elemekbõl, architektonikus struktúrákból szervezett, bonyolult külső és belső tereket alkotó kompozíciókat szemlélve. Míg korábban a téri rajz, a kontúr, most a térbe helyezett sík, a síkok által közrefogott tér, a zárt síkok által keretelt tömeg hangsúlyai kerültek a szobrász érdeklődésének középpontjába.

Nos, ismét, mint a múltban általában két-háromévente, most is egy olyan új kisplasztika-műegyüttessel jelentkezik Szanyi Péter, amelyben a szobor-tárgy pozícióját, a szobormű és környezete viszonyát - ebben az installáció korszakát követő szobrászati etapban - a megszokott szabályok vezérlik: a mű a szemmagassághoz mérve középmagasságban elhelyezett, tehát enyhe rálátásra komponált és körüljárható, körüljárásra kényszerítő, a pontosan, az egzakt módon nehezen meghatározható kisplasztika. A kicsiny méretű, a tárgyi világot sejtésszerűen idéző szobrok zöme a nyíregyházi éremművészeti és kisplasztikai alkotótelepen ebben a 2003-as évben született meg, és utólagosan a Magánmitológia sorozatcímet kapta. A Magánmitológia-sorozat darabjai egytől egyig egyedi példányok: a bronzművesség azon klasszikus, a magyar szobrászatban a nyolcvanas-kilencvenes években újrafelfedezett viaszveszejtéses eljárásával készültek, amely rendkívül érzékeny felületek, finoman modellált plasztikai egységek, törékenységet tükröztető, különös sugárzású testek alakítását, légies töltetű bonyolult terek szervezését teszi lehetővé.

A külső jellemzők futó elemzését követően a tartalmi vonatkozásokat faggatva - míg távoli formai analógiák után kutatva Schaár Erzsébet és Vilt Tibor művei idéződnek fel az emlékezetben - a szoborarchitektúra, a ház, az építmény, a falak jelenségvilága, a nyitottság és a zártság, az építettség és a romboltság ellentéte, villódzása által éltetett jelentések, tartalmi utalások, kifejezések meghatározó voltát regisztrálhatjuk. A ház a menedék, a védelem, a megpihenés helye, az élet központi színtere s ugyanakkor univerzum-jelkép: kozmikus középpont is. A ház a belső én tükröztetése, megszemélyesítője, mint ezt oly szépen jeleníti meg József Attila a Flóra-ciklusában: "Már nem képzelt ház üres telken, csinosodik, épül a lelkem." Szanyi Péter érintetlen és megközelíthetetlen titokszekrényei, ereklyetartói kis halottas házai virtuálisan zártak, míg valóságosnak tűnő házai ablakokkal, áttörésekkel meg-megnyitottak, vagy kifosztott, üres közegekké csupaszítottak, lapszerű halmazokká rogyasztottak. Új plasztikai szerepvállalásukkal elvesztik eredeti, felismerhető, logikus felépítettségüket, és tovatűnvén egykori formarendjük, elemeik új rendszerré, új tartamokkal felruházott plasztikai tárggyá szerveződnek: egy meditatív, borongós érzésekkel éltetett, lefojtott szándékokkal gátolt magatartásmód, végletesen szűk cselekvési lehetőség oly beszédes tükröztetéseivé, eleven erőkkel dinamizált térbeli lenyomataivá.

A szobrász bevehetetlen, egyszersmind elhagyhatatlan lélek-erőd házakat konstruál, vagy eredendően lerombolt házakat épít: a plasztika érzékeny szépségeit a tárgyi abszurditások által éledő fájdalmas megérzések és a tragikus sejtések emelik a fenségességek szférájába.

Wehner Tibor


Vissza Nagy Sándor honlapjára.