This is Google's cache of http://nyuz.elte.hu/archiv28/2808/seti. It is a snapshot of the page as it appeared on 3 Oct 2009 08:46:31 GMT. The current page could have changed in the meantime. Learn more

Text-only version
 

SETI

Nagy Sándort látogattuk meg ezen a héten a Magkémia tanszéken. Mikor felkérésünkre e-mailben válaszolva kifejtette, hogy "SE TI nem ismertek engem, SE én nem ismerlek TIteket", mégis tegeződnünk kéne, már tudtuk, hogy könnyű dolgunk lesz, bár sejthettük korábban is, hogy nem egy magábafordult, atomkomoly tanárhoz lesz szerencsénk, mivel azt csiripelték a verebek, hogy – rengeteg egyéb könyv mellett – ő fordította a Vendéglő a világ végén-t és a Szofi és a HABÓ c. szójátékokkal és nyelvi bravúrokkal telepakolt meseregényt.

CalAir és giskard

Mesélj a hobbijaidról!

Ha jól sejtem, itt a biciklizésre gondoltok, bár mostanában nagyon megszerettem a ház körüli munkákat, bútorkészítést, ácsmunkát, ilyesmit. '80 előtt voltam kint Amerikában közel másfél évet. Mindenféle dolog összejött akkoriban nekem, viszont ért egy jó élmény is. Akkoriban már rengeteg híve volt a biciklizésnek, és én is beleszerettem. Nagyon sokat köszönhetek neki, egy csomó magántermészetű problémámat a biciklizés útján sikerült kezelnem. Ettől függetlenül eszem ágában sem volt könyvet írni a biciklizésről, viszont mikor hazaértem, kerestem könyveket, és nem találtam. Egy darabig járattam amerikai folyóiratot, de... Aztán valamilyen nukleáris tudománnyal foglalkozó könyvet akartam lefordítani, és elmentem a Műszaki Könyvkiadóhoz, leadtam pár tervet, vázlatot. Néhány hét múlva visszahívtak, és mondta a főszerkesztő, hogy nem nagyon lesz kereslete, de ha tudok valakit, aki kézimunkázásról vagy ilyesmiről akar könyvet írni, akkor szóljak neki. Hazafelé jutott eszembe, hogy annyi mindent összeolvastam és spekuláltam már ezen a témán, hogy felajánlom nekik, írok egy bicikliskönyvet. Csak a felét adták ki, a maradék, ahogy a húgom fogalmazta, az ötöshöz kell. A kimaradt részét később adták ki egy pályázat keretében. Végül is a véletleneken kívül tényleg az volt a motiváció, hogy nagyon sokat köszönhetek ennek a hobbinak, és ezt szerettem volna valahogy továbbadni. Olyan értelemben sose volt sikerkönyv, hogy nagyot kaszáltam volna, de az ilyen magamfajtáknak, akik nem csapatostul mennek biciklizni, hanem inkább magukban, nagyon hasznos volt. Írtam mást is – a legaktívabban talán a Nyúzba. A Sto takoje demokrácia című írásomat már legalább kétszer újra előszedték.

A fordítás is teljesen véletlenül jött. Volt egy német mesekönyv, amit egy ismerősömtől kaptam. A legnagyobb lányom – aki nálatok már idősebb – akkor nyolc éves volt, neki fordítottam le, és addig csiszolgattam, amíg úgy nem éreztem, hogy elég jó, és elmentem házalni a Mórába. Nem voltak elragadtatva tőle, de megkérdezték, hogy nem akarok-e esetleg magkémiáról írni gyerekeknek, mivel tudták, hogy ezzel foglalkozom. Hát... Akkor megint az jutott eszembe, hogy inkább írok nekik egy bicajoskönyvet. Az más lett, párbeszédfélében dolgoztam fel, gyerekeknek szól, sok képpel. Aztán egy antikváriumban rábukkantam Dahl-nak erre a könyvére [Szofi és a HABÓ], ez nekem rettentően tetszett, egy meseregény egy óriásról meg egy kislányról. Abból kinéztem egy szófacsarásokkal teli részt, lefordítottam, és elvittem a Mórába ezt is. Egy darabig nem történt vele semmi, de aztán amikor pont Amerikában voltam, akkor kaptam egy levelet a kiadótól, hogy bevették a kiadási tervbe, fordítsam le; úgyhogy ezt ott kint fordítottam egy pizzázó-sörözőben. És akkor bedolgoztam magam, fordítottam nekik rendszeresen, ismeretterjesztő könyveket gyerekeknek, meg ilyesmiket, és megfelelő pillanatban jeleztem Kucka Péternek, hogy Amerikában levadásztam Douglas Adams könyveit. Ő meg mondta, hogy nosza, épp most akarják kiadni. Abban csak az volt a nehéz, hogy az első részt nem én fordítottam, hanem egy vegyészmérnök, én a másodikat. Az Átjárót Pohl-tól még ezelőtt fordítottam le valamikor. Aztán fordítottam még ezt-azt, de később lassan leépítettek, mert nem voltam hajlandó kiváltani a magánvállalkozóit.

Engem sose a pénz motivált igazán. Emiatt nem is volt sok soha. Amerikába se azért mentem vissza másodszor, mert nagyon visszavágytam. Amire vágytam, az a pizza volt, meg a kínai kaja, akkoriban ezeket idehaza még nemigen lehetett kapni. Hanem egyszerűen akkoriban megint a víz alá kerültünk. A fordítást se a pénz miatt csináltam. Egy ideig egyfajta missziót éreztem benne, idegen kultúrát közvetíteni, megismertetni az emberekkel azt, amit szeretek, de aztán jöttek ezek a vacakok, hogy legyek vállalkozó, mert őnekik ez így olcsóbb, én viszont makacs voltam, és lassan el-elmaradoztak ezek a munkák. Egy dolgot nagyon sajnálok, hogy nem tudtam keresztülvinni: van egy Tom Sharpe nevű amerikai szerző, igényes is, népszerű is. No, ezt az atyaistennek sem sikerült elsütni. Nem baj, hogy ennyit dumálok?

Amíg másodszor haza nem jöttem Amerikából, addig semmiféle társadalmi, közösségi munkában nem vettem részt. Mindenből kihúztam magam. Később egyszer csak azon kaptam magam, hogy elvállaltam a kémia diákkört. Igaz, az úgy volt, hogy ez Keszei Ernő feladata, aztán valahova el akart menni és rásózta Zrínyi Miklósra, de kiderült, hogy neki is el kell menni, és valahol összefutottunk, és kérdezte, hogy elvállalom-e. Hamarjában mondtam, hogy elvállalom, aztán másnap mondtam, hogy nem vállalom el, de akkor azt mondta, hogy most már mindegy. Aztán rájöttem, hogy meg tudok szervezni dolgokat. Tényleg nem szeretnék hencegni, nem gondolom, hogy egy diáknak jó példa vagyok, de itt megtaláltam a helyemet. Most oktatási szervezéseket csinálok a KTCS-nek. A TTK-nak angol nyelvű kiadványt szerkesztettem évekig, hasznos volt, de nem a tudományt csináltam. Nemrég két évig én voltam a minisztérium részéről az ETR-fejlesztés projektmenedzsere, ott kerültem a legközelebb az inkompetenciám szintjéhez. Talán ismerik a törvényt: egy hierarchikus rendszerben az egyed addig emelkedik a létrán, amíg el nem éri azt a szintet, amit nem tud ellátni, és akkor ott megáll. Ez ijesztően hangzik, de van benne valami. Amerikában az volt az üdítő, hogy tudtam a tudományt is művelni. Mondjuk én főleg tanárnak éreztem magam, nekem a tudomány művelése tele van frusztrációkkal.

Na, ezt elmondtam. Azon kívül van öt lányom, ami sikertörténetnek néz ki biológiai értelemben, ugyanakkor a harmadik feleségemmel élek. Törökbálinton van egy házunk, gyönyörű kerttel, bár nem mondanátok, hogy luxus: elég nehezen megközelíthető, mások udvarán át kell kacsázni, hogy odajuss. De ami tényleg jó, hogy a gyerekek is szeretnek ott lakni. Mondjuk kocsim nincs, úgyhogy tömegközlekedéshez vagyok kötve, bár régen biciklivel is bejártam sokszor.

Utolsó módosítás: 2004-04-16 19.06