John Brosnan: Sky Lords – Harc az égi urak ellen

Fordította: Nagy Sándor és Szilágyi N. Erzsébet

Feleségemnek és egyben fordítótársamnak sok munkájába került, hogy az időközben elkallódott elektronikus változat helyett ismét gépbe pötyögtesse ezt a régi munkánkat az érdeklődők kedvéért. Ezért arra kérem a látogatót, hogy ne tegye fel a fájlt a saját honlapjára, hanem inkább irányítsa ide egy linkkel a maga látogatóit is, ha tetszett a könyv. (Egy-két idézett passzus ízelítőnek elmegy.) Továbbá ha ismerősének akar kedveskedni, akkor ne a letöltött fájlt továbbítsa, hanem csak ennek a lapnak a linkjét. (Ha ő is elolvassa ezt a pár sort, akkor megérti, miért kértem erre Önt.) A látogatókból ugyan anyagi hasznunk nem lesz (ez etikátlan is lenne a közben elhunyt szerzővel szemben, nem bolygatva a dolog jogi oldalát), de a látogatószám szaporodása még így is hasznos lehet. Egyrészt annyi jutalmat mi is megérdemlünk, hogy lássuk: nem dolgoztunk hiába. Másrészt a látogatószám hivatkozási alap lehet egy újabb kiadásra. Ez jó lehet nekünk, és jó lehet a szerzői jogutódnak. Az sem kizárt, hogy egy kiadót arra ösztönöz majd, hogy megjelentesse a folytatásokat. Ez jó lehet a majdani fordítónak, a jogutódnak; és jó lehet Önnek is, ha érdekli, mi van a további két kötetben. Nagy Sándor, Törökbálint, 2011. szeptember 22.

The electronic version of our translation is displayed here in the hopes that—18 years after its first and last publication in Hungary—someone might decide to publish it and/or its sequels, which (to our best knowledge) have never been translated to Hungarian. If the heirs of the late author think that our posting of the translation (free of charge) here is against their interests, we will remove it from the Internet immediately. However we hope they won’t. Sándor Nagy, translator, September 22, 2011.

A Tartalomjegyzék linkjei a fejezetekhez visznek. A szövegek emlékeztető idézetek a fejezet elejéről. A ↑ Fel ↑ a lap tetejére visz.
I. rész: A Lord Pangloss II. rész: Az Illatos Szellő
Első fejezet
Iszonyú sikítás hangzott fel a közelben. Jan az őrre pillantott. A lány megvonta lebarnult vállát :– Úgy látszik, valamelyik korbácsfa megint elkapott egy óriáshüllőt.
Tizenhatodik fejezet
Jan Caspar herceg fölé hajolt, és játékosan csiklandozni kezdte immár hosszúra nőtt hajával a férfi csupasz mellét. – Gyerünk, uram és parancsolóm, ideje felkelned.
Második fejezet
A lassan ölő gomba, amely Avedon főnökasszonyt belülről pusztította, megtévesztően szép látványt nyújtott. Élénk piros bevonatot képezett az arcán, őszibarackpiheként fedve be bal orcáját.
Tizenhetedik fejezet
– Minden egység harcállásba! – kiabálta Gorman a mikrofonba, amely a léghajó összes hangszórójával összeköttetésben állt. – Megtámadtak bennünket! – Mik ezek? – A herceg tágra nyílt szemmel figyelte a három sebesen közeledő tárgyat.
Harmadik fejezet
A vihar, ahogy jött, úgy el is vonult, de az ég még mindig szürke volt az alacsonyan szálló felhőktől. Lehűlt a levegő, és Jan szorosabbra vonta maga körül a köpenyét.
Tizennyolcadik fejezet
Bonyolult manőver vette kezdetét. A Lord Pangloss a tófelszín közvetlen közelében lebegett, készen arra, hogy nagy mennyiségű friss vizet szippantson fel belőle.
Negyedik fejezet
Minerva népe a kórháznál gyűlt össze, és itt készült a végső ellenállásra. Részben azért, mert ez volt az egyetlen nagyobb épület Minervában, ami többé-kevésbé sértetlen maradt, de főleg azért, mert a túlélők automatikusan ide tartottak a bombázás után.
Tizenkilencedik fejezet
Milo megállt a lépcső aljánál, körülnézett és szélesen elvigyorodott. – Elnézést az alkalmatlankodásért, királyi felség, de meglehetősen fontos küldetésben járok. Korábban terveztem az érkezésem, de igencsak gyilkos a hangulat odafent.
Az arisztók és a mérnökök értetlenül bámultak Milóra.
Ötödik fejezet
Arra eszmélt, hogy valamit leemelnek a testéről. Aztán egy bakancs a bal oldalához nyomódott, és lökdösni kezdte.
Huszadik fejezet
– Bosszút akartál – suttogta Milo Jan fülébe, útban az emelvény felé. – Nos, ez a kívánságod, ha kissé durván is, de beteljesült.
Hatodik fejezet
Jan még soha olyan félelmet nem élt át, mint most a viharban. Sötétedett már, amikor az Égi Úr a viharfelhők háborgó tömegét elérte, s amint beljebb kerültek, minden szurokfeketévé vált körülöttük.
Huszonegyedik fejezet
– Csakugyan szövetkezel ezzel a... szörnyeteggel? – kérdezte Jan. Milo tovább dugdosta szájába a falatokat a két hosszúkás eszközzel, amit evőpálcikának hívtak. Jan türelmetlenül várta a férfi válaszát.
Hetedik fejezet
Jan legfeltűnőbb kezdeti benyomása a szokatlan bűz volt. Soha azelőtt nem találkozott még ennyi mosdatlan emberi testtel, különösen nem ilyen szoros közelségben.
Huszonkettedik fejezet
– Megőrültél? Nem maradhatsz itt! Túl veszélyes! Indulnunk kell, méghozzá azonnal. Azok az agyalágyultak elpusztították a társaság központját! Utána ez következik!
Nyolcadik fejezet
Jan hátraperdült. A kopasz állt előtte, aki már korábban is feltűnt neki a tömegben. A férfi mosolyogva nézett rá, de nem eresztette el a csuklóját.
Huszonharmadik fejezet
A remegő villámfény egy-egy röpke pillanatra megvilágította a távoli város magasabb tornyait. Jant lenyűgözte a látvány. Sohasem látott még nagyvárost.
Kilencedik fejezet
A közös latrina épp olyan borzasztó volt, mint amilyennek Milo lefestette. Hosszú, bűzös helyiség, amelyben egy szurtos mosdó- és vizelőkagylók, valamint ajtó nélküli fülkék sorakoztak ráülős vécékkel.
Huszonnegyedik fejezet
– Óvatosabban, te ostoba! – förmedt rá Milo. – Milo! – eresztette le Jan a kardot. – Hála a szentséges Istenanyának... – A lány egész lényét elöntötte a megkönnyebbülés. – Már azt hittem, hogy itt hagytál egyedül.
Tizedik fejezet
– Szóval csak akkor segítesz tovább, ha megígérem, hogy lefekszem veled? – kérdezte dühösen Jan. Úgy érezte, hogy elárulták. A férfi annyi látható – vagy látszólagos – szimpátiát mutatott iránta, hogy már-már bízni kezdett benne.
Huszonötödik fejezet
A két nagy kerékre szerelt faketrec lassú döcögéssel gördült a penészesben a beteges kinézetű ökrök után. Janen és Milón kívül további három fogoly szorongott még a ketrecben: két férfi és egy nő.
Tizenegyedik fejezet
– Ha zavar, ne nézz le – tanácsolta Milo. – Nem tehetek róla – rebegte Jan elhaló hangon, görcsös igyekezettel markolva a kapaszkodórudat. Majdnem olyan rosszul érezte magát, mint akkor, a fonott kosárban, a Lord Pangloss alatt.
Huszonhatodik fejezet
– „És megmutatom az én dicsőségemet a pogányok között, és meglátják mindazok a pogányok az én ítéletemet, melyet én cselekedtem, és az én kezemet, melyet rájok vetettem” – bömbölte Ezékiel, és tovább taposta Milo testét.
Tizenkettedik fejezet
A többi rabszolga és a felügyelők már vártak rájuk. Amikor Milo és Jan belépett a közös területre, a rabszolgák szétváltak, hogy utat engedjenek a három fekete páncélos felügyelőnek.
Huszonhetedik fejezet
– Tudod, mit hiányolok legjobban az életből? – kérdezte Ashley. – Mit?
– A repülést. A vitorlázás volt a legjobb.
Tizenharmadik fejezet
Noha Milo biztosította Jant afelől, hogy az új felügyelő, aki Bennyt helyettesítette, aligha fogja megismételni Benny tévedését, a lánynak minden akaraterejét össze kellett szednie ahhoz, hogy az incidenst követő napon ki tudjon menni a burkolatra, és ismét rábízza az életét arra a vékony kis kötélre.
Huszonnyolcadik fejezet
Jan, felindultságát leplezve, visszasétált a nappaliba. – Itt vagy, Ashley? – kérdezte erőltetett nyugalommal. – Hát persze – felelte Ashley hangja, miközben testet öltött Jan előtt. Hosszú, fekete ruhát viselt aznap, amely szabadon hagyta fél mellét. Csodálatosan nézett ki. – Miről akarsz beszélni?
Tizennegyedik fejezet
Jan nevetségesnek érezte magát, és ezt meg is mondta. – Badarság! – kiáltotta Mary Anne magas, trillázó hangján. – Abszolúte gyönyörű vagy! – Aztán, mélyebb hangon, hozzáfűzte még: – A körülményekhez képest.
Huszonkilencedik fejezet
A párduc szeme sárgán ragyogott a lámpa sugarában. A tomporán ült, akár egy házi macska, és a mellső lábait kinyújtva tartotta. Jan úgy érezte, mintha rajta vigyorogna, akárcsak azon a régi napon.
Tizenötödik fejezet
A legszembetűnőbb kiváltság, amit az arisztók a Lord Pangloss többi lakójával szemben élvezhettek, a fényűző tágasság volt. Ez rögtön feltűnt Jannek, mihelyt megérkezett a léghajó arisztószektorába, de akkor igazolódott be végérvényesen, amikor a bálterembe lépett.
Harmincadik fejezet
Bip-bip! Hirtelen erős csipogás hallatszott a terem túlsó végéből. Jan riadtan odafordult, s egy képernyőt látott kiemelkedni az egyik vörösen villogó konzolból. Végre! Legalább egy perc telt el azóta, hogy a szoftvercsövet bedugta, és már attól tartott, hogy a komputer bedöglött.
  Harmincegyedik fejezet
– Carl! – kiáltotta Jan pániktól szorongatva, s szaladni kezdett a kupolaterem felé. Carl helyett azonban Ashley fogadta.
  Harminckettedik fejezet
A hadúr a csalóka fizikai látszat szerint, a trónteremben ült. Szelleme azonban nem volt jelen, hanem egyfajta lelki zsákutcában bolyongott tétován a koponyája mélyén.

I. rész: A Lord Pangloss

Első fejezet

Iszonyú sikítás hangzott fel a közelben. Jan az őrre pillantott. A lány megvonta lebarnult vállát:

– Úgy látszik, valamelyik korbácsfa megint elkapott egy óriáshüllőt.

Jan megpróbálta elterelni figyelmét a fájdalmas visításról, és a párduchoz fordult.

– Megmondtam – szögezte le –, nincs szükségünk macskára, de azért köszönjük.

A fekete párduc nem tett távozásra utaló mozdulatot. Csak ült tovább nyugodtan, és a lányt nézte.

– Én hasznos nektek: elkapok kártevőt, éjjel őrzök falat – mondta magas, sziszegő hangon.

Jan jobban szemügyre vette az állatot. Erős felépítésű bestia volt, szemlátomást egészséges. Igazán rosszra fordulhatott a helyzet odakint a penészesben, ha egy ilyen állat odáig süllyed, hogy munkára ajánlkozik az embereknél. Hosszú forradást vett észre a párduc bal horpaszán. A seb frissnek látszott.

– Nem szereti – szólalt meg Martha nyugtalanul Jan mellett. – Te elküldi. Martha nem szereti...

Jan megpaskolta a csimpánz fejét.

– Ne izgulj. Nem mer bántani. – Az őr felemelte nyílpuskáját.

– Adjak egyet a bordái közé, hogy elkotródjon végre? – kérdezte Jant.

Mielőtt Jan válaszolhatott volna, a párduc az őr felé fordította fejét:

– Te elsütsz fegyvert, én gyorsan fent a falon. Torkoddal együtt. Karmomnak háló, akár a fű! – mondta, majd kiszámított egykedvűséggel az oldalára feküdt, feltárva nekik a hasát. Jan látta, hogy a párduc hím. Az őr felé nyújtotta kezét, aki egészen elvörösödött a párduc fenyegetésétől, és alighanem közel állt ahhoz, hogy valami ostobaságot kövessen el.

– Hagyd, Carla! Bízd rám a dolgot. – Martha időközben vinnyogni kezdett.

A párduc afféle macskamosollyal méregette Jant.

– Te nagyon fiatal még főnökférfinak.

– Nem vagyok férfi! – mondta Jan. – Melissa főnökasszony lánya vagyok. Ezen a héten rajtam a sor, hogy a falak őrzését felügyeljem.

A párduc ember módjára vonta meg erőteljes vállát:

– Ahogy mondom: te főnök. Akkor mért nem engeded szegény macskát településre? – A „szegény” szó kiejtését hosszú szisszenéssel vezette be.

– Szigorú törvényeink vannak rá, milyen állatok élhetnek velünk – mondta Jan a párducnak. – Ezt meg kell értened.

– Nehéz idők. Egyre nehezebbek. Együtt kell csinálni. Mint régi időkben. Mikor én ősapáim szolgálták te ősapáidat.

– Ősanyáimat! – javította ki Jan méltatlankodva. – Különben is, az régen volt. Amikor még meg lehetett bízni a magadfajta nagymacskákban.

– Nem bízol bennem? – A párduc igyekezett ártatlan képet vágni.

– Nem hát! Bolond lennék. Ezzel az erővel egy sárgarépa is bízhatna bennem, hogy nem fogom megenni.

– Úgy! – mondta a párduc, és hirtelen felállt! – Rossz döntés! – szólt, aztán megfordult, bosszúsan csapott egyet a farkával, és elindult az ösvényen, amely egykor a kukoricaföldek felé vezetett, mielőtt a penész ellepte volna őket. A párduc hamarosan eltűnt a szemük elől. Martha izgatottan föl-le ugrált megkönnyebbülésében.

– Csúnya macska. Csúnya! Martha nem szereti...

Jan sóhajtva törölte le az izzadtságot homlokáról. Egy pillantást vetett a napra, és tudta, hogy legalább még egy óra hátravan a szolgálatból. Carlára tekintett, aki szemrehányóan nézett rá.

– Hagynod kellett volna, úrnőm, hogy lelőjem. Arrogáns bestia! Arrogáns hím bestia!

– Gondolod, hogy visszajön? – kérdezte Jan.

– Nem ajánlom neki. Mert akkor nem a bordái, hanem a szeme közé eresztem a nyilamat.

Jan nem hitte, hogy Carla ilyen könnyen el tudna bánni a ravasz ragadozóval, de nem adott hangot kételyének. A fal őreinek fontos volt, hogy fitogtassák erejüket. Jan megértette, hogy ez segít fenntartani a harci szellemet a mind nehezebbé váló körülmények közepette.

– Ha mégis visszajön, kapcsold be a riasztást – utasította Jan. – A keleti oldalon leszek.

Carla hanyagul tisztelgett, Jan pedig, a még mindig izgatott Martha kíséretében, elindult kelet felé a palánk mentén. Ekkor tűnt fel neki, hogy a hüllő, ha ugyan az volt, időközben abbahagyta a visítást. Azon tűnődött, miért is zaklatta fel ennyire a párduccal való találkozás. Rossz előjel, gondolta, majd elmormogott egy rövid imát az Istenanyához.

***

Jan szolgálatának utolsó órájában már csak egyetlen incidens fordult elő. Egy elefántfolyondár áthatolt a keleti határ védőhálóján, és azzal fenyegetett, hogy ledönti a fal egy részét. A Jan felügyelete alatt álló tizenöt főnyi őrség fejszék és lángszórók segítségével elpusztította a lassan tekergőző nyúlványt, amely a legvastagabb pontján több mint négy láb átmérőjű volt. Ezután Martha és a többi csimpánz felmászott a védőhálóra, és szokásos fürgeségével kijavította az inda által okozott kárt. Épp elkészültek, amikor Alsa megérkezett, hogy Jant leváltsa. Jan örült, hogy átadhatja végre a hatalmat jelképező aranyozott ágat, melyet az övébe dugva viselt.

– Rajtad a sor – mondta megkönnyebbülten Alsának. – Nekem elegem volt mára.

Alsa ellenőrizte a kijavított kerítést.

– Sok dolgotok akadt?

– Nem több, mint máskor. – Jan biccentett Marthának, aki gyorsan lemászott a hálóról, miközben visszatette a fogót a derekára kötött szerszámtáskába.

– Haza? – kérdezte a csimpánz.

– Igen – paskolta meg Jan az állat fejét. Aztán Alsához fordult: – Lehet, hogy megint idetolja a képét egy sima modorú párduc. Dolgozni akar nekünk, oltalom fejében. Légy vele óvatos! Nem az a hízelgő fajta, ráadásul eléggé elszánt. Képes, és valami elkeseredett lépésre szánja el magát.

Alsa Janre mosolygott.

– Ne aggódj. Ismerhetsz már. Sohasem kockáztatok. Gyáva minden porcikám. – Előrehajolt, átölelte Jant, és szájon csókolta. – Vigyázz magadra, kicsim.

Jan lemászott a létrán a palánkról, s közben egyre csak az a kifejezés járt az eszében, amit Alsa használt rá az imént. Tudta, hogy kedveskedésnek szánta, de nem tehetett róla, érzékeny volt a testmagasságára. Gyerekkorában még nem bántotta úgy a dolog. Hitt az anyjának, aki mindig azzal biztatta, hogy a végén utol fogja érni a társait. De most, tizennyolc évesen, be kellett látnia, hogy nem nő már tovább. Alsa és a többi barátja négy-öt hüvelykkel is a feje fölé tornyosult. Megalázónak érezte, hogy semmivel sem magasabb egy átlagos férfinál.

***

A nap forrón tűzött a felhőtlen égről. Jan és Martha átvágott a veteményeskerten, amely minden kis szabad helyet elfoglalt a fal és Minerva legszélső épületei között. Jan észrevette, hogy Martha idegesen tekinget fölfelé.

– Nyugalom – csillapította Jan –, csak két hét múlva esedékes az érkezése.

– Hiába. Martha fél Égi Úrtól. Nem szereti.

– Ezzel nem vagy egyedül – mondta Jan komoran.

Mostanában csaknem minden éjjel az Égi Úrról álmodott. Megelevenedtek első gyermekkori emlékei a Lord Panglossról. Ahogy közeledett, olyan volt, mintha az egész eget beborította volna Minerva felett, és amint egyre lejjebb ereszkedett a város fölött, az Égi Úr hatalmas szeme az ötéves Janre tapadt, aki a főtéren magasodó ünnepi dobogón állt anyja mellett. A kis Jan egyre csak sikoltozott rémületében, s megpróbált elbújni anyja kiltjének redői közt... Csakhogy álmában anyja eltűnt, és magára hagyta őt, a kisgyereket.

Jan arra ocsúdott fel, hogy szeme gépiesen pásztázza az üres kék eget. Épp olyan lüke vagyok, mint Martha, gondolta röstelkedve. A Lord Pangloss minden volt, csak pontatlan nem. Ez, ahogy az anyja mondani szokta, hozzátartozott az Égi Úr misztikumához.

Jant harsány, obszcén kiáltás riasztotta fel gondolataiból. Épp a hím csimpánzok telepénél jártak, és néhányan közülük odajöttek a rácshoz, hogy sértő megjegyzéseket kiabáljanak nekik. A legtöbb megjegyzés Marthának szólt, de egy-két gátlástalan hím Jant is szidalmazni kezdte. Martha dühösen visszafeleselt nekik, miközben föl-le ugrált, és karjával hevesen hadonászott.

– Ne törődj velük – intette le Jan. – Gyere, nem érek rá. Minél előbb meg akarok mosdani, és elkelne egy hideg ital is. – Továbbment, s Martha egy végső, dühös replika és sajátos gesztikulációk után ugyancsak követte őt. Milyen kár, gondolta Jan, hogy a hím csimpánzok egy bizonyos életkoron túl annyira kiszámíthatatlanok. Igaz, nem mindegyik, de éppen elegen, így biztos, ami biztos, az összes hímet el kellett különíteni. Jan tudta, hogy ez nem volt mindig így. Valamikor régen a hím csimpánzok ugyanolyan megbízhatóak voltak, mint a nőstények, de negyven-ötven éve fokozatosan megváltoztak a dolgok, és viselkedésükben megjelentek az első nyugtalanító jelek.

Mennyire mások, mint az emberi hímek! Ők egész életükben kiszámíthatóak maradnak. Az összes férfi, akit ismert, nyugodt és kedélyes természetű volt, és végtelenül optimista. Még az Égi Úrral kapcsolatos krízis sem nyugtalanította őket túlságosan. Hogy lehet az, tűnődött nem először, hogy az Istenanya, a nővel ellentétben, olyan egyszerűnek alkotta meg a minervai férfit? Igazán érdekesebbre is formálhatta volna őket, amikor hozzálátott, hogy a rosszat eltávolítsa a lelkükből.

Mintha egyenesen a gondolataiból lépett volna ki, egyszer csak Simon toppant elébe. A férfi az egyik hat fős brigádhoz tartozott, amelyik egy kis krumpliföldön dolgozott. Amint meglátta a lányt, eldobta a kapát, és üdvözlésére sietett. Csinos, nyílt arca széles mosolyra húzódott.

– Jan! De örülök, hogy látlak! Hogy vagy?

Jan érezte, ahogy a pír felfelé kúszik a nyakán. Simon volt az egyetlen férfi, akivel valaha is szerelmeskedett. Érdekes élmény volt, de nem különösebben izgalmas, és a bizalmas kapcsolat emléke kényelmetlen érzést váltott ki belőle.

– Helló, Simon – mondta szárazon. – Sajnálom, de nincs most időm beszélgetni. A faltól jövök, és hullafáradt vagyok.

– Semmi baj. Akkor talán majd este a fogadóban. – A férfi olyan leplezetlenül mustrálta Jant, hogy az még kínosabban érezte magát, mint az imént. Jan összevonta a szemöldökét. – Elfelejtetted, hogy ma este tanácsülés lesz? – kérdezte ingerülten. – Rögtön utána pedig kezdődik a kijárási tilalmatok.

A férfi egy pillanatig csalódottnak látszott, de a vigyor hamar visszakúszott az arcára. – Hát akkor, holnap?

– Esetleg – mondta Jan, és már indult is. Lehet, hogy két hét múlva Minerva romokban áll, ennek meg csak a szórakozáson jár az esze. Ezek a férfiak...

***

Jan és Martha végre elérte a várost. Sietve mentek a keskeny, sikátorszerű utcákon. Négy vagy öt éve még sokkal több volt itt a hely, csak aztán a környező mezőgazdasági települések lakói kénytelenek voltak a városba költözni, miután elveszítették hosszú harcukat a penészessel szemben.

Mostanára újabb – és jóval kisebb – faépítmények zsúfolódtak a régebbi kőépületek közé, tönkretéve a város aprólékosan kiszámított építészeti harmóniáját. Egyébként azonban minden megtévesztően hétköznapinak tűnt. Semmi látható nyoma nem volt a városban folyó lázas készülődésnek.

Egy hosszú, alacsony, sokablakos, de üvegezetlen épületnél Jan és Martha elváltak egymástól. Ez volt a nőstény csimpánzok szállása, amely több mint negyvenüknek adott hajlékot, valamint számos, mindkét nembéli bébicsimpánznak. Miután elbúcsúztak, Jan folytatta útját otthona felé, amely Minerva központjában volt.

Anyját otthon találta. Az asszony a város térképe fölé görnyedt, melyet a konyhaasztalon terített szét. A belépő Janre pillantott, ezüstszínűre festett haját félresimította az arcából, és fáradtan elmosolyodott.

– Helló, drágám. Hogy mentek a dolgok odakint a falnál? Nem volt semmi probléma?

– Semmi különös. – Jan az anyjához hajolt, és megcsókolta nyúzott arcát. – Majd később mesélek. Előbb levetem ezt a büdös göncöt. – Öntött magának egy pohár vizet, gyorsan megitta, aztán megtöltött egy mosdótálat, és a hálószobájába vitte. Arról álmodozott, milyen csodálatos lenne megfürödni vagy lezuhanyozni, de most, hogy Minervának mindössze három kútja maradt, az efféle luxus szóba sem jöhetett.

Sietve lehúzta a vastag páncélkesztyűt, majd megkönnyebbülten lecsatolta magáról a nehéz acél mellvértet is. Ezután következett a fegyvertartó öv a rövid karddal, a tőrrel és a bárddal, végül a térdig érő csizma, a mellény, a kilt és végül az alsónemű. Miután teljesen levetkőzött, tetőtől talpig lemosta magát egy nedves ronggyal és az utolsó, értékes szappandarabok egyikével.

Fölösleges volt megtörölköznie. Még mindig olyan forróság terpeszkedett a városon, hogy a nedvesség villámgyorsan elpárolgott a testéről. Amikor magára öltötte kedvenc kék pamutköntösét, egész kipihentnek érezte magát.

Mire visszatért a konyhába, anyja már elrakta a térképet, de a feszültség még mindig jól látszott az arcán. Miközben az asszony a krumplilepényből és salátából álló étket készítette, Jan beszámolt neki a falnál történt eseményekről. Elidőzött a párducos incidensnél, s az anyja észrevette rajta, hogy valami nyugtalanítja.

– Miért izgatod magad ennyire egy állat miatt?

Jan elkomorult.

– Nem is tudom. Olyan volt, mint egy... – Nem folytatta. Nem akarta elmondani az anyjának, hogy a fekete párducot rossz előjelnek érzi. Csak felizgatná vele, és magára haragítaná. Hibáztatná, hogy gyenge és negatív hozzáállású, és magára hagyja ebben a mostani válságban. Inkább megkérdezte hát Melissát, hogyan haladnak az előkészületek.

– Menetrend szerint. Pontosan úgy, ahogy terveztük. – Melissa ujja hegyével megdörzsölte a halántékát. – Egyetlen feladat van hátra: rávenni a Tanácsot a végső döntésre. Ha ma este ellenünk foglalnak állást, akkor minden eddigi erőfeszítésem hiábavaló volt, és Minerva sorsa megpecsételődött.

Jan habozva mondta:

– Tudom, anyám, hogy igazad van, de akkor is azt kívánom, bárcsak találnánk valami más megoldást. Ha arra gondolok, ami történni fog, akkor olyan, olyan... – Elhallgatott, de későn.

Melissa Janhez lépett, és két tenyere közé fogta a lány arcát.

– Jan, te az én lányom vagy. Köteles vagy kitartani a posztodon. Nem engedheted meg magadnak a félelmet. Nem hagyhatod, hogy rád ijesszenek. Ezenkívül szükségem van a teljes és feltétlen támogatásodra!

– Hát persze, az csak természetes, hogy támogatni foglak anyám. Tudod te is, hogy melletted szavazok ma este...

Melissa szeme dühösen szikrázott.

– Nem erről van szó! Állandóan magam mögött akarlak tudni. Elég, ha egy pár kétkedő szót elejtesz a barátaid előtt, és ugyanezeket a szavakat fegyverként fogják nekem szegezni a tanácsteremben.

– Nem mondtam senkinek soha semmit! – tiltakozott Jan. Megpróbált kiszabadulni anyja szorításából. – Anya, ez fáj...

Melissa elengedte a lányt, de a szeme még mindig villámlott. – Hát nem fogod fel?! Muszáj megnyernem a szavazást ma este, különben elveszett!

Jan ijedten bólintott.

– Tudom, anyám! Ne aggódj, te nyered meg a választást. Érzem.

– Ha nem így lesz, a gyűlés után hazajövünk, és kardunkba dőlünk mind a ketten. Jobb a becsületes halál, mint a Lord Pangloss kezére kerülni.

Jan az anyjára meredt. Komolyan gondolja vajon kettejük öngyilkosságát? Az nem lehet!... És mégis, anyja pillantása arról árulkodott, hogy mindenre elszánta magát.

***

A kényelmetlen csendben elfogyasztott vacsora után Jan visszavonult a szobájába. Aludni szeretett volna néhány órát, de nem jött álom a szemére. Végül felkelt, magára terített egy köntöst, és kiment az utcára. Esteledett. Két óra múlva kezdődik a tanácsülés, de Jan megpróbálta egy időre elhessegetni agyából ezt a gondolatot, annak minden lehetséges következményével együtt.

A férfiak telepe felé tartott. Apját a műhelyben találta. Épp egy hat láb hosszú, négy hüvelyk vastag lemezcső oldalát forrasztotta. Amikor Jan a munkapadhoz közeledett, apja letette a forrasztópákát, és elmosolyodott. Jóképű férfi volt, széles, kifejező szájjal, vonzó szürkéskék szemekkel és sűrű fekete hajjal. Jan tudta, hogy inkább az apjára ütött, mint az anyjára. Legalábbis, ami a testalkatát illeti. Melissa haja eredetileg szőke volt, rangjának kötelező, ezüst festéke alatt. Alakja magas és karcsú, míg Jané kifejezetten alacsony, akár az apjáé, és ugyanolyan színű a szeme és a haja is.

– Helló, Jan – üdvözölte az apja ölelésre tárt karral. Jan nem tiltakozott a röpke ölelés ellen, noha az apa-lány közötti fizikai kontaktust nem nézték jó szemmel. Ami azt illeti, a minervai társadalom mindenféle kontaktust rossz szemmel nézett apák és lányaik között. Nem mintha ténylegesen tettek volna valamit ellene – az ilyesmi ellentétben állt Minerva alkotmányával –, de létezett egyfajta finom és megfoghatatlan nyomás, amelynek Jan egész kiskorától fogva tudatában volt. Tudta, anyja is helyteleníti az apjával való bensőséges kapcsolatát, még akkor is, ha ezt sosem tette szóvá.

Az apja fürkészve nézte Jant.

– Fáradtnak látszol – mondta gyengéd megrovással. – Miért nem alszol rendesen?

– A falon voltam szolgálatban. Utána mindig nehezen rázódom vissza. Ráadásul ma este lesz a gyűlés is...

Apja – korántsem jellemző módon – néhány pillanatig aggódva nézett rá. Aztán biztató mosollyal így szólt:

– Biztos vagyok benne, hogy minden elrendeződik majd. Meglátod. Melissa lesz a nap győztese.

Jan bólintott. Szeretett volna beszélni neki Melissa rémisztő szándékáról, arról, hogy együtt fogják megölni magukat, ha leszavazzák őket, de meggondolta magát. Apja úgysem tudná feldolgozni az információt.

– Hát igen. Gondolom. És aztán mi lesz? – Jan végigsimította a fémcsövet. – Csakugyan azt hiszed, hogy ezek működni fognak?

Jan apja ismét komolyan eltűnődött egy pillanatig. Aztán határozottan így válaszolt:

– Minden bizodalmam Melissában van. Tudja, mit csinál. Ha azt mondja, hogy el tudjuk pusztítani az Égi Urat, akkor az úgy is van. És azt se feledd, hogy az Istenanya a mi oldalunkon áll. Meg fog szabadítani bennünket.

– Na persze – mondta Jan meggyőződés nélkül. Tudta, hogy szentségtörő a gondolat, de képtelen volt szabadulni a kérdéstől, hogyhogy ilyen sokáig habozott az Istenanya, hogy megszabadítsa Minervát az Égi Úr zsarnokságától, amely immár háromszáz éve tart egyfolytában.

A férfi Jan vállára tette a kezét.

– Szegény Jan! Olyan fiatal vagy még, és mégis úgy teszel, mintha az egész világ gondja a te válladat nyomná.

Jan a szájára erőltetett egy grimaszt, amelyről azt remélte, hogy bátor mosolynak látszik. Szegény apám, állapította meg magában. Lehet, hogy én csak tizennyolc vagyok, te pedig túl vagy a nyolcvanon, de kettőnk közül mégis te vagy a gyermek. És mindig is az maradsz. Irigyelte tőle a naiv bizakodás kölcsönözte nyugalmat, s arra gondolt, bárcsak ő is férfinak született volna.

Jan nemsokára közölte vele, hogy haza kell mennie a gyűlés miatt. Apja ismét átölelte, és elismételte, hogy szerinte minden jóra fordul.

***

Sötétedett. Az apró faviskóra szürke, forróságtól lebegő árnyak vetődtek. Miközben hazafelé sietett, Jan föl-föl pillantott az égre. Attól félt, hogy az Égi Úr roppant tömegét pillantja meg odafönt a csillagok helyett. Az Égi Úrét, aki valahogy tudomást szerzett a tervezett lázadásról, s a szokott idő előtt érkezett, hogy megbüntesse őket.

Odakint a penészesben valami felüvöltött. Hogy a fájdalomtól-e vagy a dühtől, Jan nem tudta eldönteni.

 

Második fejezet

A lassan ölő gomba, amely Avedon főnökasszonyt belülről pusztította, megtévesztően szép látványt nyújtott. Élénk piros bevonatot képezett az arcán, őszibarackpiheként fedve be bal orcáját. Jan képtelen volt levenni róla a szemét, miközben Avedon, a főnökasszonyok legöregebbike és ennélfogva a Tanács feje, Melissa tervét ismertette, valamint az ezzel kapcsolatos ellenzéki álláspontot. Jan végül kényszerítette magát, hogy ne nézzen oda. Most a nézők galériáját fürkészte, amely körös-körül húzódott a Tanácsterem falain. Észrevette Simont a férfiak soraiban. Épp őt bámulta szokásos kiskutyamosolyával. Jan felsóhajtott.

Avedon befejezte összefoglalóját, és átadta a szónoki pálcát Anna főnökasszonynak, aki Melissa fő ellenfele volt. Jan gyomrán nyugtalan remegés futott át, amikor Anna beszélni kezdett. Gondolni se mert rá, mi lesz, ha Annának sikerül rávennie a Tanácsot, hogy vesse el Melissa tervét, ám ugyanakkor osztotta a szónokló főnökasszony ellenérzéseit az Égi Úr elleni akcióval kapcsolatban.

Természetesen Jan legfőbb gondja a közvetlen túlélés maradt. Bármily hihetetlennek tűnt is a Tanácsterem ismerős környezetében, az ősi falfestmények között, Jan tudta, hogy anyja komolyan gondolta: megölik magukat, ha elveszti a szavazást. Jan megpróbálta elképzelni, ahogy a kardot, amely most az oldalán függött, beledöfi a saját mellébe... Nem, erre sosem volna képes. Teljesen lehetetlen! És ha megtagadná, akkor vajon mit tenne Melissa? Csak nem ölné meg? A saját lányát? Elképzelhetetlen! Csakhogy ezek rendkívüli idők voltak. Bármi előfordulhat...

Jan úrrá lett a borzongásán, és megpróbált Anna szavaira koncentrálni. A szónok a kör alakú terem közepén állt. Ujjával vádlón bökött Melissa felé, aki ádáz tekintettel nézett vissza rá.

– ...És megint csak azt mondom, hogy Melissa főnökasszony terve Minerva pusztulásához fog vezetni! – harsogta Anna zengő hangon. – A legnagyobb balgaság azt hinni, hogy el tudunk pusztítani egy Égi Urat, vagy akár csak elűzni is a területünkről. Ha lehetséges volna, már rég megtették volna ősanyáink, vagy egy másik közösség ősei. Nem, az Égi Urak már csaknem három és fél évszázada uralják a világot, s ezt a tényt Melissa főnökasszony tűziparádéja sem fogja megváltoztatni. Én amondó vagyok, azonnali hatállyal tekintsük semmisnek a tervet, függesszük fel az előkészületeket, és semmisítsük meg a rakétákat, amíg nem késő!

Helyeslő moraj hangzott fel mind a belső széksorból, ahol a főnökasszonyok ültek, mind pedig a külső körökből, ahol lányaik foglaltak helyet. Melissa arckifejezése még komorabbá vált, s tekintete egy pillanatra találkozott Janével, aki csaknem pontosan szemben ült vele. Jan hirtelen úgy érezte, hogy egy idegen szemébe bámul. Anyja eltűnt, s valaki más vette át a helyét. Valaki, akitől rettegett.

Melissa felemelte a kezét, s engedélyt kapott Avedontól, hogy beszéljen. Felállt, és ezt mondta.

– Nincs más választásunk, mint a tervemet követni. Másképp mind éhen halunk a télen. Tudjátok mindannyian, hogy ha teljesítjük az Égi Úr szokásos követelését, valamennyi gabonatárolónk kiürül. Ami az Égi Urak állítólagos legyőzhetetlenségét illeti, az csak mítosz! Tudjuk mindannyian, hogy ötven vagy hatvan éve egyikük lezuhant valahol északon egy hatalmas viharban. Belecsapott a villám! Nos, mi a saját villámainkkal fogunk lesújtani a Lord Panglossra!

A beszéd meghozta Melissának is a maga helyeslő moraját. Jan látta, hogy sokan egyetértően bólogatnak a teremben. Erre Anna meglengette a szónoki pálcát, ami jogot adott neki a közbeszólásra, amikor csak akarta.

– Nem tudjuk biztosan, hogy tényleg történt-e ilyesmi – mondta. – Mindez csak utazók által terjesztett szóbeszéd. De még ha csakugyan így volt is, az Istenanya jóvoltából történt, aki a természet erőinek felhasználásával pusztította el az Égi Urat. Honnan tudod, hogy a rakétáid bármi kárt tudnának okozni a Lord Panglossnak?

Melissa Avedonhoz fordult.

– Engedélyt kérek, hogy Helen nővér a Tanácshoz szólhasson.

Avedon bólintott, mire Melissa intett Helennek, aki a galéria első sorában ült. Helen felemelkedett. Szemlátomást kényelmetlenül érezte magát. Kicsi volt ő is, ámbár nem annyira alacsony, mint Jan. Izmos, keménykötésű lány, az öntöde felügyelője, s főleg őrajta állt vagy bukott Melissa tervének megvalósulása. Sokat tudott a titkos tanokról, köztük – a rossz nyelvek szerint – az egykori férfinép tiltott és gonosz tudományáról. Ennek következtében nem volt népszerű

– Ismételd el a Tanácsnak, amit már a múltkori ülés során is megpróbáltam elmagyarázni – parancsolta Melissa. – Talán, ha tőled, a szakértőtől hallják, a kétkedők is meg fognak győződni végre igazunkról.

Helen idegesen nyelt egyet, majd vézna hangon hozzáfogott:

– Az Égi Urakat, mint tudjátok, a levegőnél könnyebb gázok tartják lebegésben. Két ilyen gáz van: a hidrogén és a hélium. Valamikor az Égi Urakat teljes egészében héliummal töltötték meg, mert az biztonságos. Tudniillik közömbös gáz, míg a hidrogén gyúlékony. Az évek folyamán azonban – szivárgás, balesetek és egyebek miatt – az Ég Urai elveszítették a hélium nagy részét, és képtelenek voltak pótolni azt. Kénytelenek voltak tehát hidrogénnel feltölteni kiürült gázcelláikat. A hidrogén ugyanis viszonylag könnyen előállítható az elektrolízis nevű folyamattal, amely...

– Hagyjuk a részleteket – intette le Melissa. – Amit tudni akarunk, az az, hogy előfordul-e ez a veszedelmes gáz nagyobb mennyiségben az Égi Urakban.

Helen arca élénkvörösre gyúlt.

– Ööö... igen, Melissa főnökasszony. Elmondhatjuk, hogy jelenleg az összes Égi Úrban sokkal több a hidrogén, mint a hélium.

– Ami sebezhetővé teszi őket a tűzzel szemben, ha jól értem.

– Nagyon is sebezhetővé.

– A rakétáink tehát, hegyükön egy-egy tűzbombával, jelentős károkat okoznának bennük?

Helen megköszörülte a torkát, majd jól hallhatóan kimondta:

– Úgy hiszem, nagyon jó esélyünk van arra, hogy teljesen elpusztítsuk a Lord Panglosst.

A teremben izgatott mormogás kezdődött. De nyomban félbeszakadt, mihelyt Anna közbevágott:

– Biztos vagy benne, hogy nem találtak módot a biztonságosabb gáz előállítására? Mármint a héliuméra.

Ha azt a másik gázt elő tudják állítani, akkor miért ne tudnák ugyanezt a héliummal? De az is lehet, hogy egy teljesen új gázt fedeztek föl.

– Nem! – rázta meg a fejét Helen határozottan. – Ez lehetetlen. Tudományos képtelenség. Ha megengeditek, szívesen...

Ezúttal maga Avedon szakította félbe Helent.

– Ennyi épp elég volt a férfitudományból ebben a teremben! Megbízunk a szavadban. Ülj le, Helen nővér.

Helen gyorsan leült, s az arca még vörösebb lett. Anna kihasználta az alkalmat, és hangosan kijelentette:

– Férfitudomány... ez itt a probléma. Ez az, ami Melissa tervét megfertőzte. Rakéták! – vetette oda fitymálva. – Az efféle fegyverek nemcsak hogy alkotmányellenesek, de egyenesen szentségtörőek is! El fog fordulni tőlünk az Istenanya, ha férfifegyvereket használunk!

– Ugyanezt mondták akkor is, amikor elkezdtük használni a lángszórókat, még sincs semmi jele, hogy szembekerültünk volna az Istenanyával – mondta Melissa.

– Csakugyan?! Ha ez így van, hogyhogy mégis letarolta a penész a vetéseinket? Mi hasznunk volt azokból a fegyverekből? – kérdezte Anna.

– Lángszórók híján már rég benőtte volna a gomba a várost. Ez az egyetlen hatékony eszköz a spórákkal szemben. A nagyobb bestiákról nem is beszélve, amelyek idesereglenek és a határainkat fenyegetik.

– Lám, Minervára mégis a pusztulás vár – erősködött Anna.

Melissa felsóhajtott.

– Ha legyőzzük az Égi Urat, elegendő gabonánk lesz, hogy a telet átvészelhessük. Akkorára talán megerősödünk annyira, hogy visszahódítsunk némi földet a penészestől. De ha beadjuk a derekunkat az Égi Úrnak, a sorsunk megpecsételődött.

– Megpróbálhatnánk tárgyalni vele. Elmagyarázhatnánk a helyzetünket. Elvégre ő maga is jól láthatja odaföntről! – kiáltotta Anna. – Felajánljuk neki, mondjuk, a tervezett sarc egyharmadát, azzal, hogy majd később pótoljuk. Az irgalmára fogunk apellálni.

Melissa keserűen felnevetett:

– Mióta gyakorolnak az Égi Urak irgalmat? Tudod te is, hogyan tekintenek ránk, földlakókra! Ahogy a föld mocskára. Nem vesznek minket emberszámba. Az ő szemükben része vagyunk a Génháborúk után visszamaradt penésznek! Nagyobb irgalomra számíthatsz az óriásgyíkoktól is! Nem, egyetlen lehetőségünk van csak: lesöpörni a Lord Panglosst az égről. Ideje már, hogy mi nők, Minerva nővérei, lerázzuk magunkról a férfi uralmát!

Ez megtette a magáét! Jan szinte fizikailag érezte, ahogy az érzések áradata ellenállhatatlanul irányt vált Melissa előnyére. Anyja megnyerte a játszmát. Kicsivel később a szavazás ezt meg is erősítette. A kézszámlálás huszonhárom fős többséget mutatott a javára. Jan megkönnyebbült. Nem kell meghalnia. Legalábbis még nem. Hátravan minimum két hete.

***

A két hét ijesztő gyorsasággal szaladt el. Jan szerette volna végigélvezni a napokat, de nem jutott rá ideje. Melissa őt is, akárcsak a többieket mind, utolsó csepp erejéig dolgoztatta a végső előkészületek során. Jan ama három fős női brigádok egyikének vezetője lett, amelyek feladata a rakéták beindítása volt. A végtelenségig gyakorolták a rakéták beállítását meg az álcázó háló eltávolítását, és ugyanannyiszor eljátszották a gyújtózsinór belobbantását is, mielőtt elbújtak volna a rögtönzött fedezék mögé.

A rakéták, Helen szerint, elég egyszerű eszközök voltak. Puskapor hajtotta őket, és az ellenőrző kísérletek során ezer láb magasságra is fel tudtak szállni. Ha közben beleütköztek valamibe, egy csapszeg kioldotta a biztosítékot. Ez meggyújtott egy töltetet, amitől belobbant az egész, és a kúp alakú orrtartályban szállított alkohol nagy területen szétszóródott. Senki nem kérdezte meg, legalábbis nyilvánosan, honnan értett Helen a puskapor előállításához. Ez az anyag legelöl állt a tiltott dolgok listáján. Jan gyanította, hogy Helen maga találta fel a keveréket.

Noha elvileg Melissa gyakorolta a hatalmat Minervában, Anna szinte a legvégső percig kitartott ellenzéki kampánya mellett. A legsúlyosabb összetűzésre a második hét elején került sor kettejük között. Aznap este Melissa házában megjelent Anna a lányával, Tasmával, Jean főnökasszony és Adam, a férfiak képviselője. Melissa fagyos szívélyességgel fogadta őket, és szólt Jannek, hogy hozzon innivalót, de Anna leintette, mondván, ne fáradjon, mert korántsem baráti látogatásra jöttek. Így aztán Jan az előszobában maradt.

– Igaz-e – lendült támadásba Anna –, hogy azt mondtad, Avedonnak, fel akarod fegyverezni a férfiakat?

– Igaz – hagyta helyben Melissa és várt.

– Hát nem ismersz határt a szentségtörésben?! – kiáltotta Anna magából kikelve. – Ki hallott már olyat, hogy egy férfi fegyvert viseljen Minerva falai közt?! Hisz ez ellentmond mindennek, ami szent. Minerva alapító nővérei szégyenkezve tekintenek ránk a mennyekből!

– Minerva alapító nővérei realisták voltak – torkolta le Melissa. – Akárcsak én. Hétfőn szükségünk lesz mindenkire, hogy megvédjük Minervát. Mondjuk, hogy sikerül felgyújtanunk a Lord Panglosst. Akkor is juthat elég idejük arra, hogy ellenünk küldjenek néhány egységet az égi harcosok közül.

– Inkább, minthogy megsértsük az Istenanyát! – kiáltotta Anna. Adamhoz fordult, aki megpróbált Jean és Tasma mögé rejtőzni. – Mondd el Melissa főnökasszonynak, hogy te, mint a férfiak szószólója, megtagadod a fegyverviselést.

Adam kelletlenül előlépett Jean és Tasma közül. Aggodalmas szemmel nézett Melissára.

– Nem is arról van szó, hogy megtagadjuk, Melissa főkökasszony, ikább úgy látjuk, hogy a felfegyverzésünk merő időpocsékolás. Minerva férfiai, ahogy te is tudod, nem valók küzdelemre. Az Istenanya így alkotta meg őket. Mi hasznunkat vennétek az égi harcosok elleni küzdelemben?

– Majd meglátod – mondta Melissa ridegen. – Ha egy égi harcos azzal a szándékkal közelít feléd, hogy széthasítsa a koponyád egy fejszével vagy felnyársaljon a kardjával, rajtad áll majd, hogy megpróbálod-e megállítani a saját fegyvereddel, vagy hagyod, csináljon veled, amit akar. És ne számíts a nővérek védelmére! Épp eléggé el leszünk foglalva azzal, hogy magunkat védjük. Úgyhogy a sorsotok a kezetekben van, döntsetek belátásotok szerint!

Adam elsápadt.

– De hát egész életünkben azt verték belénk,hogy szigorúan tilos fegyvert fognunk vagy fenyegető szándékkal használnunk bármely eszközt. Nem várhatod el tőlünk, hogy egyik pillanatról a másikra megszabaduljunk ettől a beidegződéstől.

– Igaza van – szólt Anna. Kíséretének másik két nőtagja rábólintott.

Melissa vállat vont.

– Akárhogy is, alkotmányunk szerint hatalmamban áll, hogy az adott körülmények között meghozzam mindazokat a rendkívüli intézkedéseket, amelyeket Minerva fennmaradása érdekében szükségesnek látok. Én pedig úgy látom jónak, hogy elrendeljem minden tizenkét éven felüli férfi felfegyverzését. Hogy aztán használják-e majd azokat a fegyvereket, az már csakis rájuk tartozik. Erről ennyit!

Anna tiltakozásra nyitotta száját, de aztán nyilvánvalóan meggondolta magát. Ingerült mozdulattal maga köré tekerte köpenyét, és elindult a kijárat felé. A többiek követték. A menetet Adam zárta le. Mindössze egy bocsánatkérő „Jó éjszakát”-ra futotta tőle, amint az ajtón kilépett.

A látogatók távozása után Jan így szólt az anyjához:

– Csakugyan azt hiszed, hogy a férfiak harcolni fognak?

Melissa ismét vállrándítással felelt.

– Lehet, hogy némelyikük fog. Az életösztön igen erős késztetés. Majd meglátjuk. Abban reménykedem, hogy nem lesz rá szükség. Ha szerencsénk lesz, előbb pusztítjuk el a Lord Panglosst, mint hogy ellenünk küldené az égi harcosokat.

– Ha tényleg akad köztük olyan, aki fegyvert fog – folytatta Jan megfontoltan –, akkor kedvet is kaphat az öldöklésre, nem gondolod? Soha többé nem bízhatunk meg bennük.

– Babona! – legyintett Melissa, és átballagott a nappaliba. Fáradtan rogyott le az egyik puffra. Jan követte a példáját.

– De hát nem azért tiltották nekik mindig si a fegyverviselést – kérdezte az anyját –, mert attól féltek, hogy felébred bennük a lelkük mélyén lappangó ősi férfihajlam?

Melissa szeme elkerülte a lányét.

– Az Istenanya örökre megváltoztatta őket, – mondta. – Számukra nincsen visszaút.

– Hát akkor mire való a törvény a fegyverek ellen? És az elkülönített lakótelep? Meg a kijárási tilalom? Miért félünk tőlük még mindig?

– Megszokásból. És ennek így is kell maradnia. Minerva férfiai, bármennyire megváltoztak is, nem tudnak annyit vezekelni, hogy elfeledtessék mindazokat a bűnöket, amelyeket elődeink követtek el ősanyáink ellen évezredeken keresztül! Vagy azokat a bűnöket, amelyeket a Lord Pangloss követ el ellenünk most. Ezért kell minden vasárnap imádkozniuk a Megbánás Cellájában, odaát a katedrálisban. Réges-rég elveszítették a jogot, hogy egyenlőek legyenek velünk, és nem is kaphatják vissza soha többé. Most pedig hagyj magamra! Sok mindent szeretnék még átgondolni. Jan engedelmeskedett. Miközben a szobájában ült, s aznap már harmadszor tisztogatta meg a kardját, azon töprenget, vajon mi lesz a férfiakkal hétfőtől kezdve, ha sikerül Melissa tervei szerint elpusztítani az Égi Urat. Lehet, hogy a nővérek kikényszerítik, hogy a férfiakat száműzzék Minervából? Ez nagyon valószínűnek látszott. Még talán ő maga is támogatna egy ilyen mozgalmat, ám ugyanakkor nem szívesen gondolt arra, hogy ez egyben apja száműzetését is jelentené. És milyen jövő várna Minervára egyetlen férfi nélkül? A következő szaporodási ciklusig nem egészen három esztendő volt már csak hátra...

***

Azon a vasárnapon – egy nappal az Égi Úr érkezése előtt – a katedrális zsúfolásig megtelt az imádkozókkal. Az Istenanya jelképéhez fohászkodtak, amelyet egy ősi és szent tölgyfa törzséből faragtak ki. Jan azért könyörgött, hogy mint fiatalabb korában, amikor a gabonaföldeket nem lepte még el a penész, amikor a város tetői nem rejtettek fegyvereket, amelyeket az Égi Úr ellen szántak... De leginkább azért imádkozott, hogy a rideg és könyörtelen asszony, akivé Melissa változott, eltűnjék, és ő ismét visszakaphassa anyját.

Jan nem aludt azon az éjszakán. Először azzal töltötte az időt, hogy összevissza mászkált az üres házban – Melissa ugyanis elment hazulról, hogy utoljára ellenőrizze a rakétákat. Megnézegette és megtapogatta az ismerős tárgyakat, ezzel próbálta meggyőzni magát a dolgok állandóságáról. Aztán, hajnali kettő tájban távoli üvöltést hallott, amit mennydörgésszerű robaj követett. Kiáltások, sikolyok hangzottak fel, majd felsüvített a fali riasztó. Sebtében magára csatolta páncélját és a fegyvertartó övet, felragadta az egyik hideg fényű lámpát, és kirohant a házból.

A keskeny utca hamar benépesült, ahogy a többi nővér is kisietett az otthonából, és elindult a vészjósló hangok forrása felé. Jan belevetette magát a mozgó tömegbe. Futás közben azon járt az esze, hogy mi okozhatta a riadalmat. A robajból ítélve nyilván komoly lehetett az ok – talán óriáshüllő. Remélte, hogy a fal nem omlott össze. Legutóbbi szolgálata óta nemigen foglalkoztatta a fal túlsó oldaláról leselkedő veszély, mivel súlyosabb gondok nyomasztották. A sors iróniája lenne, gondolta, ha a penészes lényei az Égi Úr érkezése előtt rohannák le Minervát.

Valami a combjához ért. Riadtan odakapta a tekintetét: Martha volt az. A csimpánz, szerszámtáskáját szorosan a derekára kapcsolva, igyekezett lépést tartani Jannel.

– Jól rám ijesztettél, Martha.

– Bocsánat... úrnő... – lihegte a majom, mind a négy végtagját igénybe véve a futáshoz. – Te tud miért... riasztás?

– Nem. De talán egy gyík. A nagyok közül.

Jannek igaza volt. A helyszínre érve látták, hogy a nehéz nyugati kapu kidőlt, és a törmelék közt ott fekszik egy óriásgyík irdatlan alakja. Belegabalyodott a fölső kerítés acélhálójába, és nyilván ez akadályozta meg abban, hogy behatoljon Minervába. A testéből nyilak meredeztek, de még mindig remegett és rángatózott. Jan látta, hogy az a fajta vérszomjas fenevad, amelyik két lábon jár, akár az ember.

A lány átnyomult a sűrűsödő tömegen. Alsát kereste, aki tudomása szerint szolgálatban volt aznap éjszaka. Egy csoport őr társaságában pillantotta meg barátját. Körbeálltak valamit, ami a földön feküdt.

Ahogy Jan közelebb húzódott, látta, hogy egy holttest az, vérre l szennyezett köntössel letakarva.

– Ki az? – kérdezte ijedten Alsától. Alsa megfordult, és réveteg szemekkel a lányra meredt. Láthatóan először nem ismerte meg Jant, de aztán a tekintete kitisztult, és így szólt:

– Te vagy az, kicsim? – Majd ismét a mozdulatlan test felé irányította figyelmét.

A haldokló hüllő hatalmasat csapott a farkával, alaposan megijesztve Jant. Ahogy odafordult, látta, hogy az egyik őr veszélyesen közel megy a bestiához, és nyilat lő a szemébe. Görcsös rángás futott végig az állaton, de a mellkasa továbbra is emelkedett és süllyedt. Jan újra Alsához fordult.

– Ki az? – kérdezte ismét.

– Carla – nyögte ki Alsa. Lehajolt, és kissé visszahúzta a véráztatta köpenyt. Jan érezte, hogy a gyomra felfordul a köpeny alól feltáruló látványtól. Carla megmaradt fél szeme Janre meredt az összeroncsolódott arcból. Jannek hirtelen az az irracionális meggyőződése támadt, hogy Carla szörnyű állapota ellenére még mindig él, és érzi ami a testével történt. Jan szeretett volna üvöltve haza rohanni, s elrejtőzni a takaró alatt, míg minden vissza nem tér a megszokott kerékvágásba – abba a nyugalmas állapotba, amely gyerekkorában vette körül... amikor még azt sem tudta, hogy ilyesmi egyáltalán megeshet. Még tett egy lépést hátrafelé, mielőtt visszanyerte volna valamelyest az önuralmát. Melissa főnökasszony lánya vagy, mondta magának, nem hozhatsz szégyent a nevére.

– Együtt voltunk a kapunál – kezdte Alsa, aztán Jan megkönnyebbülésére ismét befedte azt a valamit, amit nem olyan régen még Carlának hívtak. – Épp időben ugrottam félre, de ő nem hagyta el az őrhelyét. A kidőlt kapu roppantotta össze, amikor a gyík áttört a kerítésen.

– Mi történhetett odakint? – Vajon miért rohant neki a kapunak?

Az óriásgyíkok időnként nekimentek a falnak, de ilyen harciasan még egyik sem viselkedett azelőtt.

Alsa masszírozni kezdte az arcát a halántéka körül. Jan látta, hogy egy nagy, bíborszínű duzzanat éktelenkedik rajta. – Nem vagyok benne biztos... de azt hiszem üldözött valamit.

– Üldözött?

– Csak egy pillanatra láttam, de valami macskaféle lehetett. Egy nagymacska. Fekete. A gyík orra előtt futott, aztán félreugrott, és egyszerűen eltűnt.

– Egy nagymacska? – kérdezte Jan. – Párduc?

– Lehet. Mondom, hogy csak egy villanás volt az egész.

Jannek eszébe jutott a nap, amikor a párduc menedéket kért tőle. Éppen ennél a kapunál történt. És Carla is vele volt.

Jan a hüllőt jó nagy ívben kikerülve, a szétzúzott kapu helyén tátongó nyíláshoz lépett, és kikémlelt a sötétsége.

– Óvatosan! – figyelmeztette az egyik őr a közelben. – Nem tudhatjuk, miféle vadállatokat vonzott ide a zaj, a vérszagról nem is beszélve.

Jan nem törődött vele. Figyelmes tekintete a fákat pásztázta, hátha észlel valami mozgást. És akkor meglátta a szempárt. Egy magas ágról nézett le rá, zölden ragyogva a rengeteg lámpa visszavert fényétől, ám a párduc maga teljesen láthatatlan maradt.

– Add ide gyorsan – szólt Jan, kikapva a nyílpuskát a meglepett őr kezéből. A fegyvert az ág irányába emelte, arrafelé, ahol az imént a szemeket látta. De már nem volt ott semmi.

– Mi történt? Mit láttál? – kérdezte az őr.

Jan nem válaszolt. A hangokra figyelt – olyan hangokra, amelyek elárulhatták volna a párduc búvóhelyét –, de csupán egy távoli mennydörgés moraja jutott el a fülébe.

A horizonton villámfény vibrált.

Hosszú szünet után visszaadta az őrnek a fegyvert.

– Vihar közeledik – mormogta.

 

Harmadik fejezet

A vihar, ahogy jött, úgy el is vonult, de az ég még mindig szürke volt az alacsonyan szálló felhőktől. Lehűlt a levegő, és Jan szorosabbra vonta maga körül a köpenyét, miközben aggódva nézett le a tetőről a város főterére. Ez a tér volt a kijelölt hely, ahol az Égi Úr fel szokta venni a sarcot. Ez volt a magyarázata annak is, hogy most, egy órával dél előtt, magas bálahalmok emelkednek körben. Egyetlen apróságban azonban különböztek a megszokottól: Jan tudta, hogy a bálák tartalma most nem gabona, hanem egyszerű szalma és homok.

Melissa és a többi főnökasszony az emelvény előtt gyülekezett, ahol csoportos tiszteletadással szokták fogadni az Égi Úr küldötteit. Ezúttal az emelvény a támadásra szólító jel megadására szolgál majd, innen lövi fel ugyanis Melissa a megbeszélt piros rakétát.

Jan körülnézett. Emberek tolongtak a tetőkön, de ebben nem volt semmi rendkívüli. Az Égi Úr látogatása mindig előcsalogatta a kíváncsiskodókat. Annak dacára, hogy a minervai nővérek gyűlölték és rettegték a Lord Panglosst, képtelenek voltak ellenállni a látványosságnak.

Jan az órájára pillantott. Az Égi Úr érkezése délben esedékes. Már csak egy szűk óra volt hátra. Martha Jan mellett állt, és idegesen babrálta a szerszámkészletét. Nem indokolta semmi, hogy a csimpánz is a tetőn legyen, de addig könyörgött Jannek, míg az beleegyezett, hogy vele maradhasson. Martha elég szerencsétlenül nézett ki így, esőtől lucskosan, s Jan biztatás gyanánt megvakarta hátul a füle tövét. Martha hálás kis hangokat hallatott, majd nyöszörögve bevallotta:

– Martha fél, úrnő. Nagyon fél.

– Ne aggódj – mondta Jan automatikusan. – Nincs rá semmi okod. Minden rendben lesz.

– Férficsimpánzok mond, nem. Férficsimpánzok mond, Égi Úr csinál Minerva vége. Égi harcosok jön, megöl nővér mind... Megerőszakol mind...

– Shhh! – szólt rá Jan döbbenten. Aznap délelőtt már másodszor hallotta az istenkáromló kifejezést. – Tudod jól, Martha, hogy nem szabad ezt a szót használni.

Martha lehajtotta a fejét.

– Bocsánat, úrnő.

Jan felsóhajtott.

– Ne halljam többet és kész. – Még mindig nem tért napirendre a szörnyű szó fölött azóta, hogy aznap reggel először hallotta ezt az istenkáromlást. Élénken éltek benne a megrendítő körülmények is, amelyek között elhangzott.

Melissa hajnalban tért haza. Jan éppen a konyhában volt. A reggelijét piszkálta, s közben azon igyekezett, hogy kitörölje lelkéből Carla látványának iszonyatos emlékét. Ahogy megpillantotta anyja arckifejezését, még a maradék étvágya is elment. Még soha senkit nem látott olyan kimerültnek, mint Melissát ebben a pillanatban. Ugyanakkor anyjának arckifejezése rettentő elszántságot is tükrözött. Úgy néz ki, mint egy hulla, gondolta rémülten, amely valamilyen istentelen célból kifolyólag életre kelt!

Melissa hosszú másodpercekig némán meredt Janre, aztán egy kis fémcsövet helyezett elé az asztalra. A tárgy körülbelül három hüvelyk hosszú és egy hüvelyk vastag lehetett. Jan előbb a csőre, aztán anyja nyugtalanító arcára pillantott.

– Mi ez?

– Tűzbomba. Helen készítette. Van belőle több is. Ügyes nő – mondta Melissa élettelen hangon. Újra kézbe vette a tárgyat és a végét Jan felé fordította. – Látod ezt a részt itt? Ha a nyíl irányába tekered, harminc másodperc múlva már robban is.

Jan átvette a hengeres szerkentyűt, és figyelmesen megvizsgálta. Igyekezett meglepett elismerést színlelni, minthogy Melissa nyilván erre a reakcióra számított, de képtelen volt rájönni, miféle haszna lehet egy ilyen apró fegyvernek az Égi Úrral szemben. Vissza akarta adni Melissának, de az a fejét rázta.

– A tiéd. Mostantól fogva magadnál tartod.

Jan elkomorult.

– És mit csinálok vele? Hozzávágom az Égi Úrhoz, vagy mi?!

Melissa szaggatottan felsóhajtott.

– Ha a dolgok rosszra fordulnak, és elveszítjük a csatát, ez a kis bomba lesz az utolsó esélyünk a bosszúra. Ha életben maradsz, elfogatod magad az égi harcosokkal és hagyod, hogy fölvigyenek magukkal az Égi Úrra. Aztán, mihelyt alkalom adódik, elhelyezed a készüléket oda, ahol a legnagyobb kárt okozza. Lehetőleg egy olyan rész közelébe, ahol az a gyúlékony gáz van, a hidrogén.

Jannek leesett az álla a meglepetéstől Melissa szava hallatán.

– Anyám, ezt nem gondolhatod komolyan!

– Már hogyne gondolhatnám komolyan, te kis ostoba! – förmedt rá Melissa.

– De én képtelen vagyok erre! – tiltakozott Jan, akinek sebesen járt az agya, számba véve mindazokat a lehetőségeket, amelyek anyja szavai mögött rejlettek. – Sose tudnám rászánni magam, hogy élve elfogassam magam az égi harcosokkal! El se tudom képzelni! És az az abszurd ötlet, hogy az Égi Úrra fölmenjek... – Tanácstalanul megrázta a fejét.

– Ez nem szándék kérdése – mondta fagyosan Melissa. – Megparancsolom, hogy tedd, amit mondok. Ha túléled a csatát, és én azt akarom, hogy erre kínosan ügyelj, akkor megadod magad. Meg kell adnod magad, érte?!

Jan reszketni kezdett. Ismét a kis hengerre nézett, amit a kezében tartott.

– Nevetséges – motyogta elhaló hangon. – Még ha felvinnének is az Égi Úrra, hogy tudnám elpusztítani egy ilyen apró valamivel?

– Remélhetőleg nem leszel egyedül. Megmondtam, Helen számos ilyen bombát csinált. Válogatott személyek kapák meg őket, egyikük te vagy.

– De miért én, anyám? Miért éppen én? – kiáltotta Jan.

– Ez nyilvánvaló. Te az én lányom vagy. Ha kudarcot vall a kísérletem az Égi Úr elpusztítására, fontos, hogy a saját lányom is részese legyen a lázadás utolsó fázisának. Nemcsak Minerváért állsz bosszút, hanem az anyád becsületéért is.

Jan a szemébe nézett, és látta, reménytelen vitázni vele. Már kezdett elmerülni a kétségbeesésben, amikor mentő ötlete támadt.

– Anyám – mondta lassan –, tegyük fel, hogy túlélem az Égi Úr bosszúját a sikertelen támadás után, és mondjuk, hogy fogolyként magukkal visznek. De hogy tudnám én ezt elrejteni az égi harcosok elől? – Jan anyja orra alá dugta a bombát. – Tudod, milyen alaposan át szokták kutatni a gabonatáblákat, mielőtt felviszik őket az Égi Úrra! Biztos megtalálnák a ruhámban is.

Melissa bal arca egy ponton rángatózni kezdett.

– Nem a ruhádban lesz, hanem benned! – bökte ki végül.

– Azt akarod, hogy lenyeljem?! De...

– Ne légy már olyan értetlen! – csattant fel Melissa. – Gondolkozz egy kicsit, és rájössz magadtól is, hová rejtheted még el a testedben.

Jan majdnem elejtette a hengert, de eszébe jutott, hogy bombát tart a kezében, mire nagy nehezen összeszedte magát. Pillantása a tárgyra vetődött. Most, az elmondottak fényében, az undor kerülgette, ahogy ránézett. – Én erre... én ezt...

– Meg fogod tenni, mint ahogy a többiek is mind megteszik, akiket arra szemeltünk ki, hogy megpróbálják az Égi Úr fedélzetére csempészni ezeket a készülékeket. Nem valószínű, hogy az égi harcosok ilyen alaposan átvizsgálnának benneteket, de imádkozzunk, nehogy megerőszakolják valamelyikőtöket.

– De anya! – fakadt ki Jan döbbenten a fennhangon kimondott obszcén kifejezéstől.

Melissa előrehajolt, és keményen vállon ragadta Jant.

– Nem lehetsz ilyen mimóza, Jan! Szembe kell nézned a valósággal. Háború van. Szembesülnünk kell számos olyan dologgal, amiről békeidőben jobb, ha nem is beszélünk, sőt, amire jobb, ha nem is gondolunk. Nem vagy már gyerek!

– Te pedig nem vagy többé az anyám! – Nem akarta ezt mondani, de a szavak azon nyomban kicsúsztak a száján, mihelyt az agyában megszülettek. Nem lepte meg, hogy Melissa csattanós pofonnal válaszolt. Könnyek öntötték el a szemét. Szeretett volna bocsánatot kérni az anyjától, de a szája nem engedelmeskedett.

– Eredj a fürdőszobába, és tedd, amit mondtam. Most azonnal! – mondta Melissa remegő hangon.

Nem lehetett tudni, hogy az elfojtott düh vagy az elfojtott fájdalom érződik-e inkább a hangján. Jan szó nélkül felállt az asztaltól és bement a fürdőszobába.

***

Jan a fogadó tetején állva tisztán érezte magában a bombát. Kellemetlen érzés volt, ráadásul nehéz, majdnem rosszul is lett tőle. Melissa távozása után elfogta a kísértés, hogy azon nyomban eltávolítsa, de olyan bűntudatot érzett az iménti kifakadása miatt, hogy nem volt képes megtagadni a parancsát. Még most is, ahogy elnézte anyja távoli alakját az emelvény előtt, legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy sírva kérjen tőle bocsánatot.

Ehelyett kihúzta magát, és a rakétás brigádhoz fordult, amely Paulából, egy őrből, a pékségben dolgozó Lisából, valamint Peterből állt. Az utóbbi, férfi lévén, még mindig nagyon ódzkodott a bárdtól, amit az övében kellett viselnie. Jannek vegyes érzései voltak a fegyverrel kapcsolatban. Kételkedett benne, hogy Peter valaha is rászánná magát, hogy használja, s ennélfogva nem sok segítségre számított tőle a közelharcban. Ugyanakkor mélyen felkavarta a lehetőség, hogy hátha mégis képes lesz ölni vele.

Jan azt remélte, hogy a mosoly, amellyel embereihez fordult, egyfajta higgadt határozottságot sugároz, olyasvalakinek az eltökéltségét, aki megszokta, hogy parancsol.

– Nos, mindenki tudja, hogy mi lesz a dolga, vagy ismételjük át még egyszer az egészet?

Paula válaszolt a többiek nevében.

– Nem hiszem, hogy szükség volna rá, úrnőm. Azonkívül nem is lenne tanácsos eltávolítani az álcázást ilyen késői időpontban. Előfordulhat, hogy az Égi Úr korábban érkezik.

Jan fortyogott magában. Az őrnek igaza volt, és ez nyilvánvaló volt a többiek számára is. Újabb bizonyosság rá, hogy alkalmatlan a vezetésre. Ha nem Melissa lenne az anyja, valószínűleg szövéssel vagy varrással foglalkozna, s nem mászkálna itt páncélban, mint egy igazi harcos.

Jóindulatúan bólintott Paula felé.

– Elfogadom, amit mondasz. A Lord Pangloss eddig mindig pontosan érkezett, de nem lehetünk elég óvatosak.

Jan ezután tüntetőleg a rakétához vonult, hogy ellenőrizze őket a szövetháló alatt rejlő agyagcsövekben. A hálót úgy festették, hogy a levegőből a tető részének hasson. Amikor megadják majd a jelet az álcázás eltávolítására, a csöveket kitámasztó fakeretet függőlegesre állítják, és meggyújtják a kanócokat.

Jan hallotta, hogy a háta mögött nyílik a tetőajtó. Megfordult, és Alsát pillantotta meg, amint kibújik a nyíláson.

– Mit keresel te itt?! – kiáltott fel meglepetten. – A kilövőnél volna a helyed! – Jan tudta, hogy Alsa kilövőbázisa az alkoholgyártó üzemnél található, a város túlsó végében.

Alsa elmosolyodott. A kezdődő véraláfutás, amit Jan reggel látott rajta, immár lila folttá fejlődött, amely a jobb halántékától egész az állkapcsáig húzódott.

– Látni akartalak, kicsim. Jó szerencsét, és vigyázz magadra! – Átölelte és megcsókolta Jant.

Jan elengedte magát, hogy kiélvezze az ismerős karok meghitt ölelését. Alsa Jan első szeretője volt, és továbbra is a legközelebbi barátja maradt, annak ellenére, hogy az utóbbi időben gyakran anyáskodva bánt vele. Ahogy a csókjuk elhúzódott, Jan érezte, hogy kezdi elveszíteni az önfegyelmét. Attól félt, könnyekre fakad, és könyörögni fog Alsának, hogy ne hagyja itt...

Jan kibontakozott Alsa öleléséből, és tett egy lépést hátrafelé. Kikényszerített egy mosolyt magából, bár érezte, hogy remeg a felső ajka.

– Te is vigyázz magadra, Alsa. Ha túl leszünk az egészen, odalent találkozunk egy italra.

– Áll az alku, kicsim. De csak akkor, ha valamelyik különteremben kerítünk sort arra az ivásra. Nagyon régóta nem voltunk együtt.

– Én is úgy szeretném – mondta Jan őszintén. Már több mint egy éve nem szeretkeztek, és most hirtelen újra feléledtek testében a régi szexuális vágyak Alsa iránt. Iszonyú hevesen és sürgetően tört rá ez az érzés, alig várta, hogy elmúljék a következő néhány óra, és eljöjjön a pillanat, amikor a testük egymásba fonódhat a fogadó egyik nagy és kényelmes ágyán, a takaró alatt. Ám miközben gondolatai ekörül forogtak, egy hideg, szenvtelen hang mindvégig ezt súgta neki elméje egyik sötét szegletéből: Nem fogod viszontlátni Alsát soha többé.

Hogy a baljós előérzet okozta fájdalmát leplezze, Alsára mosolygott:

– Hát akkor viszlát később. Vigyázz magadra!

Alsa szeretetteljes csókot nyomott Jan arcára.

– Te is vigyázz magadra, kicsim.

Miközben Jan Alsát figyelte, amint az visszamászott a nyíláson, az járt a fejében, vajon hordoz-e ő is a testében egyet azok közül a súlyos és kemény, halált hozó hengerek közül.

***

Egy perc múlva tizenkettő. Mindenki nyugat felé nézett, s a láthatáron húzódó alacsony dombvonulatot vizsgálta. A Lord Pangloss mindig ezek mögül szokott előbukkanni, de ma, az alacsonyan szálló felhők és az eső miatt, amely Minerva és a dombok közötti penészest áztatta, még a dombok körvonalait sem lehetett egykönnyen kivenni.

Jan is arrafelé tekingetett, idegesen babrálva a rövid kard markolatán. Irgalmas Istenanya, fohászkodott némán, tégy velünk csodát! Ne engedd, hogy az Égi Úr megjelenjék! Maradjon távol tőlünk örökre, sújts le rá villámoddal kint a viharban, ahogy azzal a másik Égi Úrral tetted, évekkel ezelőtt...

Déli tizenkettő

A Lord Panglossnak nyoma sem látszott.

És ekkor Jannek különös érzése támadt. Hirtelen mintha megváltozott volna a levegő körülötte. Nem úgy, mint amikor fúj a szél, hanem mintha a légnyomás növekedett volna meg.

Jan ösztönösen felpillantott.

– Szentséges Istenanya...! – suttogta.

A Lord Pangloss közvetlenül a feje fölött lebegett, és egyre lejjebb ereszkedett az alacsony, szürke felhőrétegen át. Ahogy a hatalmas test előbukkant, a felhőfoszlányok örvényleni kezdtek körülötte. Az Égi Úr láttán Jan éppoly jelentéktelennek és magatehetetlennek érezte magát, mint kiskorában, amikor először találkozott vele. Hogy is tudnánk elpusztítani egy ilyen monstrumot? – kérdezte magától kétségbeesve.

– Istenanya, ments meg minket... – fohászkodott Lisa. A többiek szintén fölfelé néztek. A szomszédos tetőkről hasonló felkiáltások jelezték a meglepetést és a félelmet. Martha behúzódott a tető egyik szögletébe, és ott nyüszített.

Valami nagyon nem stimmel, gondolta Jan, miközben a Lord Pangloss ereszkedését figyelte. A mérföldes test betöltötte az eget, mindent eltakarva maga fölött. Vajon miért változtatott az érkezés hagyományos módján? Megsejtette volna, hogy valami készül ellene?

Amint az Égi Úr lejjebb ereszkedett, Jant egyfajta atavisztikus félelem ragadta magával, amit már korábban is érzett. Az volt a benyomása, hogy a Lord Pangloss nyomban rátelepszik a városra, szétlapítva őket épületeikkel együtt. Jan megpróbálta leküzdeni magában a pánik mindinkább elhatalmasodó érzését. Marha fülsértő vinnyogása egyáltalán nem volt segítségére ebben.

A Lord Pangloss most megállapodott úgy ezerötszáz láb magasságban Minerva fölött, s lefelé figyelt óriási szemeivel. Mint mindig, Jan most is úgy érezte, hogy a szemek egyenesen őrá szegeződnek.

Hangos sistergés, majd recsegés hallatszott. Aztán megszólalt egy mennydörgésszerű hang:

– ÉN VAGYOK A LORD PANGLOSS, URA AZ ÉGNEK ÉS MINDANNAK, AMIT AZ ÁRNYÉKOM ELTAKAR. LÁSSÁL ÉS RESZKESS TŐLEM! (Klikk!) ALATTVALÓIM VAGYTOK, KISZOLGÁLTATVA KÉNYEMRE-KEDVEMRE! ELPUSZTÍTHATNÁLAK TITEKET, NYOMORULT FÖLDI FÉRGEK, DE IRGALMAS VAGYOK. (Klikk!) A SARCÉRT CSERÉBEN, AMIT FELAJÁNLOTOK, MEGKÍMÉLEM ÉLETETEKET. JELEZZÉTEK HÁT, HOGY KÉSZEN ÁLLTOK MEGADNI NÉKEM JOGOS JUSSOMAT. (Klikk! Krekk!) HA AZ ENGEDELMESSÉG ÚTJÁRÓL LETÉRTEK, KEGYETLEN BOSSZÚM AZON NYOMBAN LESÚJT... LESÚJT... LESÚJT...

Hirtelen vége szakadt a hangnak.

Jan összevonta szemöldökét. A Lord Pangloss ultimátuma ugyanúgy csengett, mint máskor, de a klikkegő és krekkegő hangok, valamint az utolsó szó ismételgetése szokatlan volt. Ezek a normálistól való apró eltérések csak tovább fokozták a lány nyugtalanságát.

Jan elfordította tekintetét az Égi Úr fenyegető tömegéről, és Avedont figyelte, ahogy meggyújtotta a tüzet az emelvényen, ami jelzésül szolgált a Lord Pangloss számára, hogy a sarcot felemelhetik. A lány szíve erősen dobogott. Mindjárt elkezdődik, gondolta. Amint a füst felszállt a szimbolikus halotti máglyáról, Jan ismét a félelmetes jelenségre emelte tekintetét. Megpróbálta felidézni, amit az anyja mondott neki az első alkalommal, kislány korában:

– Ne félj, kincsem. Ez csak egy léghajó! Egy játékszer, amely a Férfigonoszság Korszakából maradt fenn. Hatalmasnak tűnik ugyan, de alig van benne valami, csupán néhány férfi és egy csomó gáz.

Csak egy léghajó, hajtogatta magában Jan anyja szavait. De nem ért el vele semmit. Lehet, hogy a Lord Pangloss tényleg csak egy léghajó volt, csakhogy olyan léghajó, amelynek hosszúsága több mint ötezer láb, s a szélessége is csaknem elérte az ezer lábat. Jan nagyon is jól tudta a méreteit. Hiába mondogatta magának, hogy a félelmetes tömeg egyfajta illúzió csupán, és hogy főleg gázból áll, nem segített. Valamikor – gyerekkorában – elfogadta ezt a magyarázatot, de most már cseppet sem nyugodott meg tőle.

Léghajó, csakugyan? Nem! Lebegő város. Valóságos lebegő erődítmény. Jan látta az ágyúnak nevezett halálgépek csöveit, amelyek úgy meredeztek kifelé a burok különböző pontjaiból, mint óriás állából a borosta. Látta az ablakok sorát, a fedélzetet, a csapóajtókat s a hordó alakú hajtóműveket, melyek erős és nyugtalanító moraja a távoli mennydörgés hangjához volt hasonló. Hány égi ember élhet vajon abban az iszonyú repülő gépezetben? Senki sem tudta biztosan. Lehet, hogy ezren. Meglehet, hogy akár kétezren is.

A Lord Pangloss motorzaja megváltozott. Jan látta, hogy hátul, a hatalmas stabilizáló szárnyak alatt felfüggesztett hajtóművek elfordulnak a tengelyük körül...

Az Égi Úr megint lejjebb ereszkedett. Jan mindössze hatszáz láb körülire becsülte a magasságát. Jócskán a rakéták hatótávolságán belül került. Ismét az emelvényre tekintett. Most már bármelyik pillanatban elkezdődhet, gondolta.

– Felkészülni! – adta ki az utasítást embereinek. A hangja idegenül csengett. – Hagyd abba, Martha!

– Ott jönnek! – kiáltotta Lisa.

Jan fölnézett. A Lord Pangloss burkolatának egy jókora darabja levált, és a peremére kapcsolt kábelek segítségével ereszkedni kezdett a föld felé. Jan tudta, hogy ezzel a felvonóval szokták beemelni a sarcot. Tudta azt is, hogy egy szakasz felfegyverzett égi harcost bocsátanak le vele, akiknek az a dolguk, hogy minden gabonás bálát átvizsgáljanak. Látta egyiküket, amint a korlát fölé hajolva lefelé néz. A felvonó hajszálpontosan a tér fölött függött, igaz, kissé himbálódzott az időközben feltámadt erős szélben. Jan remélte, hogy a szél nem fogja eltéríteni a rakétákat. Ami az Égi Urat illeti, a szél láthatólag egyáltalán nem hatott rá, továbbra is sziklaszilárdan terjeszkedett a város felett. Jan arra tippelt, hogy a sok motor még a legerősebb szél hatását is ki tudja egyenlíteni.

A felvonó most mintegy százötven lábnyira volt a talajtól. Az égi harcosok, akik hatalmas rákoknak tűntek, több darabból álló, héjszerű, fekete páncélzatukban, egész tisztán látszottak ebből a távolságból. Jan aggodalommal nézett az emelvényre. Anyám, mire vársz még, gondolta. Inadba szállt a bátorságod?

Egy villanás az emelvény felől, aztán valami, piros füstöt húzva, a levegőbe emelkedett. Jan néhány másodpercig csak mozdulatlanul bámult, mintha megbénult volna, aztán nagy nehezen megfordult, és kiadta a parancsot:

– Gyerünk! Rajta!...

Emberei lerántották az álcázó takarót, majd függőlegesre állították a kilövőállványt. Közben Jan megpróbált szikrát csiholni a kovakővel.

– Kész vagyunk, úrnőm! – kiáltotta Paula.

Ebben a pillanatban, legnagyobb megkönnyebbülésére, Jannek sikerült meggyújtania a kanócot. A lángot tenyerével védve óvatosan letérdelt a csövek tövébe, és a tüzet sorban a gyújtózsinórokhoz tartotta. Amikor meggyőződött róla, hogy serceg mind a három, elkiáltotta magát: – Fedezékbe!

A többiek, Marthát is beleértve, ekkor már a tető túlsó végén emelt palánk mögött kucorogtak. Jan megkerülte a fedezéket, és ő is hasra vetette magát.

Egy hosszú pillanatig nem történt semmi, aztán egy fülsiketítő „vvhuss!” hallatszott.

Mihelyt a süvítés elült, Jan, a tetőre záporozó szikrákkal mit sem törődve, talpra ugrott és körülnézett. A levegő szinte megtelt rakétákkal, amelyeket Minerva legkülönbözőbb pontjairól lőttek fel. Százával repültek fel, és egyenesen az Égi Úr felé tartottak.

Jan látta, amint két rakéta eltalálja a felvonó alját. Felrobbant mind a kettő, és a felvonót hamarosan lángok borították.

– Győzni fogunk! – ujjongott magában. – Hát mégis győzni fogunk!

 

Negyedik fejezet

Minerva népe a kórháznál gyűlt össze, és itt készült a végső ellenállásra.

Részben azért, mert ez volt az egyetlen nagyobb épület Minervában, ami többé-kevésbé sértetlen maradt, de főleg azért, mert a túlélők automatikusan ide tartottak a bombázás után.

Stratégiai szempontból ideális hely volt védelmi célra, feltéve, hogy az „ideális” jelző alkalmazható egyáltalán az adott körülmények között. A kórház épületét saját udvar vette körül – egyike volt tehát ama néhány minervai épületnek, amely efféle luxussal rendelkezett –, s az udvart alacsony fal szegélyezte. Mindkettő a régi, rossz emlékű karanténos időket idézte.

Összesen nyolcvanhat minervai tartózkodott a kórház területén. Negyvenheten közülük súlyos sérüléseket szenvedtek, s ennélfogva harcképtelenné váltak. A maradék harminckilenc ugyancsak különböző súlyosságú sebeket szerzett, s ráadásul tizenegy férfi volt köztük, akikre nemigen lehetett számítani a harcban. Így végül maradt huszonnyolc nő, akik közül tizennyolc a hivatásos harcos. Az utóbbiak egyike volt Jan.

A lány a kórház kerítése mellett állt, és az égi harcosok közeledését figyelte. Kezében felhúzott nyílpuskát tartott. Oldalt, az arcán, egy fejsérülésből vér szivárgott, s kezét-lábát horzsolások színezték. A füle még mindig csengett a robbanástól, amely a fogadó tetején átrepítette, s így nem hallotta a mellette álló nő figyelmeztető kiáltását. Akkor fordult csak meg, amikor amaz megráncigálta a könyökét, s akkor látta, hogy a többiek mind fedezékbe húzódtak az alacsony kőfal mögött. Jan lassan térdre ereszkedett, s nyílpuskáját a fal tetejére támasztotta. Minden olyan valószerűtlennek tűnt. Annyi minden történt az elmúlt egy órában, hogy Jan érzékei már eltompultak. A megrázkódtatások sorozata érzéketlenné tette, s úgy viselkedett, mintha semmi köze nem volna ahhoz, ami körülötte zajlik. Minden félelem nélkül nézte, ahogy a közelgő égi harcosok első sorfala megáll, s a hosszú csövű, egylövetű puskákkal a minervai védőkre céloz. Jan hallott már ezekről a fegyverekről, s tisztában volt pusztító erejükkel, de csak akkor húzta le a fejét a fal mögé, amikor az iménti nő újra megrántotta a karját.

A puskák hangos durranása áthatolt a fülzúgáson. Jan fejétől nem egészen egy lábnyira kőszilánkok pattantak le a fal tetejéről. Odébb, a fal mellett, látta, hogy egy asszony az arcához kap, és hanyatt vágódik.

– Most! – kiáltotta valaki közvetlen közelről. Jannek eszébe jutott, mit várnak tőle. Kidugta a fejét a fal mögül, és megragadta a nyílpuskát. Az égi harcosok futva közeledtek, s közben összevissza kiabáltak. Jan vállához szorította a nyílpuskát, és kiszemelt magának egy célpontot. Várt. Az égi harcosok páncélja nem fémből készült ugyan, de ahhoz épp elég erős volt, hogy lepattanjon róla a nyíl, hacsak nem egész közelről találja el az ember.

Amikor a célpont körülbelül húsz lábnyira volt, Jan meghúzta a ravaszt. A nyílpuska megpendült, meglökte Jan vállát, s a célpont elvágódott. Most öltem meg valakit életemben először, gondolta, de a felismerés nem váltott ki belőle semmiféle érzelmi reakciót. Aztán észrevette, hogy a célpontja mégsem halt meg.

A földön fetrengett, a nyíl tollas vége kiállt a ball vállából. A vér pirosa élénken virított a fekete páncélon.

Jan áldozatával egy időben számos égi harcos bukott a földre, sokuk mozdulatlanul hevert. Társaik eközben hanyatt-homlok menekültek az utcán visszafelé. A fal mögött megbúvó nők rövid diadalkiáltást hallattak. Egyikük még utánuk kiabált valamit, nyilván egy durva megjegyzést, ámbár Jan nem tudta kivenni az egyes szavakat. Páran elnevették magukat.

Jan gépiesen újratöltötte nyílpuskáját, s közben arra gondolt, milyen eszeveszetten viselkednek. Egyre több égi harcos özönlött az utcába, s a lány tudta, hogy nincs semmi remény a második roham megállítására. Körülnézett. Tekintetével az Égi Urat kereste. Két vagy három mérföldnyire pillantotta meg, a várostól keletre. Úgy függött az ég alján, mint valami óriási hal. A felhők hasadékán áttörő napfény megvilágította az ezüstös, pikkelyszerű lemezkéket, amelyek a burok felső oldalát fedték, s amelyek tovább fokozták a halszerű megjelenést. Az orrészen lévő egyetlen nagy szemből mintha a várakozás izgalma sejlett volna. Jan azt kívánta, bárcsak el tudna lőni addig a nyílpuskájával, hogy örökre megvakítsa azt a borzalmas szemet. De még ha elég erős lenne is a fegyver, Jan tudta, hogy a nyila soha nem érné el az Égi Urat, mint ahogy egyetlen rakétájuk sem volt képes erre.

***

A bombázás után Jan Melissa után kutatott a téren, s közben Helenbe botlott, aki céltalanul kóválygott erre-arra. A szerencsétlen nő karja könyéktől leszakadt, és noha valaki szorítókötést tett rá, a csonkból mégis csöpögött a vér. Nyilvánvalóan sokkos állapotban volt, de ez nem akadályozta meg Jant abban, hogy a vállánál fogva megragadja és keményen megrázza.

– Mi történt? – kiáltotta Jan, majd rögtön ezután fulladozni kezdett, mert újabb fekete füstfelhő borította be a teret. Épületek égtek minden oldalon. A ropogó tűz forrósága hullámokban nyomult előre, mihelyt a füst egy kissé eloszlott. Amikor végre lélegzethez jutott, ismét megrázta Helent. – Mondd már meg, mi történt, a fene essen beléd!

Helen minden válasza egy üres, kiégett tekintet volt. Jan elengedte, s a sebesült nő odébb tántorgott a füstben. A lány dühösen felzokogott. Ez nem igazság! Mi történhetett itt? Hiszen a diadal olyan közelinek látszott...!

A rakéták tökéletesen működtek, kivéve egyet-kettőt, amelyik mindjárt a kilövés után letért a pályájáról. De ez a néhány incidens, amire Helen számított is, nem jelentett semmit, mert a többi rakéta szemlátomást egyenesen a cél felé tartott.

Az első rakéta nem egészen száz lábnyira lehetett már csak az Égi Úr burkolatától, amikor egyszerre minden a feje tetejére állt.

Fénysugarak – ragyogó, türkizkék fénysugarak – villantak az Égi Úr burkának különböző pontjairól, s mindegyik sugár egy-egy rakétával találkozott. Az volt a leghátborzongatóbb az egészben, hogy minden egyes fénysugár eltalálta a maga rakétáját. Miféle emberek lehetnek azok ott fenn, hogy a fegyverükkel – mert Jan azonnal rájött, hogy a fénysugár valójában fegyver – ilyen tévedhetetlen biztonsággal találják el a mozgó célpontot? Még meg sem fogalmazódott a kérdés a lány agyában, amikor egyszerre csak az összes rakéta felrobbant. Mind, egytől egyig, ugyanabban a pillanatban.

Ragyogó tűzgömbök jelölték a rakéták helyzetét, aztán Jan észrevette, hogy az égő törmelék hullani kezd az égből. Közben az Égi Úr megkezdte az emelkedést. A felvonó még mindig lángokban állt. Miközben Jan a felvonót figyelte, látta, hogy az egyik égi harcos, lángokba burkolózva, átugorja a korlátot.

– Mi történt? Mik azok a fények? – kérdezte egy döbbent hang. Paula volt az. A kérdés kizökkentette Jant a dermedt mozdulatlanságból.

– Újratölts! – parancsolta szaporán. Gyorsan, mielőtt a Lord Pangloss lőtávolságon kívül kerül!

Miközben a brigád sietve készült a következő három rakéta kilövésére, a közelből felhangzó süvítések azt jelezték Jannek, hogy mások gyorsabban reagáltak nála. Az emelvény felé pillantott, de akkora volt a füst a rakéták indításától, hogy semmit sem tudott kivenni mögötte. Arra gondolt, vajon mit érezhet az anyja ebben a pillanatba.

Valami váratlanul a tetőre zuhant mellette. Jan fájdalmas kiáltással ugrott hátra a bal lábára zuhogó szikrák zápora elől. A lezuhant darabban egy rakéta égő farokrészét ismerte fel. Meggyújtotta vele a kanócot, aztán szólt a többieknek, hogy húzódjanak fedezékbe, majd a lángot a gyújtózsinórokhoz tartotta...

Ahogy sejtette, hiábavaló volt minden próbálkozás. A türkizkék fénysugarak ismét felvillantak a Lord Panglosson, és a rakéták – ezúttal jóval kevesebb, mint az imént – megint csak tűzgömbbé váltak, még mielőtt elég közel kerülhettek volna az Égi Úrhoz, hogy bármi kárt okozzanak benne.

Az Égi Úr folyamatosan tovább emelkedett. Időközben levágták a lángoló felvonót – ámbár az is lehet, hogy a tartókábelek égtek el –, s a nagy szerkezet a mélybe zuhant, szikracsóvákat húzva maga után. Jan látta, hogy a tér túlsó oldalán álló házak mögött ér földet.

Ezután vagy öt percig nem történt semmi. Az Égi Úr körülbelül négyezer láb magasságban járt már, amikor hirtelen megállt. Az alacsony felhőktől félig eltakarva lebegett odafönn, baljós, néma fenyegetés gyanánt.

– És most mihez fogjunk? – faggatta Paula remegő hangon Jant, aki ugyanezt a kérdést tette fel magának. Ismét az emelvény felé nézett, azt remélve, hogy az anyja tartogat talán valami utolsó csodát a tarsolyában, holott tudta, hogy efféle csoda nem létezik. Martha előmászott a félrelökött rejtőháló alól, ahová elbújt, és átkarolta Jan lábát.

– Úrnő, úrnő – siránkozott, arcát Jan kiltjébe temetve.

Jan ingerülten szabadította ki magát a csimpánz erős karjaiból. Túlságosan rémült volt még ahhoz, hogy másokat bátorítson.

– Nézzétek! – mutatott egy férfi az Égi Úrra. Jan felnézett, és látta, hogy számos apró, sötét tárgy hullik belőle lefelé. Amint lejjebb értek, hallani lehetett a fütyölő hangot is, amit kibocsátottak...

Mihelyt az első földet ért a téren, közvetlenül a fogadó előtt füst- és törmelékgejzírt lövellve a magasba, Jan rögtön tudta, mik ezek a tárgyak. Gyerekkorában hallott először az Égi Úr bombáiról – az elbeszélések szerint a Génháborúk után ilyen fegyverekkel kerítették hatalmukba a földi településeket –, de ő maga még sohasem látta őket működés közben.

Újabb bombák hullottak, s hirtelen úgy tűnt Jannek, hogy az egész univerzum egyébből sem áll, mint fülsiketítő lármából, és vakító fényekből. Egy lökéshullám letaszította a lábáról. Úgy érezte, mintha egy hatalmas, láthatatlan párna találta volna el. Meghatározhatatlan ideig feküdt a hátán kábultan, mielőtt sikerült négykézlábra fordulnia és a tető szélén álló palánkig vergődnie. A látványtól, amely fogadta, könnyek szöktek a szemébe.

Minerva haldoklott. A város minden pontján tüzek tomboltak, a bombák pedig csak egyre hulltak. Hatalmas tűzgömb terjedt szét a város túlsó szélén, jelezve, hogy az alkoholgyártó üzem találatot kapott.

– Alsa... – suttogta. A teret kráterek tömege borította. Az emelvény helyén csak egy rakás elszenesedett deszka füstölgött. Le kell jutnom oda, gondolta. Meg kell találnom anyát!

– Ti gyáva szemetek! – üvöltötte valaki a háta mögött. Jan megfordult. Lisa volt az. A lány dühödten hadonászott kardjával az Égi Úr sötét tömege felé. – Gyertek le, ti mocskos kanok! Gyertek, és álljatok ki velünk asszonyok módjára!

Az izmos és aranyhajú harcos képe, amint bátor, ám hiábavaló mozdulatokat tesz a fölöttük lebegő szörnyeteg felé, örökre bevésődött Jan agyába az elkövetkezendő eseményekkel együtt...

A szeme sarkából még látta, ahogy a bomba becsapódik a tetőbe. Zűrzavaros mozgást észlelt, s mintegy csoda folytán egy lyuk jelent meg Lisa mögött. A bomba nem detonált azonnal. Alighanem keresztülzuhant az egész fogadón, míg végül elérte az alagsor kőpadlóját, s ott felrobbant. Jan nézte, ahogy a tető hátsó része a levegőbe lódul, és eltűnik. Lisa is eltűnt. Aztán Jan zuhanni kezdett, az alatta beomlott tetőrésszel együtt. Esés közben hallotta Martha rémült visítását. Soha többé nem látta viszont a csimpánzt és a többieket sem, akik vele voltak a tetőn.

Zuhanásának valami lágy dolog vetett véget. Egy ágy. A fogadó híres, nagy és kényelmes ágyainak egyike. Lehet, hogy épp ezt szemelte ki Alsa az esti randevúra – arra az esetre, ha a nap fejleményei úgy alakulnak, ahogyan Jan remélte. Később, amikor Milo bizarr témájú beszélgetéseik során elmagyarázta neki az alternatív univerzumok fogalmát, Jan gyakran gondolt arra, hogy valahol, a közel azonos világok egyikében, ő és Alsa csakugyan összejött arra a romantikus randevúra.

Jan nem sokáig pihenhetett az ágyban, mert a padló recsegve-ropogva süllyedni kezdett alatta. Felugrott és megkapaszkodott egy ablakpárkányban. Hátranézett a válla fölött, s látta, hogy a fogadó hátsó része teljesen eltűnt. Mintha egy hatalmas penge szelte volna ketté az épületet.

A ágy csúszni kezdett, egyre nagyobb sebességre tett szert, majd eltűnt a lifegő padló pereménél. Jan hallotta, amint becsapódik az alagsorban. Felnézett, s látta, hogy ő maga két emeletnyit zuhant a tetőről. A törmelék még mindig potyogott a feje fölött tátongó nyílásból. Ki kell jutnom innen, gondolta.

Felmászott az ablakpárkányra, és lenézett az utcára. A fogadó bejárata előtt lévő veranda teteje csak néhány lábnyi távolságra húzódott alatta. Leereszkedett a tetőre, aztán az esőcsatornán függeszkedve lábával elérte a veranda erkélyének a peremét. A fennmaradó távolságot ugorva tette meg. Rögtön ezután ismét ledöntötte a lábáról egy újabb bomba lökéshulláma. A veranda előtt találta magát – arcát a földre nyomta, tenyerét csengő fülére szorította, míg a bombázás meg nem szűnt. Akkor tápászkodott csak fel, amikor megbizonyosodott felőle, hogy a bombázás csakugyan abbamaradt. Ezután elindult a lerombolt téren át, hogy anyját felkutassa. Ekkor történt, hogy a kábultan botladozó Helennel összefutott.

Jan nem találta meg anyja holttestét. Vagyis ha mégis, nem ismerte fel. Mindenféle testrészek hevertek szerteszét, de nem volt hozzá lelkiereje, hogy tüzetesebben megvizsgálja őket. Rábukkant viszont Avedon főnökasszony tetemére. Az asszony arca csúnyán összeégett ugyan, de a gomba jól felismerhető volt az egyik oldalán. Jobb így végezni, gondolta Jan, mint gomba okozta lassú, kínos halállal. Legalább egyikünknek valami jó is származott ebből a borzalmas napból.

A téren gyülekezni kezdtek az emberek. Ez volt az egyetlen hely a közelben, ahová elmenekülhettek az égő város lángjai elől. Jan Anna főnökasszonyt pillantotta meg a távolban.

Megörült az ismerős arcnak, annak ellenére, hogy az anyja fő riválisáé volt, s nyomban futni kezdett feléje.

– Anna! – szólította futás közben, nem törődve a formaságokkal a rémisztő körülmények között.

A nevét hallván Anna megfordult. Arcát vad indulat dúlta fel, mihelyt a lányt fölismerte. Jan teljesen megdöbbent, amikor a főnökasszony hirtelen kardot rántott, és gyilkos szándékkal rohant feléje.

– Te mocsok! – sziszegte Anna. – Anyád, az a nőstény ördög, halált hozott mindannyiunkra! Ha már ő halott, legalább a lányán megbosszulom Minerva pusztulását!

Jan rémülten hátrálni kezdett, s még idejében előkapta kardját, hogy kivédje Anna első dühös csapását, melyet a fejének szánt.

– Ne, Anna ne! Nem akarok harcolni ellened! – könyörgött Jan, de látta, hogy hiába.

Anna tekintete ijesztő volt, csak úgy sütött belőle a vad gyűlölet. Lehetetlenség volt az értelmére hatni. Jan elhárított egy újabb csapást, amely olyan erővel sújtott le rá, hogy az egész karja beleremegett, majd folytatta a hátrálást. Most ébredt csak rá, mekkora veszélyben forog az élete. Anna természetfeletti erőt merített hisztérikus dühéből.

– Nézzétek, megint bombázni kezdtek! – kiáltotta valaki a közelben.

Mások is egymás szavába vágva figyelmeztették a párbajozókat, s ez arra késztette Annát, hogy a támadást felfüggesztve, önkéntelenül a magasba nézzen. Jan, megérezvén, hogy pillanatnyilag biztonságban van, mag is követte a példát. Az Égi Úr elindult, s miközben mozgott, apró fekete tárgyak felhőjét bocsátotta ki magából, akár a nőstény varangy, amikor petéit egy tócsába üríti. Először Jan is azt hitte, hogy bombák, de aztán különös alakzatot látott kibontakozni az egyes tárgyak felett, amelyek lassították zuhanásukat.

Amint a tárgyak közelebb kerültek, Jan irtózva ismerte fel bennük az égi harcosokat. Százával hemzsegtek a levegőben.

Jan azt remélte, hogy az égi harcosok jó része a bombák által keltett tűzben landol majd, és halálra perzseli magát. Csakhogy azok igen ügyesen, a fejük fölött szétterülő fekete ernyő segítségével irányították magukat. Egyikük sem a városban landolt, hanem a házak és a fal közötti üres területen. Onnan aztán gyalogosan indultak támadásra, bekerítve a várost.

***

– Megint itt vannak!

A fekete páncélok tömör fala sebesen közeledett a széles utcán a kórház kerítése felé. Jan tudta, hogy nincs remény, hogy hamarosan túlesik az egészen, s a halála gyors lesz és fájdalommentes. Célzásra emelte a nyílpuskát és várt. A fekete áradat egyre közeledet. Jan tüzelt. Látta, amint kiszemelt áldozata többedmagával a földre zuhan, de ezúttal az égi harcosok folytatták az előrenyomulást. Egyesek futás közben sütötték el hosszú puskájukat. Jan hallotta a levegőt átszelő lövedékek fütyülését. Az egyik golyó egész közel süvített el a feje mellett. Tudta, nincs idő a nyílpuska újratöltésére, így hát elhajította a fegyvert, s miközben hátrálni kezdett a faltól, előrántotta kardját és a bárdot. A többiek ugyanezt tették. Jan jobb oldali szomszédja egyszer csak felhördült és hanyatt esett. Jan csupán egy futó pillantást küldhetett felé. Szabályos, kerek lyuk tátongott a nő homlokán. Jan megirigyelte bajtársa gyors halálát.

Az égi harcosok átjutottak a falon. Jan most először látta őket ilyen közelről. Még a szemüket is ki tudta venni a fényes, fekete maszk keskeny kémlelőjén. Futás közben vérfagyasztóan üvöltöttek.

Jan – baljában bárd, jobbjában kard – elindult, hogy szemtől szemben fogadja őket.

 

Ötödik fejezet

Arra eszmélt, hogy valamit leemelnek a testéről. Aztán egy bakancs a bal oldalához nyomódott, és lökdösni kezdte. Felnyögött, megpróbálta kinyitni a szemét, de a pillái össze voltak ragadva. Elviselhetetlenül lüktetett a feje, és borzasztó szomjúság gyötörte.

– Ez itt még életben van – közölte valakivel egy férfi hang.

– Ahogy elnézem, már nem sokáig. Akár el is vághatnád a torkát. Szívességet tennél vele ennek a gyalogbékának – folytatta egy másik hang, szintén férfié.

A lány ismét felnyögött, ezúttal hangosabban. Megpróbált felülni, de az izmai nem engedelmeskedtek.

Lépés zaját hallotta, aztán érezte, hogy egy kesztyűs kéz állon ragadja, s durván ide-oda rángatja a fejét. Várta, mikor hasít bele a késpenge szabaddá tett gégéjébe.

De aztán a kéz eleresztette az állát, s az ujjak a hasánál matattak tovább a mellvért alatt.

– Nem látok rajta súlyos sebet. Ez a rengeteg vér nem az övé lehet – mondta az első hang, immár egészen közelről.

– Alighanem ezé a nyomorulté itt – mondta a másik hang. – Úgy látszik, a némber kardja véletlenül épp a hóna alá tévedt.

Nem volt az véletlen, gondolta Jan, s tovább kutatott a fájdalom vörös ködében a közelmúlt emlékképei után. Épp fölemelte a puskáját, hogy szétcsapja a fejem, de én egy jól irányzott döféssel megelőztem.

– Szóval, mi legyen vele? – firtatta az első.

– Én még mindig amondó vagyok, hogy el kéne vágni a torkát.

– Az volt a parancs, hogy ejtsünk foglyokat, márpedig eddig nem sokat gyűjtöttünk össze.

– A parancs az volt, hogy értékes foglyokat ejtsünk, akiken az arisztók személyesen állhatnak bosszút az árulásért. Miért, neked tán olyan fontosnak látszik ez a csibe? Ráadásul túl fiatal is.

– Ki tudja – mondta megfontoltan ez első hang. – Lehet, hogy csakugyan fontos. Lehet, hogy a rengeteg vér alatt egy valódi gyalogbéka-hercegnő rejlik. A páncélja mindenesetre elég értékesnek tűnik.

– Ha ez egy hercegnő – fitymálta a másik –, akkor és a Lord Pangloss vagyok. Na mindegy, felőlem el is vihetjük. Ha nem lesz elég jó az arisztóknak a kisded játékaikhoz, akkor élni fogunk a jogunkkal, és eladjuk rabszolgának.

A kesztyűs kezek csuklón ragadták és durván talpra rántották Jant. A heves mozgás újabb fájdalomgócot robbantott föl a fejében. Kínjában felsikoltott. Még mindig nem volt képes a szemét kinyitni, s annyira elfogta a szédülés, hogy elesett volna, ha a láthatatlan kezek nem tartják erősen. Aztán érezte, hogy a csuklóit egymáshoz szorítják és összekötözik valamivel.

– Gyerünk! – parancsolta a második hang.

Jan kötele megrándult. Vakon, a fájdalomtól és a sokktól magatehetetlenül, Jan képtelen volt az ellenállásra, s megtette az első, botladozó lépéseket ismeretlen sorsa felé.

Már a téren jártak, amikor sikerült végre kinyitnia a szemét. Zuhogott, méghozzá elég erősen, és a hideg esővíz leáztatta a lány szempilláira tapadt alvadt vért. Jan első pillantása egy égi harcos fekete páncélos hátára esett, aki a vállán átvetve húzta maga után a lány csuklójára tekert kötelet. Jobb oldalán egy másik égi harcos haladt Jan mellett. A férfi, magán érezve Jan tekintetét, a lány felé fordította a fejét.

– Na, látsz már? – kérdezte hidegen. Janre kék szemek szegeződtek a rút sisakból. – Akkor jó, mert vak rabszolga két centet se ér!

Jan megpróbált válaszolni, de túlságosan ki volt száradva a torka. Hátrahajtotta a fejét, és tátott száját a eső felé tartotta. Annyira jólesett neki a hideg víz, hogy már-már hálát adott az Istenanyának az életben maradásért. Aztán körülnézett, és újra hatalmába kerítette a kétségbeesés.

Alig ismert a városra. Az esőnek köszönhetően a tüzek kialudtak ugyan, de éppen eleget égtek ahhoz, hogy pusztító munkájukat elvégezzék. Amit a bombák megkíméltek, azt a tűz felemésztette. Jan égi harcosokat látott a romok közt kotorászni, használható zsákmány után kutatva. Ahogy elnézte a téren felhalmozott holmikat, egész nagy vagyont harácsoltak össze. Még néhány zsák gabonát is észrevett a kupacokban, ami azt jelentette, hogy megtalálták a föld alatti tárolókat is. Az égi harcosok egy része a zsákmányt dobálta befelé a két felvonóba, amelyek éppen úgy néztek ki, mint a korábban elpusztított. Jan arra tippelt, hogy az Égi Úr közvetlenül fölöttük lebeg, de lehetetlen volt megállapítani a zuhogó eső miatt. A felvonókábelek úgy ötven láb körüli magasságban mintha a semmiben végződtek volna.

Jan észrevette, hogy egy nagy, vesszőfonatos ketrec felé vezetik, amely igencsak kezdetleges tákolmánynak látszott. A ketrec tetejéből egyetlen szál kötél indult fölfelé, hogy aztán – a felvonókábelekhez hasonlóan – beleolvadjon a fenti szürkeségbe. Körülbelül húszan lehettek a ketrecbe zárva. Ahogy közelebb ért, Jan megállapította, hogy sem rokona, sem közeli barátja nincs köztük. Ami azt illeti, még ismerős arcokat sem fedezett fel. Ha csakugyan ezek volnának az egyedüli túlélők, gondolta, akkor mindenki meghalt, akit valaha is szeretett! Halott az anyja, az apja, Alsa, az összes barátja... Még Simon is odaveszett. Túl nagy volt a vesztesége ahhoz, hogy egyszerre fel tudja fogni. Egészen addig mindössze egyetlen közeli hozzátartozóját veszítette el: Polát, a nővérét, aki az előző szaporodási ciklusban jött a világra. Pola hat éve esett el egy martalócbanda elleni csatában, amikor a falon kívül, a szántóföldeken állt őrséget. Sokáig tartott, míg megbékélt Pola halálával. Most pedig egyszerre szembe kellett néznie azzal, hogy egész eddigi világa halott.

– Mit hoztatok? – kérdezte egy égi harcos, amikor Jan foglyul ejtői megálltak a ketrec mellett. A kötél végét tartó katona elkezdte kibogozni Jan csuklóját.

– Nem tudjuk, uram – felelte a másik, az, amelyikre a lány eddig úgy gondolt magában, mint az „első hang”-ra, és a kettőjük közül valamivel szimpatikusabbra. – A páncélja miatt úgy véltük, talán magasabb rangú lehet. Ki tudja, akár hercegnő is, uram.

A harmadik harcos nevetve közelebb lépett, hogy jobban megnézze magának a lányt.

– Az amazonoknak nincsenek hercegnőik, katona. Jobban mondva, nem voltak. Szerették megjátszani, hogy mennyire demokratikusak. De azért nekik is volt egyfajta uralkodó osztályuk... – Ahogy sisakos fejét közelebb dugta a lányéhoz, Jan látta, hogy öltözéke eltér a másik kettőétől. Nyilván tisztféle lehetett. – Nos, amazon, nyilatkozz! – mondta. – Fontos személy voltál a gyalogférgek között?

Az esővíz enyhítette a torka szárazságát, így Jan most tudott válaszolni.

– Nem – mondta rekedten. – Csak egyszerű harcos.

Akkor jutott eszébe a nyakláncán viselt medál, amely arról tanúskodott, hogy az anyja főnökasszony volt. A medált eltakarta ugyan a páncélja, de ez a tiszt szemlátomást jól ismerte a szokásaikat.

– Egyszerű harcos! – szajkózta a tiszt megvetően, majd karon ragadta a lányt, és a ketrechez ráncigálta. – Hé, ti ott bent! – üvöltötte. – Ismeri valaki közületek ezt a lányt?

A minervaiak, akik a ketrec széle mentén gubbasztottak, Jan felé fordították arcukat, mely szürke volt az átélt sokktól és a kimerültségtől. Jan látta, hogy a többségük férfi.

– Nos? – kérdezte az égi harcos.

A ketrecben ülők a fejüket rázták. Jan megkönnyebbült. Még mindig nem érdekelte, él-e, hal-e, de abból, amit a másik két harcostól hallott, nem vágyott rá, hogy az arisztók kezére kerüljön, bárkik voltak is azok. A kínzás gondolata megrémisztette.

– Ennyit erről – morogta a tiszt bosszankodva. – Szedjétek le róla ezt a páncélt, és lökjétek be a ketrecbe a többi gyalogféreg közé – tette hozzá, a két katona felé taszítva Jant.

A katonák lekapcsolták a mellvértjét. Gyomra görcsbe rándult a pániktól.

A tiszt biztosra vette, hogy a medál ott lesz a lány nyakában. Igaza volt.

Közelebb lépett a fogolyhoz, és a medált kesztyűs kezébe vette.

– Nocsak, ez érdekes – csettintett a nyelvével. – Olyan, mintha tömör aranyból volna. Honnan van?

Jan szárazon nyelt egyet.

– Ez... ez egy medál. Kitüntetés. A bátorságomért kaptam. Fali szolgálat. Megakadályoztam egy óriásgyíkot abban, hogy a városba jusson... – Miközben beszélt, hányingere lett magától. Szánalmasan hazudik ezeknek a szemeteknek, hogy az irháját mentse. Ha ezt az anyja hallaná...!

Jannek elakadt a lélegzete, amint a tiszt váratlanul letépte a láncról a medált.

– Lám csak, milyen derék kis amazon! – mondta az égi harcos, miközben a zsákmányt az övén hordott erszénybe csúsztatta. – Szó szerint kicsi, amazon létére. Semmivel sem nagyobb, mint a heréltjeik.

– Ööö... azt gondoltuk – kezdte óvatosan a „második hang” –, hogy bejelentjük rá az igényünket... ha másnak nem kell. Megpróbáljuk eladni valamelyik rabszolgacéhnek.

– Nem látom akadályát – jelentette ki a tiszt. – No persze, számítok a részesedésre.

– Ez csak természetes, uram – sietett megnyugtatni a „második hang”. – Mi is így gondoltuk.

– Örülök, hogy ezt hallom – zárta le a beszélgetést a tiszt. – Most pedig menjetek, és csatlakozzatok az egységetekhez. Hamarosan indulunk.

– Értettük!

A katonák megparancsolták Jannek, hogy vesse le a kesztyűjét, a csizmáját és a fegyvertartó övét, aztán a „második hang” végigtapogatta a lány ruháit, feltehetőleg rejtett fegyver után kutatva. Jan elhúzódott a katona matató kezei elől. Attól tartott, hogy az érintés a nemi erőszak bevezetője lehet.

A bomba még mindig ott volt a testében. Érezte, hogy biztonságban lapul odabent a rongydarabba bugyolálva. Arra gondolt, bárcsak elhagyta volna csata közben, vagy amikor eszméletlenül feküdt.

Szerencsére a motozás gyorsan véget ért, aztán lökdösni kezdték a ketrec ajtaja felé, amit az egyik égi harcos nyitott ki előtte. Betaszították. Hallotta, amint az ajtó becsapódik mögötte.

– Helyezd magad kényelembe a barátaid körében, amíg lehet. Nemsokára érdekes utazásban lesz részetek – nevetett a tiszt.

Jan megkönnyebbülve foglalt helyet két nő között. Nagyon gyengének érezte magát, és a feje még mindig lüktetett az iszonyú fájdalomtól. Ahogy a tiszt és a két katona elvonult – az utóbbiak egyike magával vitte a lány mellvértjét és a többi holmiját – a jobb oldali nő megszólalt:

– Melissa főnökasszony lánya vagy, igaz? Azé, aki mindezért felelős.

Jan a nőre nézett. Ismerős volt valahonnan, de nem emlékezett a nevére. Jan egy pillanatig már-már kísértésbe esett, hogy letagadja az anyját, aztán mégis visszariadt ekkora gyávaságtól. – Nem csak az anyám a felelős. A Tanács többsége kétszer is mellette szavazott.

– Az mindegy. Akkor is az ő ötlete volt, hogy szembeszálljunk az Égi Úrral. És nézd csak meg, mi lett az eredménye. – A nő ernyedten mutatott a város füstölgő romjaira.

Jan felsóhajtott. Nem érzett magában elég erőt, hogy vitatkozzon.

– Miért nem szóltál az égi harcosoknak, hogy ki vagyok?

– Először nem voltam benne biztos, de most már igen.

A nő fátyolos tekintete hideg szemrehányással szegeződött a lányra. Jannek eszébe jutott Anna tekintete, amikor rátámadt. Ha az égi harcosok érkezése nem tereli el a figyelmét, a főnökasszony minden bizonnyal megölte volna. Jan érezte, hogy egyre fokozódik benne a kétségbeesés. Nem elég, hogy az ellenség kezére került, a saját népe is gyűlöli. Körülnézett a ketrecben. Azok, akik fültanúi voltak a nő szavainak, mind ugyanolyan szemrehányóan néztek rá, még a férfiak is. Jan lehunyta a szemét. Csináljanak vele, amit akarnak.

Nem igazság, gondolta keserűen. Nem igazság, hogy mégis életben maradt. Emberi számítás szerint meg kellett volna halnia. Már akkor biztos volt benne, hogy meghal, amikor a végső csatára készült a kórháznál. A védőket gyorsan legyűrték, és Jan egyszerre égi harcosok tengerében találta magát. Az egyik égi harcos szemben állt vele, s már emelte is a puskatust, hogy letaglózza, és akkor ő előrerontott. Ettől fogva semmire sem emlékezett. Feltételezte, hogy vetődés közben eltalálta a puskatus és ettől vesztette el az eszméletét. A rajta heverő test és a sok vér miatt halottnak hitték, egészen addig, amíg a csata heve mérséklődni nem kezdett, s az égi harcosoknak eszükbe nem jutott, hogy foglyok után nézzenek. Jan arra gondolt, vajon mi történhetett a rengeteg magatehetetlen sebesülttel ott a kórházban, de aztán elzárta elméjét a nyilvánvaló válasz elől...

Úgy két óra múlva csendesedni kezdett az eső. Jan felnézett. Az Égi Urat még mindig szürke homály fedte, de a lány sejtette, hogy nagyon alacsonyan lebeghet a fejük felett. Még a motorok zümmögését is hallani vélte. Csak néhány égi harcos tartózkodott a téren, és már csak az egyik felvonó volt lent. Jan valószínűnek tartotta, hogy nemsokára elindulnak. Azon csodálkozott csak, hogyhogy még mindig nem emelték be őket az Égi Úrba. Ismét a ketrec tetejéhez rögzített egyetlen kötélre vándorolt a tekintete. Vastag kötél volt, de már foszladozott. Jan csöppet sem ujjongott a gondolattól, hogy ez az egy szál kötél fogja megtartani mind a huszonegy embert, még ha csak az Égi Úrig vivő rövid úton is.

Kicsivel később a másik felvonó is felemelkedett, benne az utoljára maradt égi harcosokkal és zsákmányukkal. A ketrec azonban továbbra is ott állt a szétbombázott téren. Jan ezt határozottan nyugtalanítónak találta. Vajon mit tartogatnak a számukra?

Végül a fonott ketrec tiltakozó nyikorgás közepette levegőbe emelkedett. Jan és a többiek gyorsan fogódzkodót kerestek maguknak, mert a ketrec ide-oda forgott, és vadul himbálódzott a vizes kötél végén, amely maga is nyikorogva adott hangot tiltakozásának. Az egyik férfi rémülten felkiáltott. Jan nem hibáztatta érte.

Hamarosan beburkolta őket az alacsonyra szálló felhő szürkesége. Jan még a szomszédjáig sem látott. Ahogy a pörgés fokozódott, egyre erősebben tapadt a fonott rudakhoz. Szédülni kezdett. Bármennyire félt is az Égi Úr fedélzetére lépni, most azért imádkozott az Istenanyához, hogy minél előbb odaérjenek.

Rettentő hosszúnak tetsző idő után a ketrec kiemelkedett a felhőkből. Jan nyomban kíváncsian körülnézett. A feje fölött, puszta hatalmasságánál fogva is félelmet keltőn, ott függött a Lord Pangloss. Két-háromszáz lábnyira lehetett tőlük. A ketrechez rögzített kötél hitvány cérnaként lógott az irgalmatlan léghajó hasáról. És Jan most észrevett valamit, amitől a torkában érezte a gyomrát.

A ketrec csak azért emelkedett velük, mert az Égi Úr is felszállt. Ám magához a léghajóhoz semmivel sem kerültek közelebb. Egyszerűen hagyták őket a kötél végén himbálódzni. Jannek elég volt egy pillantást vetnie az alattuk süllyedő felhőrétegre, hogy szörnyű gyanúja bizonyossággá váljon. Gyorsan emelkedtek ugyan a felhőkhöz képest, de változatlan távolságban maradtak az Égi Úrhoz viszonyítva.

Most már a többieknek is szemet szúrt a dolog.

– Mi történt? – siránkozott az egyik asszony. – Miért nem húznak fel minket?

A ketrec, még mindig ide-oda pörögve, továbbra is ijesztően nyikorgott. Jan nem lepődött volna meg, ha egyszer csak darabokra hullik körülöttük. A fonott aljzat, melyen keresztül látni lehetett a felhőket, különösen hitványnak tűnt. Jan elhatározta, hogy felmászik egy darabon a ketrec falára, s kezét-lábát átdugva a fonat nyílásain, kipányvázza magát. Nem volt valami kényelmes így, de legalább nagyobb biztonságban érezte magát.

– Még mindig nem mozdulunk! – kiáltotta valaki. – Mit forralnak ezek a bitangok?!

– Biztos el akarják vágni a kötelet! – visította egy másik nő pánikba esve. Egy férfi zokogni kezdett.

Jan ugyanerre gondolt. A másik lehetőség az volt, hogy az égi harcosok addig hagyják őket kint a ketrecben, míg el nem pusztulnak a szomjúságtól, éhségtől és a hidegtől. De hát akkor mi célt szolgált a mese, hogy el akarják adni rabszolgának?

A lány foga vacogni kezdett. Minél följebb értek, annál dermesztőbb lett a hideg, és Jan ruhájából, akárcsak a többiekéből mind, csavarni lehetett a vizet.

Hát jó, gondolta beletörődve, ezek szerint mégiscsak teljesül a kívánságom. Legalább kíméletes módon halok meg.

Ennek ellenére néhány perccel később, amikor a nő, aki felismerte, azzal állt elő, hogy valamelyiküknek fel kellene másznia, hogy eloldja a kötelet – mert jobb önszántukból elpusztulni, mint hogy azok a hímszörnyetegek végezzenek velük –, Jan határozottan tiltakozott. Még mindig meg akart halni, de nem így. Képtelen volt elviselni a gondolatát, ahogy saját súlyuk egyre sebesebben húzza le őket a felhőkön át, egészen a végső, borzalmas becsapódásig.

– Ennyit Melissa és a fajtája becsületéről – mérte végig a nő megvetően. – A lánya igazi gyáva féreg!

– Nem vagyok gyáva! Hát nem érted?! Épp az anyám és Minerva becsülete kívánja tőlem, hogy élve jussak fel az Égi Úrra!

– Á, valóban? – kérdezte az asszony szkeptikus mosollyal. – Na és miért?

Jan már megbánta szavait, de más választása nem volt, folytatnia kellett.

– Az a feladatom – magyarázta –, hogy a Lord Panglosst elpusztítsam.

Mihelyt kimondta, rögtön tudta, milyen abszurdnak hangzik az egész. Nem is lepődött meg, amikor az asszony kinevette, akárcsak a többiek mind, akik hallótávolságon belül voltak.

– Te akarod elpusztítani az Égi Urat? Na és hogy vinnéd végbe ezt az aprócska feladatot, Melissa lánya?

– A... az eszköz... itt van nálam. Egy fegyver. Helen készítette...

Jan nevetségesnek érezte magát. Tudta, csak azért mondja mindezt, hogy egy kicsivel tovább élhessen. Semmilyen reménye nem volt rá, hogy akár csak a legkisebb károsodást okozza Helen parányi tűzbombájával. Soha nem is hitt ebben. Nem beszélve arról, hogy az eredeti terv szerint több minervainak egyszerre kellett volna becsempésznie magában a bombákat a Lord Pangloss fedélzetére.

A nő újból elnevette magát.

– Még hogy fegyver? Aztán miféle fegyver? Talán egy tű a hajadból? Ki akarod ereszteni vele a gázt a Lord Panglossból?! Ostoba! Őrült vagy te is, akár az anyád!

Miközben Jan az alkalmas választ kereste, az egyik férfi elkiáltotta magát:

– Abbahagytuk az emelkedést!

Jan látta, hogy igazat beszélt. Az Égi Úr megállapodott egy ponton, majd egyre fokozódó sebességgel előrelendült. A ketrec nemsokára hánykolódni kezdett az erős ellenszélben, amitől lehetetlenné vált a beszélgetés.

Jan hirtelen észrevett valamit az Égi Úr előtt, amiből biztosra vette, hogy a hitvány ketrec nem lóghat már soká az égi óriáson. Egy hatalmas, fekete viharfelhő volt az a valami, és az Égi Úr szemlátomást arrafelé tartott.

 

Hatodik fejezet

Jan még soha olyan félelmet nem élt át, mint most a viharban. Sötétedett már, amikor az Égi Úr a viharfelhők háborgó tömegét elérte, s amint beljebb kerültek, minden szurokfeketévé vált körülöttük. A ketrecbe zárt foglyok hánykolódása elviselhetetlenné fokozódott. Időnként heves széllökések ragadták fel a ketrecet, csak azért, hogy hirtelen, émelyítő zökkenéssel újra leejtsék. Jan minden alkalommal biztosra vette, hogy a kopott kötél szakadt el, és rémülten felsikoltott.

Aztán szemkápráztató villámlás hasított bele az égbe, amit a még félelmetesebb mennydörgés követett. Jan biztosra vette, hogy épp a viharzóna közepén járnak, és minden pillanatban várta, mikor csap belé a villám. Sohasem érezte még magát ilyen jelentéktelennek és elesettnek, mint most az elemekkel szemben. Kézzel-lábbal átkulcsolta a ketrec vesszőfonatú rácsát, szemét szorosan összezárta, és egyre csak az Istenanyához imádkozott a szabadulásért, miközben szél csapdosta, eső áztatta, mennydörgés siketítette és villámlás vakította nyomorult testét.

Már csaknem meggyőzte magát, hogy a kötél réges-rég elszakadt, és a ketrecet a szél szabadon dobálja a viharfelhőben, amikor hirtelen megszűnt a hánykolódás. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a ketrec immár tiszta, nyugodt levegőben függ. Ismét meghallotta az Égi Úr motorjainak hangos nyüszítését. Fölnézett és észrevette, hogy a léghajó roppant hasán ragyogó fénypontok sorai húzódnak. Kezét-lábát kiszabadította a vesszőfonatból, és lerogyott a ketrec aljára. Dermesztő hideg volt, sajogtak a tagjai, de túl fáradt volt ahhoz, hogy törődjék vele. Végre elnyomta az álom.

Ragyogó napsütésre ébredt. A ketrec alján látta, hogy föld egész közel van. A megtévesztően tiritarka, csalókán harsogó színű penészes fölött haladtak. Úgy tűnt neki, hogy a fák és a nagyobb gombák teteje mindössze néhány lábnyira suhan alattuk.

Felült. Minden izma merev és fájó volt ugyan, de a bőrét melengető napsugarat csodálatosnak találta. Hirtelen ráeszmélt, hogy iszonyúan éhes. Mikor is ettem utoljára? – tűnődött. Van annak már huszonnégy órája is.

Jant alvó alakok vették körül, legalábbis első pillantásra úgy tűnt, de amikor megérintette az egyik férfiszomszédja vállát, hogy felébressze, döbbenten fedezte fel, hogy a teste hideg és merev. A férfi halott volt.

Jan már-már azt hitte, hogy ő az egyetlen túlélő, s roppantul megkönnyebbült, amikor az egyik nő vállát megrázva melegnek találta a testét. A nő megmoccant, felnyögött, aztán kinyitotta a szemét.

– Á, te vagy az? – mondta. – Melissa őrült lánya. Hagyj békén, te ostoba! Aludni akarok! – Jan egyszerűen nem ismerte fel a másikban vádlóját. A nő arca mintha összetöpörödött volna az éjszaka folyamán. Aszott volt, szemei körül fekete karikákkal. Jan eltűnődött, hogy vajon ő hogyan festhet.

– Ez a férfi itt – suttogta Jan rekedten – meghalt.

A másik nő nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, és a férfira pillantott.

– Jó neki – mondta. – Irigylem érte. Ő már az Istenanyával van. Ha erényesen élt, jutalmul nőként születhet újjá, egy lépéssel közelebb a Paradicsomhoz.

Jan tudta, hogy ez így van, de ettől még nem érezte magát jobban egy hulla mellé ékelődve. Átnyúlt a halott férfi felett, és próbaképpen megérintette a túloldalán fekvő nőt. Megborzongott. Halott volt az is.

A ketrec zökkent egyet. Jannek elakadt a lélegzete. Fogódzkodó után kapott. Újabb zökkenés. Felnézett.

– Emelkedünk! – kiáltotta. – Felhúznak minket!

Amikor a ketrec megindult az Égi Úr irdatlan hasa felé, az emberek mozgolódni kezdtek benne. Jan észrevette, hogy heten fekve maradtak. A hideg végzett velük, gondolta, vagy a sokk. Eltöprengett azon, hogy ismét az élők között találta magát. Úgy látszik, ennek így kellett lennie. Lehet, hogy tényleg küldetése van? Vajon az Istenanya azért tartotta életben, hogy végrehajtsa Melissa utasításait? Jan nem találta túl megnyugtatónak a lehetőséget.

A túlélők rettegő pillantásokat küldözgettek egymás felé, miközben a léghajó tömege mindinkább betöltötte felettük az eget. Jan látta, hogy egy négyszögletes nyílás felé húzzák őket. A lány szíve egyre fájdalmasabban dobolt a fokozódó nyugtalanságtól. Vajon mi vár rájuk az Égi Úron? Milyen borzalmat tartogat számukra a Lord Pangloss szolganépe?

A ketrec átbukott a négyszögletes nyíláson. Jan egy tágas, de gyengén megvilágított helyiségben találta magát, amelynek magas mennyezetéről számos gépezet lógott, köztük az a csörlő is, amellyel a ketrecet felhúzták. Amikor Jan szeme megszokta a homályt, látta, hogy rengetegen vannak odabenn.

A burkolati nyílás hosszas, sóhajszerű hang kíséretében bezárult, aztán a ketrec durva huppanással lezökkent a padlóra. Az árnyékban álló alakok köréjük gyűltek, és Jan látta, hogy mindnyájan férfiak. Egyesek fekete öltözéket és fegyvert viseltek, ők nyilvánvalóan égi harcosok voltak, a páncélzatuk nélkül. A többiek bő, egybeszabott, változatos színű, de megfakult ruhákat hordtak. Jan félelemmel telve, tehetetlenül reszketett. Az eszével tudta, hogy az égi harcosok férfiak, de mivel páncél és maszk mögé bújtak, sikerült eddig elnyomnia ezt a felismerést. Most azonban kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy férfiak veszik körül. Férfiak, akik másmilyenek, mint Minerva férfiai. Ezek itt az Ősférfi változatlan leszármazottai voltak – azé a szörnyetegé, aki évezredeken keresztül leigázta és bántalmazta a nőket, aki kapzsiságával, agresszivitásával és gonosz technikájával megbecstelenítette az egész világot, majd végül meg is semmisítette a Génháborúk során. Egész életében félelemmel és átkozódva gondolt ezekre a lényekre, és most kényükre-kedvükre ki volt szolgáltatva nekik.

Az égi harcosok, s a többiek is mind, gúnnyal és megvetéssel vegyes figyelemmel méregették a ketrec foglyait.

– Hé, amazonok! – kiáltotta egyikőjük. – Elszállt a harci kedvetek, mi?!

– Eresszetek csak ki, és meglátjátok! – szólt vissza a nő, aki Jant megvádolta. Jan azt kívánta, bárcsak lett volna annyi kurázsija, hogy ő maga válaszolt volna így.

Aztán az égi harcosok mögött föltűnt két ember, akiknek a külleme egészen elütött a köröttük lévőkétől. Jan meglepődve látta, hogy az egyikük nő. A férfi – ő haladt elöl – vérpiros zekét viselt, amelynek ujja hólyagszerűen kiduzzadt, le egészen a csuklójáig. A kabátka épp a dereka alatt végződött, és nadrág helyett valami olyasmi feszült rajta, ami egy nagyon finom és nagyon szűk fehér harisnyára emlékeztetett, és ami ilyenformán látni engedte a férfi lábizmait. Jan biztos volt benne, hogy a nemi szerve is átlátszott volna, ha nem takarja el egy kemény bőrből készült, kidomborodó, vörös szütyővel. Fekete haja a válláig ért, hosszú, arrogáns arcát valami fehér por fedte, s az ajkai ugyanolyan színűek voltak, mint a kabátja.

A nő még bizarrabbul festett. Szintén vörösben pompázott, de a köntöséhez foghatót Jan még sohasem látott azelőtt. A ruhaderék annyira szűk volt, hogy Jan azon tűnődött, hogyan is lélegezhet. Derekának természetellenes keskenysége arra szolgált, hogy csípőjét és felsőtestét hangsúlyozza. Az utóbbiból Jan épp elegett láthatott, mivel a köntös elején olyan mély kivágás hivalkodott, hogy a meglehetősen dús keblek nagy része kitárulkozott. Jan fokozódó zavarral vette észre, hogy a nő olyasfajta szorítópántot visel a köntöse alatt, ami a melleit felfelé és egymáshoz szorítja.

A nő arcát, a férfiéhoz hasonlóan, fehér porréteg fedte. Ajkait ugyancsak vörösre mázolta, de a haja szőke volt, és magas csigákban tornyosult a fején, számos gyémánttűvel rögzitve.

Jan csak akkor tudta levenni a szemét e női látomásról, amikor a férfi beszélni kezdett.

– Magid herceg vagyok, a Lord Pangloss főkamarása – közölte magas, fuvolázó hangon. – Azért vagyok itt, hogy tudassam veletek a Lord Pangloss döntését sorsotok felől. Az égi úr igazságos törvénye ellen elkövetett vakmerő lázadás természetesen eltörölte mindazt a jogot, amellyel a Lord Pangloss nagylelkűen megajándékozott benneteket. Közösségetek először is vétett az Égi Urak fő törvénye ellen, mert repülésre alkalmas szerkezeteket készítettetek, pedig tudtátok, hogy az ég az Égi Urak egyedüli tulajdona, és örökre elzáratott előletek, földi férgek elől. Azután pedig vakmerő módon felhasználtátok mindeme szerkezeteket a Lord Pangloss elleni álnok támadásra, hogy megsemmisítsétek uralkodótokat. Az, hogy a támadás végül is kudarcba fulladt, nem kisebbíti bűnötök súlyát.

– Közösségetek többi tagja már megfizetett bűneiért, most rajtatok a sor. Két lehetőség áll előttetek: a halál, vagy az életfogytiglani szolgaság. Választhattok. Egy percetek van a döntésre.

Csend lett. Jan megfordult és a többieket nézte. Húszból mindössze tizenhárman maradtak életben. Kilenc nő és négy férfi. A hét közül, akik az éjszaka folyamán meghaltak öten férfiak voltak. Ahogy Jan előre sejtette, vádlója szólalt meg elsőnek. Még ki sem nyitotta a száját, de Jan már tudta, hogy határozott.

– Én a halált választom – mondta a nő. – Minerva és halott nővéreinek dicsőségére.

– Igen, válasszuk a halált – erősködött egy másik nő is. Három másik nő, kisebb lelkesedéssel ugyan, de szintén beleegyezőleg mormogott. A négy férfi zavartnak látszott.

– Na, és mit mond Melissa lánya? – szólt ridegen a nő, Janhez fordulva.

Jan nem tudta, mit tegyen. Aznap reggel, amikor felébredt a bőrét melengető napfényre, minden halálvágya elszállt, ám ugyanakkor rettegett attól, hogy kiszolgáltassa magát az Égi Úr férfiainak, akár csak egy pillanatra is, nemhogy egy egész életre. És ott volt a rábízott feladat, úgyhogy volt mit mérlegelnie. Nem hitte, hogy akár csak egy szemernyi esélye van, de becsületbeli kötelességnek érezte, hogy mindent megpróbáljon.

– ahogy gondoltam – állapította meg a nő Jan hallgatása után.

– Lejárt az idő – szólt a vörös ruhás férfi. Két égi harcos előrelépett és kinyitotta a ketrec ajtaját. A többiek kihúzták a kardjukat. – Kifelé! Hogy döntöttetek?

A minervaiak lassan kimásztak a ketrecből, és felsorakoztak a parancsokat ordibáló harcosok előtt. Jan rövid pillantást vetett a ketrecben fekvő hét szívszorongató alakra.

– Nos, mi lesz? – érdeklődött a főkamarás magas, erőltetett hangon. Olyan volt, mint aki nem szokta meg, hogy ilyen hangosan beszéljen. – Akik a halált választják, lépjenek elő.

Jan vádlója pillanatnyi tétovázás nélkül előlépett. Rövid szünet után négy másik nő is követte. Aztán egyesével, és nyilvánvaló vonakodással, a fennmaradó négy nő is csatlakozott hozzájuk, így csupán Jan és a négy férfi maradt az eredeti sorban. Jan megalázottnak érezte magát. Szerette volna megtenni a döntő lépést, de képtelen volt rá.

Vádlója visszanézett rá a válla fölött. Nem szólt semmit, de megvetés sugárzott a szeméből. Jan a földre bámult.

– Ilyen sokan sóvárogtok a halál után? – kérdezte a főkamarás.

Meglepettnek látszott A köröttük álló égi harcosok sorai felől is csalódott mormogás hallatszott. Jan úgy vélte, hogy üzleti érdekük fűződik életben maradásukhoz. De ha az égi harcosok rabszolgának szánták őket, akkor miért nem vigyáztak jobban az életükre a ketrecben?

– Inkább a halál, mint az alantas szolgasors – jelentette ki Jan vádlója. Jan továbbra is irigyelte a nőt. Az ő szájából egyszerű ostobaságként hangzottak volna a másik fennkölt szavai. – Egyetlen kérésünk van csak. Becsületes halált akarunk, ne gyalázzátok meg előtte a testünket érintésetekkel.

– Becsületes halálotok lesz – mondta a főkamarás ingerülten. – Senki sem fog megbecsteleníteni titeket. De mi van azzal az eggyel ott? Ő miért nem osztozik a megsemmisülés iránti valószerűtlen vágyatokban?

Jan felnézett, és látta, hogy a férfi őrá mutat. Jan vádlója rápillantott, és ridegen így válaszolt:

– Ő a mi titkos fegyverünk. Puszta kézzel fog megsemmisíteni benneteket az Égi Úrral együtt. Legalábbis így mondta nekünk...

A főkamarás és társnője felnevetett, az égi népség pedig követte példájukat. Jan érezte, hogy elvörösödik. Meg akart ő halni, de nem annyira – látta be szégyenkezve –, hogy előrelépjen a többiek közé.

Amikor a röhögés alábbhagyott, a főkamarás sóhajtva így szólt:

– Nos jó, fejezzük be hát ezt a kellemetlen ügyet. Akik a halált választják, menjenek vissza a ketrecbe.

A kilenc nő lassan visszasorolt a ketrecbe. Jan nem mert a szemükbe nézni. A négy férfi szintén lehorgasztotta a fejét. Aztán Jant félrevonta egy égi harcos. Nagy, fekete szakállat hordott. Jan még sohasem látott ilyet azelőtt. A minervai férfiaknak nemigen nőtt szakálluk.

Aztán valahol elől felbőgött egy gép, és a ketrec néhány lábnyira a padló fölé emelkedett. Miközben a ketrec a kötélen himbálódzott, valami felzúgott, és a nyílás ismét kitárult alatta. Jant émelygés fogta el. Tudta, mi fog történni. És tudták a ketrecben lévők is. Néhányuk fennhangon imádkozni kezdett sz Istenanyához. Jan behunyta a szemét.

– Melissa lánya!

Jan újra kinyitotta a szemét és látta, hogy vádlója kihívóan nézi őt a ketrec rácsain keresztül.

– Melissa lánya! Miért vagy oly szerény? Feljebbvalóid nyilván örvendenének, ha tudnák...

A ketrec lezuhant. Minden figyelmeztetés nélkül. Mintha csak felszívódott volna. Jan biztosra vette, hogy valaki egyszerűen elvágta a nyúzott kötelet. Megszédült, egy pillanatig már-már azt hitte, elájul, de aztán túljutott rajta. Hirtelen a főkamarással találta szemben magát. Erős és émelyítően édes parfüm illata csapta meg az orrát, amitől hányinger fogta el. A nő a férfi válla mögül lesett rá kíváncsian.

– Mi a neved, leányzó? – tudakolta a férfi.

– Jan. Jan Dorvin.

– Mit akart mondani az a nő az imént?

Jan megrázta a fejét.

– Nem tudom. Nem szeretett engem. Azt hiszi... hitte, hogy gyáva vagyok.

A főkamarás elgondolkodva simította végig apró, hegyes szakállát, majd így szólt:

– A saját érdekedben jobb is, ha gyáva vagy. Mert akkor életben maradsz. Egy kis engedetlenség, és máris osztozol néhai honfitársaid sorsában. Megértetted?

– Igen – felelte Jan csaknem suttogva.

– Helyes. – A főkamarás a négy minervai férfi felé fordult. – Rátok is ugyanez vonatkozik, bár ha igaz, amit rólatok, heréltekről hallottam, az engedetlenség nem tartozik a fő ismérveitek közé. Akárhogy is van, én figyelmeztettelek benneteket. Világos?

Mindnyájan bólogattak. Jan megvetést érzett irántuk, de gyorsan elhessegette ezt az érzést. Nem volt abban a helyzetben, hogy másokat gyávasággal vádolhasson. És abban sem lehetett biztos, hogy amazok csakugyan gyávák. Számos minervai férfit látott nővérei oldalán harcolni a tegnapi csata során. Nem küzdöttek jól, és az égi harcosok villámgyorsan levágták őket, de szembeszálltak velük, és ezért tisztelte őket. Ugyanakkor a kardforgató minervai férfiak látványa igen rossz érzéssel töltötte el... ahogy számított is rá.

A főkamarás kérdő tekintettel nézett körül.

– Néhányan közületek alighanem jogot formálnak a túlélőkre. Ha így van, jelentsétek be igényeteket.

– Én, Gregory Tanith, a Harmadik Zászlóaljból és Martin Sundin harcos, aki szintén a Harmadik Zászlóalj tagja, és akinek nevében szólok, igényt formálunk erre a nőnemű minervaira – darálta a fekete szakállas égi harcos, aki még mindig Jan karját szorongatta. Meglepődve tapasztalta, hogy ő volt az „első hant”.

A főkamarás türelmetlenül bólintott, majd így szólt:

– Van hivatalos igazolásod az igény jogosságáról?

– Igen. Kaplan hadnagy, a Harmadik Zászlóaljból, igazolni fogja a jogosságot.

– Rendben van. Az igényt elfogadom. Kinek szándékoztok eladni a lányt?

– Bannion céhmesterre gondoltunk. Elvesztette egypár üvegjáróját.

A főkamarás jóváhagyólag bólintott.

– Rendben. Ha maradt még egy kis harci kedv ebben az amazonban, Bannion bandája egykettőre ki fogja verni belőle.

– Ó, Basil, kár volna ezt a lányt Bannion bugrisai közé dugni. Igazán csinos kis jószág. Megvehetnéd nekem. Betaníttatnám komornának. – A nő most szólalt meg először. Nagyon mesterkélten beszélt. Jannek úgy tűnt, mintha egy kislányt próbálna utánozni.

– Ne légy nevetséges – torkolta le a főkamarás ingerülten. – Nem tűröm, hogy amazon legyen a komornád. Különben még azt sem tudjuk, nem hordoz-e valami fertőzést. Ha igen, jobb, ha Bannion söpredéke issza meg a levét.

A nő engedékenyen bólintott, és nem szólt többet. A főkamarás most a négy minervai férfi igénylői felé fordult. Jan csüggedten hallotta, hogy a férfiakat más „céhmesterek” veszik meg. Szeretett volna együtt maradni a többi minervai túlélővel, még akkor is, ha azok csak férfiak voltak. De fekete szakállú „tulajdonosa” hirtelen keresztültaszigálta a tömegen, és egyszerre végtelenül magányosnak érezte magát.

Egy széles ajtó felé tartottak, amely felett FERTŐTLENÍTÉS feliratú tábla függött. A szobában egy unott, nagyon sápadt bőrű férfi ült az íróasztalánál. Az asztal egyik oldalán egy halom ruha volt. A férfi szemében érdeklődés szikrája villant, ahogy Jant meglátta.

– Nocsak, mit látnak szemeim? Csak nem az egyik amazonhoz van szerencsém? – fordult kacsintva Jan tulajdonosághoz.

– Az egyetlenhez – mondta Tanith. – A többi az ugrást választotta. Rajta kívül csak négy férfi maradt.

– Milyen kár – mondta az íróasztal gazdája rosszalló fejcsóválással. – Na és ez kihez fog kerülni?

– Bannionhoz. Az egyik üvegjáróbrigádba.

A sápadt arcú férfi ezt hallva elvigyorodott. Jan nem találta túl megnyerőnek a vigyorát. Minél többet hallott Bannionról és az embereiről, annál jobban nőtt a nyugtalansága.

– Mi a neved? – kérdezte tőle a sápadt.

– Jan – motyogta.

– Akkor hát, Jan, le a ruhákkal. Az összessel.

Bekövetkezett hát, amitől Jan rettegett!

– Meg akarnak... – erőltette ki magából az utálatos szót – erőszakolni?

A két férfi egymásra nézett, és felnevetett.

– Ne áltasd magad, te kis földigiliszta! Azt hiszed, hogy megőrültünk? Isten tudja, milyen élősködők hemzsegnek benned – mondta gúnyosan az asztalnál ülő férfi. – Az én feladatom az, hogy legalább a külsőd tisztaságáról megbizonyosodjam. Na, le a ruhákkal!

Jan lassan, vonakodva levette a kiltjét, a mellényét és az alsóneműjét. Kínos zavarban volt, s ráadásul attól is rettegett, hogy intim motozásnak vetik alá. Fájdalmas tudatában volt a testében rejlő bombának. Úgy érezte, mintha a fémhenger az eredeti méret többszörösére dagadt volna benne.

– Jesszusom, nézd ezeket az izmokat – nyerített fel a sápadt, felkelve az asztaltól.

– Minden amazon ilyen felépítésű... volt – jegyezte meg Tanith az egykedvűt játszva. – De ez kisebb az átlagnál.

A hivatalnok továbbra is le-fel járatta a szemét Janen. Jan két sürgetést érzett egyszerre: nagyon erősen képen akarta vágni a férfit és hányni.

– Kár Bannion patkányaira pocsékolni – mondta a férfi Tanithnek.

– Talán. Ide hallgass, nekem hamarosan szolgálatba kell mennem, úgyhogy iparkodhatnál egy kicsit.

– Hát, nem szívesen, de azért összeszedem magam.

Janre kacsintott, majd fogott egy kampós végű botot, felemelte vele a lány ruháit és belepottyantotta őket az íróasztal mellett lévő fali csúszda nyílásába. Meghúzott egy kart. Jan elképzelte, ahogy a ruhái a föld felé hullanak.

– Menj be azon az ajtón, indíts – parancsolta a férfi, egy keskeny ajtóra mutatva a kis szoba végében. Jan tétovázott. – Na mozogj már, nem lesz semmi bajod. Legalábbis odabent nem – vigyorogta a sápadt irodista.

Jan óvatosan közelített az ajtóhoz, aztán benyitott. Az ajtó egy hosszú zuhanysorra nyílt. Jan megkönnyebbült, hogy a férfiak nem kísérelték meg kikutatni. Van némi előnye annak, ha az ember lányát betegséghordozó vadállatként kezelik, gondolta.

Jan beállt az egyik zuhany alá. Várakozóan felnézett, és hirtelen fehér folyadéksugár vágott az arcába, amely nemcsak a szemét csípte, de rettentő büdös is volt. Jan szemét dörzsölve levegőért kapkodott, s közben vakon tapogatózva elindult az ajtó felé. Nyilván az összes zuhany ugyanazt az undorító folyadékot onthatta, mert jutott még a szájába is, amitől öklendeznie kellett. Végre elérte az ajtót, és lenyomta a kilincset. Zárva volt. Jan dörömbölni kezdett.

– Ki akarok menni! – kiáltotta. – Segítség!

A gőz egyre elviselhetetlenebbé vált. Lélegezni is alig tudott tőle. Köhögve, öklendezve a térdére rogyott.

A zuhanyzófejek sziszegése abbamaradt. Jan könnybe lábadt szemmel nézett körül. A fehér folyadék nagyrészt kicsorgott már a padlólefolyó rostélyain, de a lány teste még mindig csupa kulimász volt. A zuhanyozók ismét működni kezdtek. Jan ijedten fordult hátra, de most már közönséges víz folyt belőlük.

Kísérletképpen a legközelebbi vízsugár alá dugta a kezét, majd megnyalta a rátapadt folyadékot. Áporodott ízt érzett a nyelvén, de kétségtelenül víz volt. A zuhany alá lépett, és jóleső érzéssel mosta le testéről a csípős és büdös fehér kencét. Mire befejezte, a víz elállt, és az ajtó kinyílt.

Visszament a szobába. A két férfi kaján élvezettel legeltette rajta a szemét. Jan kiköpött a padlóra. Részben azért, hogy a kellemetlen utóíztől megszabaduljon, de főleg azért, hogy a haragját kimutassa.

– Szemét alakok! – mondta. – Szólhattatok volna! Mi volt az a kulimász?

Tanith odalépett a lányhoz, és kesztyűs kezével szó nélkül arcul vágta. Az ütés ereje leterítette Jant.

– Egyes számú szabály – rivallt rá a férfi –, hogy sose pimaszkodj az égi harcosokkal vagy a szabadokkal! Rabszolgatársaiddal úgy viselkedsz, ahogy akarsz, de ha ismét szántszándékkal megsértesz egy szabadot, akkor kihajítunk innen. Megértetted?

Jan, fájdalomtól lüktető arcát tapogatva, szótlanul bólintott. Fölrepedt ajkából vér szivárgott.

– Az a fehér lötty – folytatta Tanith – csak egy erős fertőtlenítőszer volt. A bőröd és a szemed viszketni fog tőle néhány napig, de nem lesz semmilyen más következménye.

A harcos lehajolt, és felsegítette Jant.

A hivatalnok, karján egy ruhacsomóval, elindult Jan felé. Még mindig vigyorgott.

– Vedd fel – nyújtotta át a kupacot.

Jan széthajtogatta a ruhát. Egybeszabott öltözék volt, olyan, amilyet már korábban is látott másokon. Belebújt, megcsodálva a furcsa zárat az elején, amely nem ragadt, a ruha szélei mégis varázslatosan összetapadtak.

– Hány éves vagy? – kérdezte Tanith.

– Tizennyolc.

A férfi Jan vállára tette a kezét.

– Csak? Na, akkor itt az ideje, hogy megismerkedj az új otthonoddal. Azzal a hellyel, ahol a fennmaradó száznyolcvankét évedet töltöd. Ha megéred.

 

Hetedik fejezet

Jan legfeltűnőbb kezdeti benyomása a szokatlan bűz volt. Soha azelőtt nem találkozott még ennyi mosdatlan emberi testtel, különösen nem ilyen szoros közelségben. De más szagok is terjengtek, egytől egyik orrfacsaróak. Jan mindenfelé állati ürülékkupacokat látott az útfelületként szolgáló préselt szalmán, és azon tűnődött, vajon miért nem szedik össze és lökik ki a léghajóból.

Miközben Tanith nyomában lépkedett, folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy az Égi Úron van. Ha nincs a nappali fénnyel világító alacsony mennyezet, akár egy zsúfolt és hihetetlenül koszos város főútján is sétálhatott volna. Üzletek és egyéb rendeltetésű épületek ablakos, bejárati ajtós homlokzata nyílt mindkét oldalról az utcára, amely, Jan megállapítása szerint, nem sokban különbözött egy széles folyosótól. Ez azonban nemcsak széles volt, de nagyon hosszú is. Jannek úgy tűnt, mintha már órák óta rónák az utat, holott tudta, hogy mindössze tizenöt perce léptek ki az apró, mozgó szobából, amely a fertőtlenítő részlegből felhozta őket.

Jant valósággal sokkolta az első bepillantás az Égi Úr életébe. Kisgyermekkora óta rengeteget ábrándozott léghajókról, de egyik elképzelése sem készítette fel arra a mocsokra és szennyre, ami az „utcára” való kilépésekor fogadta. A kifakult ruhás emberek tömkelegén kívül néhányuk ruhája alig volt több piszkos rongynál – rengeteg állat téblábolt mindenfelé: kecskék, disznók, tyúkok és birkák. Még jobban meglepődött a rengeteg, különböző életkorú gyerek láttán, mert ez azt jelentette, hogy az égi népség nem szabályos időközönként szaporodott...

Amerre csak jártak, Jan mindenütt nagy feltűnést keltett, főként negatív értelemben. Az égi népség, köztük jó néhány nő is, gúnyosan „amazonnak”, „ gyalogféregnek”, „gyalogbékának” csúfolta, vagy még ennél is becsmérlőbb nevekkel illette. Egyszer egy férfi Tanith elé lépett, és kérdőre vonta, mi jogon hozza ezt a betegségterjesztő földi férget a város közepébe. Tanith sokatmondóan a kardja markolatára tette a kezét, és felszólította a férfit, hogy álljon félre az útból. Amaz engedelmeskedett ugyan, de mielőtt elkotródott volna, megvetően a lány felé köpött.

Röviddel ezután olyasmi történt, ami teljesen kizökkentette Jant érzelmi egyensúlyából. Egy asszony lépett Tanith elé.

– Katona, ez a gyermek egészen ki van éhezve. Odaadhatom neki? – kérdezte, és egy nagy, piros almát nyújtott Jan felé.

A lány gyomra rögtön korogni kezdett, bár ugyanakkor gyanúsnak vélte a gesztust. Valami baj van az almával? Mérgezett talán?

Tanith vállat vont. Jan átvette az almát és köszönetet motyogott az asszonynak. Egy darabig bizalmatlanul méregette az ajándékot, de gyomra felülbírálta az agyában felmerült kételyeket, és mohón beléharapott. Az alma lédús volt és csodálatosan zamatos. Abban a pillanatban csöppet sem törődött vele, hogy mérgezett-e a gyümölcs vagy sem.

Épp végzett az utolsó falattal, amikor Tanith hirtelen megállt előtte, úgy, hogy hátulról bele is ütközött. A férfi csuklón ragadta Jant, és mogorván ráparancsolt:

– Befelé!

Egy nyitott ajtó előtt álltak, amely felett ez a tábla függött: ÜVEGJÁRÓK CÉHE. Jan tudta, itt az utolsó alkalom, hogy Tanithtól megszökjön. Az éhség ugyan elvette az erejét, de biztos volt benne, hogy egy gyors és váratlan ütéssel ártalmatlanná tudná tenni a katonát. Egyvalami aggasztotta csupán: hová szökjön azután. Szinte biztos, hogy villámgyorsan elkapják, és aztán jön majd a hosszú zuhanás...

Engedte hát, hogy Tanith keresztültuszkolja az ajtón egy homályosan megvilágított előtérbe. Két férfi ücsörgött a fal melletti alacsony lócán, a harmadik pedig egy nagy, vesszőből font asztal mögött foglalt helyet. Mindhárman erős felépítésűek voltak, és fekete, egybeszabott ruhát viseltek. Az eddig látott égi népségből kiríttak szokatlan barnaságukkal.

Az asztalnál ülő férfi letette a poharat, amelyből ivott, és kedélyesen így szólt:

– Ez volna hát az új földibéka, Tanith harcos?

Tanith előretolta Jant.

– Igen, ez.

A férfi tetőtől talpig végigmérte a lányt. Éppolyan lassú alapossággal tette, mint az a másik férfi ott a karanténszobában. Igaz, most legalább nem volt meztelen, de úgy érezte, mintha a férfi szeme keresztüllátna a ruháján, és éppúgy borsózott tőle a háta, mint akkor.

– Benny – intett valakinek –, vidd át őket a főnökhöz!

Az egyik férfi felállt a lócáról, és biccentett, hogy kövessék. Jan észrevette, hogy minden fegyvere egy kis bikacsök volt, amely a széles bőrövön lógott. A férfi végigvezette őket egy rövid folyosón, majd áthaladtak egy ajtón, amely nagy, illatos füsttől ködös szobába nyílt. A falakat durva kárpit borította, s a padló nagy részét hatalmas párnák fedték. A szoba közepén egy hihetetlenül kövér férfi trónolt a felhalmozott párnákon. Olyan hájas volt, amilyenhez foghatót Jan még életében nem látott. Pontosabban fogalmazva, ő volt az egyetlen kövér ember, akit Jan valaha is látott, az elhízás ugyanis ismeretlennek számított a minervaiak körében. Jan úgy becsülte, hogy a férfi legalább kétszázötven fontot nyomhat. Színes rajzolatokkal díszített egybeszabott öltözéke masszív zsírpárnákat sejtetett a hasán, a mellén és a combján, a nyakán pedig olyan toka rengett, hogy az álla nem is látszott tőle.

De nem ő volt az egyetlen furcsa látvány a szobában. A kövér ember mögött egy fiatal lány térdepelt a párnákon, finoman masszírozva a férfi hájas nyakát. A lányt első pillantásra teljesen meztelennek tűnt. Aztán Jan felfedezte, hogy egy apró kis ágyékkötőt visel, amely alig volt több néhány bőrszalagnál. A lány ruhátlansága és alázatos arckifejezése, amint a kövér ember nyakát gyúrta, szégyenkezéssel és undorral töltötte el Jant.

– Á, az amazon! – kiáltott fel a kövér férfi mély torokhangon, amikor Tanith előrelökte Jant. – És igazi kemény húsú kis pipi, ahogy elnézem.

A férfi sokatmondó pillantással mérte végig, amitől az a rettenetes gondolat ébredt Janben, hogy mindjárt neki is vetkőznie kell. Megkönnyebbülésére a dagadt kajánul felnevetett, és így szólt Tanithhoz:

– Pompás üvegjáró lesz belőle. Van még eladó amazon?

Tanith elmondta, mi történt a többiekkel. A kövér ember sajnálkozva sóhajtott, aztán az egyik párna alá nyúlt és előhúzott egy kis bőrerszényt, amely fémesen csörrent, amikor megrázta.

– A megbeszélt fizetség, katona – mondta, és odadobta Tanithnak az erszényt. – Most már elmehetsz.

Tanith az övtáskájába csúsztatta, anélkül, hogy ellenőrizte volna a tartalmát.

– Köszönöm, céhmester – hajolt meg, majd sarkon fordult, és gyorsan távozott a szobából. Jan enyhe sajnálkozást érzett a férfi távozása miatt. Ő fogta ugyan el, de mégiscsak ő jelentette a köldökzsinórt, amely az előző életéhez kötötte. Jan nyugtalanul nézett a kövér emberre, aki egy vékony, üreges fadarabot vett a szájába, melyet az előtte lévő tálból vett ki. Jan meglepetésére füst ömlött ki az eszköz végéből.

– Nos, amazon – kezdte a kövér –, remélem, tisztában vagy a helyzeteddel, és nem akarsz engedetlenkedni. Gondolom, értésedre adták, milyen következményekkel jár az ilyen viselkedés?

Jan bólintott, és igyekezett jámbor képet vágni.

– Remek. Értékes munkaerőnek látszol. Nem szeretnélek túl hamar elveszíteni. Ha meghallom, hogy valami minervai ostobasággal jössz elő, rögtön megkorbácsoltatlak. Most már a férfiak világában élsz, amazon, ahol a nőknek semmi hatalmuk. – Hirtelen felnevetett. – Nem mintha az én néhai hitvesem valaha is elfogadta volna ezt a tényt.

A másik férfi is elnevette magát, de nyomban abbahagyta, mihelyt a kövér arckifejezése komolyra váltott.

– Hmm, most jut eszembe, hogy egy ilyen finom kis husi problémát okozhat a rabszolgák között. Benny, ha leviszed a szállásra, jobb, ha ott maradsz egy darabig, és felügyelsz rájuk, amíg eldöntik, hogy kié legyen. Próbáld meg úgy befolyásolni őket, hogy a súrlódás a lehető legkisebb legyen.

– Értettem, főnök.

Jan azt kívánta, bárcsak követte volna a ketrecbe a többi asszonyt. Semmi szín alatt nem lesz érzéki rabszolgája egy brutális férfinak! Nem marad más választása, mint a védekezés, ami előbb-utóbb a halált jelenti számára. Minél hamarabb talál helyet a bombájának, annál jobb.

A kövér ismét a tál felé nyúlt, amelyből az imént a füstölgő eszközt előhúzta. Most egy kis fémpálcát vett ki belőle, a végén csillaggal. A csillag vörösen izzott.

– Attól tartok – sóhajtott fel –, hogy némi kellemetlenség vár rád, mielőtt utadra bocsátanálak, amazon. Gyere ide, és térdelj le elém.

Jan rögtön látta, mire készül a férfi, csak a művelet helyében nem volt biztos. Ösztönösen hátra akart lépni, de egy erős kéz nyakon ragadta, hogy mozdulni sem bírt.

A kövér a fejét csóválta, amitől az álla alatti hájréteg visszataszítóan lötyögni kezdett, majd szomorúan így szólt.

– Soha, de soha ne ellenkezz velem, leányom. Minthogy új vagy itt, elnéző leszek hozzád. Benny, volnál kedves megérinteni őt a rázóbotoddal?

Mielőtt Jan felfoghatta volna, mi történik, a szeme sarkából látta, hogy a férfi a felső karjához illeszti annak a valaminek a hegyét, amit bikacsöknek gondolt. Rögtön rájött, hogy tévedett. Úgy érezte, testének minden idegsejtje lángra lobban. Határtalan kínt élt át. Nem is álmodta volna, hogy az Istenanya megtűr ekkora fájdalmat a világegyetemében. Felüvöltött...

Aztán a fájdalom mintegy varázsütésre megszűnt. Jan térdre borulva hányt. Észrevette, hogy be is vizelt, de semmi sem számított most, hogy elmúlt végre a rettenetes kín. És amikor Benny közelebb vonszolta a kövérhez, aki gyakorlott kézzel rányomta jobb arcára a vörösen izzó, csillag alakú bélyeget, még csak meg sem nyikkant. A másik lány üres szemébe bámult, aki akkor is folytatta a férfi nyakának masszírozását, amikor az a bélyegzéssel foglalatoskodott. Jan már nem érzett megvetést iránta. Ha ez lett volna az ára annak, hogy elkerülje a fekete bot újabb érintését, abban a szent pillanatban kész lett volna átvenni a lány helyét, és folytatni az undorító nyak dögönyözését.

A kövér visszatette az izzó fémpálcát az edénybe, és így szólt:

– Most már rajtad van a rabszolgabélyeg. Egész életedre. Akárcsak rajta. Látod? – mutatott a meztelen lány arcára. Jan most vette csak észre a kis fekete csillagot a lány jobb arcán. Egész csinosnak találta. – Az Égi Úron csak olyan területekre léphetsz, amelyeket ugyanilyen fekete csillaggal jelöltek meg – folytatta a kövér férfi. – Ha valaha is kiderül, hogy elhagytad a számodra kijelölt területet, azon nyomban kihajítanak az Égi Úrból. Megértetted, amazon?

Jan buzgón bólogatott, nehogy ismét magára vonja a kövér haragját.

– Remek. Benny, most már leviheted őt a rabszolgaszállásra.

Amikor Benny talpra állította Jant, a kövér férfi még hozzátette:

– Remélem, tisztának fogsz bizonyulni, és akkor közelebbről is megismerkedhetünk egymással. Volna kedved hozzá?

Jan nyelt egyet, és így felelt:

– Igen, volna.

A másik lány, először mutatva az önálló élet jelét, homlokráncolva nézett rá. A kövér felnevetett, és elbocsátóan intett püffedt kezével. Benny kituszkolta Jant a szobából. Jan lepillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy a bot ismét a férfi övében lóg.

Benny egy szűk folyosóra vezette Jant, amely inkább egy alagútra emlékeztetett. A folyosó homályos volt és bűzös, és Jannek előre kellett hajolnia, nehogy beverje a fejét a mennyezetbe. Alig tettek pár lépést, amikor Jan egy hatalmas patkányt pillantott meg maga előtt. A patkány félelem nélkül figyelte közlekedésüket. Már csak néhány lábnyira voltak tőle, amikor végre eltűnt egy lyukban a padló alatt.

Az alagút egy idő után kiszélesedett és kivilágosodott. Valamiféle kereszteződésbe torkollott, ahonnan különböző folyosók vezettek szerteszét. Az egyik járat kimondottan lefelé tartott. Ez utóbbiból érdes férfihangok és átható konyhaszag áradt.

– Gyerünk, mássz le – parancsolta Benny, az alagútba vezető létrára mutatva.

Jan nekiindult, Benny követte. A létra egy keskeny, de nagyon hosszú terem mennyezeténél ért véget. Amikor Jan megjelent, egyszerre csend borult a teremre. Jan tétován nézett végig a felfelé bámuló arcokon. Ekkor egy férfi felkiáltott:

– Ne légy szégyenlős, szivi! Gyere csak le szépen!

Hirtelen kirobbant a nevetés, amit füttyögés és pisszegés követett. Jan fejében először megfordult, hogy visszamászik, de amikor Benny keményen fejbe rúgta a csizmája sarkával, nem volt más választása, mint lemászni a létrán.

Újabb rövid csend jelezte, hogy a teremben lévők Jan után most Bennyt is észrevették a mennyezeten tátongó lyukban, de amint Jan a létra aljára ért, ismét kitört a füttyögés és a nevetés. Egy másodpercbe sem telt, és a lányt férfitestek szoros gyűrűje fogta körül. Jan egy pillanatig azt hitte, hogy a teremben csak férfiak tartózkodnak, de aztán jó pár nőt pillantott meg a csődület szélén. Arckifejezésükből ítélve ők korántsem örvendeztek annyira Jan megjelenésének, mint a férfiak.

Jan megkönnyebbült, amikor Benny is elérte a létra alját, és egy kis helyet csinált körülöttük azzal, hogy egyszerűen leakasztotta a fekete botot az övéről, és megnyomott rajta egy gombot. Ismét vége szakadt a füttyögésnek és a nevetésnek. Aztán az egyik férfi megkockáztatott egy kérdést:

– Hé, Benny, ki ez a csinibaba?

– Abból az amazonvárosból való, amit tegnap elegyengettünk – válaszolta Benny kedélyesen. – És azért jött, hogy csatlakozzon hozzátok...

Akkora hahotázás támadt, hogy Jan összerándult. Benny felemelte a fekete botot, hogy csendet teremtsen.

– Az a helyzet, hogy a főnök nem akarja, hogy ez a ti kis burkolatmosó társaságotok összekapjon rajta. Már így is túl sokan haltak vagy nyomorodtak meg közületek az elmúlt évben a csetepaték miatt, és a főnök csöppet sem örül ennek. Értéket jelentettek a számára, márpedig ő nem szereti elveszíteni az értékeit minden ok nélkül. Értitek, amit mondok? – nézett körül.

Jóváhagyó mormolás hallatszott. Benny folytatta.

– Jól van, akkor csak okosan. Emelje fel a mancsát, aki úgy érzi, rászolgált erre a finom falatra!

Rengeteg kéz lendült a magasba, és ismét nagy röhögés támadt. Benny elkomorodott.

– Nem érek rá, idióták, ne hergeljetek! – Botjával egy férfira mutatott, aki a közelben álldogált. – Mi az, Barth?! Hogyhogy te is jelentkezel? Holtbiztosan tudom, hogy neked két asszonyod is van. Minek még egy harmadik?

Barth, egy nagydarab, szakállas férfi, elvigyorodott:

– Mégis, mit gondolsz?

Újabb röhögés. Még Benny sem állta meg mosolygás nélkül, de hamar visszatért fenyegető komorsága.

– Tedd le a kezed, Barth! – parancsolta. – És a többiek is, akiknek van már asszonyuk. Nem lesz ráadás. Le a kezekkel!

Lassacskán és ímmel-ámmal a kezek nagy része visszahúzódott. De még mindig túl sokkal több volt a férfi, mint a nő. Jannek feltűnt egy férfi, aki elkülönült a többiektől. A falnak támaszkodva állt, két nő mellett, akik a lányt nézték, és egymás között pusmogtak valamiről. A férfi karba tett kézzel, vizsgálódó részvétlenséggel szemlélte a lányt. Jan azért figyelt fel rá, mert ellentétben a többi férfival, nem csak hogy szakálltalan, de tökéletesen kopasz is volt.

Jan figyelme visszaterelődött a maga bajára. Az egyik férfi váratlanul előrelépett, és fájón belemarkolt a lány bal tomporába.

– Csak a portékát ellenőrzöm – védekezett, amikor Benny feléje intett a botjával. – Overallon keresztül nehéz megítélni, milyen. Igazán levetethetnéd vele, Benny!

A körben álló férfiak helyeslő kiabálásban törtek ki. Bennynek nem volt ínyére a dolog. Szemöldökráncolva mérte végig őket, aztán úgy tűnt, hogy döntött. Előremutatott a bottal, és így szólt:

– Hé, Buncher! Ide gyere!

A tömeg szétvált, és egy hatalmas férfi lépett elő. Szokatlanul hosszú alsó állkapcsa volt, és mind küllemében, mind pedig mozgásában csimpánzra emlékeztette Jant.

– Mit akarsz, Benny? – kérdezte halkan.

– Ugye, még mindig nincs asszonyod, mióta az a hogyishívják pár hónapja a mélybe csúszott, mert elszakadt a biztonsági kötele...

– A jó öreg Buncher maga vágta el a kötelét – szólt közbe röhögve valaki.

– Még hogy én! – tört ki Buncher, és megfordult, hogy lássa, ki vádaskodott.

– Ne törődj vele! – csattant fel Benny. – Mondtam már, hogy nem fogom rátok pocsékolni az egész napomat. Buncher, akarod ezt a pipit?

Tiltakozó kiáltások hallatszottak. Benny jelentőségteljesen meglengette a kínpálcát, és rájuk rivallt:

– Idióták! Egyedül sose rendeznétek el, úgyhogy döntök helyettetek. Buncher kapja az amazont. Ha bármi kifogásotok van ellene, mehettek a főnökhöz panaszra. – Visszafordult Buncherhoz. – Gondolom, akarod őt, Buncher?

Jan elszoruló szívvel nézett a hatalmas emberre. A férfi végigmustrálta. Apró szemei együgyűségre vallottak. Ami azt illeti, Jan egy átlagos csimpánz szemében is több intelligenciát látott, mint ezében. A férfi nehézkesen bólintott:

– Aha, akarom.

– Rendben – zárta le Benny a vitát, és a férfi felé lökte Jant. Buncher hatalmas lapátkezével elkapta Jan felső karját, és rávigyorgott. Taps, fütty és számos durva megjegyzés hangzott fel. – Ti meg hagyjátok magára a párocskát – parancsolta Benny. – Ha bármi kalamajka lesz, visszajövök, és ellátom a felelősök baját a jó öreg rázóbottal – figyelmeztette őket, aztán gyorsan felmászott a létrán. Jan ismét érzett némi sajnálkozást, bár sokkal jobban félt Bennytől és a kínpálcájától, mint Tanithtól.

– Gyerünk – mordult fel a Buncher nevű férfi, és terelni kezdte Jant a röhögő tömegen át, végig a hosszú termen. Jan egy sor nyitott tűzhelyfélét pillantott meg. Legtöbbjükön edények gőzölögtek, de volt egy, amelyiken malac sült nyárson. Jant elöntötte az undor. Ahogy mindig is sejtette, az égi népség húsevő volt.

– Kotródjatok innen, halljátok! – bömbölte hirtelen Buncher, aki fordultában csaknem kitépte Jan karját, akkorát rántott rajta.

Buncher a nyomukba szegődött férfiakra ordított. Azok meg csak röhögtek, és trágár megjegyzéseket tettek, de amikor Buncher ismét előretaszította Jant, a lány észrevette, hogy nem jönnek tovább.

Egy hosszú, üres térség után a terem váratlanul összeszűkült a kétoldalt sorakozó hevenyészett fülkék miatt, amelyeket szedett-vedett anyagokból, de főként különböző színűre festett rongyokból tákoltak össze. Jan gyanította, hogy ezek a lakócellák, és igaza lett, mert Buncher megállt az egyik előtt, és félrehúzta a bejáratot takaró plédet.

– Befelé – parancsolta, és úgy megtaszította Jant, hogy a lány elterült a koszos szalmaszőnyegen.

Egy tyúk riadt kotkodácsolással húzott el mellette. Jan körülnézett. A fülke körülbelül nyolcszor tíz láb alapterületű lehetett. A falnál piszkos matrac hevert. A helyiség egyetlen nagyobb berendezési tárgyát egy nagy fonott láda képezte, az elején lakattal. A padlót mosatlan edények, szennyes ruhák, csontok és egyéb ételmaradékok borították. Kibírhatatlan, dögletes szag terjengett odabent.

Buncher leengedte a bejárati takarót, gyanakodva fülelt egy darabig a kívülről jövő zajokra, majd Janhez lépett, és megállt mellette.

– Jó kiállású lány vagy. Tetszel nekem – közölte fakó, érzéketlen hangon.

Jan felállt. Látta, hogy a férfi szeme felcsillan, és tudta, hogy ez mit jelent. Úgy tűnt, ezúttal nem kerüli el az elkerülhetetlent.

– Szeretkezni akarsz velem? – kérdezte a férfitől remegve.

A férfi értetlenül nézett rá.

– Szeretkezni...? – Aztán felderült az arca. – Ja, ja, szeretkezni fogunk – bólogatott és Jan felé kapott. Jan hátrált.

– És mi van, ha azt mondom, hogy márpedig én nem akarok?

Buncher teljesen megzavarodott.

– He? Mit beszélsz...? – Azzal ismét Jan felé nyúlt.

Jan most nem tért ki előle. A férfi egyik vaskos kezével Jan vállát ragadta meg, a másikkal pedig a zárat kezdte ráncigálni a lány ruháján. Jan közelebb húzódott hozzá, majd jobb térdével keményen ágyékon rúgta a férfit.

Mihelyt Buncher előregörnyedt, öklével behúzott egyet a szíve tájára, majd kiszabadította magát a férfi gyengülő szorításából. Buncher zihálva és hörögve négykézlábra bukott. Jan gyorsan megkerülte, oldalba rúgta, aztán ütésre emelte a karját, hogy – reményei szerint – halálos csapást mérjen a férfi védtelen nyakára. De mielőtt tenyerének élével lecsaphatott volna a célpontra, valaki hirtelen elkapta hátulról a csuklóját és vasmarokkal szorította.

– Igazán látványos mutatvány, amazon, de nem a legbölcsebb dolog – mondta egy kedélyes hang.

 

Nyolcadik fejezet

Jan hátraperdült. A kopasz állt előtte, aki már korábban is feltűnt neki a tömegben. A férfi mosolyogva nézett rá, de nem eresztette el a csuklóját. A lány, az idegen hirtelen felbukkanása által kiváltott düh és döbbenet ellenére is, csodálkozva állapította meg, hogy a férfi szemei felemás színűek: az egyik kék volt, a másik meg zöld.

Jan egyszer csak a férfi torka felé sújtott megmerevített szabad kezével. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy a megtámadott mindkét csuklóját fogva tartja. Noha a férfi vékonycsontú volt, és alig magasabb nála, sokkal erősebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott.

– Csillapodj le, kis amazon, és használd a fejed – mondta szelíden. – Így tán eléred, hogy a nyakadon marad. Bízzál bennem!

– Benned? – vicsorogta a lány. – Miért pont benned?

– Csak azért, mert – legalábbis egyelőre – én vagyok az egyedüli reményed az életben maradásra – jelentette ki, és eleresztette a lány bal kezét. – Elengedem a másikat is, ha megígéred, hogy nem próbálsz megütni vagy más ostobaságot elkövetni, teszem azt, elszaladni. Rendben?

A lány, rövid szünet után, vonakodva bólintott. Ráébredt, hogy pillanatnyilag nincs más választása.

– Jól van – mondta a férfi, és eleresztette.

Buncherhoz lépett, aki még mindig négykézláb nyögött, és talpra segítette. Ahogy Buncher fájdalomtól gyötört pillantása Janre szegeződött, düh torzította el a vonásait.

– Megölöm! – lihegte, s megpróbált rárontani a lányra, de a kopasz játszi könnyedséggel lefogta. Erősebb volt, mint amilyennek látszott, annyi szent!

– Nyugi, Buncher – intette le a kopasz, miközben a matrac felé terelte. – Öld csak meg, de aztán ne csodálkozz, ha Bannion bosszút áll rajtad – mondta, miután leültette.

Buncher, ágyékát tapogatva, gyűlöletteljes pillantást lövellt Jan felé.

– Oké, nem ölöm meg... Csak a csontjait töröm össze, szépen egyenként!

– Nos, Buncher, örvendek, hogy végre használni kezded a fantáziádat – mondta a kopasz könnyedén. – Mindazonáltal, ha még egy kis figyelmet szentelsz a kérdésnek, rá fogsz jönni magadtól is, hogy a végeredmény ugyanaz. Mert, kérdem én, mi haszna volna Bannionnak egy olyan üvegjáróból, aki még járni sem tud? Nem, sokkal jobb ötletem támadt. Add nekem az Amazont.

– Micsoda?! – Buncher megfordult, és gyanakvó tekintettel méregette a kopaszt. – Miért?

– Nos, te nyilvánvalóan nem illesz hozzá, hogy úgy mondjam: nem vagytok kompatibilisek, másfelől viszont nekem megvannak a magam múltbéli tapasztalatai az efféle nőkkel kapcsolatban. Tudom, hogyan kell bánni velük. Ne aggódj, hamarosan be fogom törni, anélkül, hogy a testét összetörném. Így aztán továbbra is hasznára lesz Bannionnak.

– Próbáld csak meg, ha meguntad az életed! – fújt dühösen Jan a kopaszra.

– Pofa be – vetette oda amaz, anélkül hogy ránézett volna. – Nos, Buncher, mit szólsz hozzá?

Buncher a fejét rázta.

– Kár a szóért, Milo. Benny nekem adta, én pedig megtartom.

A Milónak szólított férfi felsóhajtott.

– Hát ez roppant sajnálatos, Buncher, mert én meg el akarom vinni. Mégpedig a te beleegyezéseddel!

Ezzel leült Buncher mellé a piszkos matracra, és átkarolta a nagydarab férfi vállát. Buncher odébb akart húzódni.

– Hagyjuk a trükköket, Milo. Ismerlek már...

Milo szomorú mosollyal nézett rá.

– Kétlem. No de ne aggódj, Buncher, nem lesz semmiféle trükk. Ha kérdik, csak mondd azt mindenkinek, hogy meggyűlt a bajod az amazonnal, s ezért nekem adtad.

– Nem – reccsent közbe Buncher. Még mindig azon igyekezett, hogy lefejtse magáról a másik férfi karját, de eredménytelenül.

– Legyen eszed – tanácsolta Milo változatlan nyugalommal. – Tedd, amit mondok, és cserében felajánlok neked egy-két szívességet. Tudod te is, milyen hasznosak szoktak lenni a szívességeim. Nem igaz, Buncher? Másfelől viszont... – Milo szorítása megkeményedett. Buncher összerándult. Jan látta, hogy az arca elsápad, és az erek kidagadnak oldalt a nyakán.

– Átkozott boszorkánymester! – nyögte. – Mindenki gyűlöl. Egyszer még kinyírunk... meg fogod látni...

– Hányszor is próbáltátok már? Háromszor vágtátok el a kötelemet, és még mindig itt vagyok, nem? Még az ételembe tett méreg sem segített, és ami Bronski nevetséges kísérletét illeti a latrinán... – Milo megjátszott sajnálkozással csóválta meg a fejét. – Vajon mi történhetett szegény jó Bronskival? No de elég a nosztalgiából. Térjünk vissza a kettőnk ügyére. Markolása feszesebb lett. Jan hallotta, hogy valami megpattan Buncher testében. A nagydarab férfi magas, nyávogásszerű hangot adott ki magából, és kétségbeesetten bólogatni kezdett. Milo elengedte. Buncher elrántotta magát, s hosszú karjait olyanformán kulcsolta keresztbe mellkasán, mint aki fázik.

– A tiéd, a tiéd... – motyogta, kerülve Milo tekintetét.

Milo Buncherre mosolygott. Jant megborzongatta a mosolyból sugárzó hamisság. Lehet, hogy Bunchernak igaza van, és ez a Milo csakugyan boszorkánymester?!

– Ha pedig bárki megkérdez – folytatta Milo –, azt fogod felelni ugyebár, hogy a saját jószántadból adtad nekem a lányt?

– Úgy, igen, megesküszöm rá.

– Derék ember! – Milo helyeslően veregette meg a férfi vállát. Buncher összerezzent az érintésre. Milo felállt, és Janre mosolygott. – Mehetünk.

– Nem megyek veled sehova – szögezte le Jan.

– Itt akarsz maradni? Vele?! – Milo Buncher felé biccentett, aki mintegy révületben bámulta a padlót, miközben a karja még mindig a mellkasát nyalábolta védelmezőn.

– Nem – ismerte be Jan. – De az is biztos, hogy veled sem megyek sehova!

Milo felsóhajtott, majd megkérdezte Jan nevét. A lány megmondta neki.

– Nos, Jan, gondolkodj egy kicsit. Kénytelen vagy megbízni bennem. Én vagyok az egyedüli esélyed a túlélésre. Egyszer már megmentettem az életedet. Ha megölted volna Bunchert, a többiek ízekre szaggattak volna. És ezt szó szerint értem.

– Miért akarnál segíteni rajtam?

– Mert te is a segítségemre lehetsz.

– Hogyan?

– Azt majd meghittebb körülmények közt fogjuk megtárgyalni.

Milo a lány felé nyújtotta a kezét. Az, hosszú habozás után, így szólt:

– Rendben van, veled megyek, de figyelmeztetlek, ha hozzám mersz érni, megöllek.

Milo elmosolyodott.

– Ennél kevésbé romantikus megállapodások is szolgáltak már alapul hosszan tartó kapcsolatoknak.

Jan úgy látta, a férfi azt hiszi, hogy valami humorosat mondott, de ő nem talált benne semmi vicceset.

Milo cellája a hosszú teremnek csaknem a legvégén helyezkedett el. Buncher odújához képest egészen rendesnek látszott. Még bútorok is álltak benne: egy ágy, egy asztal és egy szék, mindez aprólékos munkával készült vesszőfonatból. A padlót borító gyékényszőnyeg is viszonylag tiszta volt, és ételmorzsákat sem lehetett látni sehol. Az egyik „falon” egy festmény díszelgett. Egy bambuszrúdon függött, amely a választófalat alkotó szövetet tartotta. Különös festmény volt. Színek örvénylő kavalkádja, amely egy sajátos rendszert alkotott, de Jan nem tudta pontosan megállapítani, mi is az. Elmosódott formái miatt azt a benyomást keltette, mint olyasvalami, amit a szeme sarkából lát az ember.

Milo leült a hangosan nyikorgó székbe, és az ágyra mutatott. A lány óvatosan helyet foglalt, de gyanakvóan a férfin tartotta a szemét.

– Nyugodj meg – mondta a férfi. – Nem akarok rád ugrani, hogy letépjem a ruhádat.

– Tudom. Nem is élnéd túl, ha megpróbálnád – állította hamis meggyőződéssel a hangjában. Azok után, amit Buncher fülkéjében végignézett, tudta, hogy tehetetlen volna a férfival szemben.

Milo nyilván ugyanerre gondolt, mert somolyogva így szólt:

– Szegény kicsi amazon, te aztán alaposan megjártad a háborúval, ahogy elnézlek. Ez a csúf vágás a fejeden! És ez a zúzódás itt az arcodon! Kitől szerezted? Friss, ugye?

A lány elmesélte neki az esetét az égi harcossal. Milo együttérzően hümmögött.

– Van más sérülésed is a láthatókon kívül? – kérdezte.

– Csak néhány karcolás a karomon és a lábamon, de már nem vérzik.

– Hát belül? Nem érzel fájdalmat, vagy egyéb tünetet?

– A gyomrom fáj – ismerte be a lány. – Egészen azóta, hogy Benny hozzám ért azzal a kínpálcával.

Milo elkomorodott.

– Megérintett a rázóbotjával?

– Igen. Borzalmas volt. Hogy működik? Valami varázslatféle?

– Olyasmi. – Milo megsimította kopasz fejét az egyik kezével, mintha nem létező haját igazgatta volna hátra. – Ide hallgass – mondta. – Én elég jól értek az orvosláshoz. Megvizsgálhatnálak, ha akarod.

Jan óvatossága, amely a férfi együttérzését látva lazult egy kicsit, most ismét felébredt:

– Megmondtam, hogy nem nyúlhatsz hozzám. Semmi szín alatt!

– Jó, jó! – visszakozott gyorsan a férfi felemelt kézzel, mintha egy láthatatlan csapást készülne elhárítani. – Felejtsd el, amit mondtam, rendben? Beszéljünk inkább az evésről és ivásról. Nem vagy szomjas? Mikor ettél utoljára?

Jan, kelletlenül bár, de beismerte, hogy tikkadt és farkaséhes. A férfi egy fonott ládához lépett, olyanhoz, amilyen Buncher cellájában is volt, és kinyitotta. Előhúzott belőle egy kulacsot, és odaadta a lánynak. Félig volt vízzel. Jan mohón inni kezdett.

– Attól tartok, nincs semmi friss ennivalóm – mondta a láda aljában kotorászva. – Mit szólnál egy kis szárított és sózott marhaszelethez?

Jan letette a kulacsot.

– Az valami húsféle?

Milo csúfondárosan nézett rá.

– Lássuk csak. Hadd találgassak. Lehet, hogy vegetáriánus vagy?

– Mi lennék? Minden minervai az... – Jan elhallgatott. Egy pillanatra elfeledkezett arról, hogy Minerva nem létezik többé.

Milo ismét megérezhette, mire gondol, mert szelíden ennyit mondott:

– Van itt egypár kétszersült. Elég tápláló. Nem tartalmaz húst.

Egy apró csomagot csúsztatott oda Jannek. A lány szeme csordultig telt könnyel, miközben kibontotta a zsíros papírt, és kivett belőle egy darab kétszersültet. Nem volt valami friss, de legalább jóízű.

Miközben a lány a második kétszersültet eszegette, Milo újból közeledni próbált hozzá:

– Nagyon nehezedre esne elmondani, mi történt?

– Éppen ellenkezőleg: azt hiszem, megkönnyebbülnék tőle.

– Mesélj először Minerváról! Bevallom, nagyon keveset tudok az újabb eseményekről, inkább csak a történeti múltját ismerem. Már az is meglepett, hogy alapvetően még mindig amerikánóul beszéltek. Arra gondoltam, hogy mostanára biztos kialakítottátok a saját feminista nyelveteket.

Jan összevonta a szemöldökét. Nem sokat értett abból, amit a férfi mondott. Ez az alaphelyzet aztán megszokottá vált a következő hónapok során.

– Minerva történeti múltját...? Ezt meg hogy érted?

– Hát nem tudod, hogyan jött létre Minerva?

– Dehogynem. Az Istenanya megbüntette a férfit, mert tönkretette a Földet, és aztán létrehozta Minervát, hogy a nők szabadok lehessenek.

Milo a lányra nézett, aztán csendesen így szólt.

– Jézusom!

– Kicsoda?

– Nem érdekes! Majd egyszer elmondom. Figyelj, nem voltak történelemkönyvek a városotokban?

– Könyvek? – kerekedett el Jan szeme.

A férfi felsóhajtott.

– Na persze. A papír rész elpusztult volna a gombák miatt. És mi van a többi adathordozóval? Az elektronikaiakkal. A komputerekkel. Vannak... voltak komputereitek odalent?

– Nem tudom, mi az a komputer, csak azt, hogy semmink se volt a férfi istentelen készülékei közül.

– Szóval semmiről sem tudsz semmit. – Milo csodálkozva csóválta meg a fejét. – Te jó ég, még annál is ártatlanabb vagy, mint amilyennek látszol!

Jan nem volt egész biztos a dologban, de úgy érezte, hogy megsértették.

– Miért, teszerinted hogy keletkezett Minerva? – kérdezte pökhendien.

– Amit én tudok, az nem szerintem van, hanem tény. Minerva a régi Amerika egyik állama volt. Pontosabban egyike volt a fő államoknak, amelyekre a régi Amerika szétesett a Génháborúkhoz vezető időszakban. Gondolom, a Génháborúkról csak hallottál?

– Hogyne hallottam volna.

– De az Amerikai Egyesült Államokról már nem?

Jan elismerte, hogy arról csakugyan nem hallott.

– Amerika – fogott Milo a magyarázatba – valamikor hatalmas birodalom volt. Szövetségre lépett egy másik birodalommal, Oroszországgal – ez volt az Orosz-Amerikai Szövetség. Ez a szövetség aztán gyakorlatilag ötven éven át egyedül uralta az egész világot a huszonegyedik száradban. – Szünetet tartott és a lányra nézett. – Mond ez neked valamit?

– Nem – vallotta be Jan az igazsághoz híven.

Milo sóhajtott, de azért folytatta.

– Nos, a szövetség végül is felbomlott, és a két birodalom számos autonóm államra esett szét. Minerva egy volt ezek közül, mégpedig nem is a legkisebb. Minerván belül létezett egy kisebb állam, amelyikben kizárólag nők voltak a polgárai, de Nagy-Minervában férfi polgárok is éltek. Ezek azonban csak akkor nyerhettek állampolgárságot, ha belementek bizonyos feltételekbe, nevezetesen, teljes genetikai módosításnak kellett alávetniük testüket és agyukat. Ez a genetikai „újradrótozás” bizonyos nemkívánatos férfitulajdonságok mérséklődését, illetve esetenként teljes eltűnését eredményezte. Az egyik változás az volt, hogy a férfiak kisebbek lettek, ugyanakkor a nőket erősebb növekedésre serkentették. Ezzel a húzással véget vetettek az emberhím természetes fizikai felsőbbrendűségének, ami a nő férfi általi kizsákmányolásának legfőbb oka volt az egész törté... – Milo elhallgatott.

Jan ásított.

– Téged nem érdekel Minerva eredete? – kérdezte Milo.

– Ez nem Minerva eredete. Sületlenségeket beszélsz.

– Nem az sületlenség inkább, hogy maga az Istenanya hozta létre Minervát? – kérdezte Milo mosolyogva.

– Természetesen nem.

– Ha csakugyan az a helyzet, hogy az Istenanya azért alapította Minervát, hogy a nők igazán szabadok lehessenek, akkor ezt mivel magyarázod? – mutatott körbe a férfi. –Minerva, a többi földi településhez hasonlóan, évszázadok óta az Égi Urak kapcarongya. Nekem más fogalmaim vannak a szabadságról. Úgy látom, hogy ez a ti istennőtök jól átvert titeket.

– Ő nem istennő – tiltakozott Jan bosszúsan –, hanem az egyetlen és valóságos Istenanya, a mindenség teremtője. És nem adott abszolút szabadságot Minervának, hanem meghagyta az Égi Urakat, mint a férfigonoszság szimbólumait, hogy soha ne bízzuk el magunkat a veszéllyel szemben.

– Jó kis szimbólum – húzta el a száját Milo. – Tegnap a földdel tette egyenlővé a városotokat.

Jan összerándult.

– Fölösleges emlékeztetned rá.

– Elnézést, csak szerettem volna megvilágítani az álláspontomat. A ti Istenanyátok ugyanis jócskán túllőtt a célon, amikor szembeállított benneteket a „férfigonoszság” szimbólumával. Gondolom, nem sokan éltétek túl a leckét.

Jan lehajtotta a fejét.

– Nem – mondta halkan. – Én vagyok az egyetlen. Mármint az egyetlen nő. De négy férfi is van a fedélzeten...

A lány tenyerébe temette arcát, és sírni kezdett.

Milo türelmesen várt, míg kisírta magát, majd elgondolkodva így szólt:

– Nem tudhatod biztosan, hogy valóban te vagy-e az egyetlen női túlélő a városotokban. Az égi harcosok sem csalhatatlanok. Több mint valószínű, hogy jónéhány túlélő felett átsiklott a szemük, amikor a romokat átkutatták.

Jan levette a kezét az arcáról, és a férfira nézett.

– Komolyan gondolod? – kérdezte reménykedve.

– Szerintem minden esély megvan rá. És még valami, amit nem szabad elfelejtened: ez a ti Minervátok nem az egyetlen volt a maga nemében.

Jan értetlenül meredt a férfira.

– Mit beszélsz?

– Miért, nem tudtad? Nem csak egy Minerva létezik. Én magam is tudok egyről a Lord Pangloss fennhatósága alatt. Majdnem akkora, mint a tiétek volt, és ők is Minervának hívják a városukat. Keletre fekszik innen, nem egész negyed napi repülésre. Ezenkívül azt mondják, hogy léteznek más minervai települések is.

Milo hátradőlt a székben, és a lány megdöbbent arckifejezésén mosolyogva még hozzátette:

– Amint látod, nem is vagy annyira egyedül, mint ahogy gondoltad.

 

Kilencedik fejezet

A közös latrina épp olyan borzasztó volt, mint amilyennek Milo lefestette. Hosszú, bűzös helyiség, amelyben egy szurtos mosdó- és vizelőkagylók, valamint ajtó nélküli fülkék sorakoztak ráülős vécékkel. Szerencsére, amikor a lány belépett, csak egyetlen személy tartózkodott odabenn, egy nő, aki épp akkor hagyta el az egyik fülkét. Megfejthetetlen pillantást vetett Janre, és szó nélkül elsietett mellette.

A nő távozása után Jan befordult az egyik fülkébe. Nagyon izgult, de reménykedett, hogy Milo tartja a szavát, és a latrina bejáratánál marad. Azt hazudta neki, nem akarja, hogy a férfiak meztelenül lássák – ami így is volt –, de nem árulta el az igazi okot: azt, hogy el akarja távolítani a gyújtóbombát. Egyszerűen képtelen volt továbbra is magában hordani. Túlságosan kényelmetlenné vált a jelenléte.

Gyorsan kibújt az egybeszabott öltözékből, majd – védtelenül és kiszolgáltatottan – kihúzta a bombát. Ezután ráült a vécére, s míg a beleit ürítette, kigöngyölítette a bombát a rongyból és vizsgálgatni kezdte. Odabent a testében óriásinak hatott, de most, ahogy a tenyerében tartotta, nevetségesen aprónak tűnt a feladathoz képest, amelyre szánták. Jan felsóhajtott, és elrakta a bombát az egyik zsebébe.

Bármennyire aggódott is a jelenlegi helyzete miatt az Égi Úr fedélzetén, most jobb hangulatban érezte magát. Milo közlése a többi Minerváról egész más színben tüntette fel az esélyeit. Először nem is akart hinni neki. Lehetetlennek érezte, hogy az ő városában senki sem tudott a többi minervai közösségről, de a férfi magyarázata meggyőzően hangzott.

– Mondtam már, hogy Minerva eredetileg igen nagy területen feküdt. Ahogy a penész terjedni kezdett a kontinensen, Minerva, a többi államhoz hasonlóan, egymástól elszigetelt részekre esett szét. Minthogy ti, minervaiak, nem voltatok hajlandók olyan „gonosz” eszközökhöz nyúlni, mint a rádió, gondolom, a kommunikáció réges-rég megszűnt köztetek és a többi település között.

A gondolat, hogy valahol másutt létezhet egy másik Minerva, még ha csupa ismeretlen lakja is, Jan egyszeriben mindent más színben látott. Valahogy, valamikor, el fog jutni oda... De először is végre kell hajtania egy aprócska feladatot, a Lord Pangloss elpusztítását. Arról nem is beszélve, hogy életben kell maradnia addig, amíg alkalmat kerít a merényletre.

A vécé mellett egy ütött-kopott kar állt ki a padlóból. Amikor végzett, Jan meghúzta, mert azt hitte, hogy öblítő. De nem jött víz, helyette szél süvített fel a kagylóból, kiszippantotta belőle az ürüléket, majd feltehetőleg kilökte az Égi Úrból, hogy odalent ülepedjék le a föld felszínén.

Jan sietve felöltözött és elhagyta a fülkét. A latrina még mindig üres volt. Odament a koszos mosdók egyikéhez és elfordította a csapot. Mindössze némi barna víz szivárgott belőle. Milo említette, hogy a víz nagy kincs a hajón, és szigorúan fejadagokra osztják. Ez a víz csak mosakodásra szolgált. Jan rettentően vágyott rá, hogy ismét lezuhanyozzon – ahogy Tanith előre figyelmeztette, a fehér folyadéktól viszketett a bőre és igen kényelmetlenül érezte magát –, de kénytelen volt beérni kéz- és arcmosással.

Ahogy visszafelé tartott a latrina bejáratához, hangos szóváltásra lett figyelmes. Az előtérben Milo három férfival nézett farkasszemet. Amazok dühösen ordítoztak, de a lány észrevette, hogy ennek ellenére tisztes távolságban maradnak tőle.

–... Te is hallottad Benny parancsát, Milo! – heveskedett az egyik. – Az amazon Buncheré. Mit keres nálad?!

– Megmondtam – szólt Milo szokott nyugalmával. – Buncher nekem adta. Meggondolta magát. Gondolom, félt, hogy fertőzést szed össze.

– A nagy szart! – kiáltotta egy másik. – Valld be, hogy kényszerítetted rá.

– Mért nem kérdezed meg Bunchertól, ha nekem nem hiszel?

– Már megkérdeztük. Ugyanazt állítja, amit te.

– Hát akkor mi a probléma?

– Rosszul érzi magát. Nagyon rossz bőrben van. Arra gondoltunk, hogy biztos bántottad.

– Én?! Bunchert?! – Milo elnevette magát. – Badarság!

– Ismerünk mi téged, Milo. Add szépen vissza neki.

Milo karba tette a kezét.

– Nem! A lány velem marad. És ha bárki megpróbálja elvenni tőlem, nagyon nyűgös leszek. Márpedig ezt egyikőnk se szeretné, nem igaz, fiúk?

A három férfi mindegyike nagyobb volt Milónál, de egyikük sem mert közeledni feléje. Hosszú, feszült hallgatás után az egyik dühösen megszólalt, gyűlölettel szűrve a szavakat a foga között:

– Előbb-utóbb elkapunk, Milo. Nem tart örökké a szerencséd, és ezt te is tudod. És akkor ő szépen visszamegy Buncherhoz – mutatott a férfi Janre. – És ha Buncher elintézte vele a dolgát, akkor a mi szórakozásunk következik. Nem fogunk eltűrni egy olyan amazont magunk között, aki nem tanulta meg, hol a helye!

– A hölgy idomítását nyugodtan rábízhatjátok az én szakértő kezeimre – mondta Milo. – Most pedig, amennyiben végeztünk ezzel az igazán gyümölcsöző eszmecserével, részünkről a távozást választanánk. Induljunk, Jan!

A három férfi néhány pillanatig mozdulatlanul állt, majd egy emberként sarkon fordult és elhagyta a rövid folyosót.

– Félnek tőled – mondta csendesen Jan, miközben elindultak a férfiak nyomában a nagy terem felé.

– Babonás népség – legyintett Milo. – Ostobák! A legtöbb rabszolga eredetileg martalóc volt. Aztán elegük lett a küzdelmes életből kint a penészesben, és jeleztek a Lord Panglossnak, hogy vegye fel őket, noha tudták, hogy ez egyet jelent a rabszolgasággal.

A Visszatértek Milo kuckójába. Jan a vékony válaszfalakon át beszédhangokat hallott a szomszédos fülkéből. Úgy tűnt neki, mintha a beszélgetők szándékosan visszafogták volna a hangjukat.

Milo az ágyra mutatott, ő maga pedig a széket választotta.

– Jobb színben vagy – állapította meg elégedetten.

– Jobban is érzem magam – válaszolta a lány visszafogottan.

Hirtelen megbillent az ágy alatta. Meg kellett markolnia a szélét, hogy le ne guruljon róla.

– Mi volt ez? – kérdezte riadtan.

– Nincs semmi baj, csak egy kis pályamódosítás – nyugtatta meg a férfi.

A padló ismét vízszintes lett. Jan fellélegzett.

– Hihetetlen. Egészen mostanáig alig éreztem valamit. Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy a levegőben vagyunk...

– Az Égi Úr többnyire simán repül, még akkor is, ha légörvénybe kerül. Na persze, ha valaki olyan ostoba lépésre szánja magátt, hogy egyenesen egy viharzóna közepét célozza meg, mint tegnap is, akkor a helyzet elég rázóssá válhat.

– Rettenetes volt – mondta a lány, beleborzongva az emlékezésbe.

– És mindez a ti kedvetekért történt, mármint érted és a minervaiakért. Az arisztók meg akarták mutatni, hogy egyszer s mindenkorra kiszorítják a szuszt belőletek, ha maradt bennetek egyáltalán. No persze, ők jobban bíznak az Égi Úr villámhárító rendszerében, mint én. De hallom, hogy a rázkódás mindenféle károkat okozott a hajótestben. Aligha vágnak bele még egyszer ilyesmibe. Az a helyzet, hogy ti, minervaiak, istentelenül rájuk ijesztettetek tegnap a rakétáitokkal, úgyhogy némiképp érthető a reakciójuk.

– A rakétáinkkal? – ismételte Jan keserűen. – Sokra mentünk velük!

– Figyelemre méltó kísérlet volt, és majdnem sikerült is. Ámbár én, személy szerint, vegyes érzelmekkel fogadtam volna a sikereteket – tette hozzá szárazon Milo.

– De kudarcot vallottunk. Azok a fénysugarak minden rakétánkat elpusztították. Nem volt semmi esélyünk ellenük.

– Nem tudhattatok az Égi Úr automatikus lézer védelmi rendszeréről. Ami azt illeti, sokan voltak a hajón is olyanok, akik megkönnyebbültek a hírre, hogy a rendszer még mindig működik. Évek óta nem használták.

A lány a homlokát ráncolta.

– Egy szót sem értek az egészből.

– Azokat a fénysugarakat hívják lézernek. A lézer a fény egy speciális formája, amely nem létezik a természetben. A világ legmodernebb fegyvereit készítik el a felhasználásával. Az Égi Úr lézereit egy komputer irányítja – szóval egy gépi agy –, amely arra használja őket, hogy elpusztítson vele mindent, ami az Égi Úr felé közeledik, és amit a komputer veszélyesnek ítél.

Jan erősen igyekezett, hogy megértse Milo szavait. A „gépi agy” fogalma különösen erőltetettnek tűnt a számára, akárcsak az a megjegyzése, hogy a fényt fegyverként lehet használni, noha a saját szemével látta, ahogy a türkizkék fény elpusztítja a rakétákat.

– De ha az Égi Úr ilyen borzasztó hatalommal rendelkezik – kérdezte lassan –, hogyhogy nem használta a város elpusztítására. Miért dobáltak ránk bombákat helyette?

– Amint jeleztem, a rendszer automatikus. Bármennyire szeretnék is az arisztók, nem tudják irányítani. A szabályozó komputer elhelyezkedése ismeretlen. Elkülönül a komputerrendszer egyéb részeitől – már ami működik belőlük. Márpedig ha a léghajót elsőként elfoglaló technóknak nem sikerült hozzáférniük, akkor ennek a rakás technológiai analfabétának még annyi esélye sincs rá.

Jan kifejezéstelen arccal bámult a férfira.

Milo felsóhajtott.

– Na jó, akkor elmondom másképp. A fénysugarak tisztán védekező fegyverek, amelyek az arisztóktól függetlenül üzemelnek. Ráadásul csak élettelen tárgyak ellen hajlandók működésbe lépni, mint például egy rakéta vagy más lövedék. Egy légynek sem tudnának ártani, nemhogy egy emberi lénynek.

– Hogyhogy ilyen irgalmas az Égi Úr ebben az egy dologban, amikor pedig minden egyébben annyira kegyetlen? – kérdezte a lány csodálkozva.

– Csak úgy, ártatlan kis amazonom, hogy az Égi Urak – eredeti alakjukban – egész másképp szolgálták az emberi nemet... Ami azt illeti, eredetileg Égi Angyal volt a nevük, részben a munkájuk természete miatt, részben pedig azért, mert a mennyekből jöttek.

– A mennyekből?

Milo az alacsony, szürke mennyezet felé mutatott.

– A mennyekből. Vagy hogy pontosak legyünk: a világűrből. Egy hatalmas, keringő üzemben építették őket az űrben, csaknem ezer mérföldnyire a földfelszíntől.

Jan hitetlenkedve nézett Milóra. Vajon gúnyt akar űzni belőle, vagy csakugyan hisz a saját tündérmeséiben?

– Már hogy lehetne üzemet építeni ekkora magasságban?! És különben is, mi akadályozná meg, hogy az építmény a földre essen?

Milo túljátszott kétségbeeséssel forgatta szemeit.

– Nincs rá időm, hogy az alapvető természeti törvényekre kioktassalak. Kénytelen leszel beérni a szavammal, miszerint a régi időkben megvoltak rá az eszközök, hogy az ember kijusson a világűrbe. Éppen a ti rakétáitok nagyobb változatát használták erre a célra. És azt is kénytelen leszel elhinni nekem, hogy ha elég magasra feljutsz, nem érzed többé a Föld gravitációs vonzását. Épp a gravitáció hiánya miatt építették az Égi Angyalokat odafönt. A léghajó vázát és burkolatát alkotó speciális ötvözeteket és más anyagokat csak a súlytalanság állapotában lehetett előállítani. Ezek az anyagok hihetetlenül erősek, mégis szuperkönnyűek.

– Értem – bólintott Jan.

– Csakugyan? – somolygott Milo. – Kétlem. Ti, minervaiak, évszázadokig éltetek a tudatlanság kényelmes gubójában. Mondok még valamit, amit fantasztikusnak fogsz találni. Nemcsak gyáraink voltak az űrben, de városaink is. És nem csak Föld körüli pályán, de a Hold és a Mars körül is.

– Kezdem azt hinni, hogy túl sok sört ittál.

Milo elnevette magát.

– Ezek szerint a sör nem ismeretlen előtted. Örülök, hogy az amazonoknak is megvan a maguk gyengéje. Sok sört ittatok Minervában?

– Elég sokat – ismerte be a lány. – Ámbár, amikor csökkent a gabonatermés, kénytelenek lettünk felhagyni a serfőzéssel. A készleteink egyre fogytak, így fejadagot kellett bevezetni. Volt ugyan egy alkoholgyártó üzemünk, de amit gyártott, azt nem lehetett meginni. Tüzelőanyagnak használtuk. Főzésre, fűtésre, meg effélékhez.

– Propanol volt? Vagy butanol?

Jan vállat vont.

– Egyszerűen csak alkoholnak hívtuk. Nagy kádakban erjesztették az üzemben. Valami barna anyagot tartalmaztak, ami élt. Akármit is adunk hozzá – falevelet, füvet, ételmaradékot vagy bármi mást –, ez az anyag alkoholt csinált belőle.

Milo bólintott.

– Igen, tudom mi volt az. Egy genetikailag módosított szintetikus baktérium, amit arra terveztek, hogy a szerves anyagokat propanollá vagy butanollá konvertálja. Elég kár, hogy a géntervezés elveszett művészetté vált napjainkra. Egy kis bütykölés azokon a baktériumokon, és olyan kádat kaptatok volna, amelyik etil-alkoholt állít elő. Ez az a szeszféle, amelyik iható.

Jan megrökönyödött.

– Csak nem gondolod, hogy ilyen istentelenségre vetemedünk, még ha meg is találjuk a módját?

– Miért ne! Így is hasznot húztatok az „istentelen” tudományból, azzal, hogy annyi éven át használtátok az üzemet.

– Biztos vagyok benne, senki sem tudta Minervában, hogy az az üzem a génészmérnökök műve volt – tiltakozott Jan.

– Eredetileg valakinek tudnia kellett róla, hogy az volt!

– Egy minervai sem használt volna fel tudatosan olyasmit, amit génészmérnökök állítottak elő. Azokat a férfiakat mindenkinél súlyosabb felelősség terheli abban, hogy a világ olyan lett, amilyen.

– Micsoda képmutatás! – kacagott Milo. – Először is, a génészmérnökök egy része nő volt. Másrészt az első időkben Minerva igen erősen támaszkodott a géntervezésre, aminek az eredményei máig megvannak. Elég, ha a minervai férfiakat tekintjük... vagy téged, ha már itt tartunk.

– Engem?

– Te magad is az első osztályú standardot képviseled az ENSZ 2062-es genetikai határozatának nómenklatúrája szerint. Ez számos előnnyel ruház fel a korábbi embergenerációk tagjaival szemben. Először is, a várható élettartamod mintegy kétszáz évre tehető, és fizikailag sohasem leszel öregebb harmincöt évesnél, de ezt a kort sem éred el még vagy negyven évig, így elkerülöd az öregség valamennyi borzalmát, míg végül a halálod – előre nem látható körülményektől eltekintve – gyors és fájdalommentes lesz.

– Az immunrendszered ugyancsak fenomenális – folytatta Milo. – Védettséget élvezel minden konvencionális fertőzéssel szemben, továbbá olyan betegségekkel szemben is, mint a rák, amelytől oly sokáig szenvedett az emberiség. Tény, hogy ki vagytok szolgáltatva az alattomos mesterséges vírusok legtöbbjének, amelyeket a Génháborúk végső szakaszában engedtek szabadjára, valamint némelyik terjedőben lévő gombamutánsnak is, se ez csupa olyan fogyatékosság, amelyben az összes első osztályú standard osztozik veled. Egészében véve tehát nagyon szerencsésnek mondhatod magad. Hihetetlen a regenerációs képességed is. A csontod igen gyorsan összeforr, sőt még a központi idegrendszered is regenerálódik. Olyan sérüléseket, amelyek egy életre megbénítottak volna egy első osztályú standard előtti típust, te hetek alatt képes vagy kiheverni. És ráadásul nem is menstruálsz, legfeljebb csak húsz évenként, s azt is csak akkor, ha nem leszel terhes a termékenységi periódus alatt.

Jan körül forgott a világ.

– Mit nem csinálok én?

– Nem menstruálsz – mondta Milo a lány zavarán mulatva. – Az első osztályú standard előtti nők havonta menstruáltak a pubertástól kezdve egész a menopauzáig. – Látva, hogy a lány egy szót sem ért abból, amit mond, abbahagyta.

– Mit tanítottak nektek Minervában? Úgy értem, a testetekről?

– Azt tanultuk, hogy összhangban kell lennünk vele – kezdte Jan. – Meditáció segítségével, és azáltal, hogy az Istenanya szellemét...

– Ne folytasd – szakította félbe Milo. – Arra gondolok, tanultatok-e a testetek működéséről.

– Persze, hogy tanultunk.

– Ezek szerint tudsz a reprodukciós rendszerről is. Arról, hogy amikor megszületsz, petéket hordozol magadban.

Jan rábólintott.

– Azt is tudod, hány petét?

– Olyan száz körül, azt hiszem.

– Pontosan. Csakhogy az első osztályú standard előtti időkben egy leánygyermek félmillió petét hordozott a petefészkében.

– Na ne! Komolyan...? – hitetlenkedett Jan.

– Úgy, ahogy mondom. Amikor aztán az első osztályú standard előtti kislány elérte a pubertást, ami akkoriban azt a kort jelentette, amikor a reprodukciós rendszer működőképessé vált, minden hónapban egy újabb pete vándorolt a méhébe megtermékenyítés céljából. Ha a pete nem termékenyült meg két héten belül, akkor kilökődött a méhéből a nyálkahártyával együtt. Ezt hívták menstruációnak. A menstruáció különbözőképpen hatott az egyes nőkre, de általában kellemetlen élménynek tartották. A vérzésen kívűl fájdalmas is lehetett, és az érzelmeket is befolyásolta. Mint általában, a hormonokon múlt az egész. Ahogy a pete a méhbe jutott, a hormonok megváltoztatták a méhfal szerkezetét, mintegy előkészítve a megtermékenyítést. Ezek a drasztikus hormonális változások okozták aztán mindazt a kellemetlen érzést, amit a legtöbb nő kénytelen volt havonta elszenvedni.

– Egy szót se hiszek az egészből! Az Istenanya nem hagyta volna, hogy a nők ennyit szenvedjenek.

– A ti Istenanyátok sehol sem volt még akkoriban – mondta Milo szárazon. – Az Atyaisten volt az ügyeletes, ő pedig nyilván pikkelt a nőkre.

– Az Istenanya mindig is létezett, és örökké létezni fog – mondta Jan határozottan.

– Ahogy parancsolod. Akárhogy is, a huszonegyedik század derekán a génészmérnököknek sikerült megtalálniuk a módját, hogyan lehet kikapcsolni azt a molekuláris időzítőt, amelyik a sejtek öregedésnek nevezett önpusztítását okozza, s ez azt jelentette, hogy a halhatatlanság végre elérhető közelségbe kerül. Na persze, ha az egész emberiség halhatatlanná vált volna, a Föld tartalékai hamarosan kimerültek volna, így aztán elhatározták, hogy határt szabnak annak, mennyi ideig élhet egy genetikailag újraprogramozott egyed. Hosszú időn át folyt a vita, míg végül az ENSZ meghozta a kétszáz éves határozatát. Akkoriban az ENSZ-nek megvolt még a súlya, mert az Orosz-Amerikai Szövetség támogatását élvezte.

– Mi volt az az Enc? – kérdezte Jan.

Milo türelmetlenül legyintett.

– Majd máskor elmondom. Az volt a lényeg, hogy ha az emberek elélhetnek kétszáz évig, akkor nem szaporodhatnak olyan szabadon, mint annak előtte, mert ez szintén veszélyeztetné a világ élelem- és energiakészleteit. Így aztán az ENSZ dekrétumba foglalta, hogy a nők húsz évenként egyszer lehetnek csak termékenyek.

Jan a homlokát ráncolta. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy azelőtt a nők állandóan termékenyek voltak? – kérdezte elképedve.

– De éppen hogy ezt akarom. És ez a két ENSZ határozat nemcsak a nők reprodukciós rendszerét változtatta meg, de magát a világot is.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy rengeteg ellenzője volt a határozatnak... Az iszlám országok kerek perec elutasítottak mindenféle genetikai játszadozást az emberi testtel. Ahogy mondták, ez ellenkezik Allah törvényeivel.

– Allahéval? – csodálkozott Jan.

– Egy másik roppant férfias isten. Nem tetszett volna neked. De ez most mindegy. Nemcsak az iszlám országok reagáltak így, hanem hevesen ellenezték a nyugati vallásos fundamentalisták is, a katolikusok és a protestánsok – csak azt ne kérdezd tőlem, hogy ezek kik voltak, mert túl soká tartana elmagyarázni. Elég, ha elhiszed nekem, hogy meglehetősen véressé fajult ez az egész vita.

– Na már most, amikor az ENSZ meghozta a határozatot a kétszáz évről, azt is kimondta, hogy a világ minden egyede, hacsak nem túl öreg a genetikai módosításhoz, nemzetközi törvények által biztosított joggal rendelkezik élettartamának ilyetén meghosszabbítására. Elképzelheted az eredményt: az életkor-meghosszabbító kezelést vallásos alapon tiltó országok polgárai érthető módon kísértést éreztek arra, hogy olyan országokba települjenek, ahol a kezelést engedélyezték. Így aztán elszabadult a pokol, és amikor végre megszűnt a népvándorlás, újra kellett rajzolni az egész világtérképet. A legtöbb nagy nemzet, így az orosz és az amerikai, számos új autonóm államra esett szét. Ilyen volt a ti Minervátok is.

– Egész meggyőzően hangzik – mondta Jan kicsit még mindig kételkedve.

– Azért meggyőző, mert igaz – válaszolta Milo. – Minerva a géntervezésnek köszönheti létezését minden ezzel ellentétes mítosz dacára, amivel titeket etettek. Sőt, Minerva lakói még az első osztályú standardnál is messzebbre mentek, és az összes lehetséges módosítást bevezették rajta, amit az akkor még létező nemzetközi törvények megengedtek. A korai feministák, dogmatikai okokból, nem voltak hajlandók elismerni, hogy a legtöbb pszichológiai különbség férfi és nő között genetikai eredetű. Ez a felfogás ugyanis szerintük bűzlött a „biológiai determinizmustól”, amely politikailag rendkívül népszerűtlen fogalom volt akkortájt. Mindazonáltal a huszadik század végére az emberi agy működésével foglalkozó kutatások arra mutattak, hogy a biológiai determinizmus sokkal erősebben érvényesül az emberi kapcsolatok területén, mint azt bárki is feltételezni merte volna. Mondanom se kell, hogy a feministák teljes mértékig kihasználták ezeket a felfedezéseket, amikor néhány évtizeddel később hozzáláttak Minerva megalapításához...

Jan a fejét rázta.

– Sajnálom, de ezt már egyáltalán nem tudom követni. Még a szavakat se igen értem, amiket használsz. Kik voltak azok a feministák például, akiket emlegettél?

Jan bosszúságára Milót szerfelett mulattatta a kérdés. A férfi hátravetette a fejét, és olyan hangosan nevetett, hogy a viselkedése dühös megjegyzéseket váltott ki a környező cellákból.

– Na, nem baj – nyögte végül. – Egyelőre hagyjuk. Egy későbbi időpontban folytatni fogom késői oktatásodat jobb sorsra érdemes bolygónk történetéből. És most beszéljünk valami másról, nevezetesen a máris érvénybe lépett védelmem és támogatásom áráról.

– Áráról?! – hökkent meg Jan.

– Úgy van, az áráról, kis amazonom. Mint már említettem, egyezséget köthetnénk. A segítségért cserében te is segíthetnél rajtam. Azzal, hogy adsz nekem valamit, amire szükségem van.

– De hát nekem semmim sincs, amit neked adhatnék!

– Tévedés. Hogy mást ne mondjak, itt vagy te magad – mondta Milo ugyanazzal a hamis mosollyal, amellyel korábban Buncherra mosolygott.

 

Tizedik fejezet

– Szóval csak akkor segítesz tovább, ha megígérem, hogy lefekszem veled? – kérdezte dühösen Jan.

A dolog váratlanul érte. Úgy érezte, hogy elárulták. A férfi annyi látható – vagy látszólagos – szimpátiát mutatott iránta, hogy már-már bízni kezdett benne.

Milo vállat vont.

– Légy realista, Jan. Ebben a világban semmit sem adnak ingyen. Különösen ebben a fönti világban. És bármennyire sajnállak is, nem természetem az altruizmus. Az a helyzet, hogy minden sajnálatos tudatlanságod dacára vonzónak és bűbájosnak talállak, és az az érzésem, hogy izgalmas partner válhatna belőled. Megmondom őszintén: nőre van szükségem. Csakhogy finnyás vagyok az ilyesmiben, márpedig azt magad is észrevehetted, hogy a nők elég sok kívánni valót hagynak maguk után ebben a mi lebegő állatkertünkben. – A férfi sóhajtva folytatta: – Három éve, hogy elkaptak, és azóta mindössze néhány röpke és korántsem kielégítő párzásra nyílt alkalmam. Ennél én többre tartok igényt, és úgy érzem, hogy te meg tudnád adni ezt nekem.

A lány összehúzta magát az ágyon.

– Szexet akarsz velem, annak ellenére, hogy én nem akarom – mondta vádlón.

– Kissé nyers a fogalmazás, de... nos, hát igen...

– Ez nemi erőszak!

– Szó sincs róla – tiltakozott a férfi. – Senki sem fog erővel kényszeríteni a szerelmeskedésre. Tehát nemi erőszakról sem lehet beszélni.

– Mégis minek neveznéd akkor? Azt mondod, hogy odalöksz a többi állatnak, ha nem hagyom, hogy belém hatolj. Ezt én a magam részéről nemi erőszaknak tekintem.

A férfi hidegen nézett a lányra.

– Biztosíthatlak, ifjú hölgy, a szeretkezési ismereteim nem korlátozódnak a puszta behatolásra. Hadd szögezzem le ismét, nem foglak erőszakkal a magamévá tenni.

– Csak azért, mert nem használsz fizikai erőt, az erőszak még erőszak marad – akadékoskodott a lány.

Milo végigsimította a koponyáját, majd így szólt:

– Nézd, én csupán szimpla üzleti ajánlatot látok a dologban. Az ember megtesz valamit, amihez nincs kedve, azért, hogy megkapjon valamit, amire szüksége van.

– Értem. Hagyom, hogy megerőszakolj, hogy cserében te is hagyj élni. Ezt nevezed te üzleti ajánlatnak.

A férfi bosszúsnak látszott.

– Én nem foglak megerőszakolni, és a tested áruba bocsátását üzleti kérdésnek tekintem. Prostitúciónak hívják, és az egyik legősibb üzlet a világon. A nők – és ugyanúgy a férfiak is – emberemlékezet óta árulják a testüket pénzért, élelemért és más kedvezményekért.

– Ha valaki nem akar szexet a másikkal, és mégis kénytelen rá létfenntartási okokból, akkor az erőszak – erősködött tovább Jan.

– Szőrszálhasogatás! – mondta a férfi. – Vegyük például azt a nőt, aki kényelmesebb életre vágyik, s hogy elérj, lefekszik egy férfival, noha nem érez szexuális vonzalmat iránta. Ez ugyebár nem erőszak, vagy igen?

Jan a szemöldökét ráncolta.

– Talán nem, de én „létfenntartási okok”-ról beszéltem, ami mást jelent. Egy nő, aki kénytelen eladni a saját testét, csak azért, hogy életben maradhasson, áldozatává válik az olyan férfiaknak, akik hasznot húznak a helyzetéből, akármennyi pénzt vagy táplálékot adnak is neki cserébe. Az ilyen férfiak egész egyszerűen nemi erőszakot követnek el.

– Én nem... – Milo elbizonytalanodott.

– Amit te ajánlasz, az a túlélésemet érinti – mondta gyorsan a lány, kihasználva helyzeti előnyét. – Szexet vagy életet! Másképpen fogalmazva: nemi erőszak.

Milo keményen a lányra nézett.

– Elég ebből a minervai dogmából! – csattant fel ingerülten. – Az egész csak értelmezési probléma. Íme az ultimátumom: pontosan egy heted van rá, hogy határozz, elfogadod-e a javaslatomat vagy sem. Ha igen, akkor önként fogod odaadni magad nekem, minden erőszak, meg efféle minervai badarság fölemlegetése nélkül. Ha a hét leteltével nem fogadod el a javaslatomat, visszavonom a védelmemet, és a magad ura leszel. Elfogadod ezeket a föltételeket?

Jan hallgatott egy darabig, aztán megkérdezte:

– Egy hetem van a döntésre?

– Igen, ezt garantálom.

– Rendben van, akkor egy hét múlva válaszolok.

Nekidőlt a vékony falnak, és karba tette a kezét. Láthatóan megkönnyebbült.

– Akkor megegyeztünk – mosolyodott el Milo. A lány nem mosolygott vissza rá.

Jan meghozta a döntést, és ettől megnyugodott. A hét letelte előtt elhelyezi a bombát oda, ahol az a legnagyobb kárt okozhatja, és lerobbantja vele az égről az Égi Urat.

***

Miután Jan engedett Milo szexuális zsarolásának, a férfi újból együttérzést mutatott iránta, és látszólag elbűvölően viselkedett vele. Felajánlott a lánynak még egy kétszersültet, mondván, hogy reggel majd valami laktatóbbat fognak enni. Ezután levette a vékony matracot a fonott ágyról és a földre terítette.

– Ezen elalhatsz. Kényelmesebb, mint az ágy.

Jan köszönetet mondott neki és lefeküdt. Kimerültséget érzett, de nem volt igazán álmos. Rájött, hogy fél az elalvástól. Attól rettegett, hogy vajon mit fog álmodni.

A férfi megállt a matrac mellett, és lenézett a lányra.

– Leveheted a ruhádat, ha akarod. Nem foglak molesztálni. Szavamat adom rá.

– Nem akarok levetkőzni.

Milo vállat vont, és az overall szalagjait kioldva vetkőzni kezdett. Ahogy kilépett a bő ruhából, a lány mindössze egy röpke, alig kíváncsi pillantást szentelt a férfi testének, majd oldalára fordult, és becsukta a szemét. Semmi különöset nem talált azon a testen, azon kívül, hogy férfitest volt. Teljesen szőrtelen volt, igaz, de hát a minervai férfiak is majdnem csupaszok voltak. A nemi szerve is normálisnak tűnt, ámbár el kellett ismernie, hogy e téren minden ismerete egyetlen élményen alapult, Simonnal. Mindössze egy különös dolgot figyelt meg Milo testén, azt, hogy nem volt rajta semmi különös. Egyszerűen nem látszott elég erősnek ahhoz, hogy olyasmire legyen képes, amit a szeme láttára művelt az erős felépítésű Buncherral.

Az ágy megnyikordult, ahogy Milo elhelyezkedett rajta. A vékony falakon át még mindig hallani lehetett a mormogó hangokat. Valahol messze egy nő zokogott. Jan kíváncsi volt rá, vajon le szokták-e kapcsolni egyáltalán a világítást. Csukott szemhéján át is látta a mennyezetről ragyogó fényt.

A lámpák lassan mintha vörösre váltottak volna. Jan újra látta a Minervát emésztő lángok lobogását. Sikoltásokat hallott és bombák robbanását, látta a kábán botladozó Helent és önmagát, amint az asszony véres csonkba végződő karjába markol...

Jan kinyitotta a szemét. Ahogy sejtette, az utóbbi két nap borzalmai csak az alkalomra vártak a fejében, hogy minden más gondolatot elnyomjanak. Még el sem aludt, de a rémképek máris előtolakodtak a rejtekükből. Ha elalszik, kénytelen lesz újra átélni az egészet. De most már csakugyan álmos volt. Akármennyire viszketett is a bőre a fehér folyadéktól, nem tudott tovább ébren maradni. A szeme, akarata ellenére, ismét lecsukódott.

***

Ki sikoltott? Borzalmas hang remegtette meg a levegőt, magas és átható. Egyszerűen idegtépő. Jan riadtan nézett körül, de a füst betöltötte a teret és falat emelt a szeme elé. A sikoltozás mind közelebbről hallatszott. Jan hirtelen Marthát pillantotta meg a füstködön át, amint feléje szalad. A csimpánz szőre tetőtől talpig lángolt. Ahogy közelebb ért, Jan hallotta az égő hús sercegését.

– Ne! – kiáltott fel védekezőn, miközben Martha, pániktól és félelemtől hajtva, az ölébe ugrott. Aztán ő maga is sikoltozni kezdett, ahogy a csimpánz erőteljes, lángoló karjai kétségbeesetten magukhoz szorították...

Jan egyre csak sikoltozott, megpróbált kiszabadulni az égető karok öleléséből, de hasztalan, ereje cserbenhagyta.

– Sssh, amazon – súgta egy hang a fülébe. – Nyugodj meg, rossz álom az egész. Nincs semmi baj...

A húsát égető lángok elenyésztek, de az erős karok továbbra is a testét szorították. Fölismerte, hol van: Milo cellájában. Időközben sötétebb lett a kamrában. Jan abbahagyta a sikoltozást.

– Az ördögbe is, fogd már be a száját annak a szukának! – ordította egy férfi valamelyik cellából.

– Jobban érzed maga? – kérdezte Milo gyöngéden.

– Én... én nem is tudom. Mi van velem?

A lány teste vadul reszketett. Annyira remegtek a tagjai, mintha epilepsziás rohama lett volna. Megnevezhetetlen borzalom töltötte el egész lényét, mint aki egy feneketlen szakadék pereméről éppen zuhanni kezd.

– Egyszerű késleltetett reakció. A sok borzalom okozza, amin átmentél – nyugtatta Milo, aki még mindig szorosan átölelve tartotta a lányt. Jan görcsösen kapaszkodott a férfiba. Úgy érezte, ha eleresztené, a rémület ereje menten magával sodorná, s örökre elveszne.

– Nyugodj meg! – suttogta Milo. – Lélegezz lassan és jó mélyeket! Egy... kettő...

A pánik borzasztó érzése lassacskán szűnni kezdett, a remegés alábbhagyott. Milo eleresztette a lányt. Jan émelygett, úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. A homályban látta, hogy Milo a ládájához megy, kiveszi belőle a kulacsot meg egy kis dobozt, aztán elé térdel a matracra.

– Nyújtsd ide a kezed! – kérte a férfi. Jan szót fogadott, és Milo egy pirulát nyomott a tenyerébe. – Nyeld le! Jobban fogod érezni magad tőle.

– Mi ez? – fintorgott Jan bizalmatlanul.

Jan látta, hogy Milo fogsora felvillan a homályban.

– Látom, kezdesz rátalálni igazi önmagadra. De ne aggódj! Csak egy szintetikus hormon, ami egy bizonyos enkefalin termelésére serkenti az ember agyát. Lecsillapodsz tőle, hogy nyugodtan alhass. Jobb, ha beveszed, mielőtt meggondolom magam. Olyan ritka ez a szer manapság, mint a fehér holló.

Jan a homlokát ráncolta.

– De hát minden holló fehér...

– Ne is törődj vele. Csak egy antik mondás. Inkább vedd be a pirulát.

Jan kelletlenül a szájába dugta a gyógyszert, majd a vizeskulacsot többször is jóízűen meghúzva lenyelte az apró golyót.

– Nem érzek semmit – adta vissza a flaskát a férfinak.

– Majd fogsz.

Milo visszarakta a lábába a dobozt, és a kulacsot, majd – még mindig térdelve – a lány felé fordult.

– Jan – kérdezte csendesen. – Mit hordasz a zsebedben?

– Micsoda? – kérdezte vissza a lány. Egy pillanatig nem értette, hogy a férfi miről beszél. Aztán eszébe jutott a bomba. Hirtelen kiürült az agya. –Ööö... az egy... Én... nem is tudom – dadogta bénultan.

– Nem tudod, mi van a saját zsebedben? – Csodálkozott a férfi.

A ruha felé nyúlt. A lány ellenállás nélkül tűrte, hogy a férfi szakavatott ujjai kivegyék a bombát a felső zsebéből. Hang nélkül nézte, ahogy a félhomályban vizsgálgatja.

– Van súlya, nem mondom – ismerte el Milo. – Szóval, amazon, mi ez az izé, amiről azt sem tudod, hogy nálad van?

Szentséges Istenanya, gondolta a lány, látva, hogy a férfi a bombát tapogatja, ha ez itt most elcsavarja a végét...

– Add vissza – követelte kinyújtott tenyérrel. – Különben nem mondom meg.

Milo sokáig habozott, mielőtt visszaadta a fémhengert a lánynak.

– Szóval? – makacskodott tovább.

Jan érezte, hogy valami történik a bensejében. Biztos a pirula, gondolta. Valahogy... valahogy olyan csodálatosnak tűnt minden. Minden félelme és aggodalma – még a gyász érzése is – lefoszlott róla, mint begyógyult sebről a var. Egyszerre érzett eufóriát és kellemes nyugalmat.

– Nos, Jan, mi ez? – erősködött Milo ugyanazon a csendes, bátorító hangon.

Miért ne mondanám meg neki az igazat? – gondolta Jan. Mit számít az egész?

Hanem az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát:

– Szent tárgy. Amulett. Mindössze ennyi maradt meg számomra Minervából. Az anyámtól kaptam.

– Az anyádtól?

– Igen. Az anyám Minerva egyik főnökasszonya volt. Nagyon fontos személy. Azok, akiket arisztóknak hívsz, nem is sejtik... Eltitkoltam előlük... Nem árulod el nekik, ugye...?

Jan félkönyékre dőlt a matracon. Hiábavaló küzdelmet folytatott az álmossággal.

– Nem árullak el – súgta lágyan a férfi. – De mi ez a tárgy?

– Olyan fáradt vagyok – motyogta Jan. – Aludni akarok.

– Máris elalhatsz, amazon. Csak előbb mondd meg, mi ez.

– Egy szent dolog.

– Ezt már hallottam. Tudni akarom, mitől szent.

– Hatalmi jelvény. Egyike azoknak, amelyeket az Istenanya adott ősanyáinknak. – A lelkifurdalás, amit Jan e szentséggyalázás kimondásakor érzett, olyan csekély volt, hogy már-már nem is létezett. – Megesküdtem az anyámnak, hogy vigyázni fogok rá. Az életem árán is.

– Értem – mondta lassan a férfi. – De hogy tudtad a fedélzetre hozni?

– Eldugtam.

Jan küszködött, hogy nyitva tudja tartani a szemét. Úgy érezte, mintha valami mély, puha ágy fészkébe merülne. Gyermek volt újra: csodálatos megnyugvás áradt feléje valami ismeretlen forrásból.

– De hogyan? Hisz elszedték az összes ruhádat...

Jan felkuncogott.

– Magamban dugtam el...

– Ja... – fogta fel Milo. – Na persze...

– És most aludj – tette hozzá, lefektetve a lányt a matracra.

Jan szót fogadott, és másodperceken belül elaludt.

***

Milo nem feküdt le, hanem továbbra is Jant nézte. Mihelyt megbizonyosodott róla, hogy mélyen alszik, a lány zsebébe nyúlt, és kivette belőle a hengert. Jó darabig figyelmesen nézegette, aztán visszadugta az overall rejtekébe. Ezután felkelt, és a csupasz ágyhoz ment. Lefeküdt, és arra koncentrált, hogy elnyomja magában a szexuális vágyat, amit a lány jelenléte gerjesztett benn. Végül elaludt, és évtizedek óta most először, ismét Mirandáról álmodott.

***

A kellemes érzés még ébredéskor is áthatotta Jant, igaz, nem annyira intenzíven, mint előző este. A lány felült és körülnézett. Milót már ébren találta. Az ágya szélén ült felöltözve, és egyenesen Janre szegezte a szemét.

– Jobban érzed magad? – kérdezte.

– Igen – ismerte be Jan. – Köszönöm.

Pillantása körbejárt a fülkében. Az égők újra erősen világítottak. Hirtelen eszébe jutott, ami közvetlenül az elalvása történt. A zsebéhez kapott. A bomba még mindig benne lapult.

– Ne aggódj – hunyorított rá Milo –, nem loptam el a drágalátos családi ereklyédet.

Jan érezte, hogy elpirul.

– Mi volt abban a pirulában, amit adtál? – változtatott a témán. – A Régi Tudomány valamelyik kábítószere?

– A Régi Tudomány terméke, valóban, de nem kábítószer abban az értelemben, ahogy – feltehetőleg – ezt a szót használni szoktad – mondta. – Amint azt már az este is igyekeztem elmagyarázni neked, a tulajdonképpeni kábítószert – azt, amitől jobban érzed magad – a saját agyad produkálja. A pirulában mindössze egy olyan anyag található, amely arra ösztökéli az agyad meghatározott részét, hogy nagyobb mennyiségben állítsa elő ezt a „kábítószert”.

Jan komoly tekintettel vizsgálta a férfi arcát, megpróbálva valami értelmet kihámozni abból, amit előadott. Akárcsak korábban, most sem tudta eldönteni, vajon a férfi szándékosan eteti-e valami kitalált mesével, vagy pedig tényleg igazat mond – pontosabban, azt hiszi, hogy igaz, amit mond.

– Szóval azt állítod, hogy vagy egy kábítószer az agyban, és attól éreztem magam olyan csodálatosan az este, mielőtt elaludtam? – foglalta össze. – Akkor hogyhogy nem éreztem még így magam soha azelőtt?!

Milo felsóhajtott.

– Azért nem érezted még ilyen intenzíven, mert az agyad még sohasem választott ki egyszerre ilyen sok enkefalint – „kábítószert” – az idegrendszeredbe.

Jan továbbra is kétkedve nézett.

– Hallottál már a morfin nevű kábítószerről? – folytatta Milo.

– Igen. Mákból készítik. Az Istenanya ajándéka. Megöli a fájdalmat...

– Nos, a tudósok hosszú-hosszú évekkel ezelőtt felfedezték, hogy az ember központi idegrendszerének is megvan a maga morfinja, ami magyarázatot ad arra, miért nem éreznek fájdalmat egyes sérültek – legalábbis átmenetileg. Ahogy az agy biokémiai felderítése előrébb haladt, egyre több olyan vegyületet fedeztek fel, amely nemcsak a narkotikumokkal és az anesztetikumokkal mutatott analóg jegyeket, hanem a legkülönbözőbb hangulatbefolyásoló szerekkel is. Nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi gondolkodás végső soron valamiféle vegyi koktél összetételének a függvénye. A különböző kémiai komponensek azonosítása és pontos feladatuk meghatározása éveket vett igénybe, de menet közben számos érdekes felfedezést tettek az emberi természetről. Az egyik ilyen felfedezés a depresszióra vonatkozott. Tudod mi az, hogy depresszió, ugye?

– Természetesen. Amikor az ember szomorúnak és elkeseredettnek érzi magát.

– Gyakran érzel ilyesmit?

– Hát, gyakran éppen nem, de néha. Leginkább mostanában...

– De ebben a pillanatban nem, igaz? – kérdezte Milo mosolyogva. – Akármilyen kilátástalan is a helyzeted, békés vagy és derűs. Jól gondolom?

Jan elismerte, hogy igen.

– Ez annak a hormonnak az utóhatása, amit adtam – világosította fel a férfi. – De te fiziológiailag eleve képtelen vagy azt a fajta depressziót átélni, amelytől oly sok ember szenvedett az első osztályú standard előtti időkben. És mindezt annak a genetikai módosításnak köszönheted, amelyen az őseid átestek. A genetikai forradalom előtt sokan szenvedtek a mániás depresszió nevű állapotban. Ezt az állapotot betegségnek tekintették, olyasminek, ami valamilyen testi vagy lelki defektussal függ össze. Akkoriban azt tartották „normálisnak”, ha valaki nem szenvedett ebben a lelkiállapotban, azaz feltételezték, hogy az emberi lélek természetes állapotát egyfajta emocionális egyensúly jellemzi, amely lényegénél fogva némiképp a jó közérzet és az optimizmus felé billen, természetesen a külső körülményektől függő mértékben.

– De hát ez így is természetes, nem? – kérdezte Jan.

– Hát ez az! – felelte Milo. – A tudósok felfedezése szerint a természet gondoskodott róla, hogy az emberi lények – hogy úgy mondjam – csordultig legyenek kábító anyagokkal, hogy meg tudják állni a helyüket az életben. Legalábbis ami a normális egyedeket illeti. Az abnormális egyedek, azok, akik hajlamosak a mániás depresszióra vagy más krónikus lelki problémákra, valójában az agy szervi megbetegedésében szenvedtek, tudniillik agyuk nem volt képes elég neurotranszmittert termelni, amely azt a fajta enyhén rózsaszínű – ámbár kissé torz – életszemléletet nyújtotta volna számukra, ami a „közönséges” emberek sajátja. Emiatt ezek az abnormális egyedek nyilván objektívabban ítélték meg a valóságot, olyannak, amilyen az a...

Jan hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

– Te aztán jó sok zöldséget összehordasz.

– Nos, sokan pontosan így reagáltak, amikor az elmélet napvilágot látott – hogy badarság az egész. Hozzátartozik az ember természetéhez, hogy a valóságról alkotott képzetét objektívnak hiszi. Ezzel szemben az a szomorú igazság, hogy bármilyen dologról alkotott képzetünk – legyen az gondolat vagy érzékelés – genetikai programozásunk befolyása alatt áll. Ez szabályozza a hormonok előállítását, amelyek viszont az agyunkban zajló kémiai tevékenység mozgatói. Még az időérzékelésünk is ezeken a folyamatokon alapszik. Az emberi időfogalom biológiai alapokon nyugvó illúzió. Nincs olyan, hogy lineáris idő, ehelyett az idő...

Milo a lányra nézett, és elhallgatott.

– Ne haragudj – sóhajtotta fáradtan. – Annyira hiányzik, hogy kibeszéljem magam, hogy már megint elvetettem a sulykot. Folyton megfeledkezem róla, hogy minden természetes intelligenciád ellenére mégiscsak barbár vagy, akár a többiek.

– Nem vagyok barbár! – tiltakozott Jan.

– Nem-e? Ezek szerint érted, amit mondok? – évődött Milo.

– Nem nagyon – ismerte el Jan. – De azt tudom, hogy amit a lélekről mondasz, az tévedés. A minervai hitvallás szerint a lélek különvaló a testtől. A lélek az Istenanya tulajdona, és amikor meghalunk, visszaköveteli magának, ami az övé. Azután vagy megtartja a maga részeként a Paradicsomban, vagy ha további tisztítást lát szükségesnek, akkor visszaküldi a Földre, hogy végigéljen egy újabb életet.

– Ennyit a minervai teológiáról – mondta Milo fitymálva: – Ég és Föld hatalmas mosodává degradálódik.

A férfi szavai feldühítették a lányt.

– Több értelme van, mint annak a sok ostobaságnak, amit te hordasz össze!

– Szegény kicsi amazonom, te magad is annak az úgynevezett „ostobaságnak” köszönheted a léted. Mint már említettem, erről a saját minervai génészmérnökeitek gondoskodtak. Az őseitek módosítása jóval meghaladta az első osztályú standard törvényében rögzített specifikációját. Nemcsak a genetikai forradalom előtti asszonyoktól különböztök testi-lelki tekintetben, de az itteniektől is. Nőnemű őseitek, hála a hormonegyensúly megpiszkálásának, nem csak fizikailag lettek nagyobbak, de emocionális tekintetben is férfiasabbá váltak. Ugyanakkor a férfiaitok még drasztikusabb változáson mentek át. A végtermék egy kisebb, békés és nyugodt, jámbor emberi hím lett, aki nem kelhet versenyre a nőkkel – olyan, amilyennek a feminista férfiideál alapján lennie kellett.

– El sem tudom képzelni – ellenkezett tovább Jan –, hogy egy minervai valaha is a géntervezéshez folyamodott volna, de azt elismerem, hogy a minervai férfiak csakugyan megváltoztak.

– Csak nem valami csoda folytán?

– Az Istenanya változtatta meg őket. A Génháborúk után egy csoportjuk Minervába ment, és megbocsátásért könyörgött. Egyúttal menedéket is kértek. A főnökasszonyok megkérdezték az Istenanyát, mitévők legyenek. Az Istenanya szólott hozzájuk. Kinyilatkoztatta, hogy meg fog változtatni minden férfit, aki őszinte bűnbánatot tanúsít, és ugyanúgy azok fiait és amazokéit és így tovább...

– Vagyis, mint mondtam, csoda folytán. – Milo felállt és a kezét feje fölé tartva lassan nyújtózkodni kezdett. – Na mindegy, legyen neked igazad. Az a lényeg, hogy abban egyetértünk: a minervai férfiak nem normális férfiak. Lehet, hogy rokonszenvesebbek, de nem normálisak. És volt az egésznek egy nagy hátulütője is számotokra: az elképzelésetek sehogy sem akart gyökeret verni Minerva államán kívül. Na persze, egy csomó férfi, aki támogatta a feminista állam minervai ideálját, boldogan belement abba, hogy módosítsák, de a világ hímnemű lakosságának többsége semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy beálljon a sorba.

– Az volt a bökkenő, hogy ha az ember újra akarja programozni a férfi agyát, egészen addig a pontig, hogy az összes nemkívánatos maszkulin vonás teljesen elhalványuljon vagy végképp eltűnjön belőle, akkor radikálisan meg kell változtatnia a szexualitását is – lévén hogy a hím szexualitás és a hím viselkedés hormonális programozása egy és ugyanaz. Ezért aztán a ti átalakított férfiaitok, noha fizikailag hímek maradtak, csaknem aszexuálisakká váltak az átalakítatlan átlagférfihoz képest. Ezért ragasztotta rájuk a külvilág a „herélt” nevet, hogy csúnyábbat ne mondjak.

– Nem is heréltek! – vágta rá Jan.

Milo felhúzta szemöldökét.

– Személyes tapasztalat alapján beszélsz, ugye?

Jan érezte, hogy elvörösödik.

– Semmi közöd hozzá!

– Ellenkezőleg! Bármihez közöm van, ami veled kapcsolatos, kis amazon. No, de mindegy! Beszélj inkább arról, hogyan vélekedtél általában a minervai férfiakról.

Jan megvonta a vállát.

– Kedveltem őket. Az apámat kimondottan szerettem.

– Ugyanúgy, ahogy az anyádat?

– Hát nem...

– Mi volt a fő különbség a minervai férfiak és nők között? Nem a nyilvánvaló fizikai különbségre gondolok, hannem a temperamentumot illetőkre.

Jan a homlokát ráncolta.

– Hát, azt hiszem, hogy a férfiak nem voltak annyira... annyira összetettek, mint a nők, akiket ismertem. Időnként bosszantott az élethez való hozzáállásuk. Folyton jókedvűek voltak, béketűrőek, elégedettek...

Milo arca diadalmas vigyorra húzódott.

– Ez épp mellettem szól, és arra vezethető vissza, amit a lelkiállapot manipulálásáról mondtam. A génészmérnökeitek jócskán megemelték a dózist azokból a természetes boldogító kemikáliákból, amelyek megtalálhatók mindegyikünk fejében, hogy a férfiaitok továbbra is elégedettek legyenek megváltozott szerepükkel. Lehet, hogy ti, minervaiak, nem vágtátok ki szó szerint a tojásukat, de ettől függetlenül kappant csináltatok belőlük.

– Akárhogy is, inkább lennék együtt egy minervai férfival, mint veled!

Milo a lányra vigyorgott.

– Nem találod elég izgalmasnak a társaságomat?

– Minerva egész történetében nem volt rá példa, hogy egy férfi megerőszakolt volna egy nőt.

– Azzal fenyegettelek talán, hogy megerőszakollak?

– Igen – jelentette ki Jan hidegen.

A férfi vigyora fáradt grimasszá torzult.

– Na ne! Már megint kezded? – Intett a lánynak, hogy keljen fel. – Gyere, szerezzünk valami ennivalót. Egy órán belül indulnunk kell a tetőre dolgozni.

Jan felszedelődzködött.

– Tulajdonképpen mi lesz a munkánk? Hallottam a felügyelőktől, hogy üvegjárók vagyunk. Mi az?

– Majd megmondom reggeli után. Nem akarom elvenni az étvágyad.

 

Tizenegyedik fejezet

– Ha zavar, ne nézz le – tanácsolta Milo.

– Nem tehetek róla – rebegte Jan elhaló hangon, görcsös igyekezettel markolva a kapaszkodórudat. Majdnem olyan rosszul érezte magát, mint akkor, a fonott kosárban, a Lord Pangloss alatt. Több más rabszolgával együtt egy üvegdobozba zsúfolták be őket, amely lassan kúszott felfelé egy hatalmas, löttyedt falú üregben, amely egy gigantikus állat gyomrára emlékeztetett.

Jan szédítő érzését tovább fokozta, hogy az üvegkalickát és a súlyos emberi rakományt mindössze egy pár keskeny, fekete szalag tartotta, amelyek semmivel sem látszottak erősebbnek egy-egy hajtincsnél. Jan képtelen volt felfogni, hogyhogy nem pattannak el akkora súly alatt. Nem nyugodott meg Milo rövid, ám rejtélyes magyarázatától sem, miszerint a szalagok túl a kék égen készültek valami szupererős anyagból.

– Lazíts és élvezd a látványt! – kiáltotta a férfi kedélyesen. – Hát nem különleges?! Három éve látom naponta, de még mindig ámulatba ejt.

Jan összeszedte magát és körülnézett. Megborzongott. Az óriási, hússzerű falak lassan hullámzottak, mintha csak éltek volna.

– Én ezt nem értem. Semmi se tartja. Hogyhogy nem omlik a fejünkre?

– Mondtam már. Gázzal vagyunk körülvéve. Sok millió köblábnyi héliummal. Nem veszed észre, mert láthatatlan, akár a levegő. Ez, meg a többi gázhólyag tartják lebegésben a Lord Panglosst. Úgy képzeld el, mintha egy óriási játékléggömb belsejében volnál.

– Micsodában? – kérdezte Jan értetlenül.

– Ja, persze. Kiment a fejemből. Még a papírsárkányokat is betiltották nálatok. Az Égi Urak parancsa... – Milo az állát dörzsölte. – Na, jó, akkor képzeld el úgy, mint egy óriási szappanbuborékot. Azt csak tudod, milyen egy szappanbuborék?

Jan rosszalló pillantást vetett a férfira.

– Persze hogy tudom. De ez más, mint a szappanbuborék. A buborék kerek.

– Ez is kerek lenne, ha egészen tele lenne gázzal. Csakhogy nincsen, mert amikor az Égi Úr magasabbra száll, a környező levegő nyomása csökken, és a cellában lévő gáz kitágul. Ha túl sok gázt teszel a cellába, akkor nagyobb magasságban szétrepeszti a falat. Érted most már?

– Azt hiszem.

Milo mosolygott. Atyáskodó mozdulatot tett, hogy felborzolja a lány haját, de az kitért előle. Valamelyik rabszolga felröhögött, de rögtön el is hallgatott, mihelyt Milo ránézett.

– Adtál egy hetet, emlékszel? – figyelmeztette Jan. – Azt ígérted, hogy nem nyúlsz hozzám addig.

– Csak a barátság megnyilvánulása volt, semmi több – magyarázta a férfi megbántott hangon.

– Szép kis barát az ilyen – jegyezte meg Jan keserűen.

Az üvegkalicka csaknem elérte már a gázcella tetejét. Jan egy fordított üvegkupola-félét látott, amely a cella tetejéről lógott lefelé.

Ahogy közelebb értek a kupolához, egy nyílás jelent meg rajta, és a kalicka, még mindig a lehetetlenül vékony szalagpánton függve, átbújt rajta. A kupola ismét összezárult a kalicka alatt, s helyette egy másik nyílás tárult fel, ezúttal magán a cella falán.

– Gázzsilip – magyarázta Milo. – Megakadályozza a gáz kiszökését.

A kalicka egy gyéren világított térségben állapodott meg a gázcella fölött. Az ajtók félrecsúsztak.

– Kifelé! – parancsolta Benny.

A rabszolgák kiözönlöttek az üvegbörtönből. Jan kíváncsian nézett körül. A padló és az alacsony mennyezet közötti szürke és homályos tér látszólag vég nélkül terjeszkedett minden irányban. Távtartók és merevítők pókhálószerű szövevénye kötötte össze a két felületet.

– A külső és a belső héj között vagyunk – szólt Milo csendesen.

– Nem pofázunk! – ordította Benny. – Fogjátok a felszerelést, üvegjárók, és indíts ki a tetőre!

Janhez lépett.

– Amazon, te Milroy szerelését fogod használni. Neki már nem lesz szüksége rá.

Többen is felnevettek, miközben a társaság elindult egy sor fából épített szekrény felé. Milo odakísérte Jant az egyikhez, és megmutatta neki, hogyan kell kinyitni.

– Mi történt Milroyjal? – kérdezte a lány, elcsodálkozva a szekrényben lévő tárgyak zavarba ejtő sokaságán.

– Figyelmetlen volt – zárta le a témát röviden Milo. Előhúzott egy pufajkát, és Jan kezébe nyomta. – Először ezt vedd fel. Szükséged lesz rá. Förtelmes hideg lesz odakint.

A pufajka nagy volt Janre, de így is örült neki. Már most is sokkal hidegebbnek érezte a levegőt itt fönt, ezen a különös helyen, mint odalent a rabszolgák szállásán. Milo közben más holmikat is előszedett a lány szekrényéből.

– Ezt húzd a kabátra – utasította, és egy bőrből készült hevederfélét nyomott a kezébe.

Jan hagyta, hogy Milo segítsen neki a számtalan kapocs rögzítésében, s megpróbálta figyelmen kívül hagyni a testét érintő ujjakat. Azon tűnődött, vajon mire valók azok a fémkarikák a hevederen. Ezután egy pár bakancs következett, melynek vastag talpa valami furcsa, gumiszerű anyagból készült, legvégül egy pár bőrkesztyű. A bakancs és a kesztyű egyaránt használt volt és átható szagú. Azután Milo egy nagy tekercs kötelet adott a lánynak, mindkét végén egy-egy fémkarabinerrel. Megmutatta azt is, hogyan kell a vállon cipelni az egyik hevederkarika segítségével. Végül egy rudat nyomott a kezébe, melynek végén egy köteg rongycsík díszelgett.

Jan az eszközre meredt. Felmosó, gondolta hitetlenkedve. Mire kellhet ez vajon – lemosni az Égi Úr burkolatát? A gondolat egészen abszurdnak tűnt. Elvégre a szél és az eső nyilván gondoskodik erről.

– Nyomás, lusta disznók! – üvöltötte Benny, miközben elhaladt mellettük. – Aki utoljára marad, kap egy csókot a rázóbottól!

Jan lelke görcsbe rándult. Eszébe jutott a kibírhatatlan fájdalom, amit akkor érzett, amikor először érintették hozzá azt a dolgot. Kétségbeesve nézett Milóra, aki a sor végén álló szekrényhez lépett, és sietve kapkodta magára a szerelést.

– Hová megyünk? – kérdezte Jan.

Milo sietősen felfelé intett a fejével. Jan odanézett, és egy létrát pillantott meg a mennyezethez erősítve. A többiek már el is indultak arrafelé. Benny megnyomott egy kart a létra aljánál. A felső burkolat egy darabja félresiklott. Jan ragyogó napsütést látott odakint, és hideg levegő csapta meg az arcát. Odament a létrához, nehogy utoljára maradjon, de valahányszor megpróbált fellépni rá, valamelyik rabszolga elállta az útját. Kezdett pánikba esni. Bármit inkább, csak nehogy újra a testén érezze azt a varázspálcát!

Csakhogy a többiek továbbra is elzárták az utat, mígnem az utolsó vigyorgó rabszolga is elindult előtte fölfelé. Aggódva lesett Benny felé. Akkor vette csak észre, hogy Milo visszamaradt mögötte, s arra vár, hogy elinduljon végre. Megkönnyebbülve hágott a létrára. Mászás közben visszapillantott a válla felett. Milo is elindult. Benny ádázul nézett rá, de meg sem próbálta megérinteni a kínpálcával.

– Vajon Milo szántszándékkal kockáztatott miatta, vagy tudta, hogy Benny csak blöfföl? – morfondírozott.

De aztán kibukkant a tetőnyíláson, és gondolatai egy csapásra elterelődtek. Néhány pillanatig annyira összezavarodott, hogy szinte a létrához fagyott, de a lábszárára mért csípős tenyeres észre térítette.

– Kifelé, amazon! – szólt rá Milo. – Lesz elég időd a nézelődésre. Még meg is unod...

Jan lassan kikászálódott, aztán a léghajó burkolatát csapkodó kemény szélnek dőlve megállt a följáró mellett. Léghajó! Minduntalan emlékeztetnie kellett magát, hogy egy léghajó tetején áll. Olyan hatalmas volt a hajótest, hogy az volt a benyomása, mintha valami csoda folytán egy másik világba csöppent volna. A Földnek nyoma sem látszott. Semmi mást nem látott körös-körül, csak az Égi Úr iszonyú háta alkotta különös, idegen, domború tájat.

Jan jelentéktelennek és védtelennek érezte magát. A feljárót övező korláthoz ment és görcsösen belekapaszkodott. A többi rabszolga – a látvánnyal mit sem törődve – a szél süvítését túlharsogva nevetett és tréfálkozott.

– Jó kis panoráma, mi? – csatlakozott Milo a lányhoz a korlátnál. – Tudom, milyen érzés. Ugyanígy féltem én is, amikor először tereltek fel a tetőre. Meg fogod szokni.

Jan egy szavát sem hitte. El sem tudta képzelni, hogy a férfi valaha is ilyen nyomorultul érezhette volna magát. És azt sem tudta elhinni, hogy egyszer még természetesnek fogja találni, hogy bolhát játsszon ennek az óriásnak a sima és fényes hátán. Jan jobban megnézte a léghajó felületét. Úgy nézett ki, mintha számtalan szorosan illeszkedő, hatszög alakú, sötétszürke üveglapból rakták volna össze. Eszébe jutott, hogy sokszor az volt a benyomása alulról, mintha az Égi Úr felső oldalát halpikkely borítaná. Megkérdezte Milótól, hogy mik azok.

– Napgyűjtők. Legalábbis ez az égi népség így hívja őket. Valójában...

Milo fejtegetését Benny üvöltése szakította félbe, aki így nógatta őket mozgásra. A rabszolgák elindultak valami járdaféle irányába, amelyet egy pár alacsony korlát határolt, s amely a hajótest gerincvonalában vezetett hátra egészen a hatalmas kormánylapig. Jan úgy saccolta, hogy a kormánylap magasba tornyosuló szerkezete legalább egyharmad mérföldnyire lehet, de nem volt könnyű megbecsülni a távolságot ezen a bizarr tájon

Jan a korlátba kapaszkodva elindult Milóval a többiek után. Benny fütyörészve zárta le a menetet.

– A napgyűjtőket valamikor napelemeknek hívták – folytatta Milo. – Elnyelik a napfényt, és elektromos energiává alakítják át. Ez adja az áramot az Égi Úr motorjainak. Erről megy a fűtés és a világítás is, meg minden. Ha ezek itt bedöglenek, akkor az égi népség, ahogy mondani szokták, nyakig lesz a...

– Bedöglenek? Hogyhogy? – kérdezte Jan.

Milo az üveglapok felé intett.

– Ez itt mind Régi Tudomány. Az Égi Úr Mérnöki Testülete – ezek állnak még a legközelebb ahhoz, amit értelmiségnek lehetne hívni – képtelenek reprodukálni a napelemeket. Egy bizonyos genetikailag manipulált anyagot tartalmaznak, olyasmit, mint a növényi klorofill. Nagyon hatékony és elvileg korlátlan ideig működőképes, de én azért nem vennék mérget rá. Ezek a léghajók több száz éve járják a világot, és az igénybevétel kezd már rendesen látszani rajtuk. Nem lennék meglepve, ha az elemek nagy része nem működne rendesen, vagy leszakadna a hálózatról. A mérnökök még a hálózat működésével sincsenek tisztában, úgyhogy addig fogalmuk se lesz a való helyzetről, amíg egy szép napon ki nem alszik az egész világítás...

– Oké, állj! – parancsolta Benny. – Megérkeztünk. Ma az ötös szektorban dolgoztok, üvegjárók.

Jan körülnézett, és észrevett egy nagy 5-ös számot, amelyet a járdától balra mázoltak fel a burkolatra. A vörös festék számos napgyűjtőre kiterjedt.

– Tényleg ezt az egészet le kell takarítanunk? – hüledezett Jan.

– Miért, mit gondoltál, minek hoztuk magunkkal a felmosórudakat? – vigyorgott a férfi.

– De hát mire jó ez az egész?

– A gomba miatt. Van egy bizonyos faj, amelyik szeret megtelepedni az üvegen. A szélhordta spórák megtelepszenek az elemek közti résekben. A végén aztán a gomba az egész elemet benövi, és elzárja a fénytől.

Jan az előtte lévő üveglapokra nézett.

– Nekem tisztának tűnnek – vonta meg a vállát.

– Ezek igen. Csakhogy mi nem itt fogunk dolgozni. Gyere... – Milo átsegítette a lányt a korláton.

A többi rabszolga, Bennyvel együtt, átmászott már, és úton volt a bal „horizont” felé. Jan lába azonnal megérezte, hogy az Égi Úr külseje erősen görbül a talpa alatt. Amikor előbb a gyalogúton mentek, megnyugodva tapasztalta, hogy a burkolat tökéletesen sík lett. Most azonban kezdett felkavarodni a gyomra. Nem szívesen távolodott el a gyalogúttól, de tudta, hogy nincs más választása.

– Látod azt a két férfit? – Két rabszolgára mutatott Milo, akik egy-egy tömzsi fémtartályt cipeltek a hátukon. – Bepermetezik előttünk a megtámadott felületet, mi meg egyszerűen felmosunk utánuk.

– Hát akkor mire várnak, miért nem permeteznek? –kérdezte a lány aggódva.

– Mert még nem értük el a számunkra kijelölt területet. A héj felső részét – a könnyen hozzáférhető helyeket – más rabszolgabrigádok tartják rendben. Bannion céhmester üvegjárói a munka nehezét végzik. Ezért gazdagodott meg Bannion, és ezért élünk mi jobban, mint a legtöbb rabszolga.

– Jobban?

– Jobban bizony! Nekem elhiheted.

Most már határozottan lejtett a terep, de semmi jel nem utalt rá, hogy a csapat lassítana a tempón. Vajon meddig tart, amíg a lejtő olyan meredekké válik, hogy a talaj kicsúszik a lábuk alól, és leszánkáznak a héj oldalán?

– Meddig megyünk még? – lihegte Jan aggódva.

– Hát bizony még elég sokáig, attól tartok.

– De hisz már így is túlságosan lejt a lábunk alatt a talaj – tiltakozott a lány.

– Mit gondolsz, miért cipeljük a köteleket?

– Szentséges Istenanya... – sóhajtott Jan.

***

Jan kíváncsi volt rá, vajon honnan fogja Milo beszerezni az ígért ennivalót. Még inkább fokozódott a kíváncsisága, miközben az apró cellák sora közt elhaladva követte a férfit a közösségi területre. A már talpon lévő rabszolgák dühös pillantásokat lövelltek feléjük, de senki sem szólt hozzájuk. Milo a csigalépcsőhöz vezette a lányt.

– Indíts fölfelé – mondta.

Jan meghökkent. – Egyszerűen csak elmegyünk? Azt hittem, hogy foglyok vagyunk.

– Persze, hogy azok vagyunk. De a Lord Pangloss fedélzetén oda megyünk, ahova akarunk. Mármint olyan helyekre, ahol ki van téve ez a jel – mutatott Milo a fekete csillagra a saját arcán. – Gondolom, Bannion elmondta neked, amikor megbélyegzett.

– Azt hiszem, igen – emlékezett vissza Jan, és elindult fölfelé a lépcsőn. – Bár nem nagyon tudtam odafigyelni.

– Azt elhiszem. Egy rabszolga számára nem éppen felemelő élmény az első találkozás Bannionnal. És gondolom, nő létedre még kínosabb lehetett.

– Igen. Most jut eszembe még valami. Olyasmit említett, hogy ha tisztának bizonyulok, akkor közelebbről is meg kíván ismerkedni velem.

Abban az alagútban jártak már, amelyiken keresztül Benny levitte Jant a többiek közé.

– Ezt úgy értette – fordult felé Milo –, hogy ha a rabszolga, akivel lefekszel, nem változik egy rakás rákos daganattá valamilyen szexuális úton terjedő vírustól, akkor abban a kegyben részesít, hogy a személyes rabszolgája lehess. Nem rossz munka! Bőséges és jó táplálék, plusz egyéb fényűzések. Természetesen kénytelen volnál elviselni egy-két méltatlanságot is, mint például az ostorszíj gyakori simogatását a hátsó feleden. Bannion imád a nőknek fájdalmat okozni. Mondhatni, a pénzcsinálástól eltekintve, ez a fő öröme az életben.

Jannek eszébe jutott a lány, akit Bannionnál látott. Visszariadt a gondolattól, hogy maga is olyanná válhat.

– Hogyan élvezheti valaki, hogy másokat bánt? – kérdezte.

– Látod, ez érdekes kérdés. A szadomazochista viselkedés evolúciós értékével kapcsolatban számtalan elmélet született, de megkíméllek a saját elgondolásomtól... Maradjunk annyiban, hogy sokkal kellemesebbnek fogod találni a sorsodat, ha velem maradsz.

Janben újabb kérdés ötlött fel.

– Mi az oka, hogy te fenntartás nélkül lefeküdnél velem? A céhmester fél a betegségtől, te pedig nem?

– Azért, mert a céhmester, mint az égi népség általában, egy babonás kretén. Ennyi idő után nagyon kicsi az esélye annak, hogy a közösségetekben fennmaradt volna valamelyik halálos vírus, de ezek az ostobák képtelenek ezt felfogni. Az egyedüli veszélyes helyek a nagyvárosok. Hiába nem él bennük senki, a pestisspórák egy részét úgy tervezték, hogy akármeddig életképesek maradjanak. Még a talaj is egészségtelen az ilyen helyeken.

– Minervában nagyon-nagyon régóta nem volt pestis – erősítette meg Jan. – Időnként meghal valaki a gombától, de ez minden.

– Na látod, nem kell ahhoz bátorság, hogy le akarjak feküdni veled. Elég egy csepp józan ész. Mellesleg, esztelenség volna kivárnunk az egész hetet.

– Megígérted – figyelmeztette aznap már másodszor a lány. – Megállapodtunk.

– Nem akarom én megszegni az egyezségünket: egyszerűen csak arra kérlek, gondold át még egyszer a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy ésszerű elhatározásra jutnál, és elfogadnád a javaslatomat. Az ellenkezője egyszerűen ellentmondana a józan észnek.

Jan nem válaszolt, és az út hátralévő része csendben telt el. Kiderült, hogy úti céljuk ugyanaz a zárt „város” volt, amelyikben Jan előző nap járt Tanith kíséretében. Ezúttal nem tülekedtek ott a rabszolgák, amit Jan a korai órának tulajdonított. És olyan szidalmazásban sem volt része, mint előző alkalommal. Azon tűnődött, vajon miért. Pedig ugyanaz a betegségterjesztő földi féreg most is, mint akkor. Mi változott? Milo jelenlétével függhet össze a dolog? Vagy az arcán látható csillag formájú bélyeggel? Valószínűleg az lehetett az ok, mert így mindenki tudta, hogy most már Bannion céhmester tulajdona...

Milo megállt egy dinnyés stand előtt. A kofaasszony szemlátomást nem örül a férfinak – morcosan nézett rá, és morgott valamit a nem létező bajusza alatt –, de azért a pénzt elfogadta tőle.

Miközben átvette a dinnyét Milótól, Jan megkérdezte tőle:

– Honnan szereztél pénzt?

– Banniontól. Egy vagyont elkér a szolgáltatásaiért, és nekünk is csurrant belőle egy kis alamizsnát. Épp csak a megélhetésre elég, plusz időnként némi fényűzésre.

Megálltak egy másik standnál. Itt valamiféle hosszú csöveket árultak, amit Jan szárított húsnak gyanított.

– Én ebből nem eszem – makacsolta meg magát a lány.

– Nem is neked szántam, hanem magamnak. Egyike a ritka luxuscikkeknek, amikről beszéltem.

További három standnál álltak meg. Vásároltak egy kis kenyeret, valami sosem látott zöldséget, egy-két szem fonnyadt körtét meg narancsot. Bevásárlás után visszatértek a rabszolgaszállásra. Időközben benépesült a közösségi terület. Az asszonyok főztek a közös tűzhelyeken, a férfiak pedig vagy az alacsony asztalok köré gyűltek, vagy ledőltek a koszos szalmazsákokra. Mihelyt Jan és Milo elérte a lépcső alját, megszűnt a teret betöltő csevegés. Az ellenséges érzés kiült az arcokra, de senki sem mozdult, amikor a két jövevény elhaladt az asztalok mellett.

– Remélem, nem számítottál meleg ételre – vetette oda a lánynak halkan Milo. – Azt hiszem, bölcsen tesszük, ha kitérünk a többiek elől, amíg kissé elcsitulnak a dolgok.

Jan egyetértett vele. Minél kevesebbet érintkeznek a többi rabszolgával, annál jobb.

Noha az étel nem volt különösebben ízletes, Jan így is hálás volt érte, és ezt meg is mondta a férfinak. Az csak a vállát vonogatta, és levágott egy újabb karikát a szárított húsból.

– Váljék egészségedre! – udvariaskodott.

– Viszonozni fogom, amint tudom!

– Erősen remélem – mondta a férfi egyenesen a lány szemébe nézve. Nem maradt kétség afelől, hogyan érti.

– Úgy értem, vissza fogom fizetni a pénzt.

– Fölösleges... feltéve, hogy életbe lép a megegyezésünk. – Milo, szemét a lányon tartva, szájába dugta a szárított hússzeletet, és elégedetten rágni kezdett.

Jan elfordította a fejét. Tekintete a faliképen állapodott meg.

– Ezt ki festette? – kérdezte, hogy elterelje a férfi figyelmét a témáról.

– Én.

Jan elmerengett a kavargó színeken és formákon.

– És mi akar lenni?

– Ha úgy érted, hogy mit akar ábrázolni, akkor a válasz az, hogy semmit. Mindössze – hogy úgy mondjam – a kikapcsolódást szolgálja. Ha rá koncentrálok, könnyebben jutok semleges lelkiállapotba. Vagyis egy bizonyos neuropeptidet aktiválok vele. Tudod, amiről beszéltem: azt a természetes boldogító szert, amit az agyunk termel.

– Értem – húzta el a száját Jan. A kép minden volt, csak megnyugtató nem. Hogy elejét vegye egy újabb hosszadalmas és érthetetlen előadásnak, Jan megkérdezte Milót, hol lakott, mielőtt a Lord Pangloss fedélzetére jött.

– Az óceánon – felelte a férfi. – Egy tengeri élettérben.

– Micsodában?

– Nevezzük úszó városnak. Valamikor régen sok hasonlót építettek. Alighanem a miénk volt a legutolsó. Az óceánnak is megvan a maga penésze. Túl veszélyessé vált odakint a helyzet. Legalábbis az emberek számára.

Jan megkérdezte, milyen veszélyre gondol.

– Például a kalmárokra. Teljesen átvették az uralmat az óceánok és tengerek felett az átkozott japánok miatt.

Jan megjegyezte, hogy egyik kifejezést sem ismeri.

– A japán valaha szigetlakó nép volt, bár lehet, hogy még mindig akad belőlük. – Milo újabb magyarázatba fogott. – Imádták a kalmárhúst. A kalmár egyfajta tengeri állta, olyan, mint a polip. Primitív lény, puhatestű, egy csomó tapadókoronggal. Olyan, mint egy rémálom, de a japánok számára valóságos ínyencségnek számított. Na jó, nemcsak a japánok ették, mások is, de a japánok éltek-haltak érte. A kedvenc kalmárfajukat szurumeikának hívták. Ezeket hatalmas kalmárfarmokon tenyésztették a szigeteket közvetlenül övező parti vizekben. Később elkezdtek kísérletezni a génjeikkel, hogy még nagyobb és gyorsabb növésű szurumeikához jussanak... és akkor bekövetkezett az elkerülhetetlen.

– Miről beszélsz?

– Egy részük kiszabadult a farmokról és ellepte a nyílt tengert. Elkeveredtek a természetes szurumeikával, és a keletkezett hibrid egy új, az eddigieket magasan túlszárnyaló szuperkalmárnak bizonyult. Gyorsan szaporodó, ellenálló... és ravasz! Ez az új kalmár kiszorította a legtöbb tengeri állatot. És a szurumeika még csak nem is az egyetlen veszély odakint az óceánon, úgyhogy végül is feladtuk, és odébb költöztünk a parthoz közeli vizekre, amit biztonságosabbnak hittünk. Tévedtünk... – bólogatott Milo szomorúan.

– A Lord Pangloss? – tudakolta Jan.

– Igen. Odakint az óceánon ritkán láttunk Égi Urakat. Ha véletlenül megpillantottunk egyet, ugyanúgy tettünk, mint amikor nagy vihar közeledett: néhány száz lábnyira a felszín alá merültünk. Ez a mélység menedéket nyújtott a bombákkal és a viharokkal szemben. Szerencsére a mélységi aknák készítése ismeretlen művészetnek számított az Égi Urak tüzérei számára. De amikor sekélyebb vizekre kényszerültünk, egyben kiszolgáltattuk magunkat a támadásaiknak. Nem tudtunk elég mélyre merülni, ezért aztán amikor a Lord Pangloss megjelent, és kinyilvánította, hogy ez az ő területe, és sarcot akar tőlünk, nem maradt más választásunk, mint az ellenállás.

– Miért nem fizettétek meg inkább a sarcot?

– Ugyanolyan helyzetben voltunk, mint ti. Elsősorban hal- és planktontenyésztésből éltünk, és a saját népességünket is alig tudtuk eltartani, nemhogy élelmiszerfölösleget termeltünk volna. Azelőtt voltak gépeink, amelyekkel kivontunk bizonyos vegyületeket a tengervízből, de azok már rég nem működtek. Alkatrészekre bontották őket, hogy beépítsék a legfontosabb gépezetünkbe, abba, amelyik napelemek segítségével édesvízzé alakította át a tengervizet. Ezért inkább a harcot választottuk. Volt néhány kezdetleges ágyúnk és szigonypuskánk, amit a szurumeikák és az óriás tengeri férgek ellen használtunk, de ezek nem értek semmit. A lézerek ugyanúgy elintézték a gránátjainkat és a szigonyainkat, mint a ti rakétáitokat. És persze nyugvó célpontot jelentettünk az Égi Úr bombáinak. Az élettér merülésszabályozó tartályai megsérültek, és az egész település elsüllyedt. Jómagam egyike voltam a néhány túlélőnek. Fölszedtek, és azóta itt vagyok.

– Három éve, igaz?

– Igen, három éve. De már harmincnak tűnik. Hanem egy dolgot megfogadtam: nem fogok még három évet eltölteni ebben a légi állatkertben.

Ez biztos, helyeselt magában Jan az overalljába rejtett bombára gondolva. Hangosan ennyit mondott:

– Meddig éltél abban az úszó városban?

– Amióta megszülettem. Csaknem két évszázada.

A lány szeme tágra nyílt meglepetésében.

– Ez azt jelenti, hogy...

– Eltaláltad – bólintott a férfi –, csaknem végére jutottam a kiszabott élettartamomnak. Számításaim szerint, száznyolcvan éves vagyok. Ami azt jelenti, hogy legalább tizennégy, legfeljebb tizenkilenc évem van hátra. Nagyon tapintatos húzás volt újraprogramozóink részéről, hogy beépítették ezt az ötéves „bizonytalanság” periódust az életünk végébe. Rendkívül kínos volna, ha pontosan tudnánk a genetikai parancsra történő önelpusztítás napját, bármilyen fájdalommentes is ez a folyamat – mosolyodott el Milo örömtelenül.

– Sohasem találkoztam még ilyen öreg emberrel, mint amilyen te vagy. – Jan most más szemmel és megújult érdeklődéssel tekintett a férfira.

– Nem-e? Hogyhogy? – kérdezte Milo meglepődve. – Csak akadtak olyanok a városodban, akik végigélték az egész élettartamukat.

– Nem, egy sem. Legalábbis mostanában nem. Avedon... Avedon volt az egyik legöregebb köztünk. Meghaladta a százat. De anyám mondta, hogy kislány korában sok olyan minervait ismert, akik elérték az Elmenetel Napját.

Milo grimaszt vágott.

– Rögtön sejtettem, hogy ti, minervaiak, ilyesféle nevet adtatok neki. Azt hiszem, az is az idők szele, hogy a tieitek nem húzták ki a tervezett ideig. Az életkörülmények romlása megsokszorozta a természetes elhullási rátát odalent. Az is igaz, hogy idefönt se találkoztam még magam korabelivel. Az arisztók esete egészen más. Ha nem muszáj, nem kockáztatnak, így aztán szerintem az átlagos túlélési esélyük is elég magas lehet.

Jan elgondolkodva nézte a férfit.

– Ezért tudsz hát ennyi mindent a régi időkről... mert olyan öreg vagy.

Milo elnevette magát.

– Olyan öreg azért nem vagyok. Viszont mindig is érdekelt a történelem. Az élettérben gazdag könyvtárat rendeztek be elektronikusan rögzített anyagokkal. És időm is volt elég, hogy tanulmányozzam őket. Az élet elég biztonságosan és eseménytelenül zajlott minálunk. Legalábbis úgy harminc évvel ezelőttig, amíg a nagy rakás fölhalmozódott genetikai szar el nem érte a kritikus tömeget, és nyakig nem lettünk kalmárokkal, mutáns hínárokkal és azokkal az átkozott tengeri férgekkel...

Milo elhallgatott, fölvette a kulacsot, majd alaposan meghúzta, mintha csak az emlékek keserű ízét akarta volna leöblíteni. Amikor a kulacsot letette, már újra mosolygott.

– Meglepett, hogy azt mondtad, „olyan sokat” tudok a régi időkről. Az volt a benyomásom, hogy azt gondolod, csupa értelmetlen zagyvaság, amit mondok.

Jan nem kapta be a horgot. Ehelyett megkérdezte:

– Nem félsz? Olyan közel jársz már a... Elmenetel Napjához.

– Néha előfordul – ismerte be Milo. – De általában nem gondolok rá. Még nem. Tíz év múlva biztos érzékenyebben érint majd. Ha elélek addig. Akkor majd átkozni kezdem az istenverte huszonegyedik századi politikusokat meg a kétszáz éves törvényüket. Ha arra gondol az ember, hogy a markunkban volt a halhatatlanság titka, és semmit sem kezdtünk vele... Tiszta őrület! És most oda az egész!

– Csakugyan halhatatlanok lehettünk volna? – kérdezte Jan szkeptikus arckifejezéssel.

– Bizony. Ugyanazzal az erővel, amivel hetvenről kétszázra növelték az átlagos emberi életkort. A mechanizmus ugyanaz: a sejtérés genetikai magakadályozása. A rákkutatás derített fényt a lehetőségre. A normális sejtektől eltérően, amelyek rendszerint elpusztulnak ötven osztódás után, a ráksejtek halhatatlanok. Örökké képesek osztódni, mert sohasem érik el a kifejlettséget, és ezért a magjukban lévő molekuláris óra nem aktiválódik. Amikor az ezért felelős géneket azonosították, lehetővé vált, hogy ezt a tulajdonságot a normális sejtekre is átvigyék – azzal a különbséggel, hogy ezek a sejtek nem lesznek kimondottan halhatatlanok, csupán az érésük válik késleltetetté.

– Voltak olyanok, akik halhatatlanok lettek?

– De mennyire! Sokan átestek a szükséges genetikai átalakításon. A gazdagok és a hatalmasok. Rengeteg pénzbe került, mert a nemzetközi törvények határozottan tiltották. És a büntetést is hallatlanul súlyosra szabták minden közreműködő számára. No persze, mindig akadtak, akik hajlandók voltak vállalni a kockázatot.

– Ezek szerint lehet, hogy még mindig élnek halhatatlanok?

– Nem. Akik túlélték a Génháborúkat, azokkal a rákövetkező tisztogatások során végeztek. Minthogy a Génháborúk kirobbantói és a halhatatlanok többnyire ugyanabból a körből kerültek ki, a lincselő tömeg két legyet ütött egy pecekkel.

– Pecekkel?

– Nagy divat volt akkoriban fapecket verni a halhatatlansággal gyanúsított személy szívébe. Azt hiszem, a vámpírfolklórból eredt a szokás. Természetesen sokan estek áldozatul a halandók közül is. Zavaros idők voltak.

Hangos kolompolás hallatszott. Milo elkomorodott, és elrakta a megmaradt ételt.

– Már megint ez a jelzés! Ideje munkába mennünk. De lehet, hogy előtte még meggyűlik a bajunk Bennyvel és a többi felügyelővel.

Milo, kezét nyújtva, felsegítette a lányt.

– Maradj a közelemben, és bízd rám magad!

Jan aggódva nézett a férfi egymástól meghökkentően különböző szemeibe.

– Miért, mi lesz?

– Semmi. Remélem.

 

Tizenkettedik fejezet

A többi rabszolga és a felügyelők már vártak rájuk. Amikor Milo és Jan belépett a közös területre, a rabszolgák szétváltak, hogy utat engedjenek a három fekete páncélos felügyelőnek. Benny haladt elől. Két társa nagyon ismerősnek tűnt Jan számára, úgy rémlett neki, mintha a céhmester lakosztályában látta volna őket. Benny csípőre tett kézzel állt meg Milo előtt. A kínpálca néhány hüvelyknyire lógott jobb kezétől.

– Szóval, Milo, mi ez a játék? – kérdezte.

– Játék?! – kérdezett vissza Milo eltúlzott ártatlansággal.

– Vele – mondta Benny, Jan felé biccentve. – A lányt Bunchernak adtam. Hogyhogy mégis veled van?

– Hát úgy, Benny, hogy Buncher meg nekem adta. Megegyeztünk.

– Arcátlan hazugság! – lépett elő az egyik rabszolga.

Jan felismerte a férfit. Ő is azok közt volt, akik Milóra támadtak a latrina előtt. – Csinált valamit Buncherral. Valahogy kényszerítette, hogy odaadja neki az amazont.

Milo higgadtan pillantott a férfira.

– Nem csináltam én vele semmit. Csak egy nyomot mutass Buncher testén, amiről azt állítja, hogy én okoztam.

Milo körülnézett.

– Tényleg, hol van Buncher barátunk? Miért nem szólal fel ő maga, ha már mindenáron vádaskodni akartok?

– Buncher ki se dugja az orrát a cellájából – közölte egy másik rabszolga. – A priccset nyomja. És vért köhög.

Milo széttárt karral fordult Bennyhez.

– Na tessék – mondta. – Nem csoda, ha Buncher elveszítette az érdeklődését az amazon iránt. Nem érzi jól magát.

Benny keményen Milóra nézett.

– Szóval, Buncher egyszerűen odament hozzád, és így szólt: „ Nesze, Milo, öreg cimbora, tiéd az amazon.”

– Nem egészen. Én kértem el tőle. Eleinte alkudozott, de ahogy már mondtam, végül is megegyeztünk.

– Fizettél a lányért?

– Nem. Megígértem, hogy viszonzásként teszek neki néhány szívességet.

– Miféle szívességet?

Milo vállat vont.

– Ez Bunchertól függ.

Jan jól megnézte Benny arcát. A gyanakvás és a Milo iránti nyílt ellenszenv tisztán kirajzolódott a vonásain. De volt ott valami más is. Óvatosság. Még tán egy kis félelem is.

– Ha akartad a lányt – makacskodott Benny –, miért nem szóltál, amikor lehoztam?

– Nem voltam biztos a dologban – felelte Milo könnyedén. – Mellesleg, még ha szólok is, kétlem, hogy nekem adod. Eltaláltam?

Benny elsiklott a kérdés felett.

– Miért akarod a lányt, Milo?

Milo megfordult, és tetőtől talpig végigmérte Jant, aztán sokatmondóan így szólt:

– Nos, azt hiszem, hogy ez nyilvánvaló, Benny.

A válasz sikert aratott a rabszolgák között, de Benny dühös pillantása elhallgattatta a vihogókat. Amikor ismét Milóhoz fordult, Jan látta, hogy alig tudja fékezni magát. Legszívesebben odasózott volna neki, de valami visszatartotta.

– Milo – recsegte. – Gondolom, tudod, hogy a napjaid meg vannak számlálva, ugye? Még egy hibás lépés, és Bannion ledobat innen.

A rabszolgák jóváhagyólag felmordultak.

– Nehezen tudom elképzelni – verte vissza a támadást Milo, Jan számára irigylésre méltó önbizalommal. – Túlságosan is értékes vagyontárgy vagyok Bannionnak, semhogy ilyen könnyedén túladna rajtam. Legalább három üvegjáró munkáját végzem el. Azonkívül nem tettem semmi rosszat. Sosem tagadtam meg egyik felügyelő parancsát sem, és nem verekedtem egyetlen rabszolgatársammal sem. Igaz?

– Egyszerűen csak nem sikerült rajtakapni – mondta Benny, növekvő bosszúsággal. – De a környezetedben lévők közt különös szokás kezd elharapózni: mindenféle sérüléseket szereznek. Néha halálosat is.

– Nem vádolhattok mások balszerencséjéért.

– Az a hír járja, hogy te okozod ezt a balszerencsét. Hogy boszorkánymester vagy.

Milo felnevetett:

– De hát egy okos ember, mint te, Benny, csak nevet az ilyen szóbeszéden. Te szabad ember vagy, és nem törődsz a babonás rabszolgák buta fecsegésével, vagy igen?

Benny nem tudta, mit feleljen erre. Végül ezt morogta:

– Kapsz egy utolsó esélyt, Milo. De ne feledd: figyelni foglak.

– Mivel semmi titkolnivalóm nincs, tőlem annyit figyelhetsz, amennyit akarsz – vonta meg a vállát Milo.

Benny hümmögött, aztán elfordult Milótól.

– Még valamit, Benny – szólt Milo. Benny visszafordult hozzá.

– Mit akarsz?

– Ezek szerint megtarthatom az amazon? – kérdezte Milo udvariasan.

Benny Janre pillantott. Úgy látszott, mintha elfelejtette volna, hogy a lány állt az egész beszélgetés középpontjában. Vállat vont, majd gúnyosan elvigyorodott.

– Hát persze. Miért is ne. Élvezd csak a lányt, Milo, ameddig tudod.

Ezek után Benny és a másik két felügyelő három csoportra osztotta a rabszolgákat. Jan nem lepődött meg, hogy Milóval együtt Benny brigádjában kötött ki. Miután elhagyták a rabszolgaszállást, a három brigád három különböző irányba indult. Az Égi Úron át vezető út kíváncsisággal töltötte el Jant, bár nem sok látnivaló akadt a csupasz folyosókon és szűk csigalépcsőkön kívül. Aztán elérték az üvegkalickát, és újra elkezdődött a rémálommal felérő emelkedés a hatalmas gázhólyagban.

Az egyik dolog, amit Milo elmagyarázott neki az út során, annak a nagy táblának az értelme volt, amelyik a kalicka bejárata mellett állt. Egy lángnyelvet ábrázolt, fekete vonallal áthúzva.

– Tilos felhozni bármilyen tüzet vagy szikrát okozó anyagot az Égi Úr alsó részeiből. A lenti részeket gondosan elszigetelték a gázcelláktól, de innentől felfelé mindig fennáll a hidrogénszivárgás veszélye. Egyetlen szikra elég, és irtózatos robbanás rengeti meg a léghajót.

Jan ettől mindjárt nehezebbnek érezte a zsebébe rejtett bombát.

– Mi történik, ha valakai megfeledkezik róla? – kérdezte, miközben a kalicka, akár a pók a fonalán, felfelé kúszott a vékony kötelén. – Mármint, ha elfelejti, hogy tűzkő vagy ilyesmi van nála.

– A büntetés kínhalál. És ez éppúgy vonatkozik az arisztókra, mint a rabszolgákra és a szabadokra. Megkíméllek az ítélet-végrehajtás részletezésétől. Már így is túl zöld az ábrázatod. Nem bírod a magasságot?

– Nem – felelte Jan, és megpróbálta elterelni gondolatait a bombáról. Most már amúgy is késő volt bármit tennie.

***

– ...JELEZZÉTEK HÁT, HOGY KÉSZEN ÁLLTOK MEGADNI NÉKEM JOGOS JUSSOMAT! (Klikk! Krekk!) HA AZ ENGEDELMESSÉG ÚTJÁRÓL LETÉRTEK, KEGYETLEN BOSSZÚM RÁTOK NYOMBAN LESÚJT... LESÚJT... LESÚJT...

A Lord Pangloss ismerős szavai nem hangzottak annyira lármásnak és ijesztőnek a fölső burkolatnak arról a pontjáról, ahol Jan dolgozott. Jó messze kint volt a lejtőn, de még így is roppant nagy szürke hajlat terült el előtte, amely nemcsak a közvetlenül az Égi Úr alatt fekvő területet takarta el előle, de a Lord Pangloss alattvalóihoz intézett szózatát is letompította. Amikor Jan megtudta, hogy az Égi Úr azért állt meg, hogy behajtsa a sarcot az egyik földművelő közösségtől, elfogta az izgalom. Abban reménykedett, hogy a település – Milo korábbi állításának megfelelően – Minerva egyik elveszett részének bizonyul majd. De a férfi kiábrándította: Minerva ugyanis messze délen terült el, ők pedig észak felé tartottak.

Jan már sokkal magabiztosabbnak érezte magát a napgyűjtők sikálása közben. Annyira bízott a hevederben és a kötélben, hogy két kézzel dolgozott. Azelőtt fél kezével mindig a kötelet markolta, attól tartva, hogy a kötél, a zárószerkezet ellenére, hirtelen kicsúszik a heveder karikáiból

Talpát a burkolatnak feszítve, hátradőlt a hevederben. A lejtés azon a helyen körülbelül negyven fokos lehetett. Ha felnézett, látta, amint a kötél, a rögzítési pont irányában, eltűnik a burkolat hajlata mögött. Jobb oldalán, úgy tizenöt lábnyira tőle, vele egy szintben, Milo dolgozott. Baloldalt, valamivel Jan alatt, egy másik rabszolga súrolt. Egyenetlen vonalba szóródva, lassan haladtak lefelé a burkolaton. A stratégiájuk szerint oldalirányban dolgoztak, amennyire a kötél engedte, aztán lejjebb ereszkedtek a burkolat egy újabb területére. Az oldószeres permettel dolgozó rabszolgák elöl haladtak, és benedvesítették a napgyűjtőket a bűzös folyadékkal.

– Minden rendben? – kiáltott át hozzá Milo.

Az Égi Úr állt ugyan, de a burkolaton süvítő szélben így is nehezen tudták kivenni egymás szavait.

– Igen – kiáltott vissza Jan, bár a lába és a karja erősen sajgott.

Arra gondolt, vajon meddig tart még ez a kínszenvedés. Meg arra, hogy vajon mi történhet most odalent a földön, és milyen adót fizethet a közösség az Égi Úrnak.

Milo csak annyit tudott elmondani neki, hogy egy viszonylag nagy földművelő közösségről van szó. Jan, a válla fölött hátrapillantva, hegyeket látott a távolban. Penészmentesnek tűntek. Jan remélte, hogy a lentiek nem terveznek semmi olyat, mint a minervaiak elvetélt támadása volt az Égi Úr ellen. Vékony kötélen lógva, így is épp elég kiszolgáltatottnak érezte magát, nem hiányzott neki, hogy ráadásul még egy csata kellős közepén találja magát.

Már mindent letisztított a területén, amit csak tudott. Itt volt az ideje, hogy lejjebb ereszkedjék. Bedugta a felmosó nyelét a hevederén lévő pántba, aztán jobbjával keményen megragadta a kötelet, és felkészült rá, hogy bal kezével kiengedje a fékszerkezetet. Nincs miért aggódni, sulykolta magába ezredszer is. Még ha kicsúszik is az ember kezéből, mondta Milo a rendszer működését magyarázva, a fék automatikusan lezár, mihelyt a kötél túl gyorsan fut át a heveder karikáin.

Jan kiengedte a féket, és lassan elkezdett háttal lefelé lépdelni a burkolat lejtőjén. A lányt lenyűgözte Milo és a többiek fürgesége burkolatmászás közben, de hát nekik nagyobb volt a gyakorlatuk.

Amikor úgy gondolta, hogy már elég messzire ereszkedett, befékezett, majd előhúzta a felmosót. Ebben a pillanatban egy váratlan szélroham a burkolathoz lökte. Előrenyújtott kézzel igyekezett megvédeni arcát az ütközéstől, közben majdnem elejtette a felmosót. Akkor történt...

Hirtelen meglazult a kötele. Jan csúszni kezdett lefelé.

Felsikoltott. Elengedte a felmosót, és megpróbálta belevájni körmét a burkolatba, azt remélve, hogy fogást talál a napgyűjtők közötti szűk résben, de a vastag kesztyűkben ez nem sikerülhetett. Ezután a bakancs állítólagos „csúszásgátló” talpával igyekezett fékezni, de hiába. Túl meredek volt a burkolat lejtése. Egyre fokozódó sebességgel siklott tovább.

Minél gyorsabban csúszott, annál lassabban látszott múlni az idő, és így bőven nyílt rá alkalma, hogy megérezze a kesztyűn átsütő, egyre erősödő forróságot; hogy megvizsgálja a napgyűjtők felületéről visszaverődő hullámos tükörképét, a tágra nyílt, O alakú szájjal; hogy kihallja a rettegést a szirénázó sikolyból, amely ugyanebből a szájból szakadt fel.

A lejtő szöge egyre nagyobb lett, aztán hirtelen megszűnt a burkolattal való bizonytalan kapcsolata, és Jan zuhanni kezdett. Innen már csak az üres tér következik, hasított belé a gondolat, amíg be nem csapódik a földbe.

Vvvahhh. A borzalmas erejű rántás süvítve préselte ki Jan tüdejéből a levegőt, elvágva a lány sikolyát. Összezavarodott. Máris elérte volna a földet? De hát még életben van...

Jan egy villanásig az ezüstszürke burkolatot látta, majd a kék eget, aztán a távoli hegyeket. Ráeszmélt, hogy a kötél végén forog. Úgy látszik, a kötél elakadhatott a burkolaton, gondolta fellélegezve. De a megkönnyebbülése csak egy pillanatig tartott, aztán ráébredt a helyzet reménytelenségére. A kötél bármikor elszabadulhat megint, mielőtt eszébe jutna valakinek, hogy a segítségére siessen.

Óvatosan széttárta a karját, és ezzel sikerült lelassítania a pörgését. Látta, hogy a burkolat áthidalhatatlan távolságra van tőle. Jóval a középvonal alá került, ahol a hajótest már befelé ívelt. Hatalmas ablakok sorakoztak előtte, de ezekből épp annyi segítségre számíthatott, mintha ezer mérföldre lettek volna. Látta az egyik hatalmas hajtóművet is. Egy szintben forgott vele, úgy ötven yardnyira, a léghajó farka irányában.

A kötél megrándult. Jan biztosra vette, hogy újra zuhanni fog. Összeszorult a szíve a félelemtől. Behunyta a szemét. Aztán rájött, hogy felfelé mozog. Valaki elkapta a kötelét, és most visszafelé húzzák.

A haladás lassú volt, számos lökésszerű megállással. Jan minden zökkenésnél arra gondolt, hogy újra zuhanni fog, de nem így történt. Nyugalmat erőltetett megára, vett néhány mély lélegzetet, és azzal biztatta magát, hogy hamarosan biztonságban lesz. Megpróbált nem lenézni, de nem bírta megállni. A város szédítően messze feküdt alatta. Hogy elvonja figyelmét, tanulmányozni próbálta és a települést és a körülötte fekvő földeket. Kisebbnek tűnt, mint Minerva és rendezetlenebbnek is, kezdetlegesnek látszó épületekkel. Sehol egy fal a város körül, és a mezőgazdasági földek szemmel láthatóan penészmentesek voltak. A búzatáblákon kívül Jan jókora szőlőültetvényeket is látott.

A lány válla beleütődött valamibe. Felnézett, és látta, hogy ismét kapcsolatba került a burkolattal. Addig ügyeskedett, míg szembe nem fordult vele. Miközben felfelé húzták, kezével és talpával megpróbált fogást találni rajta. Nem nagyon sikerült. De azáltal, hogy csinált valamit a tehetetlen lógás helyett, kevésbé érezte magát elesettnek.

Folytatódott a lassú utazás. A burkolat legkülső pontján túljutva, Jan meglátta, ki mentette meg. Milo volt az. A férfinak sikerült valahogy legyűrnie a köztük lévő tizenöt lábnyi távolságot, és elkapnia Jan sebesen zuhanó kötelét, még mielőtt a vége kifutott volna a keze ügyéből. Erősen megmarkolta (Jan gondolni sem mert rá, milyen kevés kötél maradhatott, mire a férfi odaért), és elkezdte felhúzni a lányt. Jan már megfigyelte, hogy a férfi sokkal erősebb, mint amilyennek látszik, de el sem tudta képzelni, hogyan volt képes megállítani az esését anélkül, hogy mindkét karja kiszakadt volna a helyéből...

A többi rabszolga abbahagyta a munkát, hogy lássa, mi történik, de egyikük sem sietett Milo segítségére. Sőt, amikor Jan is feltűnt a láthatáron, bőszen hurrogni és füttyögni kezdtek. Jan irántuk érzett ellenszenve és bizalmatlansága azon nyomban színtiszta gyűlöletbe csapott át. Ha volt is némi lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy a bombamerénylet – ha sikerül – kárt tesz az Égi Úr rabszolgáiban, az most egy pillanat alatt elpárolgott belőle. Megérdemlik, amit kapni fognak!

Amint a burkolat meredeksége csökkent, Jan meg tudott kapaszkodni a napgyűjtőkben, és így levett egy kis terhet Milo válláról. Jan most már elég közel volt hozzá, s így jól látta, hogy az erőfeszítés barázdákat vésett a férfi arcára. Már csak néhány yard választotta el őket egymástól. Milo erőltetetten elvigyorodott.

– Helló, amazon – üdvözölte Jant. – Milyen volt a kilátás?

Jan minden erejét összeszedve visszamosolygott.

– Egész tűrhető – zihálta.

A köztük lévő távolság egyre csökkent. Aztán Milo elkapta a lány karját. Jant elárasztotta a megkönnyebbülés. Homályosan észlelte, hogy Milo rákapcsolja a saját hevederébe.

– Na, karold át a derekam, és kapaszkodj! – utasította. Jan engedelmeskedett. A rabszolgák füttykoncertje felerősödött. Milo kezdte magát felhúzni a saját kötelén. A lány belé kapaszkodott, s közben az arca a férfi hátába nyomódott. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a lábát megvesse a síkos üvegen.

– Mi történt? – nyögte kifulladva és sírással küszködve.

– Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Benny elvágta a köteledet – szólt hátra Milo a válla felett. – Ő volt az egyetlen, aki fent tartózkodott.

– De miért?

– Hogy engem móresre tanítson.

– Megmentetted az életem.

– Épp hogy. Hajszálon múlt.

A burkolat lejtése húsz fok alá csökkent. Milo megnyugtatta Jant, hogy most már biztonságban vannak, elengedheti őt. Már majdnem elérték azt a helyet, ahol a köteleket a burkolatból kiálló apró fémkarikákhoz hurkolták. Jan látta, hogy Benny körülbelül tíz yardnyira álldogál mogorva arccal.

Milo, Jan karját keményen megmarkolva, Benny felé tartott.

– Hé, Benny, szép napunk van ma, nem gondolod? – szólította meg derűsen.

– Elszakadt a kötele – vágott közbe a felügyelő. – Nem tehettem semmit, beláthatod.

– Á, dehogy! Szerintem nagyon is sokat tettél – ellenkezett Milo ugyanabban a derűs hangnemben. Elengedte Jant, és odaballagot ahhoz a karikához, amelyik a lány kötelét tartotta. Leguggolt, hogy megvizsgálja a megmaradt rövid kötéldarabot. Aztán Bennyre nézett.

– Azt mondtam, elszakadt – morogta Benny. – Neked tán más a véleményed, Milo?

Milo talpra állt és Benny felé indult. – Igazad van, Benny. Elszakadt. Csak az a probléma, hogy az amazon elejtette a felmosóját. Azt hiszem, jól tennéd, ha utánamennél és felhoznád.

Benny arcából kiszaladt a vér. Hátralépett, és közben a kínpálca felé nyúlt.

– Maradj veszteg, Milo! – bömbölte félelemtől megbicsakló hangon.

Milo megállt és felemelte a kezét.

– Oké, Benny, oké! Hozzád se érek.

– Megfenyegettél! Hallottam! Tudod, mi jár ezért! – Benny Milóra irányította a kínpálcát.

– Még hogy én megfenyegettelek? – kérdezte Milo csodálkozó hangon. – Badarság. Egyszerűen csak azt ajánlottam, hogy próbálj meg visszaszerezni egy hiányzó szerszámot. Tudom, hogy Bannion céhmester mennyire neheztel az ilyen veszteségekért. Egyébként feltételezem, hogy egy kicsit ideges lesz, ha megtudja, hogy majdnem elvesztette az új rabszolgáját az első napon. Benny leengedte a kínpálcát.

– Megmondom neki, hogy elszakadt a kötél. Hinni fog nekem.

– Hát persze, hogy hinni fog – biztatta Milo mosolyogva.

***

Milo belépett a cellába, és leült a fonott székre. Az ágyon fekvő Janre nézetté, és küldött felé egy önelégült mosolyt.

– Jártam Bannionnál. Elmeséltem neki a történteket. Nem mondhatnám, hogy nagyon örült.

– Hitt neked? – kérdezte Jan meglepetten. – Azt gondoltam, hogy bevette Benny sztoriját.

– Úgy is volt – hivatalosan. Nem engedheti meg magának, hogy pártjára álljon egy rabszolgának valamelyik felügyelővel szemben. Ez rossz hatással lenne a fegyelemre. De azt ő is tudja, hogy azok a kötelek nem szakadnak szét olyan hirtelen. És túl sok rabszolgát veszített már el így. A kötélnyiszálás bevett szokássá vált a rabszolgák közt a számlák kiegyenlítésére, és Bannion már ezért is dühös. Az meg már végképp nem hiányzik neki, hogy a felügyelők is rákapjanak erre. Csöppet sem örül neki, hogy Benny megpróbálta megölni egyik értékes rabszolgáját – téged – csak azért, hogy kiegyenlítse velem a számlát. Szóval, Benny barátunkra nehéz idők várnak.

– Úgy kell neki – mondta Jan részvétlenül.

– Ja, és még valami, ami felvidíthat. Épp most hallottam, hogy Buncher a mai nap folyamán elhalálozott. Felköhögött néhány pint vért, aztán összecsuklott.

Milo összefonta ujjait a tarkóján és hátradőlt. – Úgy látszik, az a kis baráti ölelés, amelyben részesítettem, csontszilánkot nyomott az egyik tüdőlebenyébe.

Jan dermedten bámult a férfira.

***

Aznap este, miután a lámpák fényét lejjebb vették és mindketten lepihentek, Jan éberen feküdt a matracon. Azon tépelődött, mitévő legyen Milóval. Tartozott neki az életével. Ha Milo valahogy el nem kapja a kötél végét – még most sem értette, hogy tudta idejében elérni –, akkor azóta már holtan heverne odalent az idegen városban. Már csak egy péppé zúzott hús- és csontkupac lenne. És Milo nemcsak megmentette őt, de lehetővé tette számára, hogy kitartson az Égi Úr megsemmisítésének terve mellett. Ha akkor meghal, vele együtt megsemmisül a remény, hogy valaha is eléri a bosszú városának, családjának, barátainak elpusztítóit.

Mindez kínos dilemma elé állította Jant. Mert most már oly sokkal tartozott Milónak, hogy kötelességének érezte odaadni neki az egyetlen dolgot, amellyel rendelkezett, és amit a férfi akart: a testét. Már többször is csak egy hajszálon múlt, hogy nem ébresztette fel a férfit, és mondta el neki döntését, de végül is nem tudta rászánni magát. A gondolat, hogy szexuális kapcsolatba kerül vele, félelemmel töltötte el. Jan egyetlen eddigi tapasztalatát a férfiakkal való szeretkezésben Simonnal történt egyszeri találkozása jelentette. Furcsának és érdekesnek találta a dolgot, és ha nem is volt túl élvezetes, legalább fájdalmat vagy kellemetlenséget sem okozott. Az is igaz viszont, hogy Simont jól ismerte, és mindvégig ura maradt a helyzetnek. No persze, Simon minervai férfi volt. Egy „átalakítatlan” férfival, amilyen Milo, egészen más lehet a szeretkezés. A gondolat, hogy a férfi belé hatol, amivel talán fájdalmat is okoz neki, s ő maga kénytelen lesz az egészet eltűrni, elviselni, megrémítette Jant.

És még valami: egész egyszerűen félt Milótól. Lehet, hogy a férfi megmentette az életét, de mélységesen nyugtalanította. Eszébe jutott a vád, amit a szolgák és Benny is felhoztak ellene: boszorkánymester. Nem is tűnt olyan hihetetlennek. Jan a férfi alvó alakjára pillantott. Milo egyszerűen nem elég nagy és izmos ahhoz, hogy képes legyen véghez vinni mindazt, aminek Jan tanúja volt... ahogy megállította a zuhanását... ahogy valósággal agyonroppantotta Bunchert, s mindezt pusztán azáltal, hogy a vállát átkarolta.

Jan borzongva elfordult. Nem, nem fogja felajánlani neki a testét, minden adóssága ellenére sem. Majdcsak talál más módot rá, hogy visszafizesse neki a tartozását az alatt a rövid idő alatt, amíg keresztül nem viszi célját, a Lord Pangloss felrobbanását.

 

Tizenharmadik fejezet

Noha Milo biztosította Jant afelől, hogy az új felügyelő, aki Bennyt helyettesítette, aligha fogja megismételni Benny tévedését, a lánynak minden akaraterejét össze kellett szednie ahhoz, hogy az incidenst követő napon ki tudjon menni a burkolatra, és ismét rábízza az életét arra a vékony kis kötélre. A napgyűjtők tisztogatása közben többször is közel állt hozzá, hogy hagyja eluralkodni magán a pánikot. Szerette volna becsukni a szemét, hogy aztán a burkolatba kapaszkodva egyebet se tegyen, csak sírjon, de kényszerítette magát a munkára. Az üvegjárók csapatában kellett maradnia: nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy teljesen összeomoljon. Tökéletesen meg kellett ismernie a felső burkolat környékét, különösen azt a senki földjét, amelyik a két héj között húzódott. A tervben, amely már kezdett megfogalmazódni benne, lényegbevágó pont a gyújtóbomba elhelyezésének kérdése.

Jan másnap már nem érezte magát olyan rosszul a burkolaton, annak ellenére, hogy Benny ismét feltűnt. A felügyelő levert volt, az arca felpuffadt, és mereven járt. Akármilyen büntetést mért is ki rá Bannion, sikerült lehűtenie egy időre.

Az incidens utáni negyedik napon Jan magabiztosan és majdhogynem felajzva szállt be a többiekkel az egyik üvegkalickába. Akcióterve véglegesen elkészült. Ha minden jól megy, akkor ma éjszaka...

Az a bizonyos kalicka, amelyben utaztak, nem valamelyik gázcellában vitte őket felfelé, mint az első, hanem két cella között.

– Az egyik keresztmerevítő mentén haladunk – magyarázta Milo, rámutatva a mellettük elsuhanó, hatszögletes mintázatú, pókhálószerű fémalkotmányra. – ezek alkotják az Égi Úr alapvázát. Az összes cella közé szereltek egy-egy keresztmerevítőt. A felvonót azért tették át ide, mert a két oldalán lévő cellák hidrogént tartalmaznak. A Mérnöki Testületben attól tartottak, hogy a felvonószerkezet esetleg váratlanul szikrát produkál, ha bent hagyják a cellában.

A hír, hogy hidrogén veszi őket körül, nyugtalanította, de egyszersmind fel is villanyozta Jant. Jó előjel a terv sikeréhez, gondolta magában. Szándékosan nem foglalkozott azzal, hogy a bomba elhelyezése és aktiválása után mi következik. Valahol a tudata mélyén homályosan azt tervezte, hogy majd kimászik a burkolatra, és olyan messzire fut a robbanás helyétől, amennyire csak lehetséges, de ez volt minden. Jan az elejétől fogva tudta, hogy túlélési esélyei vajmi csekélyek.

Jan az előző néhány nap alatt rengeteg ismeretet szerzett az Égi Úrról. A legfontosabb ezek közül, hogy mostanra a hatalmas gázcellák közel kétharmadát a gyúlékonyabb hidrogénnel töltötték fel. Helennek igaza volt. Milo is megerősítette, hogy a baleset vagy természetes szivárgás miatt elfolyt hélium pótolhatatlan, míg a hidrogént könnyen elő tudták állítani vízből. Milo elmesélte neki az Égi Urak eredetét is. A férfi elbeszélése alig-alig emlékeztetett a minervai történetek réges-régi eseményeire. Jannek, kénytelen-kelletlen, el kellett ismernie, hogy a történelem minervai változata ugyancsak hézagos, Milóé viszont egységes egésznek tűnik. Jan nem akart hinni a férfinak, és mégis egyre inkább lenyűgözték a tőle hallottak.

Milo szerint az Égi Urakat eredetileg Égi Angyaloknak nevezték. Az a szervezet építtette őket, mégpedig kettős célból, amelyet ENSZ-ként ismertek. Az egyik cél az volt, hogy olcsó és környezetkímélő teherfuvarozást biztosítsanak az országok közt, főleg ami a szegényebb „harmadik világ”-ot illeti, a másik pedig az, hogy segítséget nyújtsanak természeti katasztrófák esetén. Az Égi Angyalok révén ugyanis hatalmas mennyiségű segélyszállítmányt tudtak eljuttatni az éhínség sújtotta területekre, földrengés és árvíz esetén pedig úgy működtek, mint valami repülő menedékhely, ágyat, élelmet és fedelet nyújtva a katasztrófa áldozatainak.

Mi sem természetesebb, mint hogy a Génháborúk kaotikus utócsatározásait túlélők ezeken a hatalmas égi menedékhelyeken igyekeztek menekülni a pestisvírusok és egyéb fenyegető veszélyek elől. Az volt az egyedüli bökkenő, hogy rengeteg emberben merült fel ugyanez az ötlet, így aztán, amíg a különféle csoportok a birtoklásukért versengtek, brutális harc tombolt minden egyes Égi Angyal körül, sőt bennük is. Eközben két léghajó is megsemmisült. Végül eldőlt, hogy kik lesznek a vérontás győztesei, és az Égi Angyalokon konszolidálódott az élet. De amikor a hajókon tárolt segélyszállítmány kezdett kimerülni, a léghajók lakói kénytelenek voltak ismét a föld felé közelíteni. Élelemre és egyéb nyersanyagokra volt szükségük, így hát arra kényszerítették a földön maradottakat, hogy ellássák őket. Elkezdődött az Égi Urak elnyomása.

Eleinte nagy zűrzavar uralkodott. Az Égi Urak ugyanazokért az élelemszolgáltató területekért vetélkedtek egymással, és a légi csaták mindennapossá váltak az égi behemótok között. Miután további két Égi Úr is megsemmisült, végre fegyverszünetet kötöttek. Ezt az Égi Urak uralkodóinak konferenciája követte, melynek során felosztották a földet a megmaradt léghajók közt. Úgy határoztak, hogy az Égi Urak sohasem hagyhatják el a nekik juttatott területeket, és ezt a szabályt nem szegték meg azóta sem. De Milo szerint ez az állapot nemigen tartható tovább...

– A penészes világszerte egyre jobban terjeszkedik – magyarázat Milo. – Túl sok földi közösség pusztul el évről évre. Ha egyszer valamelyik Égi Úr arra ébred, hogy a hivatalos területén nem maradt elég élelemgyártó közösség, amely fedezni tudná a szükségleteit, kézenfekvő, hogy portyázni kezd majd a többi Égi Úr területén. Úgy hírlik, hogy máris előfordulnak légi összetűzések az Égi Urak között. A csetepaték végül igazi háborúvá fognak fajulni. – Milo elégedettnek látszott a kilátással.

– Tiszta őrültség – fortyant fel Jan. – A férfiak harcolnak egymással, míg a földanya haldoklik körülöttük. Miért nem képesek együttműködni az Égi Urak és a lenti emberek, hogy közösen próbálják megállítani a penész terjeszkedését, mielőtt túl késő lenne?

– Nehéz megválni a régi szokásoktól – válaszolta Milo. – Az égi népség hagyományosan úgy tekint a lent lakókra, mint nem emberi lényekre. Az, hogy egyszerre csak egyenlőségi alapon összefogjanak a „földi férgekkel”, a fejlődésnek ezen a szakaszán nem egyéb merő vágyálomnál. Mellesleg, magam sem látom, mit tehetnének az Égi Urak a penész megfékezéséért.

– És az égető villámok? Azok a sugarak, amelyekkel megsemmisítették a rakétáinkat? Azokkal biztos tisztára tudnák égetni a penészeseket is.

– Nos, hát igen – ismerte el lassan Milo –, de amint mondtam neked, azok a lézerek nincsenek az égi népség irányítása alatt. Kizárólag automatikusan működnek, és akkor is csupán az Égi Urat veszélyeztető élettelen tárgyak ellen. – Milo atyáskodó mosollyal nézett Janre. – Különben is, mióta érdeklődik egy igazi minervai a férfitudomány által létrehozott berendezések iránt? He?

Jan kimérten így felelt:

– Ha az efféle berendezések részt vennének a világ megtisztításában, biztos vagyok benne, hogy az Istenanya úgy vélekedne, hogy mégsem teljesen reménytelen a férfiak megváltása.

***

Jant kellemetlen meglepetés érte, amikor kimászott a burkolatra. Számos égi harcost látott a kijáratot övező területen álldogálni. Mindnyájan a szokásos hosszú csövű puskákkal fegyverkeztek fel, és az eget kémlelték. Jan, mihelyt alkalma adódott rá, megkérdezte Milót jelenlétük okáról.

– A hazzinik miatt mozgósították őket – válaszolta Milo. – Jelenleg hazzinilakta terület felett repülünk. Látod azokat a fészkeket?

Jan pillantása számos magas építményre esett, amelyek egy alacsony, penész borította dombvonulat tetején meredeztek. Hatalmas, megcsavarodott fatörzsekhez hasonlítottak. Jan döbbenten eszmélt rá, hogy a szerkezetek több száz láb magasak lehetnek.

– Mik azok a hazzinik? – tudakolta Jan, miközben a kötele végét egy burkolati karikához erősítette.

Aznap az Égi Úr orrán dolgoztak, ahonnan remek kilátás nyílt minden irányban.

– Sohasem támadtak a hazzinik Minervára? – kérdezte Milo.

– Nem tudok róla – felelte Jan.

– Hát, ha lett volna ilyen, akkor biztos tudnál róla. Az a gyanúm, Minerva kívül esett a mozgásterületükön. Szerencsésnek mondhatod magad. A hazzinik, tisztán és egyszerűen, genetikailag tervezett gyilkológépek. Az egyik nagy cég hozta őket létre annak idején magánhadsereg céljára. A genetikai alapanyag a rovarok birodalmából származott. Ezeknek az izéknek szárnyaik vannak. A legtöbbjük nem tud ilyen magasra repülni, de úgy hallottam, hogy egy-két magassági bajnok is akad köztük.

– Te jó ég – ijedezett Jan.

Most már közelebb értek a fészkekhez, és jól lehetett látni, milyen hatalmasak ezek az építmények. Oldalt párkányok nyúltak ki róluk, és Jannek úgy rémlett, mintha fekete pontokat látna nyüzsögni rajtuk. Milo és Jan, mielőtt a többi „felmosó”-val együtt nekilátott volna a munkának, arra várt, hogy az oldószeres brigád elég nagy területet bepermetezzen előttük. A Lord Pangloss, akárcsak máskor, most is lassított a burkolatán dolgozó különféle rabszolgacsoportok kedvéért, ennek ellenére a hajó orrán igencsak erős légáramlat söpört végig, és Jannek nehezére esett megőriznie az egyensúlyát. – Ezek szerint az égi harcosok most ránk vigyáznak? – kérdezte Milót.

Milo nevetett.

– Ránk? Kit érdekel egy csapat rabszolga? Nem, az égi harcosok azért tolonganak itt, hogy a feljárókat és a burkolat egyéb lehetséges behatolási pontjait őrizzék. Meg fogod látni, Benny barátunk ma nem tisztel meg bennünket a társaságával.

Jan visszanézett a válla felett. A felügyelő a lejárat melletti harcosokkal maradt.

– Gondolod, hogy veszélyesek lehetnek ránk ezek a lények? – kíváncsiskodott tovább. Aztán ismét lenézett a dombokra. A fekete pontok most felszálltak, és némelyik kellemetlenül nagyra kezdett nőni.

– sokszor dolgoztam már hazzinilakta részek felett – folytatta Milo –, de még egyszer sem fordult elő, hogy akár csak megközelítettek volna minket. De ha hinni lehet a szóbeszédnek, azelőtt előfordult, hogy a hazzinik üvegjárókat kaptak el a burkolaton.

– Intelligensek?

– Ha tudatosságra gondolsz, akkor azt mondanám, hogy nem. De az biztos, hogy ravaszak. Két dologra programozták be őket: az ellenségeik legyilkolására és a szaporodásra. Márpedig a tervezőik olyan találékonysággal ruházták fel őket, hogy mindkettőben nagyon hatékonyak legyenek. És mivel gyakorlatilag bármin megélnek, még a legmérgezőbb gombát is képesek elfogyasztani. Vígan szaporodnak hát a penészesben is. Az a gyanúm, hogy a Földön végül semmi más nem marad, csak penész és hazzini...

Jan napjának hátralévő része keservesen telt. Folyton hátra-hátra pillantgatott, attól tartva, hogy valamelyik hazzininak sikerült felrepülnie a Lord Panglossig, de akármilyen nagy mozgolódás támadt is odalent, valahányszor átrepültek egy-egy hazzinifészek felett, a messze alattuk nyüzsgő fekete pontok egyike sem közelítette meg őket túlságosan.

A hazzinik felbukkanása újabb megfontolásra késztette Jant az aznap estére tervezett gyújtóbomba-robbantással kapcsolatban. Végül azzal zárta le a dolgot, hogy csak ürügyet keres magának, hogy elodázza a visszafordíthatatlan pillanatot. A cél a Lord Pangloss megsemmisítése volt, mindazokkal együtt, akik a fedélzetén tartózkodtak. Mit számít, hogyan pusztul el az égi népség! Egyre megy, hogy tűzben halnak-e meg, a földbe csapódnak, vagy a hazzinik végeznek velük. Nem tántoríthatja el szándékától az sem, hogy a hazzinik jelenléte nullára csökkenti saját túlélésének amúgy sem fényes reményét. Nem, nincsen más választása – ma éjszaka cselekednie kell!

Mire véget ért a hosszú műszak, Jan teste sajgó izmok halmazává változott. A déltájban tartott rövid pihenő alatt Jan szóvá tette Milónak, milyen ostoba az égi népség, hogy nem csimpánzokat használ a burkolat tisztítására.

– Tökéletes üvegjárók lennének – magyarázta a mellette ülő férfinak. – És sokkal gyorsabbak is, mint mi.

– Úgy van – helyeselt Milo. – De az égi népség sosem használ „módosított” állatokat. Tiltja a vallásuk. Tisztátalanoknak tekintik őket – fertőzötteknek. Újabb példa a Génháborúk kulturális salakjára. Nem a minervaiak az egyetlenek, akiknek fura elképzeléseik voltak a Régi Tudományról.

Jan figyelmen kívül hagyta a csúfolódást. Túlságosan kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy megharagudjon a férfira.

– Mi magunk nem gyakoroltuk a Régi Tudományt, ez igaz, de nem hoztunk olyan törvényeket, amelyek tiltották volna az állatok használatát. Nem az ő hibájuk, hogy módosították őket. Valamikor régen mindenféle állatokat tartottunk Minervában, de abban az időben, amikor én születtem, már csak csimpánzaink maradtak. A többi állat mind megbízhatatlanná vált. Még a hím csimpánzokban sem lehetett bízni többé. Amikor elértek egy bizonyos kort, ketrecbe kellett zárnunk őket.

– Érdekes – tűnődött Milo. – De ez várható volt. A génészmérnökök nem tudták garantálni a megtervezett kromoszómák hosszú távú stabilitását. Mutációk ellen nincs védekezés, így aztán újabb és újabb hibák keletkeznek a programban. Egyre több lesz a visszafajzás. Itt vagy például te.

– Én? – lepődött meg Jan.

– Hát persze. Minervai létedre szokatlanul alacsony vagy. Nyilvánvaló, hogy ez a visszaütés jele. Abban persze biztos vagyok, hogy a méreteid ellenére, genetikailag hibátlan minervai vagy. Tipikus minervaira vall a testalkatod és a fizimiskád: androgén test, hosszú lábakkal, kicsi mell, izmos felépítés, olajbarna bőr és kimondottan vonzó arc. Feltehetőleg csak a növekedésért felelős genetikai anyag károsodott, de érdekes volna megfigyelni a leendő gyermeket, amely egy nem-minervai hímmel való egyesülésből származna.

Jant bosszantotta testének ez a fajta klinikai értékelése, annak ellenére, hogy halványan hízelgett neki a „kimondottan vonzó” arcára tett utalás. De ami a legjobban bántotta, az Milo szülésre vonatkozó megjegyzése volt. Abból már semmi sem lesz, gondolta komoran. Mint ahogy semmiből sem a mai éjszaka után.

***

A feljárattól jókora utat kellett megtenniük az üvegkalickáig, amely arra várt, hogy levigye őket. Mindez tökéletes összhangban állt Jan tervével. A lány lemaradt a libasorban haladó rabszolgák mögött, akik a két burkolatot összekötő szerkezeti elemek kusza összevisszaságában vergődtek céljuk felé. Milo szerint a Lord Pangloss belsejében uralkodó felfordulás és zűrzavar oka az égi népség egymást követő generációinak felemás munkája volt.

– Évek óta végzik a hihetetlenül otromba javítgatásaikat – mesélte. – Aztán meg itt vannak a különböző változtatások, mint például a raktárhelyiségek lakótérré alakítása. Kétlem, hogy az eredeti Égi Angyalok tervezői ráismernének a mai Égi Urak belsejére.

Jan, élve egy hirtelen kínálkozó lehetőséggel, lebukott egy ferde tartógerenda mögé, majd gyorsan behátrált a védelmező árnyékba. Amilyen halkan csak tudott, igyekezett a lehető legnagyobb távolságra kerülni a többiektől, még mielőtt azok felfedeznék a távollétét. Milo aggasztotta a legjobban. Biztos, hogy ő lesz az első, aki észreveszi, hogy hiányzik, és az is biztos, hogy ő lesz az, aki a legkitartóbban fog kutatni utána.

Minél messzebbre jutott, annál sötétebb lett körülötte. Csak a rendszeresen használt területeken gondoskodtak világításról. Jan megállt. Lekuporodott és fülelt. Egy darabig még hallotta a rabszolgák egyre távolodó beszédét, aztán csend lett, amit csak a burkolat nyikorgása zavart meg. Továbbindult. Minthogy a hajó hossztengelyére merőlegesen haladt, hamarosan élesebbé vált a padlózat görbülete, míg végül arra kényszerült, hogy ismét megálljon, mert attól félt, hogy elcsúszik és megüti magát a sötétben. Zihálva kapaszkodott meg egy tartórúdban. Aztán távoli kiáltást hallott. A nevét kiáltozták. Őt keresték.

Fogalma sem volt róla, mennyi ideje vár már a csaknem tökéletes sötétségben. Egy alkalommal úgy érezte, mintha az egyik kereső egész közel került volna hozzá. Legalábbis a nevét kiabáló hangból erre következtetett. Biztos volt benne, hogy Milo szólongatta. Ha valaki rátalál, akkor az csakis ő lehet. A boszorkányos férfi alighanem a sötétben is lát...

De Milo nem bukkant rá, és amikor minden elcsöndesedett körülötte, Jan megnyugodva állapította meg, hogy tervének első része sikerült. Ismét elindult. Tapogatózva haladt előre. Egy darabig a már megtett úton ment visszafelé, egészen addig, amíg az emelkedő kevésbé meredek nem lett, aztán megpróbált a hajó orra felé fordulni.

Közben teljesen elvesztette az irányérzékét. Meg kellett találnia a feljárót, s közben azt sem tudta, hogy ő maga hol van. Elindult valamerre, s remélte, hogy a helyes irányt választotta. Megkönnyebbült, amikor végül fényeket pillantott meg maga előtt. Aztán, rémületére, elfojtott beszélgetés ütötte meg a fülét. Lehajolt és óvatosan botorkált tovább. Látta, hogy tényleg visszatalált a feljárathoz, csakhogy nem számított rá, hogy egy csapat égi harcos lesz a létra körül.

Jan egy pillanatig arra gondolt, hogy azért maradtak ott, hogy őutána kutassanak, de aztán rájött, hogy még mindig a hazzinik miatt teljesítenek szolgálatot.

Miután helyzetét azonosította, Jan ismét a sötétség felé vette az irányt. Párhuzamosan haladt azzal az úttal, amelyik a feljárat és az üvegkalicka aknája között vezetett. Azoknak a csatlakozási pontoknak az egyikét célozta meg, amelyeken át el lehetett érni a belső burkolat alatti szerelőjáratok hálózatát. Itt szokták ellenőrizni a gázcellák membránját. Amikor néhány nappal korábban Milo megmutatott neki egy ilyen becsatlakozást, Jan rögtön tudta, hogy megoldódott a bomba elhelyezésének kérdése. Eredetileg a legközelebbi belépési ponton szeretett volna lemenni, de a feljárónál lévő harcosok miatt az eggyel távolabbit kellett használnia.

Amikor úgy vélte, hogy biztonságos távolságra jutott a harcosoktól, felemelte a kiválasztott csatlakozási pont nyílásának vékony, kör alakú fedelét. Rövid létra vezetett le a lyukba. Jan lemászott. Szerencsére az ellenőrző csatornákat elég jól megvilágították azok a fura „hideg” lámpák, amelyekről Milo azt mondta, hogy élő sejteket tartalmaznak. Jan lezárta a fedelet maga mögött, és elindult a csatornában. Előregörnyedt, nehogy beverje fejét a mennyezetbe. A csatorna falát valójában annak a hatalmas cellának a membránja képezte, amelyen holmi apró rovar módjára araszolt előre. Émelyítő érzés volt arra gondolnia, hogy a szerelőjárat vékony fémhálóból készült padlózata, valamint az annak préselődő membrán alatt több mint ezer láb mélység tátong.

Jan megállt. Ez a hely éppúgy megfelelt neki, mint akármelyik. Levette az overallját, leguggolt és kipiszkálta hüvelyéből a bombát. Miután Milo figyelmeztette, hogy a harcosok szúrópróbaszerűen ellenőrzik, nem visz-e föl valaki tűzkeltésre alkalmas eszközt a tiltott területre, Jan ismét arra kényszerült, hogy a bombát magában rejtse el. Persze fönnállt a lehetősége, hogy nem jönnek rá a rendeltetésére, de nem kockáztatott. Az elmúlt négy nap alatt ugyan nem fordult elő ellenőrzés, de ez most már nem számított.

Jan kicsomagolta az eszközt, és megvizsgálta. Eszébe jutottak anyja szavai: „Csavard el a végét a nyíl irányában.” Egyszerű. Aztán már csak be kell préselnie a rács és a membrán közé. Harminc másodperccel később robbanni fog, égő folyadékot okádva magából. A cella membránja, ahogy Milótól hallotta, nagyon ellenálló anyag – mint minden olyasmi az Égi Úron, ami abban az égi gyárban készült, amelynek létezésében még most sem hitt igazán. De Jan biztosra vette, hogy a bomba tartalma át fogja égetni a cella falát. És a túloldalon váró több millió köblábnyi hidrogénnek nem is kell egyéb...

Jan mély lélegzetet vett, bal kezével erősen megmarkolta a hengert, és felkészült, hogy jobbjával elcsavarja a végét.

Képtelen volt megtenni a mozdulatot.

Pedig újra és újra megpróbálta. Könnyek vegyültek az arcán lefutó izzadságba, de egyszerűen nem tudta rákényszeríteni a kezét a parancs végrehajtására. Képtelen volt elcsavarni a henger végét. Nem vállalhatta a felelősséget a Lord Pangloss fedélzetén tartózkodó emberek haláláért, akármennyire gyűlölte is őket. Bezzeg a fogadó tetején, amikor rakétákat lődöztek az Égi Úrra, nem érzett lelkifurdalást. De az egészen más volt. Háború folyt: harc a túlélésért. És akkor nem volt egyedül.

Aztán meg eszébe jutott Milo is! Nem szerette ugyan a férfit, és minden további nélkül elhitte róla, hogy boszorkánymester, de tartozott neki az életével. Tisztességtelenül járt el, hogy nem figyelmeztette, mire készül. Gondolt rá, hogy megteszi, csakhogy a férfi biztos megakadályozta volna.

És nemcsak ez! Ő maga sem akart meghalni!

Jan lehajtotta a fejét és zokogni kezdett. Elárulta az anyját! Alsát! Minervát!

Végül felállt és felöltözött. A bombát visszatette a zsebébe... Valahogy meg kell szabadulnia tőle. Talán lehúzza majd a latrinán. Elindult vissza, a csatlakozási pont felé, s közben megpróbált kitalálni valami történetet, amivel megmagyarázhatná eltűnését. Mi volna, ha azt mondaná, hogy visszament egy ottfelejtett szerszámért,és eltévedt...

Kimászott a bejárati nyíláson. És most mit csináljon? – tépelődött komoran. Menjen és adja fel magát a feljárót őrző harcosoknak? Nem, még nem készült fel rá, hogy másokkal szembenézzen. Egyedül akart maradni. Legjobb lesz, ha elindul a liftakna felé, és megvárja, amíg a többiek feljönnek, hogy elkezdjék a reggeli műszakot. Fogalma sem volt róla, hány órának kell még eltelnie addig, de túlságosan levert volt, semhogy törődjön vele.

Odébb, a sötétben, vibráló vörös fény villant, elvonva figyelmét gyötrődéséről. Jan összehúzott szemmel próbálta kivenni, mi lehet az. Mérnökök javítanának valamit? Persze, ha így lenne, akkor az egész munkaterületet kivilágították volna. Közelebb ment, nem bánva, hogy zajt csap vagy észreveszik. Most már nem számított.

Minél közelebb ért a vibráló vörös izzás forrásához, annál tanácstalanabb lett. És mintha egyre hidegebb lett volna. Erős huzatot érzett valahonnan. Nyitva felejtettek talán egy feljárót? De hisz a burkolatnak ezen a részén egyetlen kijárat sincs!

A vörös fény sercegő hangot adott. Aztán Jan szikrákat látott szétfreccsenni. Szikrák. Hirtelen ráeszmélt a dolog jelentőségére. Valaki nyílt lángot használ a tiltott területen. Egyéb se kell, csak egy kis hidrogénszivárgás...

A fény fellobbant, és a megnagyobbodott vörös izzásban Jan megpillantotta a fény mögött kuporgó alakot. Nem emberi alak volt. Jan most már nem egész húsz lábnyira állt a vibráló fénytől. Hátrálni kezdett, ismét vigyázva arra, hogy zajt ne üssön.

Klannng!

Beleütközött egy tartórúdba. A fémrúd ijesztő hangosan zengett. A vörös fény nyomban kialudt. Jan megfordult és futni kezdett. Majdnem azonnal újabb akadályba ütközött, visszapattant róla és elesett. Fekve maradt, és fülelt, nem hall-e közeledő lépteket. Nem hallott, csak valami fura zizegő hangot, de azt egyre hangosabban. A zizegés a mennyezet felől jött.

Jan felállt, és egyik kezét védekezésül maga elé nyújtva, ismét futni kezdett. Sejtette már, hogy mi az üldözője. Egy hazzini! Az is lehet, hogy több. A röpke pillantás nyomban meggyőzte Jant, hogy a hazzini megjelenése nem tartozik az örvendetes hírek közé.

Fényt látott maga előtt. Jan ismét a keskeny, megvilágított terület felé közeledett. Döntött. Az utat elérve balra fog fordulni a feljárat felé, ahol a harcosok várakoznak.

Valami lehuppant elébe a mennyezetről. Jan csúszva fékezett. Az a valami körülbelül kilenc láb hosszú volt és redős, áttetsző szárnyak lógtak kétoldalt szelvényes testéről. Hat végtagja volt: a hátsó kettőn állt, az elülsők egyike pedig egy vaskos, halványan izzó tárgyat tartott a magasba. A két másik elülső végtag előrelendült. Az egyik megragadta Jan alsó karját, a másik a lány bokáját kapta el. A borotvaéles karmok a csontjáig hatoltak. Jan felüvöltött fájdalmában. Egyensúlyát vesztve hanyatt vágódott. Az a valami fölébe kerekedett, egy pillanatra sem eresztve ki a karmai közül. Jan érezte, hogy vér ömlik a karjából és a bokájából. Ismét felordított: a hazzini odahajolt hozzá,é s a lány közeli pillantást vethetett az „arcára”. Olyan volt a feje, mint egy lóval keresztezett moszkitóé. Fül helyett szőrös csápok sarjadtak a szemei mögül, amelyek rovar létére túl intelligensen néztek. A testét fekete és szürke foltok tarkították, és szúrós fekete szőrpamacsok meredeztek rajta mindenfelé, rút összevisszaságban.

Jan menekülni próbált, de a karmok bilincsként tartották fogva. A fej tovább közelített az arcához. Jan öklendezni kezdett, megérezve a szörnyeteg átható szagát. Aztán, a könnyein keresztül, látta, hogy a lény „szája” három részre hasad és egy cső tűnik elő belőle. A cső végéből fűrészfogakhoz hasonló apró, éles kiemelkedések meredtek előre. A cső maga lassan forgott a tengelye körül.

Végem van, gondolta Jan, de továbbra sem adta fel a küzdelmet. Ezzel büntet az Istenanya, mert nem álltam bosszút Minerváért...

A forgó cső egyre jobban kitüremkedett a lény szájából. A cső végét csipkéző fogakon folyadék csillogott. Jan arra gondolt, hogy valamilyen méreg vagy emésztőnedv lehet. De bármi is az, a végeredményen úgysem változtat.

Aztán hirtelen eszébe jutott a bomba.

Szabad kezével előrántotta a zsebéből, fogai közé szorította a végét, és egy hirtelen mozdulattal elcsavarta. A bomba megnyugtató „klikk” hangot adott. Aztán Jan, minden erejét összeszedve, bepréselte a bombát a közeledő cső végébe. A hazzini visszakapta a fejét, majd ide-oda csóválta, megpróbálva kirázni belőle az idegen testet.

– Harminc másodperc! – visszhangzott a néma sikoly Jan agyában.

A szörnyeteg egyre eszeveszettebb erőfeszítéssekkel próbálta eltávolítani a bombát. Szabad kezével vagy karmával a szívócsövét markolászta. Még a készüléket is elhajította, amit tartott. Aztán elengedte Jan csuklóját, így a mellső négy végtagja közül hármat használhatott arra, hogy megpróbálja kipiszkálni az akadályt. De a negyedik karmos végtag továbbra is Jan bokájára kulcsolódott.

Jan hasra fordult, megkapaszkodott egy rúdban, és megpróbált kiszabadulni, de a szörny addig fokozta a szorítását, míg a lány azt nem érezte, hogy a csontjai összeroppannak a nyomás alatt. Jan felsikoltott, és majdnem elájult a fájdalomtól.

Hány másodperc van még hátra?

A lény ismét a hátára fordította Jant. Közelebb húzta magához, miközben egyre csak a fejét rázta, és a karmával a szívócsövét ütögette. Jan észrevette, hogy a bomba vége nem látszik már ki a csőből, és arra gondolt, hogy a hazzini akaratlanul is beszippanthatta. De vajon időben fel fog-e robbanni, hogy megmenekítse? Aztán olyasmi hallatszott, mint egy jókora, elfojtott szellentés. A hazzini teste görcsösen megremegett, aztán mozdulatlanná vált. A füst ömleni kezdett a szájából, majd a többi, eladdig rejtve maradt testnyílásából is. „Nyíííííí!” visította a haldokló, vagy talán máris halott hazzini, olyan magas hangon, hogy emberi fül számára alig volt hallható.

A szorítás elernyedt Jan bokáján. Jan kétségbeesetten mászott visszafelé, el attól a valamitől. De nem volt elég gyors. A karom, amely a bokáját fogta, kivágódott, és nyaktól ágyékig felhasította a lány testét. Aztán a hazzini, fekete füstöt eregetve ki magából, hangos robajjal előrebukott.

Jan úgy érezte, mintha jéghideg vízbe hajították volna. Megpróbált felállni, de amikor látta, milyen súlyosan sérült, visszahanyatlott a kemény deszkaburkolatra, maga köré kulcsolva karját, mintegy azzal a szándékkal, hogy megóvja testét a széthullástól.

Hálásan engedte át tudatát az eszméletlenség irgalmas sötétségének.

 

Tizennegyedik fejezet

Jan nevetségesnek érezte magát, és ezt meg is mondta.

– Badarság! – kiáltotta Mary Anne magas, trillázó hangján. – Abszolúte gyönyörű vagy! – Aztán, mélyebb hangon, hozzáfűzte még: – A körülményekhez képest.

„A körülményekhez képest” nyilván annyit tesz, gondolta Jan fanyarul, hogy fizikailag deformált amazon létemre, no meg ahhoz képest, hogy csak egy tisztátalan földi féreg vagyok, egész elfogadhatóan nézek ki. Jan, személy szerint, nem az „elfogadható” jelzővel illette volna jelenlegi küllemét. Még mindig magát nézegette az egész alakos tükörben. Egyedül a köntös mélykék árnyalata nyerte meg a tetszését. A köntöst magát bizarrnak találta, akárcsak a saját alakját. „Hála” a különféle elszorító alsóneműknek, melyeket Mary Anne unszolására vett fel, a dereka groteszkül keskenynek látszott. Ráadásul a köntöst kitömték a csípője körül, és harang alakban omlott le egész a padlóig.

Ha deréktól lefelé teljesen rejtve maradt is a teste, épp az ellenkezője történt deréktól felfelé. A szűkre szabott felső ruha eleje mély dekoltázsban ívelt felfelé, csaknem a bimbókig közszemlére téve a lány melleit. De még a rákényszerített melltartó ellenére sem tudta felvenni a versenyt a mellette álló Mary Anne terjedelmes emlőivel, noha a mondott ruhadarab, feladatához híven, erősen fölfelé nyomta kebleit. Ezek az emberek, vonta le a tanulságot Jan, egyszerűen mániákus érdeklődést tanúsítanak a női mell iránt.

Jan groteszk megjelenését tovább fokozta a köntös fodros ujja, a nyakára kötött fekete masni, az arcára szórt fehér por, a szájára kent piros festék és az ékköves diadém, melyet a hajában viselt. Mary Anne elégedett mosollyal szemlélte keze munkáját.

– A saját anyád sem ismerne rád – biztatta Jant.

– Ha az anyám látna, egyből belém döfné a kardját – mondta Jan komoran.

– Ne beszélj már ilyeneket! – kiáltotta Mary Anne megütközve. – Ki kell verned a fejedből ezt a borzasztó amazonszemléletet, Jan. Kész, elmúlt, vége! Előre kell nézned a jövőbe, amely közöttünk vár rád! Mostantól fogva egész máshogy fogsz élni.

– Nagyon úgy néz ki – sóhajtotta Jan halkan.

Megint olyan valószerűtlennek tűnt minden. Mintha csak álmodta volna az egészet. Ez az érzés gyakran rátört az elmúlt huszonnégy órában, mióta áthozták a Lord Pangloss arisztórészlegébe. Igaz, hogy már akkor is így érezte magát, amikor magához tért a hazzini támadása után. Szabadon hagyott mellkasára nézett. A forradás tegnap óta vékony fehér vonallá halványodott. Csaknem eltűntek a durva vágásnyomok is. Ki tudja, gondolta, lehet hogy már nem is élek? Lehet, hogy ez csak egy álom, amit az Istenanya a Paradicsomba való bebocsátás előtt küldött le rám? Az étel, amit evett, az illatos fürdők, a pompás ágy, amelyben aludt, mind-mind paradicsomi képzeteket ébresztett a lányban.

– Élek? – Ez volt a meglepetés első, halkan kimondott szava, amikor a szemét kinyitva megpillantotta a fölé hajló Milót.

– Éppen hogy, kis amazonom – mondta a férfi mosolyogva. – Igaz, hogy a Lord Pangloss Orvosi Kara alig ér többet egy hentesbrigádnál, de legalább össze tudják fércelni a sebeket, még az ilyen hosszúakat is, mint a tiéd. A belső szerveid nem sérültek meg, de a vérveszteség és a sokk csaknem végzett veled. Most már túl vagy a nehezén. A te regenerálódó képességeddel túl fogod élni, egészen biztos. És még csak egy heg sem marad utána, amit mutogathatnál.

– Az Istenanya nem hagyott el – motyogta Jan és mély álomba zuhant.

Legközelebb, amint felébredt, Milo adott neki egy kis vizet a kulacsából. Jan kezdett rájönni, hol van. Visszakerült Milo cellájába. Megpróbálta felemelni a fejét, hogy megnézze, milyen állapotban van a teste, de túl gyengének bizonyult.

– Nem fáj... semmim – suttogta, ahogy visszahanyatlott.

Milo egy hosszúkás tárgyat tartott elébe. Jan ráismert. Injekciós fecskendő. Tartottak ilyet a minervai kórházban is.

– Egy bizonyos hormonnal injekciózlak, ami aktiválja a belső fájdalomcsillapítóidat. Rengeteg pénzembe került. Az egyik szabad révén szereztem, akinek bejárása van az arisztók gyógyszertárába.

– Köszönöm...

– Drága kicsi amazonom, ne téveszd össze a nagyvonalúságomat az altruizmussal – vigyorgott Milo. – Jusson eszedbe az egyezségünk! Én majdnem annyira szeretném, hogy újra normálisan funkcionáljon az a fiatal tested, mint te.

Jannek sikerült megeresztenie egy halvány mosolyt.

– Szóval, elég erősnek érzed magad, hogy elmondd, mi történt? – kérdezte Milo.

– Eltévedtem... – suttogta Jan. – Összevissza mászkáltam... órákon át. Aztán láttam egy... hazzinit. Üldözőbe vett. Belém vágta a karmát. Azt hittem, kettéhasított... – Jan nem tudta folytatni.

Milo végigsimította nem létező haját, és egy ideig némán figyelte a lányt. Azután így szólt:

– Tudod-e, hogy valóságos hősnek kiáltottak ki? Az az általános vélekedés, hogy összefutottál a hazzinival, megkaparintottad a Régi Tudománytól örökölt vágóját, és agyonégetted vele.

– A vágóját...?

– Azt a dolgot, amellyel átvágta a külső héjat, és már-már a belsőt is, amikor megzavartad. A feltételezések szerint, a hazzinifészek kiválasztotta a legjobban repülő egyedet, felszerelte egy vágóval, amit valami romhalmazból bányásztak ki, és utasította az illetőt, hogy a Lord Panglossba settenkedve rongáljon meg egy-két gázcellát, hogy az Égi Úr elérhető szintre süllyedjen a többi hazzini számára is. Az a bökkenő, hogy a hazzininak fogalma sem volt róla, hogy a cellát, amelyet átvágni készült, hidrogénnek pumpálták tele. Ugyancsak meglepődtek volna a társai, ha a Lord Pangloss egyszer csak tűzgömbbé változik, és egyenest a fészkükre zuhan.

A férfi hirtelen vállon ragadta a lányt. Tekintete hideg volt.

– Én tudom, hogy valójában mi történt odafent. És azt is tudom, mire készültél. Aznap éjjel te és a hazzini ugyanazt a gondolatot forgattátok az agyatokban – sziszegte nyersen.

– Hát ezt meg... hogy érted?

– Tudod te, miről beszélek! Felhasználtad azt a drágalátos minervai ereklyédet is, az úgynevezett „hatalmi jelképet”, amit az életed árán is védtél. Úgy veszem észre, hogy elveszítetted.

– Én? Elve...? – Jannek nehezére esett a gondolkodás. Szeretett volna újra elaludni.

– Fölösleges megjátszanod magad! Kezdetektől fogva gyanítottam, de megbíztam benned. És erre tessék, a bizalmamért cserében azt tervezted, hogy engem is elégetsz a többiekkel együtt. Azt hiszem, ami a könyörtelenséget illeti, az Égi Urak tanulhatnának tőletek, minervaiaktól.

– Nem... nem... – rázta meg fejét a lány erőtlenül. – Nem tudtam megtenni... Az utolsó pillanatban... képtelen voltam rá...

Milo hidegen nézett a lányra. Végül arckifejezése megenyhült:

– Azt hiszem, igazat mondasz. Miután rájöttél, hogy képtelen vagy véghezvinni a küldetést, összefutottál a hazzinival. Gondolom, a bombával intézted el. Micsoda abszurd ötlet: még hogy el tudtad volna kaparintani a vágót egy kifejlett hazzini karmai közül, hogy aztán ellene fordítsd!

– Igen... – mondta a lány, és elmesélte, mi történt. Milo újra elmosolyodott.

– Föl, egészen a szívócsövébe? Nagyon jó! Mert, tudod, ha sikerül beléd nyomnia azt az izét, kiszippantotta volna az összes belső részedet. Az emberi vér valóságos csemege a hazzinik számára!

– Meg... meg fogják találni a... a bomba darabjait? – kérdezte Jan.

– Ne aggódj! Senki sem boncolta fel a tetemet. Ordított róla, hogy összeégett, a vágó pedig ott hevert a közelben. Amikor a harcosok, meghalva a sikoltozásodat, a helyszínre értek, levonták a nyilvánvaló következtetést a látottakból. A hazzinit kilökték a hajóból, úgyhogy most már végképp lehetetlen kideríteni az igazságot.

– Hála... – motyogta Jan, de nem sikerült tovább nyitva tartania a szemét

– Aludj csak – biztatta a férfi, és a lány engedelmeskedett neki.

***

Kopogtattak. A hang a rejtett ajtó felől jött, melyet eltakart a falat és a mennyezetet burkoló rózsaszín drapéria.

– Igen? – szólt Mary Anne.

Ceri, Mary Anne szobalánya lépett be a budoárba a drapériák közötti résen. Akárcsak Jan, felszabadított rabszolga volt ő is, és ugyanolyan tetovált kört viselt az arcára bélyegzett fekete csillag körül. Csakhogy Ceri, felszabadított rabszolga létére, mégsem érezhette magát szabad nőnek. Mary Anne jobbágynak nevezte, ami, Jan megállapítása szerint, csak a rabszolga finomabb megszólítására szolgált. A különbség csak annyi volt, hogy a rabszolgák helyzete sokkal elviselhetőbbnek tűnt az arisztók szektorában, mint az Égi Úr többi részén. Jan első látásra megkedvelte Cerit. A szobalány karcsú teremtés volt, szőke hajú és vonzó zöld szemű. Az arca egyszerre sugárzott intelligenciát és érzékenységet, két olyan kvalitást, ami Jan tapasztalata szerint ritkaságszámba ment az Égi Úron. El kellett ismernie azonban, hogy Mary Anne-t is eléggé megkedvelte, noha kifejezetten ostobának tartotta őt.

Ceri tisztelettudóan fejet hajtott Mary Anne előtt, és lágy, kellemes hangján így szólt:

– Magid herceg tudni óhajtja, úrnőm, elkészültél-e a vendégeddel. A szalonban vár benneteket.

– Hamarosan ott leszünk, Ceri drágám – felelte Mary Anne.

Miután Ceri visszavonult, Mary Anne gondosan visszaigazított egy elszabadult tincset Jan diadémja alá.

– Közeleg számodra a dicsőség pillanata – tapsolt lelkesen. – Bizonyára nagyon izgatott vagy.

– Az, nagyon – mondta Jan és Mary Anne-re mosolyodott a tükörben.

***

Magid herceg, a Lord Pangloss főkamarása, épp olyan lehetetlenül festett, mint amilyennek Jan elfogatása napján találta őt. Hosszú, némiképp vézna lábaival, melyeken vörös-narancs csíkos harisnya feszült, és terjedelmes, felfújt zekéjével valami esetlen madárra emlékeztette Jant. Nehezére esett elfojtani mosolyát, valahányszor a sötétzöld bőrtokra pillantott, amely a férfi nemi szervét rejtette. Nem sokat segített a dolgon az sem, hogy a kérdéses ruhadarabot gatyapőcnek hívták.

Amikor a szalonba léptek, a herceg háttal állt feléjük az ablak előtt. Egyik keze hegyes szakállát babrálta, a másik díszkardja markolatán nyugodott. A zajra megfordult.

– Ah, itt vagytok végre – köszöntötte őket szokásos cérnahangján, majd nagy fontoskodva nekilátott, hogy ellenőrizze Jan küllemét.

Miközben különös orrhangok kíséretében többször körbejárta a lányt, Jan arra gondolt, milyen könnyen el tudná kapni a torkát, hogy aztán a saját kardjával szúrja szíven. De a pillanatnyi elégtételen kívül az efféle akciónak semmi haszna nem lett volna, így aztán inkább a nagyszerű panorámát szemlélte, amely a szalon kifelé dőlő falát kitöltő ablaksoron át tárult elébe. A nap lemenőben volt a távoli hegyvonulat mögött, s a felhők ragyogó vörös színre gyúltak.

– Nos, azt hiszem, megjárja – nyugtázta kelletlenül Magid herceg.

– Oh, Phylus, szerintem abszolúte pompás! – lelkendezett Mary Anne a tenyerét összecsapva.

– Amazon létére elfogadható – hangsúlyozta a herceg élesen. – És most menjünk! Nem várakoztathatjuk meg Caspar herceget.

– Talán inkább Lady Jane-t nem óhajtod megvárakoztatni! – húzta fel az orrát Mary Anne.

Magid herceg keményen ránézett, s a hölgy láthatólag meghunyászkodott a pillantás erejétől.

Jan a hercegi pár nyomába eredt a széles, szőnyeggel borított folyosón.

– Azt hittem, ma este magával Lord Pangloss-szal fogok találkozni... – szólalt meg bizonytalanul.

A herceg eltúlzott sóhajt eresztett ki magából, majd leereszkedően így felelt:

– Lord Pangloss nem létezik, leány.

***

Talán negyedszer vagy ötödször ébredt fel gyógyító szendergéséből.

– Mit csinálsz velem? – kérdezte Jan felszínre bukkanva az álom mély vizéből. Milo a lány fölé hajolt.

– Nyugodj meg! Csak átöltöztetlek, semmi több. Beadtam még egy fájdalomgátló hormont, úgyhogy nem sokat fogsz érezni.

– Meg akarom nézni – mondta a lány, és megpróbálta felemelni a fejét.

– Nem ajánlom...

Csakhogy Janbe kezdett visszatérni az erő, s a fejét megemelve végignézett szabaddá tett testén.

– Te szentséges Istenanya... – hanyatlott vissza a kemény párnára.

A tépett szélű vágás látványa, amely a mellei közt kezdődött és a hasa aljánál végződött, túl sok volt neki. A vágás széleit durva, fekete öltések tartották össze, amelyek olybá tűntek, mintha elkövetőjük rendkívül részeg lett volna a művelet közben. Jan úgy érezte, ha tüsszentene vagy valami más, túlságosan heves mozdulatot tenne, az öltések menten elpattannának; a teste egyszerűen felnyílna, és a belei a többi szervével együtt kifordulnának belőle...

– Szentséges Istenanya... – mormolta ismét összeszorított szemmel. Megpróbált nagyon aprókat lélegezni.

– Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik – nyugtatta Milo.

Ez az információ korántsem vidította fel Jant.

– Hagyj magamra, meghalni!

– Ne gyerekeskedj már! Amint az várható volt, egész gyorsan gyógyulsz. Néhány nap múlva ki lehet szedni a varratokat is.

– Nem! – kiáltott fel Jan izgatottan. – A varratok tartanak össze!

A lány megütközött, hallván Milo gurgulázó nevetését.

Pedig Milónak lett igaza. Három napra rá Jan elég erős volt már ahhoz, hogy az ágyból kikeljen, és Milo segítségével elsétáljon a latrináig. Annak is eljött az ideje, hogy a férfi által főzött sűrű levesekről áttérjen a darabos táplálkozásra.

A lány örült, hogy részben visszanyerte mozgékonyságát, mert kezdett már elege lenni abból, hogy mindenben a férfira támaszkodik, s abból a kényszerű intimitásból is, amely mindebből következett. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy Milo a legkevésbé sem élt vissza a helyzettel, és tulajdonképpen nagyon ügyes ápolónak bizonyult. Már megint azon kapta magát, hogy egyre halmozódik az adóssága vele szemben, és ez csöppet sem volt az ínyére. A végén így is, úgy is vissza kell fizetnie mindent, márpedig az adósság ára egyre magasabbra emelkedett.

Ennek ellenére a lábadozó Jan örült a férfi társaságának. Milo elmondta neki, felmentették az üvegjárás alól, hogy jobban el tudja látni őt. A parancs az arisztóktól érkezett, hangsúlyozta, nem pedig Banniontól. – Bekerültél a cukros pikszisbe – kacsintott a lányra. – Ez még jól jöhet nekünk...

Az ötödik napon Milo kijelentette, hogy ideje eltávolítani a varratokat. Minthogy közben elfogyott a fájdalomgátló, Jan kellemetlen élményeknek nézett elébe. Behunyta a szemét, ráharapott a hüvelykujjára, és megpróbált nem jajgatni.

Mintha órák teltek volna el, míg Milo megszólalt:

– Végeztünk.

Jan felemelte a fejét és a hasára nézett. A hosszú seb gyökeresen megváltozott az első nap óta. Még mindig vörös volt és csúnya, de határozottan begyógyult, annyira, hogy mindössze egy felületes vágásnak látszott. A bokáján és a felső karján lévő sebek ugyancsak behegedtek.

– Köszönöm – lehelte a férfinak.

– Részemről a szerencse – mondta Milo évődő hangsúllyal. Akkor vette csak észre a lány, hogy a férfi egyik keze a bal combján nyugszik. Hirtelen meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát a tekintete alatt. Ellökte Milo kezét, és állig magára rántotta a vékony takarót.

A férfi mulatságosnak találta a lány zavarát.

– Most, hogy meggondoltad magad a Lord Pangloss és jómagam felrobbantását illetően, nem látom be, miért ne teljesítenéd a mi kis megállapodásunk rád eső részét. Mit szólsz hozzá?

Hosszú szünet után a lány halkan kinyögte:

– Jól van...

– Remek! Mire teljesen felépülsz, számítok az együttműködésedre. – Milo felkelt az ágy széléről. – Most pedig próbálj egy kicsit aludni. Addig én elmegyek a faluba élelemért. Nemsokára visszajövök.

Eltartott egy darabig, amíg Jan, akármilyen nyugtalanul is, de képes volt elaludni. Amikor felébredt, Bannion céhmester terjedelmes, ziháló tömegét pillantotta meg maga fölött.

 

Tizenötödik fejezet

A legszembetűnőbb kiváltság, amit az arisztók a Lord Pangloss többi lakójával szemben élvezhettek, a fényűző tágasság volt. Ez rögtön feltűnt Jannek, mihelyt megérkezett a léghajó arisztószektorába, de akkor igazolódott be végérvényesen, amikor a bálterembe lépett.

A Nagy Szalon hatalmas terem volt: több száz láb volt a hosszúsága, és a legtágasabb részén ugyanilyen széles is. Jan arra következtetett, hogy a szalon az Égi Úr elején lehet, valószínűleg nem messze a hajó orrától. A kétoldalt futó két-két ablaksor – amelyeket sokkal nagyobbra és magasabbra építettek, mint a Magid lakosztályában lévőket – két pontban találkozott a terem elülső végében. Jan felhőpamacsokat látott elúszni az ablakok előtt.

Lehettek odabent vagy háromszázan, de a terem rendkívüli méretei miatt a szalon egyáltalán nem tűnt zsúfoltnak. Az emberek többsége – öltözéküktől ítélve – az arisztókhoz tartozott, de sok jobbágy és rabszolga is megfordult köztük, akik ételt és italt hordoztak körbe ezüsttálcákon. Jan – Magid herceg és Mary Anne kíséretében – megállt a rövid lépcsősor tetején. A lányt ismét elöntötte a valószerűtlenség érzése, amely még tovább fokozódott benne, látván, hogy a lent álló tömeg feléje fordult, és a hatalmas terem hirtelen teljesen elcsendesedik.

Egyszer csak valaki tapsolni kezdett, és rövid időn belül mindenki követte a példát, a szolgákat kivéve. Jan döbbenten ébredt rá, hogy a taps neki szól.

Magid herceg megérintette Jan könyökét, jelezve, hogy lépjen előrébb. Jan engedelmeskedett. Magid és Mary Anne ugyancsak elindult a lépcsőn lefelé. Amikor az aljára értek, az összesereglett arisztók tömege, még mindig tapsolva, kettévált, széles folyosót hagyva számukra középen, egészen a terem végéig. Leghátul, az ablaksorok köríves találkozásánál, kisebb emelvény magasodott. Két alak ült odafent: egy férfi és egy nő.

Jannel előre közölték, kikkel fog találkozni. A férfit Caspar hercegnek hívták, a nő pedig a herceg anyja, Lady Jane volt. Amennyire Jan meg tudta ítélni, ők ketten uralkodtak az Égi Úron.

Jan megdöbbent, amikor megtudta, hogy Lord Pangloss nem létezik. Valamikor régen csakugyan élt egy bizonyos Lord Pangloss. Ami azt illeti, többen is voltak. A Nagy Szalonba jövet Jan azt hámozta ki a néhány információmorzsából, amit nagy nehezen kicsikart Magid hercegből, hogy a Pangloss-dinasztiát évszázadokkal korábban elsöpörte egy rivális arisztócsalád. Jan azon tűnődött, vajon a mostani arisztók között is előfordulnak-e efféle hatalmi villongások.

Miközben elhaladt a tapsoló arisztók sorfala között – Magid és Mary Anne egy lépéssel mögötte maradt –, Jan észrevette, hogy Caspar herceg sokkal fiatalabb, mint gondolta. Kamasz kora vége felé járhatott, s Jan úgy nézte, hogy tán még nála is fiatalabb. A lány érdeklődéssel konstatálta, hogy a herceg csinos férfi, alighanem a legcsinosabb, akit valaha látott. Hosszú, szögletes arcát vállig érő fekete haj keretezte, finom bőre egészen fehér volt, s barna szemét csak a „hatalmas” jelzővel lehetett illetni.

Lady Jane, aki hátrább ült az emelvényen, ugyanúgy nézett ki, mint a fia, csak idősebb kiadásban. Ugyanaz a hosszú, csinos arc, a makulátlan fehér bőrrel, de a szeme kék volt, nem pedig barna. És a fiáétól eltérően a tekintetéből hűvös egykedvűség áradt.

Amikor Jan, Magid és Mary Anne elérte az emelvényt, Caspar herceg és az anyja felálltak. Tiszta feketébe öltöztek mind a ketten, eltekintve a herceg fehér csipkegallérjától és kézelőjétől, valamint a Lady Jane keblei közt csillogó vérpiros ékszertől. A herceg felemelte a kezét – a taps hirtelen abbamaradt –, aztán mosolyogva Janre nézett. Gyönyörű mosoly volt, megérintette a lány szívét. Öntudatlanul viszonozta a herceg gesztusát. Aztán érezte, hogy Magid keményen hátba böki az ujjával, s eszébe jutott, mit várnak tőle. Sután behajtotta a térdét, majd lehajtotta a fejét is, ahogy Mary Anne tanította.

– Minervai Jan Dorvin – szólalt meg Caspar herceg –, köszönettel tartozunk neked mindannyian. Ha nem szálltál volna szembe olyan hősiesen a behatoló hazzinival, akkor meglehet, hogy a Lord Pangloss most romokban heverne – A herceg halkan, de tisztán beszélt. – Ennek okán készséggel megbocsátjuk minden ellenünk elkövetett vétkedet, megajándékozva téged a szabadsággal, valamint az arisztók tiszteletre méltó státusával. Ez azt jelenti, hogy mindazokat az előjogokat és kiváltságokat élvezni fogod, amelyek bárkit közülünk megilletnek, azzal az egy kivétellel, hogy nem köthetsz házasságot arisztóval. Isten hozott közöttünk, Jan Dorvin!

– Köszönöm, fenség – szavalta Jan olyan ünnepélyesen, ahogy csak tudta.

Caspar herceg felemelte a karját, mire ismét felcsattant a taps. Jan újból térdet s fejet hajtott előtte. Megpróbálta leküzdeni a könnyeit. Szégyen mardosta a lelkét. Istenanya, bocsáss meg nekem, imádkozott. Ártatlan vagyok. Én nem akartam megmenteni a Lord Panglosst!

***

Miközben Jan az udvar előtt tisztelgett, Milo a priccsén hevert, és éppen álmodozott...

Páncélozott flippere a kavicsos udvaron szállt le Kagen kastélya előtt. Ahogy kiugrott a fülkéből, egy kétlábú kiberoid, őrjáratát megszakítva, néhány pillanatig feléje fordult, majd megnyugodva folytatta útját a fal mellett. Kagen, egy faarcú klónharcos kíséretében, sietve közeledett a házból, hogy üdvözölje. Szemmel láthatólag nagyon izgatott volt. Milo fanyar elégedettséggel figyelte a másik közeledését. Kagen annyira módosíttatta magát, hogy külsőleg nyoma sem maradt a régi énjének, de a járása így is elárulta őt. Még mindig úgy kacsázott, mint az egykori kövér ember, aki valaha volt. A kis hájas, gondolta Milo gúnyosan.

– Örülök, hogy el tudott jönni, Haze. Nem fog csalódni! – jelentette ki büszkén, és kezet rázott Milóval. – Jöjjön, nézze meg...

– Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog – lihegte, miközben átkísérte Milót a főbejáraton. – Az első három magzat elpusztult a gyorsított növekedési szakaszban. De a negyedikkel szerencsém volt. A fehérköpenyesek egy egész hétig ünnepeltek utána.

Kagen levitte Milot az alagsorba. Útjuk egy fémajtónál ért véget, melyet egy másik klónharcos őrzött. Kagen az azonosító zárra nyomta tenyerét, mire az ajtó félrecsúszott az útból. Odabent sötét volt.

– A lány nem szereti a fényt – magyarázta Kagen. A folyosóról beszűrődő gyenge fényben egy ülő nő körvonala rajzolódott ki. A látszatból ítélve egészen átlagos alkatú volt: két kar, két láb, egy fej...

És akkor Kagen felkapcsolta a villanyt.

A nő – igazából kislány – sikoltva kapta a karját a szeme elé. Milo érdeklődéssel szemlélte.

– Különleges darab, mi? Igazi gyűjtőnek való példány – mondta Kagen büszkén.

A lány bőre átlátszó volt. Alatta jól láthatóan lüktettek a vénák és az artériák. Tisztán ki lehetett venni a zsírlerakódásokat és az izmokat is.

– Vedd le a kezed, te lány, és nézz ide rám! – parancsolta Kagen.

A lány vonakodva engedelmeskedett. Ijedt szemek bámultak Kagenre az átlátszó szemhéjon át. Két élettel teli, zöld tócsa, egy nyúzottnak ható, véres koponyába ültetve.

Kagen Milóhoz fordult.

– Nos, mi a véleménye róla?

Milo felriadt. Felült, átkulcsolta a tarkóját, és felnyögött. Aztán előredőlt és a cella tiszta padlójára okádott.

***

Jan megkönnyebbült, amikor a csicsergő Mary Anne végre jó éjszakát kívánt neki, és magára hagyta a hálószobában. Ledobta testéről a maradék alsóneműt – Mary Anne már lesegítette róla a fűzőnek nevezett darabot –, aztán felvette köntösét, amelyhez fogható lágy anyagot még sohasem tapintott. Fáradt sóhajjal végigdőlt a puha ágyon, és az egyetlen ablakon át kibámult a csillagtalan éjszakába. A bemutatkozás a hercegi udvar előtt teljesen kimerítette. Az a rengeteg mosolygás és udvariaskodás az arisztókkal. Miközben a belső hang folyton ezt súgta neki: „Ezek gyilkolták meg anyádat, apádat és az összes barátodat... Ezek pusztították el Minervát.” Igen, de nincs más választásom, szállt szembe a hanggal. Ki kell használnom a helyzetet. Milo kitervelt valamit.

Jan borzasztóan megrémült, amikor a múltkor arra ébredt, hogy az óriási céhmester ott terpeszkedik Milo cellájában. Először azt hitte, hogy kettesben van a szörnyeteggel, és már a legrosszabbtól tartott, de aztán meglátta Milót és mögötte az egyik felügyelőt. Attól félt, hogy Bannion magával akarja vinni, de kiderült, hogy csak küldöncként jött. Az arisztók küldönceként. Fontoskodva bejelentette, hogy Lord Pangloss kegyesen úgy határozott, megjutalmazza hősiességéért, és visszaadja a szabadságát. Ha jobban lesz, elviszik majd a főkamarás, Magid herceg lakosztályába, ami egyelőre az új otthona lesz. Ezután a férfi megpaskolta Jan arcát, és sóvár sajnálkozással így szólt:

– Mekkora veszteség, kedvesem. Már terveim voltak veled.

Miközben a terjedelmes test kifelé manőverezett a fülke szűk bejáratán, a lány döbbenten Milóra nézett. A férfi jókedvűnek látszott...

– Gratulálok – mondta, és leült a fonott székre.

– Nem akarok az arisztók között élni – jelentette ki a lány.

– Itt akarsz maradni rabszolgának? Üvegjáróként akarsz dolgozni, hogy Bannion játékszereként végezd?

– Nem – ismerte el a lány. – De...

– Á, értem már. Engem nem akarsz itt hagyni.

– Marhaság – heveskedett Jan, de mindjárt meg is bánta elhamarkodottságát. Milo rendületlenül mosolygott. Jan sehogy sem értette a férfi reakcióját. – Úgy látom, nem nagyon izgat, hogy hamarosan elmegyek. Azt hittem, terveid vannak velem.

– Vannak is. Csakhogy nem ugyanazok, mint korábban.

A lány a homlokát ráncolta. – Nem értem.

– Mostantól nem a testedre vonatkoznak a terveim, hanem az új, kiemelt státusodra ebben a mi kis légi közösségünkben. Olyan helyzetbe kerülsz, amelyben nagy hasznomra lehetsz.

– Például miben? – kérdezte a lány gyanakodva, s szinte már látta magát, ahogy különböző luxuscikkeket csempészik ki Milónak az arisztószektorból.

– Például abban, hogy segítesz elérni mindazt, amin már három éve fáradozom. Azóta, hogy ennek az izének a fedélzetére kerültem. És ha megteszed, két olyan dolgot ígérek cserébe, ami a legközelebb áll a szívedhez.

– Mégpedig?

– A szabadságot és a bosszút a Lord Pangloss felett.

***

Valaki megkocogtatta Jan ajtaját. A lány morgott magában, mert arra gondolt, biztos Mary Anne jött vissza. De amikor kinyílt az ajtó, látta, hogy Ceri az. Fehér hálóingben volt, és a haja összekócolódott. Jan arra gondolt, hogy az ágyból mászhatott ki.

– Úrnőm megkért, nézzem meg, nincs-e szükséged valamire – mondta Jannek. – Mostantól fogva tekints a szolgádnak.

– Köszönöm, nincs szükségem semmire, és az is biztos, hogy eszemben sincs téged szolgaként kezelni – jelentette ki Jan határozottan.

– Tapasztalatom szerint legjobb, ha azt teszem, amit az úrnőm parancsol – mondta Ceri. – Akkor nyugodtabb az életem.

– Bántani szokott?

Ceri alig észrevehetően megvonta a vállát.

– Fizikailag nem. De nagyon fárasztó, amikor valami nem a szája íze szerint történik.

– És Magid herceg?

Újabb vállvonogatás.

– Jobb, ha az ő igényeit is kielégítem – hangzott a rejtélyes válasz.

Jan megpaskolta az ágyat maga mellett.

– Gyere, ülj le! Szeretnék egy kicsit beszélgetni veled. Hacsak nem akarsz máris visszabújni az ágyadba.

– Nem sürgős – mondta Ceri, és az ágyra telepedett. Egymásra néztek.

– Nagyon csinos vagy – jegyezte meg Jan.

– Köszönöm. Te is.

Egy darabig csendben ültek, aztán Ceri megkérdezte:

– Jól szórakoztál az éjjel?

Jan elfintorodott.

– Inkább strapának mondanám. Fura népek ezek az arisztók. Akármelyikkel elegyedtem szóba, mind csak önmagáról beszélt. Feltettek valami előre gyártott kérdést – rendszerint azt, hogy teljesen felépültem-e már a támadásból –, és ezzel ki is merült minden érdeklődésük irántam, s a társalgás további része kizárólag az ő problémáikról szólt. Nem mintha igazi problémáik lennének.

– Igen, ezek számára csak a saját kis világuk létezik. Ami azon kívül esik, az nem érdekli őket. Játékokkal töltik az idejüket, műsorokat néznek, szeretkeznek, körülhízelgik Caspar herceget és az anyját – helyeselt Ceri. – Erről jut eszembe: bemutattak neki? A hercegnek és Lady Jane-nek.

– De mennyire. Később még beszélgettem is a herceggel. Holnap este vacsorára vár a magánlakosztályában. Semmi kedvem elmenni, de azt hiszem, nincs más választásom.

– Milyennek találtad? – kérdezte Ceri.

– Nagyon szép... Férfi létére... – A ki nem mondott gondolat egy darabig a levegőben függött kettejük között. Jan hirtelen ráébredt, leküzdhetetlen vágyat érez, hogy Cerit átölelje. Rettentően vágyott arra a megnyugvásra, amit csak egy másik nő karjaiban találhatott meg. Olyan régen volt már...

Jan engedett a késztetésnek. Előrehajolt, átölelte Cerit és az arcát a lány nyakába temette.

– Kérlek, ölelj át – könyörgött.

Ceri lazán Jan nyaka köré fonta a karját. Egy darabig ebben a helyzetben maradtak, aztán Ceri halkan megkérdezte:

– Azt akarod, hogy veled aludjak?

Ceri gyöngéden kibontakozott Jan karjaiból. Felállt, lehúzta magáról a fehér hálóinget, és a padlóra ejtette. Nem viselt semmit alatta. Janre nézett.

– Meg kell hagyni, gyorsan tanulsz – mondta hidegen.

– Hogy érted ezt? – hökkent meg Jan Ceri viselkedésén.

– Gyorsan megtanultad, hogyan kell a szolgákkal bánni. Ha így folytatod, egykettőre igazi arisztó lesz belőled.

Jan nem talált szavakat meglepetésében.

– Csak nem... csak nem gondolod, hogy kényszeríteni akarlak, hogy lefeküdj velem?

– Talán nem?

– Nem hát! Hogy képzeled! – Jan teljesen megrökönyödött azon, hogy Ceri ilyesmit feltételezett róla. – Én azt hittem, hogy te is akarod.

– Én nem vagyok minervai, Jan – mondta Ceri csendesen.

Jan végre felfogta a dolgot. A szája elé kapta a kezét.

– Jaj, ez nekem eszembe sem jutott. Úgy értem... én csak... – Kínosan érezte magát. – Te nem szereted a nőket? Úgy értem, nem szoktál nőkkel lefeküdni?

– De szoktam. Amikor muszáj. Mióta az arisztóknak dolgozom, elég sok nővel lefeküdtem És persze sok férfival is.

– Úgy érted, kényszerből?

Ceri vállat vont.

– Fogalmazzunk úgy, hogy nincs más választásom. Ha csak nem akarok újra közönséges rabszolga lenni. De itt legalább jobbak az életkörülmények.

Jan egy szót sem tudott kinyögni. Teljesen összezavarodott. Egyszerre érzett röstelkedést, megbántottságot, dühöt Ceri sorsa miatt... és szexuális izgalmat. Sietve így szólt:

– Kérlek, vedd fel a hálóingedet. Ne haragudj a félreértésért.

– Semmi baj – hárította el a bocsánatkérést Ceri, és lehajolt a fehér hálóneműért. Miközben a fején áthúzta, Jan így szólt hozzá:

– Légy szíves, maradj még egy kicsit beszélgetni. De csak ha akarsz, úgy, mint a barátom. Nem akarom, hogy a kötelességednek érezd.

Ceri fürkésző pillantást vetett Janre.

– Szívesen maradok egy darabig, úgy, mint a barátod – egyezett bele mosolyogva, és leült az ágyra Jan mellé.

– Mióta vagy a Lord Panglosson, Ceri? – kérdezte Jan.

– Három éve. Azelőtt a tengeren éltem. Egy tengeri élettérben. Tudod, mi az?

– Persze. A rabszolga, aki... szóval akivel összebarátkoztam... ő is ilyenben lakott. Azt mondja, olyan volt, mint egy úszó város. – Hirtelen egy gondolat ötlött fel benne. – Lehet, hogy mindketten ugyanabban laktatok. Nem ismersz egy Milo nevű férfit?

Milo nevének említésére Ceri arckifejezése elkomorult.

– Milót? Vele barátkozol?

– Igen. Ezek szerint ismered? Különös férfi, de megmentette az életemet. Az a gyanúm, nem is egyszer.

– Nagyon is jól ismerem Milót – hangsúlyozta Ceri az első szót enyhe rosszallással. – De egyáltalán nem szeretem. Neki köszönhetjük az élettér pusztulását. Sikerült rávennie a Tanácsot, hogy húzódjunk közelebb a parthoz. Igaz, hogy romlottak az életfeltételek, de még hosszú évekig kihúztuk volna odakint. Ne kérdezd tőlem, miért tette, de mióta betette a lábát az élettérbe, egyfolytában arról próbálta meggyőzni az embereket, hogy közelebb kell húzódnunk a kontinenshez.

Jan értetlenül nézett a lányra.

– Mióta betette a lábát? Nekem azt mondta, hogy az úszó városotokban született!

– Azt mondta? – Ceri megrázta a fejét. – Pedig nem. Körülbelül tíz évvel azelőtt érkezett, hogy a Lord Pangloss elsüllyesztett minket. Egy különös úszó kabinban találtunk rá. Légmentesen zárták le, alig lehetett kinyitni. Rajta kívül három hullára bukkantak még a kabinban. Hetek óta halottak lehettek. Milo mély kómában volt, és mindenki arra számított, hogy ő is meg fog halni, de aztán hirtelen eszméletre tért.

Jan összevonta a szemöldökét.

– Vajon miért hazudott nekem? Nem értem...

– Milót nem könnyű megérteni, annyi biztos – vágta rá Ceri. – Senki sem kedvelte őt igazán, de mivel olyan sok mindenhez értett, főleg a gépekhez és az elektronikához, szívesen befogadták a közösségbe. Pontosabban, egészen addig, amíg lépre nem csalt minket. A harc során mindent elvesztettem. A szüleimet, a férjemet...

– Akkor sok bennünk a közös – mondta Jan vigasztalóan. Szerette volna ismét megérinteni Cerit, de úgy döntött, hogy nem volna bölcs dolog. Gondolatai ismét Milo felé kanyarodtak. – Annyi mindenről mesélt. Kíváncsi vagyok, mi igaz azokból a dolgokból.

– Mégis miről?

– Hát a múltról. Történelmi dolgokról. Arról, ami a Génhárorúk előtt történt, meg effélékről. Azt mondta, azokból a történelemkönyvekből szedte, amelyeket a tengeri városotok könyvtárában talált.

Ceri a fejét rázta.

– Hazugság ez is. Semmi más nem maradt a könyvtárunkban, csak néhány szalagra rögzített műszerleírás és regény, meg egypár holografikus kalandfilm. Egyáltalán nem maradt történelmi anyagunk.

Jan éppen azon volt, hogy megkérdezi, mi az a „regény” és a „holografikus kalandfilm”, amikor borzasztó gyanúja támadt.

– Mondott még valamit... Tudnom kell, hogy igaz-e.

Ceri aggódva nézte Jant.

– Mi a baj? Egész elsápadtál.

– Milo azt állította, hogy a városunk csak egy része volt Minervának – magyarázta Jan felindultan. – És szerinte vannak olyan részei, amelyekről nem tudtam... Ugyanolyan városok, mint a miénk. Ebben igazat mondott, ugye?

Esedező tekintettel nézett Cerire. Ceri lesütötte a szemét ölben összekulcsolt kezére.

– Sajnálom, Jan – mondta csendesen –, de soha nem hallottam Minerva többi részéről. Csak a ti városotok viselte ezt a nevet.

Jan beszívta a levegőt, aztán egyetlen, görcsös zokogásban kiengedte a tüdejéből. Remegni kezdett. A hit, hogy Minerva továbbra is létezik egy másik formában, biztonságot jelentett számára. A meggyőződés, hogy valahol a saját fajtája életben tartja Minerva szellemét, erőt adott neki a talpon maradáshoz. De most...

Most újra szembe kellett néznie a rettenetes felismeréssel, hogy ő az utolsó minervai nő. Egész teste remegett a sírástól. Túl nagy ez a teher ahhoz, hogy el tudja viselni.

Halványan eljutott hozzá, hogy Ceri átöleli, s gyengéden dajkálja a karjaiban.

– Nyugodj meg, Jan, ne sírj! – hallotta Ceri duruzsolását a fülében. – Nem lesz semmi baj. Jézusom, hisz szinte még kölyök vagy...

Jan kétségbeesetten kapaszkodott Ceribe. Egy idő múlva abbahagyta a zokogást, de még mindig kapaszkodott. Végül Ceri így szólt:

– Elég volt, Jan, ideje lefeküdnöd.

Jan vonakodva bár, de elengedte Cerit. Nem akart egyedül maradni, de nem merte megkérni a lányt, hogy maradjon. Nézte, ahogy Ceri visszahajtja számára a takarót, aztán engedelmesen alábújt. Meglepetésére, Ceri is mellé feküdt az ágyba.

– Hát te...? – kezdte, de Ceri két ujjával lezárta az ajkát és így szólt: – Sssh! Ezt a magam jószántából teszem. A barátodként. Rendben?

Jan mosolygott. – Rendben.

– Akkor ne beszélj többet! – suttogta Ceri, és a karjaiba zárta Jant.

***

Milo a korlátra dőlve nézte a léghajó alatt elsuhanó penészest. Körbepillantott, és észrevette, hogy Jan felbukkan a keskeny, nyitott megfigyelőfedélzeten, ahová a találkozót megbeszélték. Vigyorogva legeltette szemét a lányon.

– Jól áll neked ez a jelmez – bókolt kedélyesen.

– Ez volt a legegyszerűbb ruha, amit találtam – védekezett a lány fagyosan.

Egyszerű, földig érő fekete-szürke köntöst viselt, amely alá, Mary Anne tiltakozása ellenére, semmit sem vett fel. Ki nem állhatta a szűk alsóneműt, és eldöntötte magában, hogy csak ünnepi alkalmakkor fogja belekényszeríteni magát.

Milo látható elégedettséggel szemlélte a lány mély dekoltázsát.

– Szépen gyógyul. Alig látni a heget.

Jan keresztbe fonta a kezét a mellkasán.

– Szóval, hogy érezted magad az este? Nagy sikered volt a társaságban? Találkoztál Lord Pangloss-szal? – kérdezte kíváncsian.

– Milo, az egyezségünknek vége. Nem tudom, mit akarsz, de nem fogok segíteni neked. Soha többé nem akarlak látni. És beszélni sem akarok veled. Azért jöttem csak el, hogy ezt közöljem veled.

Milo meglepettnek látszott.

– Most meg mi bajod van? Mi történt az este?

– Rájöttem, hogy hazudtál nekem. Minervának nem maradt fenn több része. Az én Minervám volt az egyetlen, ami megmaradt belőle. És most az is odalett. Mindenféle hazugsággal traktáltál, amiből egy szó sem igaz!

Milo vállat vont.

– Az adott pillanatban ez tűnt a legtöbbnek, amit érted tehettem.

– Micsoda?! – döbbent meg Jan.

– Nagyon odavoltál érzelmileg. Csaknem elvesztetted az élni akarásod. Kellett valami, ami felráz – élteti benned a reményt, meg effélék –, így aztán mondtam valamit, amit leginkább kegyes hazugságnak lehetne hívni. El kell ismerned, hogy meg is lett a foganatja.

Jan keze ökölbe szorult. Szerette volna letörölni a férfi képéről azt az arrogáns, önelégült kifejezést.

– Te szemét! Fogalmad sincs, mit tettél velem!

– Azt tettem, amit a legjobbnak véltem. Még mindig az a véleményem, hogy a lehető legjobbat cselekedtem. És most elég ebből az ostobaságból. Be kell tartanod a megállapodásunkat. Megmondtam, mi a tét. Ha sikerül, mindketten szabadok leszünk, és hatalmunkba kerítjük a Lord Panglosst.

Jan keserűen felnevetett.

– Azt képzeled, hogy bármit is elhiszek neked ezek után? Hiszen mindenben hazudtál! Mindenben, amit a múltról meséltél, a te múltadról.

Milo a fejét rázta.

– Nem, esküszöm, hogy nem!

– Csakugyan? Ceri mást mondott.

Milo pillantása óvatossá vált.

– Ceri?

– Nem emlékszer rá? Ugyanabban az úszó városban lakott, amelyikben te. Ő nem felejtett el téged. És nem mondhatni, hogy kedvel.

– De, emlékszem – ismerte be a férfi vontatottan. – Ezek szerint beszéltél vele?

– Nagyon jó barátok lettünk. Elmesélte, hogy egy kabinban akadtak rád három hulla társaságában, épp tíz évvel azelőtt, hogy elfogott titeket a Lord Pangloss. Kissé különbözik ez a történet attól, amit tőled hallottam.

Milo felsóhajtott.

– Na, jól van, elismerem, hogy ebben sem mondtam igazat, de csak azért, mert úgysem hitted volna el a valóságot.

– Miért, mi volna az? – kérdezte Jan szkeptikusan.

– Az a kabin egy mentőegység volt. Egy űrhajóról vált le, ami a tengerbe zuhant.

– Űrhajóról?

– Olyan járműről, amely képes az űrben mozogni. Egyik bolygótól a másikig. Az az űrhajó a Marsról érkezett.

– A Marsról?! – kerekedett el Jan szeme.

Milo fölfelé mutatott.

– Igen, a Marsról. A Marsról csak hallottál?

– Természetesen. Szóval azt akarod mondani...?

– Igen, azt. A Marsról jöttem.

 

II. rész: Az Illatos Szellő

Tizenhatodik fejezet

Jan Caspar herceg fölé hajolt, és játékosan csiklandozni kezdte immár hosszúra nőtt hajával a férfi csupasz mellét.

– Gyerünk, uram és parancsolóm, ideje felkelned.

Caspar, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna, félresöpörte a lány haját.

– Minek keljek fel ilyen korán? – morogta

– Megint elfelejtetted? Ma van a szolgálati napod a vezérlőteremben. Néhány órán belül Bandalába érünk.

– A francba! – mérgelődött a herceg. – Nem érdekel – tette hozzá aztán. – Mit számít, hogy ott vagyok-e vagy sem? Úgyis Gorman a főnök odalent.

Ez igaz, gondolta Jan, bár meglepte, hogy ezt Caspar szájából hallja. Igaz, a lelke mélyén valószínűleg nem így gondolja, s csak a hatás kedvéért használta az önbecsmérlő szavakat.

– Tévedsz, uram – folytatta hangosan, s gyöngéden végigsimította a herceg mellét. – Nélkülözhetetlen vagy a vezérlőteremben, és ezt te is tudod. Gorman és mérnökei ügyes kezek csupán, melyeket a te páratlan agyad vezérel.

A herceg végre kinyitotta a szemét. Jan nem tudott betelni a nézésével.

– Hízelgő! – korholta a férfi, de nem úgy hangzott, mint aki rossz néven veszi.

A hízelgés mindig beválik, mondta egyszer Milo. Az ember énje nem tud emocionálisan védekezni ellene, még akkor sem, ha az elme racionális része felismeri, hogy miről van szó.

Jan szájon csókolta a férfit.

– Csak az igazságot mondom, és ezt te is tudod, uram.

Caspar viszonzásképp átkarolta Jant és közelebb húzta magához. Aztán a hátára fektette, és fölé hajolt, úgyhogy a lány alulra került az ágyhoz cövekelve.

– Már... megint...? – lihegte Jan.

– Te vagy az oka – mondta rekedten a férfi, miközben beléhatolt. – Ez az amazonillat... annyira felizgat...

Amikor Caspar végzett, ismét a hátára fordult, és egy darabig szó nélkül feküdt.

– Elkísérsz ma a vezérlőterembe? – kérdezte végül.

– Természetesen elkísérlek, uram.

– Szívesen mész oda, ugye? – villantotta a szemét Janre.

Jan rosszat sejtett.

– Igen, felség, már mondtam neked: nagyon érdekesnek találom.

– A nők nem szoktak érdeklődni az ilyesmi iránt. Gépek meg effélék. Mi az igazi okod?

Jant meglegyintette a pánik szele. Valahogy rájött az igazságra? Gyanút fogott volna a viselkedéséből?

– Mit gondolsz, uram, mi az igazi okom? – kérdezte, igyekezvén kirekeszteni hangjából az izgalmat, amit érzett.

A herceg sokatmondóan mosolygott.

– Viszonyod van az egyik mérnökkel. Kemény, izmos férfiak ezek, s az ilyesmi bizonyára igen vonzó egy amazon számára. Áruld el, melyik az? Gorman maga?

Jan megnyugodott, de ébersége nem szállt el.

– Egyetlen férfi van, uram, az életemben, és ez te vagy. Esküszöm! Hogy is volna helye benne más férfinak, amikor te annyira kitöltöd?

Caspar elgondolkodva nézett a lányra, majd bólintott. Hitt neki, de azért még mindig nem tudta túltenni magát a dolgon.

– Hát akkor mi vonz arra a kietlen helyre?

– Megmondtam, uram. Érdekesnek találom. Ne feledd, felség, amazon vagyok. Más, mint az itteni nők.

A herceg tanácstalan arckifejezése lassan kitisztult. Elfogadta a magyarázatot. Ostoba, gondolta Jan. Caspar félkönyékre támaszkodva a lányra mosolygott.

– Épp azért tartalak olyan régóta egyedüli szeretőként, mert más vagy, mint az itteni nők.

Jan tudta, hogy a herceg igazat mondott. Úgy volt, ahogy Milo megjósolta: az újdonság erejével hatott az arisztókra. De vajon meddig tart még ez az állapot? Csaknem hat hónapja élt már Caspar herceggel és az anyjával, és tudta, hogy újdonság ide, újdonság oda, Caspar előbb-utóbb meg fogja unni. Lady Jane mindenesetre már most kezdi éreztetni vele kegyvesztettségét. Aprócska jelek még ezek, de már csak idő kérdése az egész.

Attól az estétől fogva, amikor Jan először vacsorázott Caspar herceggel és Lady Jane-nel a magánlakosztályukban, világosan átlátta, hogy anya és fia egyforma szexuális érdeklődést táplál iránta, csakhogy amíg Caspar ezt csöppet sem rejtette véka alá, addig Lady Jane tartózkodóbb volt. Jan helyesen következtetett, amikor úgy döntött, hogy az anyjához fűződő bárminemű kapcsolatot titkolnia kell a fiú elől.

Amikor Milónak beszámolt a helyzetről, a férfi higgadtan azt tanácsolta, hogy feküdjön le mindkettőjükkel.

– Használd ki a szituációt, amennyire csak tudod. Abból, amit elmondtál, Lady Jane jelenti a hatalmat a trónszék mögött. Legalább annyira hasznunkra lehet, mint a herceg.

– Azt akarod, hogy prostituáljam magam az érdekedben? – tört ki Jan keserűen.

– Nem. Amit teszel, azt magadért teszed. Egyszer elmagyaráztam már, mi lesz a jutalma a tervem sikerének.

– Feltéve, hogy igazat mondtál.

– Nincs más választásod, mint hinni nekem. Én vagyok az egyetlen reményed, Jan.

– Ezt már hallottam – legyintett Jan megvetően.

De magában el kellett ismernie, hogy a férfinak igaza van: ő az egyetlen reménye. Csakhogy a remény egyre halványabb és halványabb lett. Akármennyit „játszott” is annak a készüléknek a billentyűzetén, amely a mérnökök szerint csak egy haszontalan régiség, és amelyre Milo az egész tervét alapozta, semmivel sem került közelebb a gép titkához. És az is csak rontotta a helyzetet, hogy Milo nem avatta bizalmába a terv részleteit illetően.

– Jobb, ha nem tudod, kis amazon. A saját érdekedben. Így nem áll fenn a veszély, hogy kikotyogsz valamit őfelségének az egyik éjszakai szeánszotok alkalmával.

Jan tiltakozott, mondván, hogy ő soha nem csinálna olyat, de hiába. Milo nem volt hajlandó többet elárulni.

***

Caspar herceg felkelt az ágyból, lustán nyújtózkodott, aztán kedvtelve nézegette magát a földig érő tükörben. Jan akaratlanul is elgyönyörködött benne; a hercegnek csodálatosan szép teste volt. Csak ne lett volna olyan reménytelen eset az ágyban, tűnődött a lány. Bárcsak egy töredékét örökölte volna az anyja szerelmi művészetének! Az is igaz viszont, hogy Lady Jane sokkal öregebb nála – saját bevallása szerint meghaladta a százat –, és ennek megfelelően több a tapasztalata is.

A herceg bement a fürdőszobába. Jan abban reménykedett, hogy ez a nap ama ritka napok egyike lesz, amikor ténylegesen meg is fürdik, de tudta, hogy ez nem valószínű. A víz bőségesen állt rendelkezésre a hajó arisztórészlegében, de nemigen használták ki. Szívesebben kenték agyba-főbe magukat és a ruházatukat mindenféle émelyítő illatszerrel.

Jan felkelt és végignézett magán a tükörben. Casparral ellentétben nem volt megelégedve azzal, amit látott. Kezdek elpuhulni, gondolta. Nem, máris puha vagyok. Nem hájas, csak puha. Jan izmai elsimultak, a törzsén, a karján és lábán lévő hús elveszítette határozott rajzolatát, és asszonyossá vált. Meg színtelenné. Nem csoda, hogy Lady Jane kezdte leveszíteni az érdeklődését iránta. A vad – sőt már-már veszélyes – kinézetű amazon, akit az élvezetektől megcsömörlött Lady Jane hat hónapja még olyannyira izgatónak talált, már a múlté.

Amikor Jan megtudta az amazon szó jelentését – Ceri magyarázta el neki –, inkább mókásnak találta, semmint bántónak. Nem vette rossz néven, hogy a minervaiakat egy szilaj női harcosokból álló mitikus törzshöz hasonlították, még akkor sem, ha ezt gúnynak szánták.

Caspar kedvenc köpenyében bukkant elő a fürdőszobából. A köpeny fekete prémből készült, amelynek irháját nem cserezték ki rendesen, s az orrfacsaró szag a parfümön is áttört.

– Reggeli után máris indulok a vezérlőterembe. Ha velem akarsz jönni, készülj el addig.

– El fogok készülni, uram – mondta a lány, és lehajolt, hogy felszedje köpenyét az ágy lába mellől.

Épp készült, hogy magára kanyarítsa, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Dalwyn, Caspar személyi inasa és egyben testőre, aki egész éjjel szolgálatot teljesített Jan hálószobája előtt. Dalwyn nagydarab, jóképű férfi volt. Caspar odaadó híve lévén, nem titkolta Jan előtt, hogy helyteleníti a herceggel folytatott viszonyát, és noha a lány mindent megtett, hogy a kedvében járjon, a férfi nyílt ellenszenvet mutatott iránta. Ez a reggel sem volt kivétel. A lány mosolya és barátságos üdvözlése mindössze egy mogorva pillantást váltott ki belőle. Mint rendesen, Caspar herceg úgy tett, mint aki semmit sem vesz észre.

Jan sóhajtva nézte, amint az ajtó becsukódik a két férfi mögött. A faliórára pillantott. Van még egy órája, amíg a herceg megreggelizik Lady Jane-nel. Nem érdemes sietni. Leült az ágyra, és megnyomott egy gombot az éjjeliszekrényen. Ceri jelent meg, szinte abban a pillanatban. Mióta a herceg szeretője lett, Jan leggyümölcsözőbb ténykedése az volt, hogy rávette Caspart, adja neki Cerit személyes szolgálónak. Sem Mary Anne, sem Magid herceg nem örült a fejleménynek, de meg kellett hajolniuk Caspar akarata előtt.

Jan jelezte Cerinek, hogy foglaljon helyet az egyik karszékben, majd így szólt:

– Fáradt vagyok.

– A jól végzett munka... – jegyezte meg Ceri szárazon.

– Azt hiszem, ezt nyugodtan állíthatom – mondta Jan. – Szentséges Istenanya, hogy ennek mekkorák a szexuális igényei! Elég kár, hogy olyan fantáziátlan a szeretkezésben.

Ceri egy darabig nézte Jant, aztán bizonytalanul megszólalt:

– Kérdezhetek valami személyeset?

– Ha valaki, akkor te igazán azt kérdezel tőlem, amit akarsz – biztatta Jan mosolyogva. – Mit akarsz tudni?

– Milyen... milyen érzés a herceggel szeretkezni? – kérdezte Ceri komolyan.

– Milyen érzés? – húzta fel Jan a szemöldökét. – Úgy érted, élvezem-e?

– Hát... igen.

Jan vállat vont.

– Nos, érzek valamiféle fizikai örömöt vele, minden ügyetlensége dacára.

– És annak ellenére, hogy férfi?

– Arra vagy kíváncsi, ugye, hogy lehet az, hogy én, a minervai, képes vagyok lefeküdni egy férfival? – kérdezte Jan mosolyogva. – De hát már mondtam neked, nem? A minervai nők nemcsak nőkkel szerelmeskedtek. Sőt, a magamfajta fiatalokat kimondottan bátorították is a férfiakkal való kísérletezésre, hogy ismerős legyen a dolog, amikor eljön a szaporodás ideje.

Ceri a homlokát ráncolta.

– Na igen, de alapvetően a nőket szeretitek, nem? Úgy értem, biztos több élvezetet nyújt Lady Jane-nel való kapcsolatod...?

– Ez igaz. De főleg azért, mert ügyesebb a szexben, mint Caspar, és ehhez semmi köze sincs annak, hogy nő. Igazi, emocionális kielégülést viszont egyiküktől sem kapok. Tény, hogy mindkettőjüket vonzónak találom, annak ellenére, hogy kik ők és mit képviselnek – mert ezt kirekesztem a tudatomból, amikor velük vagyok –, de szeretetet nem érzek irántuk. Szeretni csak téged szeretlek, Ceri.

Ceri arca megrándul.

– Azt hiszem, megegyeztünk, hogy erről többé nem beszélünk.

– Te hoztad elő a szexuális hajlamaim kérdését, nem én – mondta Jan.

Az udvari bemutatás óta Ceri egyszer sem aludt vele. Világosan kinyilvánította, hogy akkori szeretkezésük egyszeri alkalomra szólt. Különleges baráti gesztusnak szánta, de ha rajta múlt, Ceri nem szívesen feküdt le nőkkel. Eltűrte ugyan Jan fizikai érintését – ölelését, sőt még csókjait is –, de semmi többet. És Jant azóta is gyötörte a kielégítetlen vágyakozás.

– Gondold meg, Ceri – könyörgött Jan –, ha két ember szereti egymást, nem számít, hogy milyen neműek! Már pedig én szeretlek téged.

Ceri kényelmetlenül érezte magát.

– Kérlek, Jan, ne beszélj így. Te nem szeretsz engem... Úgy értem, nem vagy szerelmes belém. Egyszerűen csak én vagyok az első igazi barátod, mióta a Lord Pangloss fedélzetére hoztak. Azért gondolod, mert minervai vagy és ráadásul fiatal. Vonzódsz hozzám, ennyi az egész, de ez nem szerelem.

– Azt hiszem, én jobban meg tudom ítélni a saját érzéseimet – mondta Jan határozottan.

– Senki sem tudja igazán megítélni a saját érzéseit – vetette ellen Ceri.

Jan felsóhajtott.

– Milo szokta ilyesmivel elintézni a dolgokat.

Mint rendesen, Ceri most is elkomorult Milo nevének hallatán.

– Ha csakugyan szeretnél, akkor megszívlelnéd a tanácsomat azzal a szörnyeteggel kapcsolatban...

– Ne térj el a tárgytól! – vágta rá Jan.

Nagyon is tisztában volt vele, hogyan érez Ceri Milo iránt. Eszébe jutott, amikor elmesélte neki Milo történet. Ceri nem akart hinni a fülének.

– Azt mondta, hogy a Marsról jött?

– Igen. És nagyon meggyőzően adta elő.

– Csak nem hiszed el neki, hogy marslakó?! – nevette el magát Ceri.

– Én bizony azon sem csodálkoznék, de azt állítja, hogy ember. Azt mondja, van egy telep a Marson, amit még a Génháborúk előtt alapítottak, és ott született.

Ceri a homlokát ráncolta.

– A szóbeszéd szerint csakugyan létezett egy ilyen telep, sőt még űrbéli életterek is, de földi támogatás híján bizonyára már rég elpusztultak.

– Márpedig Milo szerint a marsbéli település még mindig virágzik.

Ceri szkeptikus maradt.

– Na és hogy jutott a Földre, és minek?

– Egy űrhajón érkezett, ami a tengerbe zuhant. De hogy miért jött ide, arról nem beszélt.

Ceri hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

– Na és akkor miért nem adta elő ezt az egész Mars-históriát? Miért hazudta azt, hogy egy másik tengeri élettérből jött?

– Azt mondta, megvolt rá az oka.

– Na látod, ezt elhiszem! Jan, egyszerűen nem értem, hogy lehetsz ennyire hiszékeny! Tudod jól, mekkorát hazudott neked. És erre, tessék, már megint hajlandó vagy hinni neki! Segédkezet nyújtasz neki ahhoz az őrült, sőt egyenesen veszedelmes tervhez, amit a vezérlőtermi gépezetre épít!

– Nincs más választásom, nem érted?! Kénytelen vagyok bízni benne! – erősködött Jan kétségbeesetten. – Azt ígérte, hogy segít bosszút állni a Lord Panglosson! És én nem nyugszom, amíg vissza nem fizetek ezeknek!

– De hisz magad mondtad, hogy amikor végre lehetőséged lett volna elpusztítani a Lord Panglosst, képtelen voltál rászánni magad. Nem mintha ezt zokon venném – gondolhatod! –, de honnan veszed, hogy másodszorra képes lennél rá?

Jan megrázta a fejét.

– Milo nem elpusztítani akarja a Lord Panglosst, hanem a hatalmába keríteni.

– De azt nem árulja el, hogyan?

– Nem – ismerte el Jan. – Még nem.

Ceri lemondó pillantást vetett Janre.

– Kezdem azt hinni, hogy az első benyomásod nem csalt Milóval kapcsolatban. Mármint az, hogy boszorkánymester. Mert amit a józan eszeddel művelt, az tiszta boszorkányság!

A Milóval folytatott legutóbbi beszélgetés óta semmi olyasmi nem történt, ami megváltoztatta volna Ceri véleményét Milóról vagy Jan hozzá fűződő kapcsolatáról, így aztán Jan feladta a további vitát.

– Most rólunk van szó, nem pedig Milóról – mondta Cerinek.

– Már nem – felelte Ceri határozottan. Felállt és így folytatta: – Mire a herceg befejezi a rituális reggelit hőn szeretett anyjával, elvárja, hogy felöltözve és indulásra készen várj reá. Gyere, eresztek vizet a kádba. Amíg fürdesz, hozok valami harapnivalót.

Jan sóhajtva engedelmeskedett.

***

A liftajtó félresiklott, és Caspar herceg belépett a vezérlőterembe. Jan, a kötelező három lépéssel lemaradva, követte őt. Mind a tizenkét mérnök merev vigyázzba vágta magát. Ökölbe szorított jobbjukat tisztelgésre emelték a herceg előtt, aki a vezérlőterem végébe vonult, hogy helyet foglaljon az emelvényen álló trónusán. Jan megállt a trónszék mellett, karját a támlára helyezve, míg Dalwyn a liftajtónál maradt.

– Folytassátok a munkát! – parancsolta Caspar a mérnököknek, mire azok nyomban pihenjbe ereszkedtek, és visszatértek készülékeikhez.

Gorman, a főmérnök, a trónushoz lépett. Apró termetű férfi volt, kifejezéstelen arccal. A szürke egyenruha, bal mellén a Mérnöki Testület fekete emblémájával – a kört átszelő villámmal –, mint rendesen, most is példásan feszült rajta, s nyakában binokuláris távcső függött.

– Minden a tervek szerint halad, felség – jelentette.

– Remek, főmérnök, csak így tovább.

Caspar hangjából világosan érződött az érdeklődés teljes hiánya. Jan tudta, milyen terhesnek érzi a vezérlőtermi szolgálatot. Azzal is tisztában volt, hogy a többi arisztóhoz hasonlóan fogalma sincs a Lord Pangloss működését szabályozó mechanikai rendszerről. A mérnökök nélkül, akik maguk is tudatában voltak nélkülözhetetlenségüknek, teljesen magatehetetlen lett volna.

Gorman meghajolt Caspar előtt.

– Ahogy parancsolod, királyi felség.

Miközben felegyenesedett, pillantása találkozott Janével. A lánynak ismét az volt az érzése, hogy a főmérnök átlát rajta, s minden titkát kiolvassa az agyából. Jan észrevette, milyen árgus szemmel lesi a férfi, valahányszor odaül a Milo fantáziáját fogva tartó készülék elé, hogy „játsszon vele”. Pedig azt remélte, sikerült elterelnie a főmérnök figyelmét egy régen elejtett megjegyzéssel, miszerint örömét leli a képernyőn megjelenő „szép színekben”, miközben a különböző gombokat nyomogatja.

Gorman visszatért a szokásos helyére, közvetlenül a két kormányos mögé. A vezérlőterem tulajdonképpen egy „üveghólyag” volt, amely a hajó hasa alól türemkedett ki. A 360 fokos látószöget mindössze a járdák és a készülékek korlátozták némiképpen.

Jan tudta már, mely részek nyúlnak vissza egészen a hajó megépítésének idejére, s melyek azok, amelyeket az egymást követő mérnökgenerációk módosítottak vagy tettek hozzá. Arra is rájött időközben, hogy minél később került sor a változtatásra, annál primitívebbnek hatott az eredeti készülékhez vagy tartozékhoz képest.

Milót egész felvillanyozta a lány beszámolója az első vezérlőtermi látogatása után.

– Úgy látszik – foglalta össze a látottakat –, hogy az évek során egyre több funkcióját kerülték meg a központi számítógépnek, hogy jobban nyeregben érezzék magukat. Nyilvánvaló azonban, hogy a komputernek még mindig nagy befolyása van a Lord Pangloss működésére. Lehetetlen, hogy egy eleven pilóta minden komputeres támogatás nélkül el tudjon vezetni egy ilyen hatalmas hajót. A hajó egyensúlyának puszta fenntartásához is eleve tíz emberi pilóta együttműködése kellene. A komputer folytonosan korrigálja a hajtóműveket, az egyes cellák gázhőmérsékletét, a stabilizáló- és emelőlapokat...

– Bandalához közeledünk – jelentette ki Gorman. – Pontosan öt perc múlva érünk fölé.

Jan lebámult az ívelt, átlátszó falon. A léghajó változatos, meredek hegyi táj fölött repült. A hegyoldalak egy részét sűrű erdő borította, de a penész már ebben a magasságban is kezdett eluralkodni a vidéken. Holott a penész, így tanulta Jan, leginkább a tengerszinthez közel és magas hőmérsékleten érezte jól magát.

Bandala egy kizárólag feketék által lakott állam maradványa volt. Akárcsak Minerva, ez is eredeti méretének töredékére zsugorodott, de amattól eltérően nem gabonát és más élelmiszert termelt, hanem fémet és faárukat. Összehúzódott határain belülre esett egy vasércbánya, valamint több kohó és kisebb üzem. Az utóbbiak korlátozott választékban ugyan, de különböző fém- és fatárgyak előállítását tették lehetővé.

Jan érdeklődéssel figyelte az épületekkel zsúfolt széles völgy látványát. Bandala sokkal nagyobb volt, mint Minerva, nemcsak terület, de épületszám tekintetében is. Némelyiken hosszú kémény meredezett, amelyből magasra szállt a füst. Akárcsak Minervában, itt is minden talpalatnyi földön zöldségtermesztés folyt. Jan tudta, hogy a Lord Pangloss és Bandala közötti tradicionális szerződés értelmében az Égi Úr gabonával látta el a bandalaiakat, minthogy ezek réges-rég elveszítették már távoli szántóföldjeiket.

Azt is tudta, hogy a bandalaiak nagyon elégedetlenkednek a sovány gabonaellátmány miatt, amit az Égi Úr utoljára náluk hagyott, de az égi harcosok kijelentették, hogy mindössze ennyi jut, és ebben nem is hazudtak. Nem Minerva volt az egyetlen élelmiszer-előállító közösség, amit a Lord Pangloss újabban elveszített. Két másikat teljesen ellepett a penész az elmúlt év során, ennélfogva az Égi Úr gabonatartalékai drasztikusan megcsappantak.

– Engedelmeddel, felség, megállítom a hajót, és hallótávolságra ereszkedem – mondta Gorman a hercegnek.

Caspar bólintott, mire Gorman kurtán parancsot osztott a kormányosoknak, aki erre hirtelen berántottak négy hosszú kart. Jan érezte, hogy a padló enyhén vibrálni kezd alatta, és hallotta a hátramenetbe kapcsolt hajtóművek tiltakozását, amint a mérföldnyi hosszúságú léghajó mozdulatlanságba merevedett a völgy felett. Jan tudta, hogy a hajtóművek egy része addig fog forogni ide-oda, míg a hajó szilárdan a helyén nem marad, akármekkora is a szél.

További kurta parancsok sora Gormantól, amit a kormányosok újabb műveletei követtek a húzókarokkal. A padló ismét megremegett, és a Lord Pangloss egyre lejjebb ereszkedett. Körülbelül ezer lábnyit süllyedt, amikor Gorman megálljt parancsolt.

– Bekapcsolni! – adta ki ezután a főmérnök az újabb utasítást. Egy másik mérnök megnyomott egy gombot az előtte lévő konzolon, mire „Lord Pangloss” bömbölni kezdett.

Jan tudta már, hogy ez nem az utolsó létező Lord Pangloss hangja. A hang tulajdonosát, aki régen meghalt már, egyszerűen azért választották ki erre a célra, mert imponálóan mély orgánuma volt. Rég elhangzott szavait egy gép őrizte meg magában.

– Úgy képzeld el, mint egyfajta visszhangcsapdát – világosította fel egyszer Milo, megkísérelvén elmagyarázni az elv lényegét.

Akármi volt is azonban a működés alapja, a gépezet a pusztulás nyilvánvaló jeleit mutatta. „Lord Pangloss” hangját egyre több sziszegés és recsegés kísérte.

A beszéd véget ért. A völgy közepén füst szállt fel egy üres térről: a behódolás jelképe. A léghajó ismét ereszkedni kezdett. Aztán Jan észrevette, hogy Gorman a helyetteseivel tárgyal. A főmérnök lefelé mutatott. Jan odanézett, de semmi rendkívülit nem látott. Tanácstalanul nézett Casparra, de a herceg elmélyülten fényesítgette nagy rubintköves gyűrűjét a nadrágja szárán.

– Királyi felség... – fordult Gorman a herceghez. – Valami nincs rendben...

– Hogy érted ezt? – kérdezte Caspar unottan.

– Látod, uram? – mutatott lefelé a főmérnök. – Ott az a három nagy építmény. Biztos vagyok benne, hogy a legutóbbi látogatásunkkor még nem álltak ott.

– Csak nem azokra a víztartályokra gondolsz? De hát azok mindig is ott voltak – méltatlankodott Caspar.

– Azelőtt kettő volt belőlük, most pedig öt – erősködött Gorman. – És a három új sokkal magasabb, mint a többi. Az új tárolók együttes kapacitása lényegesen meghaladja a bandalaiak tényleges vízigényét.

Jan látta, hogy a Gorman aggodalmát kiváltó tárgyak nagy, hengeres faépítmények, magasan a völgy oldalában.

Caspar homlokráncolva tanulmányozta őket egy darabig, aztán ingerülten kifakadt:

– Jaj, Gorman! Ezek szerint a földigiliszták fölösleges víztornyokat építettek maguknak. És akkor mi van? Miért zavar ez?!

– Nem tudom, felség – vallotta be Gorman. – De a minervai események után úgy vélem, hogy a mostani... ööö... rendkívüli időkben különösen óvatosnak kell lennünk. – Gorman éles pillantást vetett Janre, majd így folytatta. – Azt hiszem, biztonságosabb magasságba kellene emelkednünk, amíg nem késő.

Caspar hangosan szívogatta rubinköves gyűrűjét. Utálta, ha döntenie kellett valamiben. És az irányítóteremben sem szívesen maradt tovább, mint ameddig feltétlenül kellett. Ugyanakkor sem lett volna bölcs dolog figyelmen kívül hagynia Gorman tanácsát...

– Rendben van, Gorman – egyezett bele Caspar ingerülten. – Tégy, ahogy jónak látod. De ha a késedelem hiábavalónak bizonyul, igencsak elégedetlen leszek veled.

– Köszönöm, felség – mondta Gorman rezzenéstelen arccal.

Megfordult, és kiadta a parancsot a kormányosoknak. A hajtóművek hangja felerősödött. A Lord Pangloss süllyedésének üteme lelassult. Jan látta, hogy a környező hegyek csúcsa egy szintbe került a vezérlőteremmel.

– Felszállni! Gyorsan! – parancsolta Gorman, de elkésett vele.

A három új víztároló virág módjára kifeslett, s víz helyett valami egészen más tárult Jan szeme elé.

 

Tizenhetedik fejezet

– Minden egység harcállásba! – kiabálta Gorman a mikrofonba, amely a léghajó összes hangszórójával összeköttetésben állt. – Megtámadtak bennünket!

– Mik ezek? – A herceg tágra nyílt szemmel figyelte a három sebesen közeledő tárgyat.

– Ballonok – közölte Gorman. – Hőlégballonok. Méghozzá átkozottul nagyok.

Két ballon a Lord Pangloss bal oldala felé emelkedett, a harmadik jobb felől. A „víztartályok” igazából vékony faszerkezetek voltak, amelyek a ballonok álcázását szolgálták. Jan az utóbbiak magasságát mindenestől nyolcvan lábra becsülte. A ballonok már elérték a léghajó alsó felét, s a lány világosan ki tudta venni a részleteiket. Mindegyikről egy-egy nagy faketrec lógott, tele emberekkel, kötelekkel, ládákkal és egyéb tárgyakkal, amelyek valószínűleg fegyverek lehettek. A ketrecek közepén egy-egy óriási menece állt, amelybe a férfiak lázas igyekezettel fa- és széndarabokat tömködtek. A kemence kéménye egyenest a fölébe tornyosuló ballon nyitott szájába torkollott.

– Ágyúzzátok le őket! – pattant fel a herceg dühtől vörösödő homlokkal. – Lesöpörni őket az égről! Nincs joguk feljönni ide! Szembeszegültek az Égi Urak első törvényével!

– Túl gyorsan mozognak az ágyúhoz képest – vetette ellen Gorman, ami igaz is volt. A három ballon sokkal gyorsabban emelkedett, mint a Lord Pangloss, és a vezérlőteremben tartózkodók már-már szem elől tévesztették őket. Gorman ismét a mikrofonhoz hajolt.

– Minden lövészegységnek! Tüzelj!

Jan ebben a pillanatban meghallotta a puskák ropogását. Látta, amint egy férfi megtántorodik az egyik faketrecben. A többiek, amennyire tudtak, fedezékbe vonultak. Jan füstfoszlányokat fedezett a ketrec oldalán. A bandalaiak visszalőttek, ám ekkor elkezdődtek a fényvillanások. A Lord Pangloss automatikus védelmi rendszerét úgy tervezték, hogy minden veszélyes tárgyat elpusztítson, még az olyan aprókat is, mint egy puskagolyó.

– Nem tudunk gyorsabban emelkedni? – kiáltotta türelmetlenül a herceg.

A három ballon kiúszott a látómezőből. A puskaropogás folytatódott.

– Mire készülhetnek ezek az ostoba földigiliszták, Gorman? – bosszankodott a herceg.

– Még nem tudom – vallotta be Gorman. Jan sohasem látta még ilyen gondterheltnek a főmérnököt. Arra gondolt, hogy biztos tehetetlennek érzi magát, mert nem tudja, mi folyik odakint. Az Égi Urak a talaj szintjén zajló események kezelésére rendezkedtek be. Gorman és emberei egyszerűen nem voltak felkészülve a föntről leselkedő veszély elhárítására. És a hangszórórendszer sem segített rajtuk. Gorman ugyan kiosztotta a parancsait a hajó többi részének, de a kommunikáció egyoldalúsága miatt nem tudhatta, végrehajtják-e azokat. Az eredeti rendszer, karbantartás híján, már réges-rég tönkrement. Egyetlen módja maradt annak, hogy hírt vigyenek a vezérlőterembe, mégpedig az, ha szó szerint viszik. És mire a hírvivő megérkezik, a bandalaiak kétségkívül végrehajtják a tervüket, bármi legyen is az.

– Felség, ki kéne adni a „teljes sebességgel előre” parancsot. Túlságosan veszélyes továbbra is itt maradnunk – fordult Gorman a herceghez.

– Micsoda?! – döbbent meg a herceg. – Úgy érted, hogy meneküljünk? Szó sem lehet róla, Gorman! A Lord Pangloss sohasem fog megfutamodni egy marék földigilisztától...

– Tekintsd átmeneti visszavonulásnak, felség – próbálkozott újra Gorman kínos formalitással. – Mihelyt biztonságos magasságba kerülünk, visszatérünk, és megbüntetjük a bandalaiakat.

– Nem! – csattant fel Caspar dühtől rekedt hangon. – Az Égi Úr sohasem fog...

Caspar hangját hatalmas robbanás nyelte el. Néhányan a mérnökök közül ijedten felkiáltottak, mert a padló ide-oda dülöngélt alattuk. Aztán Jan észrevette, hogy a léghajó jobb oldalán roncsok hullanak az égből. Égő és elüszkösödött fatörmelék... kötéldarabok... megfeketedett tárgyak, amelyekben Jan emberi testrészeket vélt felismerni. Aztán, jóval lassabban, az egyik hőlégballon égve tekergőző vászonburka következett. Úgy szállt lefelé csapongva a felhasadt hólyag, mint valami hatalmas, lángoló pillangó.

A mérnökök éljeneztek. A herceg diadalmas vigyorral fordult Gormanhoz.

– Látod, Gorman! Ennyit a földi férgekről! Azt mondtad, nem érünk semmit az ágyúval, és tessék!

Gorman még mindig a lefelé hulló ballonvásznat bámulta komoran.

– Felség, egy gránát nem okozhatott ekkora robbanást. Egyetlen magyarázat lehetséges, az, hogy a bandalaiak robbanószert hoztak fel magukkal. Márpedig ez azt jelenti, hogy a másik kettő ugyanúgy van felszerelve. Ismétlem, felség, azonnal el kell hagynunk ezt a helyet.

Caspar herceg arcáról lefagyott a diadalmas kifejezés.

– Gondolod, hogy a bandalaiak kárt tudnak tenni bennünk?

– Igen, felség. Engedd meg, hogy kiadjam a „teljes sebességgel előre” parancsot.

Caspar szorult helyzetében pár pillanatig az alsó ajkát rágta, aztán bólintott.

– Rendben van Gorman, de a tied minden felelősség.

– Teljes sebességgel előre! – reccsent Gorman a kormányosokra.

Azok mindenféle karokat húzkodtak, látszólag teljes összevisszaságban. A vezérlőterem belerázkódott, ahogy a Lord Pangloss hajtóművei irányt váltottak, és elkezdték előrefelé lökni a mérföldnyi hajótestet.

Aztán újabb robbanás hallatszott. Néhány másodperc múlva a padló ismét dőlni kezdett alattuk, de ezúttal olyannyira, hogy több mérnök is elvesztette az egyensúlyát. Jan maga is elesett volna, ha nem kapaszkodik meg a trónus támlájában. Caspar nem volt ilyen szerencsés. Lerepült az emelvényről, és négykézláb ért földet Gorman mögött. Miközben Gorman felsegítette, az egyik mérnök felordított:

– Uram, süllyedünk! A műszerek szerint a hetes számú cella súlyosan megsérült!

A herceg elfehéredett arccal támaszkodott Gormanra.

– Te jó ég, fölrobbantottak bennünket! – jajveszékelte. – Kigyulladtunk!

– Felség, a hetes számú cella héliumot tartalmaz! Pontosabban tartalmazott...

Gyorsan megpróbált kiszabadulni a herceg görcsös markolásából.

– Mindenki őrizze meg a hidegvérét! – üvöltötte, leginkább a hercegnek szánva a szavait. – Milyen gyors a süllyedés?

– Valamivel több, mint egy láb másodpercenként – kiáltott vissza a mérnök, aki a magasságjelzők sorát ellenőrizte. – Hetven láb percenként.

– Uram! – szólt közbe az egyik kormányos. – Ha ezzel a sebességgel süllyedünk, beleütközünk az előttünk húzódó hegyvonulatba.

– Gorman, csinálj már valamit! – siránkozott a herceg, még mindig a főmérnök karját markolászva. – Parancsolom, hogy csinálj valamit!

És Gorman csinált. Akkorát lökött a hercegen, hogy az hanyatt vágódott a padlón. Caspar első reakciója az elképedés volt, de vonásai hamarosan a leplezetlen düh kifejezőjévé váltak.

– Öld meg! – rivallt rá Caspar Dalwynra, aki már indult is Gorman felé, hogy a parancsot teljesítse. – Kezet merészelt emelni rám!

Dalwyn torkon ragadta Gormant, de szemlátomást elbizonytalanodott a dolgában. Kérdő tekintettel nézett urára.

– Öld meg! – üvöltötte ismét Caspar, talpra kecmeregve. – Különben én magam végzek vele – húzta elő díszkardját.

A vezérlőteremben bizarr némajelenet bontakozott ki. Mindenki dermedten állt, kivéve a herceget, aki kivont karddal közeledett Gorman felé. Aztán Jan észrevette, hogy Gorman könyörgő pillantást küld felé...

Azonnal felfogta, mit akar a férfi, s egy pillanatnyi habozás után előlépett, és a hercegre kiáltott.

– Uram, ne öld meg! Egyelőre még szükségünk van rá!

A herceg arcán a bosszúszomj iszonyú maszkjával, Jan felé fordult.

– Micsoda?! – csattant fel. – Mit zagyválsz össze, te lány?! Ez a mocsok rám támadt! Meg kell halnia!

Jan közelebb lépett a herceghez, majd a férfi arcát a tenyere közé fogva könyörögni kezdett neki.

– Parancsolóm, hallgass meg, kérlek. Tudom, hogy meg kell lakolnia, de ne most büntesd meg, könyörgök. A Lord Pangloss súlyos helyzetbe került. Csak te és a főmérnök közösen tudjátok megmenteni. Engedélyezned kell, hogy folytassa a munkáját, mégpedig gyorsan. Minden másodperc számít, uram! Oda nézz!

Jan a menetirány felé fordította a herceg arcát. A hegyvonulat már veszélyesen közelre lopakodott.

Caspar egy hosszú és feszült pillanatig a hegyeket nézte, aztán visszalökte kardját a hüvelyébe.

– Engedd el, Dalwyn. Gorman, cselekedjék belátása szerint.

Dalwyn elengedte Gormant. A főmérnök mindössze annyi szünetet tartott, amíg a nyakát megdörzsölte, majd nyugodtan így szólt:

– Kormányosok, hajtóműveket hátramenetbe kapcsolni, aztán teljes erővel föl!

***

– Na és utána? Szeretett uralkodónk kivégeztette? – kérdezte Milo vidáman.

– Nem. Lady Jane lebeszélte róla, hogy ilyen drasztikus eszközhöz folyamodjék. Ehelyett felfüggesztették a szolgálatból, és szobafogságra ítélték. Hallottam, hogy lesz valami tárgyalás is, de túl fontos nekik Gorman ahhoz, hogy megöljék, vagy akár túl sokáig távol tartsák a vezérlőteremtől.

– Rájuk is szükségük volt az arisztóknak, és látod, mégis mit csináltak velük... – Milo a fekete füstoszlopra mutatott, amely még mindig ott gomolygott Bandala távoli völgye felett.

– Sokáig vitatkoztak, mielőtt eldöntötték, hogy lebombázzák őket – mesélt tovább a lány. – Megint csak Lady Jane volt az, aki észérvekkel állt elő, de leszavazták. Sok arisztón kitört a hisztéria... nem hallgattak rá.

– Szóval, elpusztították az egyetlen települést egyre zsugorodó birodalmukban, amely fémmel látta el őket, a puskaporról nem is beszélve – nevetett Milo. – Az effajta gondolkodás hamar véget vet a nagy birodalmaknak.

– Mondtam már, hogy meg voltak ijedve – ismételte Jan. Fázósan ölelte körül magát a karjával. Hideg volt odakint a kis megfigyelőfedélzeten, szokásos találkozóhelyükön, s a vékony öltözék nem nyújtott elég védelmet a lánynak. – Alighanem még jobban féltek, mint amikor mi támadtuk meg őket. Mi legalább semmi kárt nem okoztunk a hajójukban. Bezzeg a bandalaiak!

– Az biztos! – helyeselt Milo csaknem ujjongva. – Még én is aggódtam egy kicsit, hogy mi lesz a vége.

Jan később többet tudott meg az eseményekről, s akkor döbbent csak rá igazán, mennyire borotvaélen táncoltak. Gorman ráhibázott, hogy a három ballon nagy mennyiségű robbanószert vitt fel. Egy szerencsés lövés eltalálta ugyan az egyik ballon lőszerszállítmányát, s az fel is robbant, de a másik kettőnek sikerült a Lord Pangloss fölé szállnia, ahonnan nagy horgonyokat eresztettek a léghajó burkolatára. Mindkét horgonyon egy-egy ember kucorgott, s ez megóvta őket az automata lézerektől.

A vasmacskák megkapaszkodtak a burkolatban, és a bandalaiak – kötelek segítségével – behúzták ballonjaikat a léghajó tetejére. Ezzel egyidejűleg megszüntették a meleg levegő betáplálását is, hogy csökkentsék a felhajtóerőt.

Körülbelül tíz férfi szorongott mindkét ketrecben. Az egyik csapat nem sokkal élte túl a leszállást, minthogy egy égi harcosokból álló nagyobb különítmény közelében landolt. A másik társaság szerencsésebb volt, mert a feljáró nyílásától messze érte el a burkot. Mire az égi harcosok odaértek, sikerült felrobbantaniuk a magukkal vitt puskaport, tátongó lyukat szakítva a burkolatba. Ráadásul az egyik gázcella is megsérült – az is lehet, hogy végérvényesen –, s a pótolhatatlan hélium kiszökött az atmoszférába. Ha a robbanás véletlenül valamelyik hidrogéntöltésű cella fölött következett volna be, akkor ez, természetesen, megpecsételte volna a Lord Pangloss sorsát. A léghajó már így is súlyos sérülést szenvedett, s ha sikertelennek bizonyul a hetes számú cella feltöltése hidrogénnel, akkor hosszú időre üzemképtelenné válhat. Pillanatnyilag a Lord Pangloss még mindig bal felé húzott, és nem tudott ezer lábnál magasabbra emelkedni.

Milo felsóhajtott.

– És ebben a nagy kavarodásban elmulasztottál egy tökéletes lehetőséget. Nem próbáltad ki az új karaktersorozatot, amit a terminálra megadtam neked!

Jan csodálkozva nézett a férfira.

– Kavarodásban? Azt hittem, menten lezuhanunk. És ha Gorman nincs ott, akkor ez be is következett volna. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy a drágalátos fénydobozoddal foglalkozzam!

– Hányszor mondjam még: ez az én „fénydobozom” az a kulcs, amelyik a hatalomhoz vezető ajtót megnyitja előttünk. Azután is megpróbálhattad volna, hogy lefújták a riadót. Amíg azon ment a vita, hogy lebombázzák-e a bandalaiakat vagy sem.

– Túlságosan elfoglalt a herceg lecsillapítása. Még mindig azt hajtogatta, hogy Gormant ki kell végezni. De ne aggódj, legközelebb kipróbálom. Most, hogy Gormant kikapcsolták egy időre, könnyebb dolgom lesz. Ő az egyetlen, aki folyton figyelt, amikor a fénydobozzal játszottam. Biztos vagyok benne, hogy gyanít valamit.

– Ha jól értem, megmentetted az életét. Még ha megkapja is a régi beosztását, akkor is máshogy fog viselkedni veled.

– Kétlem. Hidegfejű, akárcsak te. A saját titkos indítékai vezérlik, és nem hagyja, hogy az érzések megzavarják. Éppen olyan, mint te!

Milo elnevette magát, s átkarolta a lány fedetlen vállát.

– Hogy vádolhatsz hidegséggel?! Hisz tudod, hogy érzek irántad!

Jan elhúzódott a férfitól.

– Hagyjál! Igen, tudom hogy érzel irántam. Először a szexhez kellettem neked, most pedig valami egészen másra használsz fel. De mihelyt nem lesz szükséged rám, semmit sem fogok jelenteni számodra.

– Minden emberi kapcsolat a szükségleteken alapul, vagyis önzésen. Ugyanígy van ez az emberi érzelmekkel is. Önzés, egyenlő, életben maradás. Aki mást gondol, az a romantikus önámítás áldozata.

– Ezek szerint elismered, hogy mihelyt nem lesz rám szükséged, eldobsz, mint egy kifacsart citromot? – kérdezte a lány fagyosan.

A férfi elmosolyodott.

– Jan, el sem tudom képzelni, hogy egyszer ne legyen rád szükségem.

– Biztos vagyok benne, hogy hosszú életed során sok nő hallotta már tőled ugyanezeket a szavakat. És hol vannak azok a nők, kérdezem én? Elfelejtetted őket. Felőled meg is halhattak azóta.

Milo megbántottnak látszott.

– Jan, ijesztő gyorsasággal ragad rád a cinizmus!

– Volt kitől tanulnom! Most pedig mennem kell. A herceg egyik kedvenc műsorát fogja bemutatni a bennfenteseknek, és azt akarja, hogy én is ott legyek.

– Képesek egy régi filmmel tölteni a mai estét?! – lepődött meg Milo. – Azok után, ami történt, és amilyen állapotba a Lord Pangloss került?

– Épp azért. Amilyen gyorsan csak lehet, vissza akarnak térni a maguk kényelmes, elszigetelt világába. Szeretnének úgy tenni, mintha a mai nap eseményei meg sem történtek volna.

De hiába tudta mindezt, Jan mégis igen különlegesnek találta a légkört a herceg aznap esti vetítéspartiján. Senki sem említette a bandalaiak csaknem sikeres támadását, senki sem beszélt arról, mi lesz, ha a Lord Panglosst nem lehet megjavítani. Ehelyett apró-cseprő dolgokról fecsegtek, tréfálkoztak és erőltetetten nevetgéltek. Úgy tettek, mintha minden ugyanolyan lett volna, mint máskor. Ámbár az is lehet, gondolta Jan, hogy maguk is elhiszik a dolgot.

Miután a sokféle finom ételt bekebelezték és az italból is jócskán fogyasztottak, az arisztók letelepedtek a szőrmével borított székekbe, szemben a fallal, amely úgy festett, mintha fekete üvegből készült volna. Jan a herceg mellé ült. Caspar a lány combjára csúsztatta a kezét, és simogatni kezdte a köntösön át. Jan érezte, hogy a herceget szexuális izgalom keríti hatalmába, amit a megrázó események egyik újabb megnyilvánulásának tulajdonított. Arra gondolt, hogy biztos nagyon aktív lesz az ágyban aznap éjszaka.

A fények kialudtak, s az üvegfal eltűnt. A műsor elkezdődött.

Amikor Jan először látott ilyet, mélyen megrendült, nem kis mulatságot okozva a hercegnek és barátainak. Döbbenten figyelte, amint az üvegfal hirtelen átjáróvá változik, amely egy másik világ közepébe vezet – olyan világba, amely valóságosabbnak hatott a sajátjánál, ahol a színek gazdagabbak voltak, az emberek szebbek és nagyobbak. Elakadt a lélegzete a rémülettől, s a herceg karjába markolva felkiáltott:

– Mi történik itt?!

Caspar csak somolygott, és leintette a lányt, hogy maradjon csendben.

– Figyelj és szórakozz! Csak egy műsor az egész.

Így aztán Jan fegyelmezetten ülve maradt, és a felkavaró látványra meredt, amely a negyedik fal helyén támadt nyílásban tárult elébe. Emberi arcokat látott, amelyek hirtelen óriásira nőttek; szédítő repülést a különös tájak felett és egy színes fényekben úszó nagyváros üvegtornyai között; rettenetes erejű fegyverekkel küzdő embercsoportokat; fémből készült szörnyeket, amelyek ember módjára beszéltek... Mire véget ért az egész, úgy érezte, hogy szétrobban a feje a hihetetlen dolgok kavalkádjától, amit látott.

Másnap Jan alig győzte kivárni, hogy beszélhessen Milóval, és magyarázatot kapjon tőle a jelenségre, amelynek szemtanúja volt.

– Egyszerű holografikus film – kezdte a férfi. – az „üvegfal” háromdimenziós képeket vetít. Száz százalékig élethű, úgyhogy nem csodálom, ha felkavart.

A lány megkérdezte, honnan jönnek a képek.

– Szalagon tárolják őket, de ne kérdezd tőlem, hogyan. Valószínűleg a huszonegyedik század elejéről való az egész. Miről szólt a film?

Jan nem fogta fel, hogy a „műsor” valamiféle történetet tartalmazott. Ő csak az összefüggéstelen képek sorát látta, amelyek együttesen nagy káoszt alkottak. Aztán Milo megkérdezte, milyen ruhát viseltek az emberek.

– Egészen úgy öltöztek, mint az arisztók... Ja, igen, és folyton énekeltek.

– Énekeltek? – kérdezte Milo nevetve. – Akkor tudom már, mikor forgatták. A huszonegyedik század közepén. Egy hosszú, zenés fantáziasorozat valamelyik részét láthattad. A sorozat hihetetlenül népszerű volt egy időben, ámbár én sohasem voltam képes felfogni, miért. Banális szemétnek tartottam az egészet. Ettől függetlenül, az arisztók elődei nagyon lelkesedtek érte. Nem lennék meglepve, ha a saját öltözködésüket is a sorozat alapján mintázták volna meg. Ez megmagyarázná, miért járnak mindig olyan fura jelmezekben.

Milo roppant mulatságosnak találta ezt a lehetőséget, és sokáig nevetett rajta, de Jan továbbra is értetlenül nézett rá.

– Nem értem – makacskodott. – Azok a képek a Génháborúk előttről valók? Csakugyan léteztek olyan hatalmas üvegvárosok a többi világban?

– Attól tartok, hogy nem. A filmnek semmi köze sincs a valósághoz, Jan. Az egész csak fantázia. Ahogy mondtam, egy sorozat része. Egy sorozaté, amely a soha, de soha be nem következő jövőben játszódik, és egy pszeudo-középkori birodalomról szól, amely a Galaktika felett uralkodik.

– Értem – mondta Jan. Kissé csalódottnak látszott. – De olyan valóságosnak tűnt az egész. Hogy csinálták? És honnan származtak azok a gyönyörű emberek? És amikor énekeltek, olyan gyönyörűen csengett a hangjuk is...

– Azok az emberek sohasem léteztek, Jan. Az üvegvárosokkal, meg az összes többivel együtt, amit láttál, egy komputer rajzolta meg őket. Úgy képzeld el a szereplőket, mint egy-egy hihetetlenül realisztikus festményt... Olyan festményt, amely mozogni és beszélni is tud...

Jan akkor egy szavát sem hitte el Milónak, és még most is, amikor már vagy harmincadjára nézte végig ugyanazt a műsort, nehezen tudta elfogadni, hogy ezek a gyönyörű emberek sohasem éltek és lélegeztek, csupán egy ősrégi agy termékei.

Ettől függetlenül, normális körülmények között, szívesen elnézegette a műsort – most már a „cselekményt” is képes volt kihámozni belőle –, de ma este képtelen volt a látványra koncentrálni. Folyton Milo utolsó szavai jártak az eszében. „Igyekezned kell azzal a komputerterminállal. Az az érzésem, hogy kezdünk kifutni az időből. Általában véve nem hiszek az ómenekben, de a mai majdnem-katasztrófa egyfajta figyelmeztetésnek tűnik nekem, hogy a Lord Pangloss napjai meg vannak számlálva.”

Jan tudta, mire gondol a férfi. Osztozott Milo előérzetében, hogy mostantól kezdve minden nap ajándékszámba megy a Lord Pangloss utasai számára.

Ez az előérzet egy héttel később teljesen megalapozottnak bizonyult. Akkor történt, hogy a Lord Pangloss találkozott az Illatos Szellővel.

 

Tizennyolcadik fejezet

Bonyolult manőver vette kezdetét. A Lord Pangloss a tófelszín közvetlen közelében lebegett, készen arra, hogy nagy mennyiségű friss vizet szippantson fel belőle. A víz – melynek szivattyúzása máris elkezdődött egy hosszú, nehezékekkel ellátott tömlőn át – nemcsak a normális készletek kiegészítésére kellett, hanem a hidrogén előállítása miatt is. A hetes számú cellát remélhetőleg sikerült kijavítani, s most a léghajó elektrolizáló üzemén volt a sor, hogy a megtöltéséhez szükséges hatalmas gázmennyiséget előállítsa.

Ez a fajta manőver azért kényes, mert a léghajó egyre nehezebbé válik a víz bepumpálása közben, s emiatt folyamatosan emelni kell a gázcellák hőmérsékletét, hogy nagyobb felhajtóerőt érjenek el. Tekintettel a művelet bonyolultságára, Gorman átmenetileg felmentést kapott a szobafogság alól, hogy el tudja látni a munkálatok felügyeletét. Ennek köszönhetően a légkör igen feszült volt a vezérlőteremben, ami tökéletes lehetőséget nyújtott Jan számára, hogy ismét próbálkozzék a komputerterminállal. Milo újabb permutációkat készített számára az úgynevezett „hozzáférési kód”-ból, úgyhogy Jannek eléggé nehezére esett fejben tartani az egészet.

A lány annyira elmerült a gombok nyomogatásában, hogy először fel sem tűnt neki, hogy valami nincs rendjén. Akkor ébredt csak rá, hogy vészhelyzetben vannak, amikor Caspar Gorman nevét kiáltotta. Egészen addig a herceg úgy tett, mintha a főmérnök ott sem lenne. Jan felnézett a reménytelenül üres képernyőről, és látta, hogy mindenki a bal oldali ablakokon át bámul kifelé. És akkor ő is észrevette..

Néhány pillanatig azt hitte, hogy a gömb alakú tárgy újabb hőlégballon, de aztán rájött, hogy a velük azonos magasságban, egyenest feléjük tartó valami egy másik léghajó.

Másik léghajó?

Jan kivételével mindenki egyszerre kezdett el beszélni. A hangzavaron át jól hallhatta Caspar értetlen kiáltását:

– Hogy létezik ez, Gorman? Hogy lehettek képesek ezek a földi férgek egy léghajó megépítésére?!

– Nem hiszem, hogy ennek bármi köze volna a földi férgekhez, felség – válaszolta Gorman, miközben a közeledő léghajót tanulmányozta binokuláris távcsövével. – Ez egy másik Égi Úr.

Caspar kidülledt szemmel állt, mint akit váratlanul farba billentettek. Jan úgy vette észre, hogy megdöbbenésével nincs egyedül.

– De hát ez lehetetlen! – bökte ki Caspar nagy nehezen.

Gorman rá se hederített.

– Szivattyúzó brigád, műveletet abbahagyni, tömlőt fel! – szólt a mikrofonba. Aztán rögtön folytatta: – Kormányosok, indulás! Nem várjuk meg a tömlő visszatekerését...

Jan ismét a közeledő Égi Úrra nézett. Már sokkal nagyobbnak látszott, s a lány úgy két mérföldnyire becsülte a távolságot a két léghajó között. Már a részleteket is ki tudta venni a feléje néző kerek hajóorron. Az alsó részét rikító színűre mázolták, és a Lord Panglosshoz hasonlóan ennek is hatalmas szemet festettek az oldalára.

– Teljes sebességgel előre! – adta ki Gorman a parancsot.

Jannek meg kellett kapaszkodnia a trónus támlájában, mert a Lord Pangloss máris nekirugaszkodott meredeken ívelő pályájának.

– Minden egység harcállásba! – üvöltötte Gorman a mikrofonba.

Jan hallotta, amint a főmérnök felerősített hangja felbődül a Lord Pangloss többi részében. Csaknem ezzel egyidejűleg felhangzottak a szirénák és a vészcsengők is.

– De hát mi keresnivalója van egy másik Égi Úrnak a mi területünkön? – kiáltotta a herceg.

Gorman nem vett róla tudomást, Megint a behatolót leste a távcsövén keresztül.

– Semmi kétség, a Lord Matamoros az.

Jan tudta, hogy a Lord Matamoros területe közvetlenül határos a Lord Panglosséval.

– Miért nem fordulunk meg, Gorman – követelte a herceg –, hogy megtámadjuk a behatolót?

Gorman leeresztette távcsövét és Casparra nézett.

– Óvatosságra intelek, felség. A behatoló fölényben van velünk szemben, és a közeledéséből ítélve, határozott támadási szándékot mutat.

– Akkor meg miért nem mi támadjuk meg őt? – kiáltotta a herceg ingerülten. – Gorman, parancsolom, hogy forduljunk meg, és támadjuk meg a behatolót!

Jan látta, hogy egy izom vibrálni kezd Gorman arcán, és arra számított, hogy ez egy héttel korábbi események megismétlődnek. De Gorman megőrizte önuralmát, és óvatosan tudakolta:

– Felség, pontosan hogy gondolod a behatoló megtámadását?

A herceg bambán nézett.

– Hogyhogy hogy gondolom?! Hát egyszerűen közelebb megyünk, és tüzet nyi... – Elhallgatott. A felismerés pislákolni kezdett a szemében.

Gorman bólintott.

– Hát ez az! A lézerei azonnal megállítják minden gránátunkat és lövedékünket!

– De hát... – tiltakozott Caspar a problémán rágódva.

Gorman türelmesen várt. Amikor világossá vált számára, hogy a herceg semmiféle bölcs tanáccsal nem fog előrukkolni, így szólt:

– Nincs semmi, amivel kárt tehetnénk a behatolóban.

Jan, aki kérdezés nélkül sohasem szólalt meg a vezérlőteremben, most úgy látta, hogy a rendkívüli körülmények indokolttá teszik a szabály megszegését.

– Főmérnök – kezdte megfontoltan. – Ahogy mi nem tudjuk a behatolót eltalálni, úgy ő sem képes minket.

Caspar a lány felé kapta a fejét.

– Ez az! – csapott le az ötletre. – Igaza van az amazonnak! – Gormanhoz fordult: – Hát akkor mi okunk a menekülésre?!

Gorman, mielőtt válaszolt volna, Janre tekintett.

– Lehet, hogy semmi. De az önbizalmuk arra int, hogy ne legyek benne biztos. Előfordulhat, hogy kifejlesztettek valami számunkra ismeretlen módszert a többi Égi Úr megtámadására.

Mindannyian a behatolóra pillantottak, amely most a Lord Pangloss vége felől „nézett vissza” rájuk. Éppen megfordult, hogy az üldözésükre induljon. Jan látta, hogy az élénk színezés a behatoló egész oldalára kiterjed. Azt is észrevette, hogy a léghajó vezérsíkjára egy hatalmas vörös kört festettek.

– Az Illatos Szellő – mormolta Gorman.

– Ismeri? – kérdezte a herceg élesen. – Honnan jön? Melyik terület az övé?

– Ez az egyik keleti Égi Úr. A Távol-Keletről jött. Nagyon messziről.

– De vajon miért? – kérdezte a herceg.

Gorman vállat vont.

– Akármi lehet is az ok, azt hiszem, bátran feltehetjük, hogy nincs semmi köze az irántunk táplált jóindulathoz.

– Uram, a behatoló közeledik! – jelentette ki az egyik mérnök.

– Nem csoda – mondta Gorman. – Most, hogy a hetes számú cella félig üres, sokkal lomhábbak vagyunk nála. – A tiszta kék eget fürkészte. – Még egy felhő sincs, ahol elbújhatnánk előle...

– Mit tegyünk? – sopánkodott a herceg.

– Minthogy meglépni nem tudunk előle, kénytelenek leszünk kicselezni – állapította meg Gorman. – Kormányosok, élesen jobbra!

Ezzel kezdetét vette odafent a csaknem öt órán át tartó macska-egér játék. Ám a verseny kimenetele, Gorman minden ügyessége ellenére, elég hamar világossá vált, és a főmérnök manőverei igazából csak késleltetni tudták az elkerülhetetlent...

Az ötórás üldözés során számos arisztó látogatott le a vezérlőterembe, köztük Lady Jane és Magid herceg is. Lady Jane, arcán egyre komorabb kifejezéssel, villámgyorsan átlátta a helyzetet, és miután néhány kurta kérdést intézett Gormanhoz, szó nélkül megállt Jan mellett. Magid herceg azonban, akárcsak Caspar, haszontalan kérdésekkel és javaslatokkal zaklatta Gormant.

Végül, délután fél négykor, az Illatos Szellő már nem egészen ötszáz lábnyira repült a Lord Pangloss mellett. A behatoló elég közel került ahhoz, hogy a fedélzetein és a tetején zsúfolódó rengeteg embert világosan látni lehessen. Eddig semmi jelét nem adta az agresszív szándéknak.

– Mi lenne, ha tüzet nyitnánk rájuk? – kérdezte a herceg gyerekes vágyakozással. – Tudom, hogy időpocsékolás, de mégiscsak határozottabb magatartás.

– Mégpedig olyan magatartás, amit könnyen provokációként értelmezhetnek – sóhajtotta Gorman. – Arról nem is beszélve, hogy értékes lőszert vesztegetnénk el általa.

– Egyetértek – csatlakozott hozzá Lady Jane csendesen. – Várjuk meg, hogy mit akarnak.

– Hát ez meg mi? – motyogta Gorman a homlokát ráncolva.

Az Illatos Szellő lendületet vett, és megelőzte a Lord Panglosst. Aztán egészen őrült akcióba kezdett, hogy elébe kerüljön. A vezérlőteremben ijedt kiáltások hangzottak fel.

– Nekik fogunk menni...! – visította valaki.

– Hátramenetbe! – üvöltötte Gorman. – Gyorsan!

A hajtóművek felbődültek, de a Lord Pangloss és az immár közvetlenül előtte keresztbe fordult másik hajó közötti távolság ijesztő ütemben zsugorodott. Jan és Lady Jane egymásba kapaszkodott. Jan behunyta a szemét, és várta a becsapódást. De nem történt semmi. Hallotta, ahogy Lady Jane hosszasan felsóhajt.

Jan felnézett, és látta, hogy a másik léghajó még mindig több száz lábnyira van tőlük. Aztán lassan távolodni kezdett, ahogy a nyüszítő hajtóművek hátrafelé tolták a Lord Panglosst. Ekkorára azonban már a másik hajó csaknem mindegyik fedélzetéről emberek ugráltak át hozzájuk. Jan látta, hogy valamennyien nagy, háromszögletű és élénk színű vitorlaféléken függenek.

***

Gorman felkapta a mikrofont.

– Minden lövészegységnek! Cél a közeledő objektumok! Tűz!

A két Égi Úr közötti levegő hamarosan megtelt az élénk színű, lobogó vitorlaháromszögekkel és feketébe öltözött utasaikkal. Százával közeledtek feléjük.

– Miféle ejtőernyők ezek? – hökkent meg Caspar. – Nem esnek le, hanem lebegnek!

– Nem lebegnek: siklanak – javította ki Gorman. – Épp ettől féltem. Az Illatos Szellő urai vagy ura kidolgozott egy módszert a többi Égi Úr megtámadására. A lézeres védelmi rendszer hatástalan velük szemben...

Ahogy a támadók közeledtek, néhányukat puskatalálat érte, s ezek sikoltva hullottak le a vitorláikról, amelyek irányítás híján dugóhúzóban zuhantak lefelé a magasból. A többségük azonban sértetlen maradt, s a célba vett felső burkolatot megközelítve hamarosan kikerült a vezérlőteremben tartózkodók látóteréből.

Ezután meg nagyobb vitorlák ármádiája következett, két-két utassal. Az utasok valami drótvázon gubbasztottak, és egy rúdba fogódzkodtak, amely nyilván a vitorla irányítására szolgált.

Jannek úgy rémlett, mintha valami megcsillant volna a nagyobb vitorlák mögött. Éppen, mint a napfényben felcsillanó pókháló szálai. Gorman is felfigyelt a dologra.

– Kormányosok, irány lefelé! Gyorsan...!

De ahogy a Lord Pangloss ereszkedni kezdett, a behatoló is követte a példáját, úgyhogy a két hajó közötti távolság azonos maradt. Gorman dühösen csapott az öklével a tenyerébe.

– Pryce – fordult az egyik emberéhez –, menjen föl, és nézze meg, mi a helyzet! Gyorsan, mert tudni akarom, mi történik!

Miközben a férfi rohanva megindult fölfelé a lift melletti csigalépcsőn, amelyet kizárólag az arisztók használhattak, Jan észrevette, hogy a másik léghajóról nyúlványok kúsznak feléjük.

– Kábelek – mondta keserűen Gorman, amikor a herceg a nyúlványok felől érdeklődött. – Az utolsó vitorlázók vékony drótokat húztak maguk után. Most ezekkel vontatják át a nehezebb kábeleket. Ki akarnak pányvázni minket.

– Nekem ebből elegem van! – kiáltotta hirtelen Caspar herceg. Előrántotta a kardját, harciasan megvillogtatta a feje fölött, és elindult a lift felé. – Felmegyek, és szétverem ezt a csőcseléket. Ki tart velem?

Egyik arisztó sem moccant a követelésre. Lady Jane előlépett.

– Caspar, ne vakmerősködj. Nem teheted ki fölösleges veszélynek az életed. Bízd ezt a dolgot az égi harcosokra.

– Miért legyen az övék minden szórakozás? Azért is fölmegyek!

– Nem, Caspar – emelte fel a hangját Lady Jane. – Itt kell maradnod velem. Szükségem lehet a védelmedre!

A herceg elbizonytalanodott.

– De anyám... – nyafogta. – Mi szükséged volna rám? Itt tökéletes biztonságban vagy. De ha csakugyan aggódsz, itt hagyom neked Dalwynt...

– Azt akarom, hogy te maradj velem, Caspar – parancsolta Lady Jane. – Ez a te kötelességed!

Caspar toppantott a lábával.

– De hát muszáj csinálnom valamit, anyám! Nem állhatok itt tétlenül!

– Egyetértek veled, felség – szólt közbe Gorman. – Javaslom, adjuk ki a tűzparancsot az elülső ütegeknek az Illatos Szellő ellen.

Mindenki a főmérnökre nézett.

– De hát a lézerek... Úgysem érnek célba a gránátjaink – vetette ellen a herceg.

Gorman megvonta a vállát.

– Valószínűleg igazad van, felség, de ilyen közelről lehet némi esélyünk. És ha nem, akkor a robbanások és a lézereik még mindig kárt tehetnek azokban az átkozott kábeleikben.

– Akkor mire vársz?! – ordította a herceg. – Utasítsd őket!

Gorman megragadta a mikrofont.

– Elülső ütegek, figyelem! Egyestűzre felkészülni! Tűz!

Tizenöt-húsz másodperc múlva tompa dörrenés jelezte, hogy az egyik ágyút elsütötték. Aztán, az irányítóteremben tartózkodók legnagyobb megdöbbenésére, robbanás füstje csapott fel a behatoló burkolatából. A gránát az egyik hajtómű közelében csapódott be, s amikor a füst elült, tizenkét lábnyi átmérőjű, csipkézett szélű lyuk tátongott a másik léghajó testén.

– Nincs lézerük! – kiabálta túl a herceg az ujjongást. – Nem működnek a lézereik!

Időközben már Gorman is visszanyerte lélekjelenlétét.

– Ütegek, figyelem! Tüzet nyiss! Tüzet nyiss! A célpont védtelen! Ismétlem: a célpont védtelen!

Türelmetlenül várták az újabb ágyúdörrenéseket, de hiába.

– Sajnos, sejtem, miért – jegyezte meg Gorman komoran.

– Döntöttem – mondta Caspar. – Fölmegyek. Átveszem a személyes parancsnokságot az egyik üteg felett, és magam lövöm le az égről ezt a kalózbandát!

Mielőtt a herceg megmozdulhatott volna, csattogó léptek hangzottak fel a csigalépcsőn. A mérnök tért vissza, akit Gorman felküldött körülnézni.

– Rossz hírt hoztam – lihegte útban lefelé. – A behatolók elérték a Lord Pangloss belsejét. Százával vannak, és úgy harcolnak, mint a démonok. Az égi harcosok tehetetlenek velük szemben.

Caspar herceg előrelépett és vállon ragadta a férfit.

– Melyik részébe hatoltak be a hajónak? – faggatta.

– Nem tudni biztosan. Minden olyan zavaros odafent. A menekülők összevissza rohangásznak. Már azt is beszélik, hogy a behatolók elérték lordságotok lakosztályát, felség.

Szentséges Istenanya, gondolta Jan. Ceri!

– Végünk van – motyogta Magis herceg.

– Nem olyan biztos – mondta Gorman. – Változatlanul miénk a Lord Pangloss idegközpontja. És ha az ajtót lezárjuk, a liftet kikapcsoljuk, akkor urai maradunk a helyzetnek.

– De mi hasznunk származik belőle? – kérdezte a herceg. – Tehetetlenek vagyunk velük szemben! Nézzétek azokat a kábeleket! Ha menekülni próbálunk, magunk után húzzuk a kalózokat is.

– Annak viszont semmi akadálya, felség, hogy előrefelé menjünk! – szögezte le Gorman.

– Úgy érti, hogy ökleljük fel őket? De hisz akkor nekünk is végünk!

– Mondjuk inkább azt, hogy az ütközéssel fenyegetőzve kényszerítjük rá őket a tárgyalásra – magyarázta Gorman. – Ha azt hiszik, hogy csak blöffölünk... Nos – vont vállat –, még mindig jobb az önkéntes halál, mintha ez a keleti népség mészárol le bennünket.

Néhány pillanatig némaság uralkodott a vezérlőteremben, aztán Caspar beleegyezőleg bólintott.

– Igaza van, Gorman. Zárassa le a bejáratot az embereivel! Most azonnal!

De mielőtt még bárki megmoccanhatott volna, ismét léptek csattogása hallatszott a csigalépcső felől. Behatolóra számítva, Caspar és Dalwyn kivont karddal előrerontott.

Véráztatta alak bukkant fel előttük. Tépett overallban volt, kezében karddal, amelyhez foghatót Jan még sohasem látott. Először nem ismerte fel a vérrel befröcskölt arcot, de aztán elakadt a lélegzete a meglepetéstől.

Milo volt az.

 

Tizenkilencedik fejezet

Milo megállt a lépcső aljánál, körülnézett és szélesen elvigyorodott.

– Elnézést az alkalmatlankodásért, királyi felség, de meglehetősen fontos küldetésben járok. Korábban terveztem az érkezésem, de igencsak gyilkos a hangulat odafent.

Az arisztók és a mérnökök értetlenül bámultak Milóra. Aztán Dalwyn észrevette Milo arcán a bélyeget.

– Rabszolga! – kiáltotta.

– Volt rabszolga, én inkább így mondanám, tekintettel a fenti nagy-nagy felfordulásra. – Aztán észrevette Jant. – Á, hogy vagy, Jan! – üdvözölte kedélyesen. – Reméltem, hogy itt talállak. Hol a terminál?

Amikor Jan megmutatta, Lady Jane megkérdezte a lánytól:

– Ismered?

Jan bólintott.

– Milónak hívják. Ő az, akiről beszéltem, aki... ööö... ápolt a sebesülésem után.

Milo Caspar herceget és Dalwynt nézte, akik kivont karddal álltak előtte.

–Félre az útból, magasságosok! Nem akarlak bántani titeket, de dolgom van annál a terminálnál ott.

– Rabszolga – parancsolta a herceg –, tedd le a kardot, vagy végzek veled!

– Utoljára mondom: félre az utamból! Mindjárt itt lesznek a japánok, és előtte rengeteg tennivalóm van még.

Milo felemelte a furcsa kardot.

– Dalwyn – mondta a herceg –, öld meg!

Dalwyn Milóra vetette magát.

Milo nem mozdult. Alakja egyszerűen elmosódott. Ugyanakkor húst és csontot metsző éles fém émelyítő hangja hallatszott, és Dalwyn feje hirtelen a levegőbe röppent. A fej nélküli test rángatózva a padlóra bukott. Jannek néhány pillanatig az volt az érzése, mintha a csonka test megpróbálna ismét felkelni, de aztán a rángás szerencsére abbamaradt. Jan Milóra nézett. A férfi, szemében őrült kifejezéssel, még mindig vigyorgott.

– Jöhet a következő! – kiáltotta oda Casparnak.

– A boszorkánymester! – lihegte valaki.

Caspar elborzadva meredt Dalwyn lefejezett hullájára. Lassan leengedte a kardját, és hátrálni kezdett Milo elől.

– Úgy, úgy, csak minél messzebbre! – szólt Milo helyeslően, és a terminálhoz ugrott.

Az emberek egymásba ütköztek a nagy igyekezettől, hogy minél távolabb kerüljenek tőle. Milo elégedetten szemlélte a konzolt, aztán megfordult.

– Jan! – intett a lánynak. – Gyere ide! Szükségem van rád.

Jan mozdulatlan maradt. A jelenés, amit eladdig Milóként ismert, félelemmel töltötte el. Kezdettől fogva helyes volt hát a gyanúja! A férfi boszorkánymester! Emberi lény képtelen ilyen gyorsan mozogni.

– Jan! – kiáltotta ismét a férfi, most már türelmetlenül. – Mit álldogálsz, te ostoba! Gyere ide!

– Jobb, ha odamész hozzá – suttogta Lady Jane, és bátorítólag megszorította Jan kezét.

Jan vonakodva előlépett a trón mögül, és odament Milóhoz. A férfi fürkészően nézett rá.

– Már azt hittem, hogy átálltál a másik oldalra. Itt van...

Milo átadta Jannek a furcsa kardot, amely még mindig Dalwyn vérétől csöpögött.

– Két kézzel fogd! Igen, így. Azt akarom, hogy fedezz, amíg dolgozom. Ha bárki közelít, felüvöltesz, és odasuhintasz neki.

Aztán megfordult, és nyomkodni kezdte a konzol gombjait, látszólag teljesen elfeledkezve Janről. A lány nem tudta, mitévő legyen. Megfordult, és zavartan a többiekre nézett. Egyesek vádló tekintettel bámultak vissza reá.

Jan el sem tudta képzelni, mi lesz, de ebben a pillanatban küzdelem zaja hatolt le hozzájuk odaföntről.

Kiáltások és sikoltások hallatszottak, és fémet érő fém csattogása. Hirtelen egy irtózatos sebekkel borított égi harcos teteme csúszott le háttal a csigalépcsőn. Ezt idegen harcosok rohama követte. A behatolók alacsony termetűek voltak, bő és rikító színű köntöst viseltek, vérttel és sisakkal kiegészítve. Ugyanolyan kardot markoltak, amilyent Jan tartott a kezében.

Caspar és még néhányan elébük rohantak, és a terem másodperceken belül a teljes zűrzavar képét mutatta. Milo visszanézett a válla fölött a csetepatéra.

– Számítok rád, kicsim – szólt oda Jannek a zsivajon át. – Védd a hátam, mert nem fejeztem még be, amit akartam!

Jan agya kétségbeesetten járt összevissza. Azt sem tudta, mitévő legyen. Túl sok minden történt egyszerre, és a dolgok a maguk útján mentek ellenőrizhetetlenül...

Jan látta, hogy Caspar egy csúf vágást kap az alkarjára. A kard kiesett a herceg kezéből, aztán a három kis támadó valósággal lehengerelte. Nyilvánvaló volt, hogy élve akarják elfogni. Jan most már látta az arcukat is. Sima bőrük, csinos vonásaik voltak, és különös alakú szemeik, amelyeket mintha a halántékuk felé meghúztak volna.

Egyre több támadó özönlött le a lépcsőn a vezérlőterembe. Jan látta, hogy hamarosan le fogják gyűrni a védőket. Miközben az első feléje tartó támadóra várt, meglátta a közelben álló Gormant, aki nyugodtan szemlélte a küzdelmet. A főmérnök most Janhez fordult.

– Mit csinál? – intett Milo felé.

– Nem tudom – felelte Jan.

– Szerintem nagyon is tudod – villantotta rá a szemét Gorman. – Mindig is sejtettem, hogy mesterkedsz valamiben. Nos, akármit terveztetek is ezzel a démonnal, elkéstetek vele.

Megfordult, és elindult a kormányberendezés felé. Jan azonnal rájött, hogy mit akar csinálni.

– Milo! A főmérnök! Neki akarja vezetni a Lord Panglosst a másik léghajónak!

– Mi van? – Milo nem figyelt rá. Túlságosan lekötötte a konzol. Jan, amilyen hangosan csak tudta, megismételte a figyelmeztetést. Milo, anélkül, hogy hátranézett volna, döntött:

–. Akkor öld meg

– Öljem meg? Én?

De Milo már megint nem figyelt rá. Jan megfordult és látta, hogy Gorman már elérte a vezérlőpultot. Tétovázva elindult utána. Azon gondolkodott, mit tegyen. Képtelen volna csak úgy megölni. Mi lenne, ha a kard lapjával ütné le...?

Mielőtt azonban elérte volna Gormant, a támadók egyike előreszökkent, és az emelőkarral bíbelődő főmérnök tarkójára sújtott a kardjával. Gorman előrezuhant a vezérlőpultra.

Jan visszafordult Milóhoz, és látta, hogy három támadó lopakodik feléje. Úgy látszott, észre sem veszi a jelenlétüket.

– Milo! – kiáltotta Jan. – Mögötted vannak!

Milo szinte kelletlenül fordult el a konzoltól. A három támadó közül a legközelebbi már kardját felemelve rontott feléje. Milo alakja ismét elmosódott. Aztán – hogy, hogy nem – egyszer csak a támadó az asztalon fetrengett, a kardja pedig átkerült Milo kezébe. Csak egy villanás volt az egész...

Aztán Milo a másik kettő felé fordult. Azok, fülsértő visítással egyszerre rohantak rá kivont karddal. Milo alakjának körvonalai megint eltűntek. Ezzel egy időben mindkét támadó a földre került. Az egyik, szétvágott nyakkal, azonnal meghalt; a másik meg csak ült, és értetlenül nézegette a lábai közt gőzölgő béltömeget, amely a padlón hevert előtte.

Újabb támadók közeledtek Milóhoz, de ezek, szemtanúi lévén a férfi rendkívüli képességének, sokkal óvatosabban mozogtak. Milo intett Jannek.

– Ide, gyorsan!

Amikor Jan odaért hozzá, a férfi ismét átadta neki a kardot.

– Tartsd távol őket! – parancsolta – Már csak egy kis időre van szükségem.

– Megőrültél? – mondta Jan rekedten. – Én nem vagyok képes arra, amire te!

– Csinálj úgy, mintha képes volnál. Blöffölj, kicsim, blöffölj! – Milo ismét a konzol felé fordult.

Jan farkasszemet nézett a félkörben közeledő támadókkal. Az arckifejezésük elszánt volt, de a pillantásuk éber és gyanakvó. Jan ugyanúgy fogta a kardot, ahogy azok a magukét: két kézzel, olyan szögben, hogy a penge a jobb válla fölé nyúlt. Megpróbált ő is elszántan nézni, de fogalma se volt róla, mi lesz, ha az egyik – ne adj’ isten – hirtelen ráront. Jan teljesen másfajta víváshoz szokott. A behatolók módszere csapásból és vágásból állt, és Jan semmi esélyt nem látott arra, hogy akár csak egy csapásukat is ki tudja védeni.

A küzdelem alábbhagyott a vezérlőteremben. A mérnökök legtöbbje holtan feküdt, de az arisztókat, néhány kivétellel, élve fogták el. Jan megpillantotta Lady Jane-t, amint két megszálló között térdel. Előtte egy harmadik betolakodó feküdt, a Lady előremeredő tőrével a torkában.

A félkör szorosabbra húzódott Jan körül. Aztán a harcosok egyike, idegtépő ordítást hallatva, Janre vetette magát. A lány, sokkal inkább ösztönösen, semmint gyakorlottan, kivédte a férfi kardjának lefelé irányuló ütését, aztán hátraugrott, épp időben ahhoz, hogy kikerüljön egy dühös oldalcsapást, amely mélyen belevágott volna a derekába.

– Milo... – sikoltotta Jan, amikor a harcos újra rátámadt.

– Heuréka! – hallotta a lány Milo diadalordítását maga mögött, épp mielőtt a két penge zengő csattanással összetalálkozott.

Jan tudta, ez alkalommal kizárólag a vak szerencséjének köszönhette, hogy sikerült megvédenie a koponyáját a kettéhasítástól. És most a harcos pengéje olyan szögből villant feléje, ahonnan képtelen lesz a csapást elhárítani.

Hirtelen valami megragadta és hátrarántotta Jant. Ugyanakkor a kard is kicsavarodott a kezéből. A következő pillanatban arra ocsúdott, hogy Milo elébe került. Aztán váratlanul eltűnt onnan is, és a jobbján bukkant fel. A harcos, aki rátámadt, széttárt karokkal hátrazuhant, fém mellvértje felhasadt, vérrel telt nyílást tárva fel a mellkasán. A többi harcosnak még arra sem jutott ideje, hogy felfogja a történteket, és Milo máris szétütött közöttük. Mintha földbe gyökerezett búzakalászokat aratott volna, vagy tán még annyi esélyük sem volt, hogy elkerüljék Milo pörögve kaszáló pengéjét. Vér fröccsent szerteszét a halálordítással terhes levegőben.

Aztán vége szakadt az egésznek. Tetemek hevertek összevissza a vértócsákban. Némelyik hullát annyira összeszabdalták, hogy már-már alig hasonlított emberi lényre. Milo alakja ismét visszanyerte határozott körvonalait. Leengedte a kardját, és körülnézett a vezérlőben. Az életben maradt betolakodók és arisztó foglyaik rémült csöndben szemlélték a férfit. Milo Janhez fordult. Letörölte a vért az arcáról, és a lányra vigyorgott. Az őrület fénye ismét ott csillogott a szemében. Oldalt, a nyakán és a halántékán lüktettek a feldagadt erek.

– Azt hiszem, sikerült magamra vonnom a figyelmüket – mondta a lánynak.

Hátat fordított az egész társaságnak és odament a konzolhoz. Jan látta, hogy a képernyő tele van mindenféle szimbólumokkal és betűkkel. A jobb felső sarokban egy jel vibrált sürgetően.

– Ez az! – mutatott rá Milo diadalmasan. – Épp erre vártam. Az első lépéssel megvolnánk. Lehet, hogy a másodikkal egy kicsit több gondunk lesz. Vigyázz a szemedre!

Jan nem tudta, mire vélje Milo utolsó szavait, egészen addig, amíg a férfi, egy újabb elmosódott mozdulattal rá nem csapott kardjával a konzolra. Szikrák robbantak a penge vágása nyomán. Jan csak hápogott a meglepetéstől.

– Miért tetted tönkre? – nyögte ki nagy nehezen.

– Mindent megtudtam a segítségével, amit megtudhattam. Nem akarom, hogy más is hozzájusson az információhoz.

A csigalépcsőn lépések közeledtek. Milo megfordult, Jan pedig követte a férfi példáját. Újabb megszállók érkeztek a vezérlőterembe. Zömében harcosok, köztük egy férfival, aki gazdagon díszített páncéljából és csipkézett szárnyú sisakjából ítélve magas rangú személyiség lehetett. A harcosok szétváltak előtte, ő meg peckesen, utasításokat osztogatva lépdelt közöttük. Hirtelen megállt, meglátva a Milo előtt heverő tetemeket. Milóra bámult, majd újabb sürgető kérdéseket vakkantott oda a körülötte álló harcosoknak. Az egyik kérdezett Milóra mutatott, és tiszteletteljes hangon felelt neki. Az újonnan érkezett szemöldöke – nem több vékony, fekete vonalnál – lassan felemelkedett. Aztán mondott valamit, kutyaugatásra emlékeztető hangján, feltehetően egy parancsot. A kérdezett erre rögtön elkomorodott, majd vonakodva lépett egyet előre.

Milo felsóhajtott.

– Úgy látszik, a tiszt úr a saját szemével akar meggyőződni a dologról. A szarházija!

A harcos most ordítva Milóra vetette magát. Miló szó és erőlködés nélkül nyársalta fel kardjával. A jövevényre kellőképpen mély benyomást gyakorolt a bemutatott testgyakorlat. Elismerő arckifejezése meglepettbe ment át, hallván, hogy Milo saját nyelvén szól hozzá.

A párbeszédük rövid volt, és a tiszt heves bólogatásával végződött. Aztán sarkon fordult és a csigalépcsőhöz futott. Miközben a tiszt és két kísérője felfelé szökdécselt a lépcsőn, Jan csodálkozva kérdezte Milótól:

– Beszéled a nyelvüket?

– Csak egy kicsit. Réges-régen tanultam, üzleti okokból. Akkortájt, amikor még a japánok uralták a nemzetközi gazdaságot.

– Japánok? – kérdezte Jan.

– Ühüm. Ez a népség itt. Már beszéltem róluk. Ők azok, akik annyira imádták a kalmárhúst. Pokoli bennük az idegengyűlölet. A japán egyike azon ritka nemzetnek, amelyek nem bomlottak fel az első osztályú standardra vonatkozó törvény után...

Milo monológját hirtelen Lady Jane nyugodt, tiszta hangja szakította félbe:

– Te démon, boszorkánymester vagy aminek hívod magad!

A harcosok egyike keményen arcul csapta az asszonyt, de mégis folytatta.

– Miért nem ölöd meg a többi sárga ördögöt is?

Milo Lady Jane-re mosolygott.

– Miért tenném, felséges asszony? – kérdezte csúfolódva.

– Segíts visszaszerezni az uralmunkat a Lord Pangloss felett... ah!

Lady Jane feje hátrabillent az újabb és még keményebb pofontól, de tovább beszélt.

– Segíts nekünk, és te mondod meg a segítség árát! Bármit is... – újabb ütés... A vér szivárogni kezdett az asszony kirepedt alsó ajkából.

– Az üzleti tárgyalások elkezdődtek – szólt Milo kedélyesen –, csakhogy nem veletek. Ez a ti jelmezes bohócokból álló társulatotok halott. Már régóta halottak vagytok, csak eddig nem vettétek észre. Most majd észreveszitek...

Újabb tisztek érkeztek a lépcsőn. Az a tiszt vezette őket, aki az előbb Milóval beszélt. Parancsok harsantak, mire az arisztókat a lépcső felé terelték. A tisztek Milo felé tartottak, de aztán tisztes távolságban megálltak tőle. Egyikőjük, aki díszesebb ruhában feszített, mint a többiek, rövid, szaggatott szavakat intézett hozzá. Milo válaszolt, majd a komputerterminál füstölgő romjaira mutatott. A tiszt odanézett, aztán vissza Milóra. Összevonta a szemöldökét, kurtán bólintott, majd sarkon fordult és elmasírozott. A többiek követték. Mindössze két tiszt maradt a vezérlőteremben, nyilván azért, hogy Milót és Jant szemmel tartsák.

– Mi folyik itt? – suttogta Jan Milónak.

– Ahogy mondtam: tárgyalok. Kettőnk életéért alkudozom.

– És Ceri?

– Ceri? Á, a kis barátnőd, a tengeri élettérből! Mi van vele?

– Nem tudnád belevenni őt is az alkuba? – könyörgött Jan.

Milo foga fehéren villant, ellentétben az arcára száradt vér sötét hátterével.

– Miért venném bele? Azt mondtad, hogy utál engem. Mellesleg, úgysem fogják megölni a japánok. Nem arisztó, és nem is égi harcos. Valószínűleg már meg is erőszakolták azóta, de ez a legrosszabb, amire számíthat.

Jan összerándult.

– Kérlek, Milo! Könyörgök. Próbáld megmenteni.

Nem akarok elszakadni tőle...

– Hát ennyire felkavarta benned a minervai vért? – kérdezte a férfi. – Sajnálom, de szó sem lehet róla. Örülj neki, hogy téged beveszlek az egyezségbe.

További megszállók érkeztek a vezérlőterembe, de ezek, ruhájukból ítélve, nem tartoztak a harcosok közé. Izgatottságuk, amellyel a kormányberendezést vizsgálgatták, elárulta, hogy az Illatos Szellőn betöltött feladatuk hasonló volt, mint a Lord Pangloss mérnökeinek. Néha-néha rettegő oldalpillantásokat vetettek Milóra és a padlón heverő lemészárolt holttestekre. Lerítt róluk, hogy hallottak már a férfi kivételes képességeiről.

Körülbelül tíz perccel később visszatért az elsőként látott tiszt, és miután rövid megbeszélést folytatott a másik kettővel, jelezte Milónak, hogy kövesse őt.

– Gyerünk! – mondta Milo Jannek. – Maradj a közelemben, és ne izgulj, bármi történik is!

Milo és Jan, a három tiszt valamint hat beosztott harcos kíséretében, felment a csigalépcsőn. Rengeteg hulla hevert körös-körül a következő szinten is, de valamennyien égi harcosok voltak. Valahonnan messziről kiáltozás és sikoltozás hallatszott, de a harc határozottan véget ért a Lord Panglossnak ezen a részén.

Milo és Jan egy ideig a bejárattól a vezérlőterem felé vezető főfolyosón haladtak, aztán beparancsolták őket a mérnökök latrinájába. Bevágták mögöttük az ajtót, de meg sem próbálták lefegyverezni őket.

– Pffhúú... – fújta ki magát Milo, és a teste hirtelen leeresztett.

Ledobta a kardot a padlóra, és az egyik mosdókagylóhoz lépett. A szélére támaszkodva lötykölni kezdte a vizet a fejére és az arcára. Jannek az volt a benyomása, mintha a férfi teste összement volna.

– Jól érzed magad? – kérdezte tőle.

– Nem, de azonnal jobban leszek, mihelyt egy kis élelemhez jutok. Rengeteg tartalék üzemanyagomba került ez a kis bemutató. – Ivott egy jó nagyot, aztán lehúzta megviselt overallját, és kezdte lemosni a vért a testéről.

– Te tényleg boszorkánymester vagy? – tudakolta Jan, és eszébe jutott a félelmetes gyorsaság, amellyel a férfi átvágta magát a harcosok tömegén.

– Még hogy én? Nem – vetette oda a férfi. – Mondjuk inkább úgy, hogy magam is a boszorkánymesterek terméke vagyok. Szupererős metabolizmussal láttak el. A kémiai folyamataim eltérnek a tiéidtől, méghozzá radikálisan, hiszen te az első osztályú standardok közé tartozol, s mint ilyen, alapvetően... nos... ööö... ember vagy te is.

– Miért, te nem az vagy?

– Technikai értelemben nem.

– És hol csinálták ezt veled? A Marson?

Milo a fejét rázta.

– Nem. Réges-rég. Még a Mars előtt.

– A Mars előtt? – Jannek szeme-szája elállt a csodálkozástól. – Ezt meg hogy érted?

Milo ásított.

– Később! Majd később elmagyarázom. Most aludnom kell.

És ezzel, Jan ámulatára, lefeküdt a padlóra, összetekert overallját párna gyanánt a feje alá dugta, és behunyta a szemét.

– Hogy tudsz aludni ilyenkor? – kiáltotta Jan.

– Úgy, hogy muszáj. Fel kell töltődnöm... nem tart sokáig... vedd fel a kardot... ébressz fel, ha bármi... – És már álomba is merült.

Jan egy darabig a férfira bámult, aztán végrehajtotta az utasítást. Felvette a kardot, majd hátát a falnak támasztva leült az ajtóval szemben. A kard a combján nyugodott, készenlétben. Kimerült volt ő is, de tudta, hogy túl nagy benne a feszültség, úgysem tudna elaludni tőle. Aztán meg aggódott Ceriért is.

Körülbelül két óra telt el. Odakint közben zajon mozgolódás támadt. A Lord Pangloss többször is megremegett, és a padozat minden alkalommal oldalra dőlt, de Jannek fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent.

A második óra végén Milo hirtelen felébredt. Felkelt és gyorsan magára kapta összerongyolódott és vérfoltos ruházatát.

– Kint nyugalom volt? – kérdezte Jantől.

– Azt éppen nem mondhatnám, de senki sem jött be – felelte a lány. – Hogy érzed magad?

– Jobban. Csak ennem kéne valamit. – Odament az egyik mosdókagylóhoz és ivott.

– Az álmok. Rosszat álmodtam. – Milo vizet fröcskölt az arcára, letörölte, majd felegyenesedett. Mosolyogva Janre pillantott. A lánynak úgy tűnt, hogy csak erőlteti. Bármiről álmodott is, nagyon megrázta a dolog. – Hát te, hogy vagy? – kérdezett vissza a férfi.

– Nem túl jól – ismerte be Jan. – Mit gondolsz, mi lesz velünk?

– Az attól függ, mennyire leszek képes meggyőzni az illetőt, aki ezt a Felkelő Nap fiaiból álló csapatot irányítja, hogy a birtokomban van valami, amire szüksége lesz.

– Éspedig?

– Már mondtam: információ.

– Igen, de miről? – faggatta Jan türelmetlenül.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, zaj hallatszott az ajtón kívülről. Milo sürgetően a kardért intett. Jan gyorsan átadta neki. Az ajtó nagy csattanással kitárult. Egy tiszt lépett be óvatosan a helyiségbe. J an nem tudta biztosan, látta-e már korábban, vagy sem. Nehezére esett megkülönböztetni őket egymástól. A tisztet négy harcos követte. Kurtán bólintott Milo felé, és szaporán hadarni kezdett neki valamit. Milo rábólintott.

– Velük kell mennünk – szólt Jannek. – Abban a kitüntetésben részesülhetünk, hogy maga a nagyágyú fogad bennünket, a legfőbb hadúr.

Kivezették, majd felvitték őket a hajó arisztórészlegébe. A folyosókról időközben elhordták a halottakat, de bármerre nézett is Jan, alvadt vértócsákat látott mindenütt. Úgy tűnt, mindenfelé megszállók nyüzsögtek. Fel s alá rohangáltak a folyosókon, azt a látszatot keltve, hogy rendkívül fontos elintéznivalójuk van. A részleg eredeti lakóinak, az arisztóknak, nyomát sem lehetett látni. Jan úgy vélte, hogy bezárhatták őket valahová. Ismét aggódva gondolt Cerire...

Úti céljuk, amint azt Jan hamarosan megállapíthatta, a Nagy Szalon volt, de amikor bevezették őket, Jan meglepődve vette észre, hogy a terem hatalmas átalakításon esett át. Színes lobogók függtek a mennyezetről, és a termet olyan hordozható szövetfalakkal osztották részekre, melyeket hegyek, tavak, különös alakú fák és egyéb, Jan számára ismeretlen dolgok festett képei díszítettek.

– A díszletesek ezek szerint átvették már a terepet – mormolta Milo.

Kísérőjük intett nekik, hogy haladjanak tovább. Közeledtükre a harcosok félrehúzták előlük a paravánokat. Négy osztóparaván állta útjukat, míg az utolsó részbe értek.

Az emelvényen, ahol azelőtt Caspar trónolt, most egy másik férfi ült egy másik trónon. Mögötte vörös lobogó függött, egy különös, tüzet okádó gyík rajzolatával. A férfi lábánál két nő ült valami furcsa köntösben. A nők arcát ijesztő fehér már fedte.

De Jan figyelmét egészen más látvány kötötte le. A hadúr trónjának mindkét oldalán egy-egy lándzsa meredt az ég felé, mindkét lándzsa végén egy-egy levágott fejjel.

Jan először Caspar herceg világtalan szemébe bámult, azután Lady Jane-ébe.

 

Huszadik fejezet

– Bosszút akartál – suttogta Milo Jan fülébe, útban az emelvény felé. – Nos, ez a kívánságod, ha kissé durván is, de beteljesült.

Jan nem válaszolt. Tekintete Caspar arcára tapadt. Úgy érezte, menten rosszul lesz a látványtól. Aztán a kíséretükkel megbízott tiszt kiáltott valamit, ami nyilvánvalóan megálljt jelentett. Még mindig körülbelül tizenöt lábnyira álltak az emelvénytől. A trónon ülő férfi lassan felállt, amire a kísérőjük mély meghajlással reagált. A hadúr sokkal magasabb volt a többi betolakodónál. Köntösének négyszögletes szabása, amely a harcosok öltözékéhez hasonlított, még testesebbnek mutatta, pedig anélkül is épp elég nagydarab lehetett. Egy átlagos minervai nő valósággal eltörpült volna mellette.

A hadúr lenézett a jövevényekre. Résnyi szemei semmit sem árultak el a gondolataiból és a hangulatából. Egyszer csak tökéletes amerikánó nyelven így szólt:

– Nocsak, Milo Haze, ezer éve nem láttuk egymást! Hol a csodában tekeregtél az utóbbi négy évszázad alatt?

Jan csodálkozva pillantott Milóre, és látta, hogy ő is jócskán meglepődött. Milo hunyorgó erőfeszítéssel fürkészte az óriás megszálló arcvonásait.

– Találkoztunk már? – kérdezte.

– Néhány biotech konferencián. Persze nem csoda, hogy nem ismersz rám. Kissé megváltoztam ugyanis, ami eléggé természetes.

A magas férfi halvány mosolyt küldött Milo felé.

– Te viszont alig változtál. Legalábbis külsőleg. Mert ami a belsődet illeti, ha igaz, amit a szamurájaim a cselekedeteidről beszélnek, akkor igen szép fejlődésen mehettél keresztül.

Milo bólintott, aztán kérdő hangsúllyal így szólt:

– Szóval halhatatlan vagy te is...?

– Így igaz. És mind a mai napig abban a hitben voltam, hogy én vagyok az egyetlen, aki életben maradt. A nevem Shumi Horado. Emlékszel rám?

– Horado... – mondta Milo lassan. – A Horado Társaság. Igen, emlékszem. Akkoriban kicsi voltál és kopasz...

A hadúr újabb halvány mosolyt eresztett meg, majd ujjbegyeivel megérintette a mellét.

– Emberi hiúság! Én harminc extra hüvelykkel és dús hajzattal leptem meg magam. Ami téged illet, te a kopaszságot választottad és ezt az össze nem illő szempárt, plusz az egyéb, belső fejlesztéseket. Megkockáztatva, hogy udvariatlan leszek: ez utóbbi az, amit legelőször is meg kéne beszélnünk. Észrevetted talán, hogy bizalmam jeleként hagytam, hogy megtartsd azt a kardot, amit – nem kétséges – erőnek erejével ragadtál el egyik harcosomtól. De ha netán felmerülne benned, hogy ellenem fordítsd – természetesen tisztában vagyok vele, hogy szó sincs ilyesmiről –, fel kell hívnom rá a figyelmedet, hogy védelem alatt állok.

Összecsapta a tenyerét. Erre kétoldalt nyomban félregördült egy-egy paraván, apró puskaféléket szorongató harcosokat tárva eléjük.

– Automata fegyverek – dicsekedett a hadúr. – Meg merném kockáztatni az állítást, miszerint ezek itt az utolsó működő példányok. Körülbelül nyolcvan évvel ezelőtt fedeztem fel őket tökéletesen ép állapotban. Szóval, hadd figyelmeztesselek, Mr. Haze, akármilyen gyorsan tudsz is mozogni, halál fia vagy, mielőtt engem elérnél.

– Nincs szándékomban semmi efféle – igyekezett meggyőzni Milo. – A fegyverrel bemutatott intenzív testgyakorlatok csupán arra szolgáltak, hogy felkeltsem velük az érdeklődésed. No persze, mondanom se kell, fogalmam sem volt a kilétedről. Amint már bizonyára elmondták neked, egy ajánlatot tartogatok a számodra.

– Igen, értesültem róla. – A hadúr ismét összecsapta a tenyerét. Ez alkalommal szolgák tűntek fel a paravánok mögül. Apró, összecsukható zsámolyokat hoztak, és elhelyezték őket Jan és Milo mögött. A hadúr jelezte nekik, hogy leülhetnek, aztán visszatért a trónjára.

– De mielőtt még az üzletre térnénk, Mr. Haze, tartsunk be néhány ősi formaságot. Társaddal együtt fogyassz le velem egy csésze szakét!

Harmadszor is összecsapta a tenyerét.

Jan zavara tovább fokozódott, amikor az egyik szolga elébe tett egy kis csészét, valami átlátszó folyadékkal. Mi ez az egész? Honnan ismeri Milo ezt a félelmetes óriást? És mi volt az a dolog a halhatatlansággal?

Jan ismét Caspar herceg dárdára tűzött fejére pillantott. A herceg tátott szája néma sikolyra merevedett. Az ajkai teljesen kifehéredtek. Alig néhány órája még őt csókolták azok az ajkak...

De voltak ott más fejek is. Amikor a paravánt félrehúzták, Jan látta, hogy egy egész dárdasor húzódik kétoldalt az ablakok előtt. A többi paraván megkímélte attól, hogy lássa, milyen hosszúra nyúlik a testetlen fejek sora, de úgy tippelt, hogy teljesen végigéri a Nagy Szalon oldalait. Ha beigazolódik a sejtése, akkor az azt jelentené, hogy az összes arisztót kivégezték.

Jan belekortyolt az italba. Olyan keserű volt, hogy könny szökött a szemébe. De a testét átjáró melegség jólesett neki.

– A fiatal társad, ő kicsoda? – kérdezte a hadúr.

Jan összerezzent, amikor rájött, hogy róla van szó.

– Jan Dorvin a neve. Minervai. Az utolsók egyike. A Lord Pangloss megsemmisítette a városát. Most az én védelmem alatt áll. Bármilyen megállapodásra jutunk is, az rá éppúgy vonatkozik, mint énrám.

A hadúr könnyedén megvonta a vállát.

– Ahogy óhajtod.

Janre nézett.

– Kemény kötésű teremtmény – jegyezte meg. – Nem az én esetem.

Visszafordult Milóhoz.

– Emlékszem, régen a nőügyeid valóságos mitológiai hírnévnek örvendtek. Egy későbbi pletyka még engem is meglepett. Egy furcsa nőről szólt a fáma. Lássuk csak... hogy is hívták...? Miriam?

– Miranda – helyesbített Milo kimérten.

– Volt valami igazság a szóbeszédben?

– Igen. Igaz volt.

A hadúr csendesen mulatott magában.

– Ahogy mondják: vanitatum vanitas, de ez aztán mindent fölülmúlt. Mi lett vele?

– Meghalt.

– Elnézést – hajtott fejet a hadúr. – Látom, hogy a téma még mindig érzékenyen érint, annak ellenére, hogy oly sok év telt el azóta. Beszéljünk hát inkább arról, hogyan vészelted át ezeket az éveket.

– Leléptem a bolygóról – mesélte Milo. – Sikerült helyet kapnom az egyik utolsó járatra, mielőtt a Földön kívüli közösségek bevezették a karantént. A Belvedere-en kötöttem ki.

– Belvedere. Ó, igen, az első és egyben a legnagyobb űrbéli élettér – merengett el a hadúr. – Még mindig létezik? Évekkel ezelőtt bele-belehallgattam a Belvedere és a többi élettér közötti adásokba, de a rádiónk már rég javíthatatlanná vált.

– Belvedere még létezik. És a többi élettér is, a marsbéli kolóniával egyetemben. Viszont a holdbéli kolónia régen kihalt már. Képtelenek voltak megállni a saját lábukon, márpedig a többi földön kívüli közösség nem rendelkezett annyi tartalékkal, hogy támogassa őket.

– És meddig maradtál a Belvedere-en?

– Ameddig csak lehetett. Amíg szembe nem kellett néznem az elkerülhetetlennel. A halhatatlanság problémájára gondolok.

– A belvedere-iek nem voltak liberálisak ezen a téren?

– Távolról sem. Mellesleg, ha rájönnek, hogy halhatatlan vagyok, automatikusan az egyik földi genetikai társaság főtisztviselőjeként vagy államfőként kezeltek volna. Így is, úgy is halál várt volna rám. Vagy illegális halhatatlanként, vagy háborús bűnösként, de mindenképp kivégeztek volna.

– És erre te...? – szólt közbe a hadúr kíváncsian.

– Ha nem is gyakori, de rendszeres a közlekedés a földön kívüli közösségek közt. Néhány ilyen úton önkéntesként vettem részt. Jártam Creuse Cityben, az életterek egyikén, aztán, amikor alkalom adódott, hogy a marsbéli kolóniára utazzam, azt is kihasználtam. Nagyon soká tartott az út. – Milo felsóhajtott. – Megtettem, amit meg kellett tennem. A túlélésem forgott kockán. – A hadúrra nézett. – Érted, ugye?

– Hogyne.

Milo röviden Janre pillantott, aztán folytatta.

– Hatan kerültünk egy fedélzetre. Én voltam az egyetlen, aki élve érte el a Marsot. Azt a mesét találtam ki, hogy egy váratlan légnyomáscsökkenés, amit egy mikrometeor becsapódása okozott, megölte a többieket. Én, úgymond, épp karbantartási munkát végeztem a légzsilipben, és az űrruha megmentett. A mesét bevették.

– De mit segített ez rajtad? – kérdezte a hadút. – A marsi kolónia rádiókapcsolatot tartott fenn a Belvedere-rel. Hogyhogy nem jöttek rá, hogy hány éves vagy?

– Személyazonosságot cseréltem az egyik utassal. A belvedere-iek abban a hitben voltak, hogy elpusztultam.

– És nem jöttek rá a csalásra?

Milo a fejét rázta.

– A belvedere-iek azt akarták ugyan, hogy a marsiak küldjék vissza a túlélőt a Belvedere-re, hogy kihallgathassák az ügyben, de én politikai menedékjogot kértem a Marson. Az a helyzet, hogy a Mars és a Belvedere között politikai nézeteltérések vannak. A marsiak megtagadták a kiadatásomat, mondván, hogy a saját nyomozati eredményük épp elég meggyőző ahhoz, hogy a belvedere-ieket is kielégítse.

– Ezek szerint a Marson maradtál.

– Ameddig lehetett – hangzott az ismerős felelet. – Amíg a végén szembe nem kerültem a régi problémával. Már megint csak néhány év választott el a kétszázadik születésnapomtól.

– És ez alkalommal milyen megoldást találtál?

– Épp olyat, mint először. Kampányt indítottam, hogy küldjünk expedíciót a Csillagfényre, a legfiatalabb űrbeli élettérre. Kereskedelmi küldetés lett volna. Tudtuk, hogy sikerült szintetizálniuk számos olyan gyógyszert, amelyből mi már réges-rég kifogytunk a Marson. Cserében növényi magvakat vittünk volna nekik, hogy feljavíthassák a hidroponikus kertjeikben termesztett haszonfajtákat. Az expedícióra, persze, nem volt igazán szükség, s ráadásul elszívta a kolónia fontosabb célokra szánt erőforrásait, de akkorára már elég nagy befolyásra tettem szert az irányításban.

A hadúr megértően bólintott.

– A hajó persze sohasem érte el a Csillagfényt – mondta Milo. – Nem engedhettem meg ezt a luxust. A Csillagfény és a Belvedere szövetségesek voltak. Nagy forgalom zajlott közöttük, és nem kockáztathattam meg, hogy összetalálkozzam valakivel, aki már akkor ismert, amikor százhatvan évvel azelőtt elhagytam az életteret. Valószínűtlen lehetőség volt ugyan, de nem elhanyagolható, és ami a fő: igen veszélyes.

– Na és ezt az expedíciót milyen balszerencse érte?

– Megrepedt a fő üzemanyagtartály. Semmiképp sem érhettük el a Csillagfényt, de annyi üzemanyagunk még maradt, hogy ellökjük magunkat a Föld felé, és a többit a gravitációra bízzuk. Csakhogy a hajót nem arra tervezték, hogy belépjen a Föld sűrű légterébe, úgyhogy darabokra is tört lefelé menet. Én és néhányan a legénységből a tengerben landoltunk egy mentőkabinban. Hosszú ideig sodródtunk. A többiek, nem rendelkezvén az én... ööö... speciális képességeimmel, elhaláloztak. A végén egy tengeri élettér szedett fel. Azon éltem, amíg a Lord Pangloss meg nem támadta az életteret, és el nem fogtak. Aztán jöttél te.

Jan tudta, hogy Milo nem mondott el mindent. Ceri szerint Milo beszélte rá a tengeri élettér lakóit, hogy húzódjanak közelebb a szárazföldhöz. Vajon miért? Biztosan megvolt rá az oka.

A hadúr alaposan végigmérte Milót, aztán megszólalt:

– A Lord Panglosson eltöltött évek során pedig felfedeztél valamit, ami érzésed szerint nagy értéket képvisel számomra. Bevallom, kíváncsivá teszel a dolog természetét illetően.

Milo a hadúrra mosolygott. Jan már ismerte ezt a fajta mosolyt, és ki nem állhatta.

– Mielőtt elmesélném – mondta –, hallani akarom a te kalandjaidat.

A hadúr közönyösen legyintett.

– Mr. Haze, tehozzád képest én végtelenül unalmas életet éltem a Génháborúk óta. Mihelyt megvetettem a lában az Illatos Szellőn – ami, bevallom, csak nagy nehézségek és rengeteg sajnálatos vérontás árán valósulhatott meg –, túl voltam a veszélyen. Totális hatalommal a kezemben a halhatatlanságom nem jelentett többé problémát. Persze a japánok velük született hajlama az engedelmességre az én malmomra hajtotta a vizet. És az is sokat segített, hogy kifejlesztettem a magam kis busidó kultuszát, melynek révén, egyebek között, istenné nyilvánítottam magam. Alattvalóim épp ezért el is várják tőlem, hogy halhatatlan legyek. Ez az előnye annak, Mr. Haze, ha az ember ilyen kulturálisan visszamaradott közösségben él, ahelyett, hogy mindenféle űrbéli technokratákkal próbálkozna.

– Szerencsés választás volt – helyeselt Milo.

A hadúr Caspar herceg levágott fejére pillantott, aztán az arisztófejek hosszú sora felé intett.

– Hát nem különös, hogy ezek az amerikánók szintén visszafejlődtek a kultúra terén? Bevallom, képtelen vagyok felfogni, hogy alakulhatott ki náluk ez a középkori Európára emlékeztető életstílus, amikor ez a társadalmi forma nem is létezett az amerikai kultúrtörténetben. Lehet, hogy te, aki magad is amerikánó vagy, meg tudod magyarázni nekem ezt a rejtélyt.

– Régi filmek – felelte Milo lekicsinylően.

– Igazad van, ez nem valódi kulturális visszafejlődés. Az összes berendezés, ruha és a többi őrültség a régi filmekből való.

Milo beszámolt a hadúrnak az úgynevezett „műsoraikról” a Jan által látott fantáziasorozat alapján.

A hadúr felnevetett.

– Mennyire jellemző az amerikánókra! – csóválta a fejét.

Aztán átnyúlt Lady Jane fejéhez, és ujjbegyével végigsimította az arcát.

– Hagyja békén!

Senki sem lepődött meg annyira, mint Jan maga, a saját kiáltása hallatán. Zavart csönd támadt. A hadúr lassan a lány felé fordította a fejét. Jan hallotta, hogy Milo nagyot sóhajt, azután megszólal:

– Kérlek, bocsáss meg neki. Tudom, hogy társam modora sok kívánnivalót hagy maga után. Mentségére szóljon, hogy a balodon lévő elhunythoz... ööö... bizalmas szálak fűzték.

A hadúr Milóra fordította tekintetét.

– Egy minervai fogoly, aki bizalmas viszonyban állt a Lord Pangloss egyik uralkodójával? – kérdezte kissé meglepődve. – Hát ez meg hogy lehet?

– Nos, annak hosszú, de meglehetősen izgalmas története van... – kezdte Milo.

Jant újból elöntötte a düh. Ezek itt úgy beszélnek róla, mintha jelen sem volna! Noha tartott a hadúrtól, és tudta, hogy bölcsebb volna megfontoltan viselkednie a jelenlétében, nem tehetett róla, ismét eljárt a szája:

– Nem elég, hogy meggyilkolta őket? Még tiszteletlenül is kell bánnia a földi maradványaikkal?

A hadúr feje lassan ismét Jan felé fordult. Újabb hosszú csend következett, melyet csak Milo alig hallható sóhaja tört meg:

– Te jó ég...

Aztán a hadúr így szólt Janhez:

– Te lány, pimaszságod már-már arra indít, hogy egy fakerethez kötöztesselek, hogy aztán szép lassan lenyúzassam a bőrt a testedről. Az ilyen operációt nagy-nagy hozzáértéssel végzik szakembereim. Hüvelykről hüvelykre haladnak, míg egészben le nem jön a bőr. Akkor aztán sóval dörzsölik be a csupasz húst, majd a bőrt visszavarrják. Aztán újra idehoznának elém, és ha úgy találnám, hogy bocsánatkérésed kellőképp töredelmes, esetleg megjutalmaználak a gyors halállal. Csak egy tapsomba kerül, és a művelet máris kezdetét veszi... – A hadúr felemelte a kezét, egy hosszú pillanatig tapsra készen tartotta, majd ismét az ölébe ejtette. – Mindazonáltal könyörületes leszek, két okból. Az egyik ok az, hogy Milo Haze védelme alatt állsz, és barátságtalan gesztus lenne tőlem ilyen kényelmetlen helyzetbe hozni őt. A második, hogy nem vagy tisztában a helyzeteddel, amelyet kénytelen leszel nő lévén a fennhatóságom alatt elfogadni. Ezért hát nem ismerhetted fel vétked súlyosságát sem. – A hadúr Milóhoz fordult.

– Kérlek, folytasd a mondandódat.

Amíg Milo számot adott az eseményekről, beleértve Jan kísérletét a Lord Pangloss felrobbantására, az azt követő véletlen találkozását a hazzinival, majd az ebből eredő befogadtatását az arisztók közé, Jan arra várt, hogy szívének őrjöngő kalapálása lecsillapodjék végre. Nem volt kétséges számára, hogy a hadúrt csak egy hajszál választotta el attól, hogy fenyegetését valóra váltsa.

Amikor Milo befejezte a beszámolót, a hadúr ismét Janhez fordult. Könyörtelen tekintete alatt Janben megfagyott a vér. Képtelen volt megállapítani, hogy rejlik-e egy csepp újonnan kiváltott elismerés azokban a kifejezéstelen szemekben. A hadúr megszólalt:

– Vakmerőségedben a szememre vetetted, hogy kivégeztem ezeket az embereket – egykori ellenségeidet –, holott te készséggel megsemmisítetted volna az egész léghajót, minden utasával együtt!

Jan kinyitotta a száját, hogy feleljen, de aztán hirtelen be is csukta.

– Beszélhetsz – intett kegyesen a hadúr.

– Amikor arra került a sor, nem tudtam megtenni – mondta Jan óvatosan. – Képtelen voltam hideg fejjel meggyilkolni azokat az embereket.

– Én viszont igen. Erre célzol, nemde? – A hadúr megrázta a fejét. – Rosszul ítélsz meg. Nem vagyok kegyetlen ember. De nem maradt más választásom, minthogy likvidáljam a Lord Pangloss uralkodó osztályát. Ez volt az egyetlen megoldás. És biztosíthatlak afelől, hogy általában véve gyors és tiszta halállal végezték. Ami pedig ezt a barbárnak tűnő kiállítást illeti – mutatott a kétoldalt sorakozó fejekre –, ez csupán hatékony módja annak, hogy értésére adjam a Lord Pangloss élve maradt utasainak, hogy a régi parancsuralomnak mindörökre vége, és még a gondolata is hiábavaló a további ellenállásnak.

A hadúr Milóhoz fordult.

– Nem gondoltál még arra, hogy talán az őrület felé tartasz?

Milót szemlátomást meglepte a kérdés. Beletelt egy kis időbe, amíg válaszolt, s akkor is feltűnő gondossággal válaszolta meg a szavait.

– Őrület? Úgy nézek ki tán, mint aki...?

– A kérdés jóval inkább rám vonatkozott, mint terád – mondta a hadúr. – Időnként arra gondolok: lehet, hogy megőrültem? Azon szoktam tűnődni ilyenkor, hogy ez vajon nem a halhatatlanság mellékhatása-e. Mi a véleményed?

– Én semmi jelét sem vettem észre magamon a lelki instabilitásnak – mondta Milo lassan. – Az meg végképp érthetetlen számomra, miért kéne a halhatatlanságnak az őrületbe torkollnia. Az persze elképzelhető, hogy évezredek során kialakulhat valamilyen ismeretlen természetű lelki torzulás. És az is lehet, hogy az ember egy idő után egyszerűen beleun az életbe

– Unalom – ízlelgette a szót a hadúr elgondolkodva. – Igen, előfordul, hogy unatkozom, de inkább a szolipszizmusra utaló hajlamom az, ami egy kissé aggaszt. Azt hiszem, hogy ezzel a túlságosan is elszigetelt életvitellel kapcsolatos, amit folytatok. Oly sokáig játszottam az isten szerepét a birodalmamban, anélkül, hogy egy magammal egyenrangúban megbízhattam volna, hogy lassan kezdem magam is valóságként felfogni a szerepet. Mi a véleményed?

Milo ismét nagy gonddal válogatott a szavak között.

– Azt hiszem, fennáll a veszély. De képes vagy tárgyilagosan mérlegelni a helyzetet, s ez arra mutat, hogy a téveszme nem uralkodott el rajtad.

– Legalábbis még nem – mondta a hadúr halvány mosollyal. – El kell mondanom, Mr. Haze, hogy nagyon felüdítőnek találom a mai találkozásunkat. És az sem kétséges, hogy a jelenléted valóságos lelki terápiát jelent számomra. Élvezem azt is, hogy annyi év után újra amerikánóul beszélhetek. És még arra is emlékszem, amikor angolnak hívták a nyelveteket.

– Én is emlékszem – mondta Milo. – Sőt még Angliára is. Ami azt illeti, épp egy hónappal a katasztrófa előtt jártam Londonban.

– Ja, igen – bólogatott a hadúr –, az a reaktor. A csernobili. Úgy hívták, ugye?

– Nem. Az Ukrajnában történt, évekkel azelőtt. Az angliai helység neve most hirtelen nem jut eszembe. Az volt a különbség, hogy a csernobili baleset, hála az akkori időjárásnak, nem okozott túl nagy kárt az országban. Angliában azonban az időjárási feltételek egészen másmilyenek, és a radioaktív trutymó egy az egyben végigkenődött Dél-Anglián.

– Micsoda balszerencse – helyeselt a hadúr. – De a penész jelenlegi garázdálkodásához viszonyítva egy hajdanvolt aprócska ország megsemmisülése sokat veszít a jelentőségéből.

– Felétek is olyan súlyos a helyzet a penésszel?

– Még súlyosabb, mint itt. Ezért is dúl a háború a keleti Égi Urak között, és ezért döntöttem úgy, hogy eljövök onnan.

– Épp kérdezni akartam, miért vállalkoztál ilyen hosszú útra – vetette közbe Milo.

– Nem volt más választásom. Amint magad is tapasztalhattad, az Illatos Szellő lézeres védelmi rendszere működésképtelenné vált. Több éve már, hogy teljesen használhatatlan. Sajnos, erről a rivális Égi Urak is tudomást szereztek odaát. Csak idő kérdése volt, hogy az Illatos Szellő áldozatul essék egy másik Égi Úr sikeres támadásának. Úgy döntöttem hát, hogy megkockáztatom a hosszú repülést egy másik kontinensre, ahol senki sem tud az Illatos Szellő sebezhetőségéről. Az volt a tervem, hogy megtámadom az első utamba kerülő Égi Urat, abban bízva, hogy a szamurájaim el tudják foglalni, még mielőtt a védekezők rájönnének, hogy nem működik a lézeres védelem.

– A hadúr megvonta kipárnázott vállát. – A terv bevált. Mire a Lord Pangloss harcosai felfedezték, hogy gránátjaik elérik a léghajónkat, már elkéstek vele. Az embereim elfoglalták az ágyúikat.

– Azért elég merész vállalkozás volt – mondta Milo.

– Igaz, bár őszintén szólva egy pillanatig sem kételkedtem a sikerben. – Elmosolyodott. – Látod, itt az újabb bizonyítéka elhatalmasodóban lévő téveszmémnek, miszerint mindenható vagyok.

– Na és most mit fogsz csinálni?

– Megerősítem az uralmam a Lord Panglosson. Az eredeti lakók többségét – azokat, akik életben maradtak – az Illatos Szellőre vitetem, ahol természetesen az én szigorú, ámde humánus felügyeletem alá kerülnek. Aztán a meglévő két hajó segítségével megteszem a kellő lépéseket a flotta további növelésére, így elég nagy sarcszerző területre tehetek szert, hogy biztosítani tudjam az embereim és jómagam hosszú távú túlélését.

– Van benne ráció – helyeselt Milo. – És remélem, sikerül olyan megállapodásra jutnunk, amely alapján én és társam is osztozhatnánk fényesnek ígérkező jövődben. Természetesen fizetség fejében gondoltam. Cserében azért, amit felajánlok neked.

– És milyen formában képzeled a fizetséget?

– Nos, tekintsük inkább ajándéknak. Ami pedig a formát illeti – Milo körülhordozta tekintetét a Nagy Szalonon –, azt magad is láthatod, ha körülnézel. A Lord Pangloss teljesen megfelelne a célnak.

Hosszú szünet után a hadúr csöndesen megszólalt:

– És mi volna az az ajánlat, ami egy egész Égi Úrral felérne?

– Hogy mi? Nos, természetesen, egy másik Égi Úr. Méghozzá vadonatúj! – felelte Milo derűsen. – Egy olyan Égi Úr, amely még – hogy úgy mondjam – ki sincs csomagolva. Egy karcolás nem sok, annyi sincs rajta, és tele van értékes héliummal. Sokkal nagyobb teljesítményű bármelyik létező Égi Úrnál, amelyek – magad is tapasztalhattad – lassacskán darabokra hullanak. És mindez telis-tele a Régi Tudomány működő berendezéseivel. Valóságos repülő kincsesbánya, amelyből egyedül te bányászhatsz kincseket.

– Na és hol rejtőzik ez a te Égi Urad? – kérdezte szárazon a hadúr.

– Nem is Égi Úr, hanem Égi Angyal – helyesbített Milo. – És hol tanyázhatna másutt – bökött Milo vigyorogva az ég felé –, mint épp a Paradicsomban!

 

Huszonegyedik fejezet

– Csakugyan szövetkezel ezzel a... szörnyeteggel? – kérdezte Jan.

Milo tovább dugdosta szájába a falatokat a két hosszúkás eszközzel, amit evőpálcikának hívtak. Jan türelmetlenül várta a férfi válaszát, s közben fel-alá járkált a rendelkezésükre bocsátott apró szobában, amelyet korábban az arisztók szolgái használtak. Végül Milo elégedetten böffentett, és így szólt:

– Felséges ez a japán konyha! És milyen sokáig kellett nélkülöznöm! Biztos, hogy nem kérsz többet? Hisz csak egy falat rizst ettél!

– Nem vagyok éhes. Különben is, az összes többi fogás hússal készült.

– Nem mindegyik. – A férfi elvett egy tálat az asztalról, és a lány elé tartotta. – Ez például hal.

Jan fintorogva nézte a fehéren csillogó haldarabokat.

– A halhús is hús.

– Igaz – hagyta helyben a férfi, és bekapott egy darabot.

A lány undorodva fordította el a fejét.

– Hajlandó vagy válaszolni a kérdésemre? – emelte fel a hangját.

– Mindent a maga idejében – felelte a férfi. – Mi volna, ha szépen leülnél, és megpróbálnál lazítani egy kicsit? Elvégre a mai események igen kielégítő módon zárultak.

– A számodra lehet.

– És számodra is. Először is, még a bőrödben vagy, pedig mindent elkövettél, hogy megszabadulj tőle. Le tudtalak volna ütni az ostobaságodért, amikor szájalni kezdtél vele.

– Nem tehetek róla. Annyira feldühített, hogy úgy bánt Lady Jane fejével, mint egy játékszerrel.

– Lady Jane-nek már úgyis mindegy volt. Akkor meg mit törődsz vele? – mondta Milo, és újabb adag halat tömött a szájába.

– Hát benned semmi tisztelet sincs a halottak iránt? – szólt Jan hidegen.

– Az élőket sem tisztelem, miért tisztelném a halottakat? – vigyorgott Milo.

Jan a férfira nézett és bólintott.

– Az az igazság, hogy te sem vagy különb nála. Gyilkosok vagytok mind a ketten. Az az egyetlen különbség köztetek, hogy ő nagyban űzi az ipar.

– Nem illik így beszélni az ember védelmezőjéről – vágott vissza Milo kedélyesen. – Ha nem vagyok ott, azóta már a poklok kínját szenveded. Jó, ha tudod: komolyan gondolta a megnyúzatásodat, nemcsak ijesztgetni akart.

– Tudom – rázkódott össze Jan, és fázósan összehúzta magát.

Milo sokatmondóan a lányra vigyorgott.

– Pedig nagy veszteség lett volna, ha beváltja a fenyegetését, mert a bőröd a legfőbb ékességed. Elég sajnálatos, hogy újra befeded. Sokkal jobban tetszettél nekem arisztójelmezben.

– Magamnak viszont nem.

Amikor áthozták őket ebbe a kabinba, Jan megkérte Milót, hogy szerezzen neki egy váltás ruhát. Először valami tűzött-fűzött köntöst hoztak, olyat, amilyet a hadúr lába előtt ülő nők viseltek. Egész meglepődtek, amikor visszautasította és férfiruhát kért helyette. Másodszorra azt a ruhát kapta, amit most viselt: bő, fekete zekét ugyancsak fekete nadrággal. Egyvalamit kifogásolt csak: azt, hogy sem gombot, sem másféle rögzítő kelléket nem varrtak a kabátra, így csak egy vászonövvel tudta magára szorítani, amit nem talált tökéletes megoldásnak. Ettől függetlenül, a ruha nagyon kényelmes volt a szűk arisztóköntösökkel és -kosztümökkel összehasonlítva.

Milo végzett a hallal, és újabb tálat vett maga elé.

– Alga – állapította meg. – Látod, ezt nyugodtan megeheted, anélkül, hogy fel kéne adnod minervai eszméidet.

– Mondtam már, hogy nincs étvágyam. Túlságosan feszült vagyok. És félek is.

– Mitől? Közvetlen veszélytől nem kell tartanunk. Van ennivalónk, fekvőhelyünk és fedél is a fejünk felett. És minden a terveim szerint halad.

– Nem annyira magamért aggódom, mint inkább Ceri miatt – mondta Jan. – Mi volna, ha rákérdeznél, hogy biztonságban van-e?

– Egyelőre épp elég szívességet kértem már a hadúrtól és tányérnyalóitól. Semmi kedvem kockára tenni a szerencsémet azzal, hogy egy szolgálólány holléte felől nyaggatom, még ha az a lány történetesen a te kis hálócimborád.

– Nem igaz! – csattant fel Jan, s érezte, hogy az arca elvörösödik.

Milo felnevetett.

– Látnod kéne magadat, amazon! A szerelem pírja! Ezt nevezem! Micsoda aktív nemi életed lehetett az elmúlt hónapok során: Caspar herceg, Lady Jane és ez a te drágalátos tengeri nimfád! Mennyire más ez a kép, mint azé a szemérmesen tartózkodó kis minervaié, akivel a léghajóra szállásod napján találkoztam!

– Tudod te is, hogy miért feküdtem le Casparral és Lady Jane-nel – kiáltotta a lány dühösen. – Ami pedig Cerit illeti, abban tévedsz. Elismerem, hogy szerelmes vagyok belé, de nem a szeretőm. Igaz, nem rajtam múlt a dolog.

– Sohasem feküdtél le vele? – kérdezte Milo sejtelmes mosollyal.

– Ahhoz semmi közöd!

– Tudtam! – nevette el magát a férfi.

Jan erősen igyekezett uralkodni magán.

– Milo, szépen kérlek! Könyörgök, segíts megtudnom, mi történt vele!

Milo letette az evőpálcikákat – az összes tál kiürült már –, és elgondolkodva legeltette szemét a lányon.

– Jó, nem bánom – mondta végül. – De cserébe szeretkezni akarok veled. Most és itt – mutatott az ágyra. – Mit szólsz hozzá?

A puszta gondolat, hogy intim érintkezésbe kerül Milóval, görcsös ellenérzést váltott ki Janből. Legszívesebben nemet kiáltott volna, de visszafogta magát. Cerire kellett gondolnia. Egy ideig habozott, aztán rekedtes hangon így felelt:

– Ha úgy akarod, hát legyen.

Milo szeme résnyire keskenyedett.

– Mi az oka ennek az állandó vonakodásnak? Mi van rajtam, ami annyira elveszi az étvágyadat. A minervai nemi erkölcs nem lehet, hiszen azt Caspar herceggel is megszegted, aki nagy szerepet vállalt néped elpusztításában. Netán visszataszítónak találsz? Nem hinném, hogy a szagom riaszt el, hisz semmi szagom nincsen.

Jan csakugyan visszataszítónak találta a férfit, de nem tudta volna megmondani, pontosan miért. És nemcsak a testére gondolt, hanem úgy általában az egész lényére. Minél jobban megismerte, annál nyugtalanítóbbnak érezte, és annál inkább meggyőződött róla, hogy a férfi helyesen ítélte meg magát, amikor azt mondta, hogy már nem tartozik az emberi nemhez. Akkor úgy tűnt, hogy ez büszkeséggel tölti el Milót, de a lányban atavisztikus félelmet keltett... és taszítást.

– Nos? – kérdezte Milo türelmetlenül.

– Nézd – oldotta ki Jan a vászonövet –, hajlandó vagyok szeretkezni veled, cserébe azért, hogy Cerit megkeresd, de hagyjuk ki a személyes érzéseimet. Eddig sem tulajdonítottál túl nagy jelentőséget nekik, akkor meg mire jó ez az egész?

Milo megadóan emelte fel a tenyerét.

– Ne fáraszd magad. Csak próbára akartalak tenni, a móka kedvéért. Annyira kifárasztott ez a mai nap, hogy annyi delej sincs bennem, mint egy döglött elemben. Körülbelül annyira tudnék most szeretkezni, mint repülni. Ne haragudj.

Jan egyszerre érzett csalódást és megkönnyebbülést.

– És Cerivel mi lesz?

– Őt felejtsd el! – válaszolta a férfi hidegen. – Ha életben van még, akkor nyilván átvitték azóta az Illatos Szellőre.

Milo a másik Égi Úr felé intett, amelynek fényei jól látszottak a kis ablakon át. A két hatalmas léghajó egymás mellett lebegett. A kábelek hálózatával összekötött hajótestek között törékenynek tűnő fajárdák húzódtak. Korábban Jan és Milo szemtanúja lehetett a kivonulásnak, amikor is a Lord Pangloss legyőzött alattvalóit csapatostól terelték át ezeken a járdákon az Illatos Szellőbe.

– Vadállat! – Jan szeme lángolt az indulattól. – Érzéketlen vadállat! Hogy felejthetném el őt?! Ceri mindennél többet jelent nekem!

Milo töltött magának a szaké nevű italból. Jóízűen megitta, aztán így szólt:

– Légy realista! Már azzal is kockáztatom a terveimet, hogy téged bevonlak. Kizárt dolog, hogy hármónknak sikerüljön.

– Sikerüljön? Mi? – vonta össze Jan a szemöldökét.

– Lejutni a földre – magyarázta a férfi. – Lelépünk a hajóról. Persze nem most, hanem majd csak két nap múlva, mielőtt elérnénk az Armstrong Úrrepülőtér romjait.

Jan összezavarodott.

– Hogyhogy? Azt hittem, az az úti célod. Azt mondtad a hadúrnak, hogy ott van a kommunikációs berendezés.

– Még mindig olyan naiv vagy, Jan – sóhajtott a férfi. – Pedig mennyi mindenen átmentél. Azt képzelted talán, hogy megbízom abban az emberben? Mihelyt megkapná, amit akar, máris kivégeztetne. Még azt is tudom, hogyan csinálná. Meghívna egy ünnepi lakomára, koccintana velem, aztán hirtelen megjelennének a harcosai az automata fegyvereikkel, és szitává lőnének. – Milo elégedetten mosolygott a gondolatra. – Mellesleg, jórészt kiégtek már a biztosítékai.

– Micsoda?

– Úgy értem, helyes a gyanúja, ami a valóságérzékének fokozódó gyengülését illeti.

Milo újabb pohár szakét töltött magának.

– Én ezt nem értem – mondta Jan. – Amit arról az Égi Úrról mondtál, odafent a Paradicsomban... abból semmi sem volt igaz?

– De igen. Minden egyes szó.

Milo a találkozásuk után elmesélte a hadúrnak, hogyan fedezte fel a léghajót marsbéli társaival.

– Azután történt a dolog, hogy megrongáltam a fő üzemanyagtartályt. A szabotázs miatt reménytelenné vált a Csillagfényre tervezett utazás, s ezért inkább a Földet vettük célba. 15 000 mérföldnyire voltunk még, amikor a radar egy hatalmas tárgyat jelzett előttünk. Olyan nagy objektumot, hogy már egy másik élettérre gyanakodtunk, annak ellenére, hogy nem volt tudomásunk egy ötödik űrbéli élettér létesítéséről. Végül aztán a fedélzeti komputer mégiscsak előkaparta a megoldást az adatfájlok közül. Az objektum neve Paradicsom volt, vagyis rábukkantunk arra a hatalmas ipari létesítményre, ahol az Égi Angyalokat építették.

– Nézeteltérés robbant ki közöttünk – folytatta Milo. – A többség arra szavazott, hogy az értékes üzemanyag egy részét felhasználva tegyünk egy kitérőt a Paradicsom felé. Abban bíztak, hogy a létesítményben bizonyára maradt egy kis üzemanyag, amit felhasználhatnánk. Én természetesen elleneztem a tervet, mert ezsem ágában sem volt folytatni az utat a Csillagfény felé. De leszavaztak, és nem maradt más hátra, mint hagyni, hogy csináljanak, amit akarnak.

– El kell ismernem, hogy amikor megtörtént a pályaegyeztetés, és közelebb kerültünk a létesítményhez, nagyon lenyűgözőnek találtam a látványt. Hatalmas hengeres váz, jó másfél mérföld hosszú, s az egészet egy halom szoláris receptor vette körül. De az igazán megdöbbentő az volt, amit belül láttunk: egy valódi Égi Angyalt.

– Aztán jött az újabb meglepetés. Ahogy közelebb kerültünk, rádióhívás érkezett a Paradicsomról. Azt kérdezték, kik vagyunk. Egy rémisztő pillanatig azt hittem, hogy lakott a hely, de aztán kiderült, hogy csak egy komputer küldte az üzenetet. Azonosítottuk magunkat, és engedélyt kértünk a dokkolásra, de miután nem tudtuk felmutatni a megfelelő hozzáférési kódot – ami nem csoda –, a komputer megtagadta tőlünk az engedélyt.

– Időközben bőszen kutattam a Paradicsommal kapcsolatos halvány emlékeim között, és találtam is valamit. Eszembe jutott, hogy a Paradicsom mindig is csaknem teljesen automatikusan működött. Volt néhány hús-vér felügyelő is, de az Égi Angyalok építését robotok végezték a központi számítógép irányítása alatt.

– Eszembe jutott az is, hogy a létesítményt még jóval a Génháborúk előtt elhagyták, amikor az Égi Angyalok iránti kereslet szűnni látszott, hála a genetikai forradalom által okozott fellendülésnek, amely a Harmadik Világra is kiterjedt. Tény viszont, hogy semmi olyasmit nem hallottam, hogy egy kész Égi Angyalt hagytak volna hátra a létesítményen.

– Egyetlen lehetséges megoldása a rejtélynek az, hogy a komputer folytatta az építőprogramot az emberek távozása után is. Kétségtelen, hogy a létesítmény minden tekintetben aktív maradt. Az elektromágneses meteorelhárító ernyő még mindig működött, és közelebb érve láttuk, hogy pókhálószerű robotok mászkálnak összevissza az üzem területén, sőt még az Égi angyalon is. Amikor pedig megpróbáltunk leszállni a létesítményre, a komputer kitérő manővert hajtott végre, lehetetlenné téve a landolást. Minthogy szűkölködtünk az üzemanyagban, kénytelenek voltunk feladni, s folytatni utunkat a Föld felé – mondhatom, nagy megkönnyebbülésemre.

– De az elmúlt évek során sokat gondoltam arra az érintetlen Angyalra. Valami szöget ütött a fejemben. Az a számítógép, amelyik a létesítményt működteti, csak egy jelzésre vár a Földről, és máris útjára bocsátja az elkészült Égi Angyalt. Emlékszem, a leereszkedést is automatikusan hajtották végre. Nincs más dolga az embernek, csak felküldeni azt a jelet, várni egy kicsit, és erre – lássatok csodát! – máris egy vadonatúj Égi Angyal hullik az ölébe a mennyekből. Akad azért egy kis gond is: megtalálni a helyes jelzést és az eszközt, amellyel fel lehet küldeni.

– És te úgy gondolod, hogy megtaláltad a megoldást? – kérdezte a hadúr.

– Most már igen – felelte Milo. – Eszembe jutott még egy adat az Égi Angyalokról: az Egyesült Nemzetek irányítóközpontjából vezérelték őket. Csupán annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk a helyet, elutazzunk oda, és fölsugározzuk a megfelelő parancsot a Paradicsomnak.

– De honnan tudod, hogy az irányító központ működőképes maradt ennyi év után? – kérdezte a hadúr.

– Onnan, hogy kapcsolatba léptem vele. Pontosabban azzal a számítógéppel, amelyik működteti. Épp ezen ügyködtem a Lord Pangloss vezérlőtermében, amikor a harcosaid megérkeztek. Mióta ezen a léghajón tartózkodom, egyfolytában azon mesterkedtem, hogy valahogy bejussak a vezérlőterembe. Gondoltam, van rá egy kis esély, hogy a Lord Pangloss komputere még mindig kommunikációs kapcsolatban áll az irányító központtal. Az volt a bökkenő, hogy semmi okosat nem tudtam kitalálni. Akkor jött ez a kis amazon, és lekötelezettjévé tette az arisztókat. Az ő segítségével aztán felfedeztem egy működőképes terminált a vezérlőteremben, ami nagyon biztatónak látszott, de sajnos semmilyen kombinációt nem fogadott el hozzáférési kód gyanánt, s így a vezérlő számítógéppel való kapcsolatfelvétel meghiúsult. Vagy a vezérlő komputer nem vette tudomásul a kódot, vagy el sem jutott hozzá valamelyik közbülső berendezés meghibásodása folytán, akár ott, akár a Lord Panglosson. Rá kellett jönnöm, hogy a Jan segítségével lebonyolított próba-szerencse játék egy örökkévalóságig tartana, s mégiscsak magamnak kell hozzáférnem a terminálhoz.

– Most végre, az Illatos Szellő színrelépésével – mondta Milo a hadúrnak –, elérkezett számomra a tökéletes lehetőség. Nem tartott soká kipróbálni a szóba jöhető kódokat, és ahogy reméltem, választ kaptam az irányítóközpont számítógépétől. Megkérdeztem hát tőle, hol található, és elárulta. Az irányítóközpont az Armstrong Űrrepülőtéren működik, mindössze huszonnégy órányi repülésre innen, a keleti parton. Mihelyt létrejön köztünk a megállapodás, megadom a pontos koordinátákat.

– Tegyük fel, hogy elérjük az irányító központot – gondolkodott el a hadúr. – Honnan fogod tudni, mi az a jel, amelyik lehozza nekünk az új Égi Urat?

– Az információ ott rejlik valahol a központi számítógépben. Csak egy kis idő kérdése, hogy előcsalogassam belőle. Mit szólsz tehát, Shumi Horado, minden egek hadura, az egyezséghez?

A hadúr természetesen igent mondott rá.

– De ha igaz volt minden, amit mondtál neki, akkor a semmiért adod oda az új léghajót! – csodálkozott Jan.

– Na jó, mindenben azért nem mondtam igazat – szólt Milo mosolyogva. – Az irányító központ nem az Armstrong Űrrepülőtéren van, hanem az egyik közeli nagyvárosban, az Égi Torony nevű felhőkarcoló tetején. Emlékszem rá, nagyon impozáns épület. Nem lesz probléma megtalálni, mihelyt a városba értünk.

Jan leejtette a vállát. Hirtelen elfogta a kimerültség. Leült egy székbe, és fáradtan így szólt Milóhoz:

– Na és hogy akarunk eljutni abba a városba?

– Odarepülünk.

– Csakugyan? És hogy? Netán leakasztasz valahonnan egy harmadik Égi Urat?

– Kölcsönvesszük a japánoktól az egyik vitorlájukat.

– Szentséges Istenanya! Ezt komolyan gondolod...?

A férfi bólintott.

– Nem túl veszélyes ez? Nekem igencsak úgy tűnik!

– Badarság! A vitorla remek sporteszköz. Valamikor magam is repültem vele, puszta szórakozásból. Sárkányrepülésnek hívták a sportot. Természetesen ez még azelőtt történt, hogy halhatatlaníttattam magam. Aztán már nem vállaltam a kockázatot...

– Milyen kockázatot? Azt mondtad, hogy nem veszélyes a dolog...

– Na jó, de ezért előfordult egy-egy baleset. Ha az ember egyszer halhatatlanná válik, megváltozik az egész hozzáállása a kockázathoz. Több a vesztenivalója!

– El tudom képzelni – húzta el a száját Jan. Aztán újabb gondolat ötlött fel benne. – Azt akarod, hogy egy nagyvárosba menjünk? És mi a helyzet a pestissprórákkal?

Milo vállat vont.

– Ez bizony zsákbamacska. De ha minden jól megy, nem szállunk le a földre. Egyenesen az Égi Torony tetején fogunk landolni!

– Szóval mégis kockáztatunk. Most mondtad, hogy kerülni szoktad az ilyesmit – mutatott rá Jan.

– Lehetetlen minden rizikót kizárni az ember életéből – felelte Milo gúnyosan.

Jan gyanakvó pillantást vetett a férfira.

– Vajon miért motoszkál bennem a gyanú, hogy egyedül én vállalok kockázatot a pestisspórákkal szemben? Jól sejtem, hogy a halhatatlanságod tökéletes immunrendszerrel párosul?

– Kétlem, hogy ilyesmi lehetséges volna – válaszolta a férfi. – De azt elismerem, hogy az immunrendszerem hatékonyabb a tiednél. Másrészt viszont kár aggódnod, mert aligha valószínű, hogy pestissel fertőzött területre vetődünk.

– Én mást hallottam – motyogta Jan.

Milo ásított.

– Egyébként pont azért mondtam, hogy jobb, ha Cerit kivered a fejedből. A vitorla csak kettőnket bír el.

– Márpedig nem verem ki a fejemből – mondta Jan eltökélten.

– Ahogy óhajtod. Maradj itt, ha akarsz. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogod a gésaéletet. Más dolgod sem lesz, mint kedvére tenni Horado szamurájainak. Ha úgy találtad, hogy az arisztók alatt túl mostoha az asszonyi sors, akkor várd csak ki, milyen a japán módi!

Jant fölösleges volt minderre figyelmeztetni. Az a kevés, amit eddig a japánok társadalmi életéből ellesett, meggyőzte róla, hogy a nők semmiféle megbecsülésre nem számíthatnak. Kizárólag a férfiak szolgálatának kellett szentelniük az életüket.

– Nos? – kérdezte Milo.

– Nem akarok itt maradni – vallotta be Jan. – De akkor sem hagyhatom magára Cerit csak úgy. Képtelen vagyok...

Milo szemöldökráncolva simította végig a koponyáját.

– Nézd – mondta végül –, nem ígérhetek semmit, de talán később visszavásárolhatjuk Horadótól.

– És hogy gondolod? – kérdezte a lány reménykedve.

– Nos, ha már a kezünkben lesz az Égi Angyal, talán meg tudunk egyezni vele. Fölajánlhatnánk neki egy kis Régi Tudományon alapuló technológiát a tengeri nimfádért. Mit szólsz?

– Komolyan azt hiszed, hogy belemenne?

– Miért ne? – mondta a férfi. – De ne feledd, nem tudok garantálni semmit.

Jan keményen Milóra nézett.

– Milo – mondta lassan –, azt akarom, hogy megígérd... Esküdj meg mindenre, ami szent előtted... hogy ha a dolgok a terveid szerint alakulnak, akkor megpróbálod kimenteni Cerit, ahogy ígérted!

– Na jó – sóhajtott Milo –, ünnepélyesen megfogadom. Most pedig tegyünk pontot a beszélgetés végére, és feküdjünk le. Rengeteg alvásra van még szükségem. – A férfi felállt, és kezdte levetni a kimonóját. – Ha akarod, megoszthatjuk az ágyat. Ahogy mondtam, pillanatnyilag egyáltalán nem vágyom a szexre, úgyhogy felőlem nyugodtan alhatsz.

– Ha nincs ellene kifogásod – tért ki a lány –, szívesebben aludnék egyedül. Akár a padlón is.

Milo vállat vont.

– Ahogy tetszik – mondta, és mindössze egy ágyékkötő-szerű alsónemüt hagyva magán, felmászott az ágyra, aztán a kapcsoló felé nyúlt, és lejjebb csavarta a világítást.

Jan a székben maradt. Egy idő után megszólalt.

– Milo, engem miért viszel magaddal?

– Partnerek vagyunk, nem emlékszel? Egyezséget kötöttünk. Segítettél nekem, most pedig én segítek neked.

– Pedig az a benyomásom, hogy nem szoktad az egyezségeket az utolsó betűig betartani. Nincs többé szükséged rám, nyugodtan itt hagyhatnál engem is.

– Ki mondta, hogy nincs rád szükségem?

– Milo, én sohasem leszek a szeretőd!

A férfi egy darabig hallgatott.

– Majd meglátjuk. Furcsább dolgok is történtek már.

Jan egy ideig csak ült a sötétben, aztán ismét megszólalt:

– Milo?

– Mi az már megint? Aludni szeretnék.

– A hadúr... Említett valami nőt. Mirandát. Ki volt az?

Milo hosszasan hallgatott.

– Valaki, aki sokat jelentett a számomra – mondta végül.

– Szerelmes voltál belé?

– Nincs olyan, hogy szerelem, de tény, hogy jobban szerettem őt, mint bárki mást, önmagamon kívül.

– Mi volt benne olyan különleges?

– Csak az, hogy ő is én voltam.

 

Huszonkettedik fejezet

– Megőrültél? Nem maradhatsz itt! Túl veszélyes! Indulnunk kell, méghozzá azonnal. Azok az agyalágyultak elpusztították a társaság központját! Utána ez következik!

Milo és Miranda a Tengeri Szalonban tartózkodott. A holografikus ernyők azt az illúziót keltették, mintha a helyszín valamelyik déltengeri sziget trópusi tengerpartja lenne. A hangeffektusok és a rejtett infralámpák tovább fokozták a megtévesztő hatást. Miranda, aki egy ősrégi és roppant értékes férfiszmokingot viselt, egy függőágyban lustálkodott, amelyet két pálmafa között feszítettek ki. Megszívta a kókuszutánzatból kikandikáló szívószálat, majd nyugodtan így szólt:

– Komolyan mondom, Milo. Nem megyek veled. Itt maradok. Itt biztonságban leszek, legalábbis egyelőre. A birtok védelme megbízható. Hogy aztán mi lesz? Igazából nem tudom, de valahogy majd csak túlélem a dolgot.

Milo hitetlenkedve nézett a lányra.

– Mi ütött beléd? Tudod jól, hogy egyedül nem tudsz megélni. Velem jössz, és kész! Gyerünk, kelj fel, és kezdd el a csomagolást!

Miranda szörcsögő hangot hallatott a szívószállal, aztán határozott stílusban kijelentette:

– Milo, úgy látom, nem akarod meghallani, amit mondok. Értsd meg: nem akarok veled maradni. Felfogod végre?

– Mit zagyválsz itt?! – kiáltotta Milo. – Nem élhetsz nélkülem! Én vagyok az egész életed! Az ég szerelmére, én vagyok az, aki megteremtettelek!

A nő hirtelen Milo fejéhez vágta a kókuszutánzatot. A férfi lebukott, és a kókusz továbbrepült a part felé, aztán eltűnt az egyik hologramban. Rögtön ezután törött üveg csörömpölése hallatszott. Miranda kipattant a függőágyból, és vádlón Milo felé bökött az ujjával.

– Igen?! – üvöltötte, magából kikelve. – Mondd még egyszer! Mondd csak el, mi mindent köszönhetek neked! Hisz mást se hallottam rövidke életemben, mint hogy a nagyszerű Milo Haze fogta az egyik tökéletes oldalbordáját, és megteremtette belőle a tökéletes asszonyt. Pontosabban, a tökéletes asszonyt Milo Haze számára! Íme, az asszony, akit Milo Haze a saját képére teremtett! – Miranda arcát eltorzította a düh, s a melle zihálva emelkedett és süllyedt.

Milo egészen megdöbbent a nő dühének intenzitásától.

– Jól van, jól van... – csitította. – Nyugi. Túl sok feszültség halmozódott fel bennünk mostanában, megértem én, hogy izgatott vagy. Nem vagy tudatában annak, amit mondasz. Még mindig ugyanúgy szeretsz, ahogy én téged.

Milo közelebb lépett a nőhöz, s kezét a nyitott szmoking alá dugva simogatni kezdte a mellét. Miranda félreütötte a férfi kezét, és hátrább lépett.

– Nem szeretlek, és te sem szeretsz! Csak magadat szereted! – kiáltotta a lány megvetéssel. – Épp ez a lényeg! A létezésem lényege! Amikor együtt vagyunk az ágyban, annak semmi köze a szeretkezéshez... az egész csak maszturbáció, amit önmagaddal művelsz!

– Ne beszélj így, Miranda – mondta a férfi hidegen.

– Hát nem csodálatos a tudomány?! – folytatta a lány ugyanabban a megvető hangnemben. – Valamikor régen egy férfinak elég volt a marka is, de most egy csekély milliárdért szert tehet olyasmire, mint én vagyok: a saját nőnemű klónjára. Egy klónra, akit mesterséges méhben hordtak ki, gyorsított növekedésre serkentettek, és teletömtek előre gyártott emlékekkel, s tették mindezt röpke hat esztendő leforgása alatt. A farokfejő-készülék netovábbja egy túlfejlett narcisztikus komplexussal rendelkező férfiú számára! Ezt nevezem én haladásnak!

A nő szavai Milóba döftek.

– Miranda, én nem így tekintek rád. Éppolyan valóságos vagy, mint én...

– Nahát, ez igazán kedves – mondta a nő szarkasztikusan. – Valóságos bóknak hat a te szádból!

Milo mély lélegzetet vett. Legszívesebben megragadta volna Mirandát, hogy lerázza arcáról azt a megvető kifejezést, de tudta, hogy nem volna bölcs dolog engedni az indulatnak. A nő különös viselkedése átmeneti emocionális zavarból táplálkozhat, gondolta, amelyből előbb-utóbb ki fogja zökkenteni, ha nem veszti el a fejét.

– Miranda – szólt Milo komolyan –, a kapcsolatunk speciális, mondhatnám, egyedülálló. Közelebbi kapcsolatban állunk egymással, mint bármely létező pár.

– Ha ez a közelség netovábbja, akkor Isten őrizze tőle az emberiséget – vágott vissza a nő keserűen.

– Hiába tagadod – próbálkozott újra a férfi. – Ugyanúgy szeretsz te is, ahogy én téged. Másképp nem is lehet, hiszen... – Nem folytatta, mert rájött, hogy rossz irányban halad.

– ...hiszen azt verték belém, hogy téged szeresselek – fejezte be helyette a mondatot Miranda. – Igen, Milo, nagyon is tisztában vagyok ezzel. És szerettelek is valamikor. Csakhogy a kondicionálás hatása elmúlt! Azért múlt el, mert már nem ugyanaz az ember vagy, aki voltál.

– Miket beszélsz?

– Azokról a „fejlesztésekről” beszélek, amelyeken átestél. A halmozódó hatásukról. Olyan változásokat idéztek elő benned, amire nem számítottál. Az az igazság, kezdem úgy érezni, hogy már nem is vagy ember!

– Micsoda zagyvaság! – kiáltotta Milo. – Te be vagy rúgva!

– Nem vagyok. Szembe kell nézned az igazsággal: átlépted azt a láthatatlan mezsgyét, amely az embert attól a valami mástól, a nem-embertől elválasztja. Saját magad újratervezése kivezetett abból a halmazból, amit emberi fajnak hívnak!

– Ostobaság! Elismerem, hogy megváltoztam, de még mindig ember vagyok! – tiltakozott a férfi indulatosan.

– Ember? – kérdezte Miranda. – Hát melyik ember nem érez fájdalmat? Melyik ember képtelen a félelemre? Pánikra...? Rettegésre...?

– Na és miért lennék kevésbé ember ezek nélkül az emberi fogyatékosságok nélkül? Miért tartozna az ember definíciójához a fájdalom, a félelem és a rettegés átélése?

– Számtalan érvet sorolhatnék fel, de csak egyet mondok: ha nem érzel fájdalmat és félelmet, képtelen vagy empátiát érezni irántunk, a többiek iránt, akikben megvan a szenvedés képessége. Márpedig akkor nem tartozol többé közénk. Elvágtad magad az emberiségtől, Milo.

Milo a fejét rázta.

– Tévedsz. Egy szót sem értesz az egészből. Nagyon jól emlékszem, milyen érzés volt szenvedni az emberiségnek ezektől a nyavalyáitól. De miért lennék nem-ember csak azért, mert megszabadultam ettől a nyűgtől? Ha bármi változott, hát akkor az, hogy még inkább sajnállak benneteket! El sem tudod képzelni, miről mondtál le, Miranda. A legutóbbi fejlesztéssorozat óta tökéletesen felszabadultnak érzem magam. És te is olyan lehetnél, mint én, ha nem viselkedtél volna annyira önfejűen.

– Még egyszer: köszönet, Milo, a halhatatlanságért. De a többi ajándék, amit felajánlottál nekem, semmit sem jelent a számomra.

– Egy szép napon megbánod még, hogy visszautasítottad – fenyegette meg a férfi.

– Az a nap sohasem fog elérkezni, Milo, arról kezeskedem. Lehet, hogy csak a genetikai visszhangod vagyok, de ember. És az is maradok!

Milo érezte, hogy elhagyja az önuralma. A helyzet kezd kicsúszni a markából. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne emeljen kezet a lányra.

– Hányszor mondjam, hogy én is ember vagyok? Szuperember, csakugyan, de alapvetően mégiscsak ember.

– Lehet, hogy annak hiszed magad, de nem vagy az. Észre sem veszed, hogy mi lett belőled! Az emberi személyiség végtelenül komplikált biológiai folyamatok eredménye. Messze van még attól a tudomány, hogy valamennyi összetevőjét feltárja. Nem lehet csak úgy büntetlenül nagy darabokat kikanyarítani a rendszerből – úgy, ahogy a génészmérnökök tették veled – anélkül, hogy valami létfontosságú dolog el ne pusztulna közben...

Miranda bólogatva folytatta:

– Igen, igen... ez az! Bizonyos értelemben megölted magad, Milo. – Hirtelen felnevetett. – Milyen ironikus ez az egész! Mennyi pénzt és igyekezetet fecséreltél rá, hogy szuperemberré alakítsd magad, csak azért, hogy egyfajta öngyilkosságot kövess el általa. Abban a hitben mászkálsz összevissza a világban, hogy halhatatlanná lettél, miközben legbelül halott vagy, és a lelked a hangyák zabálják.

– Hallgass! – robbant ki a férfiból, s már emelte is a kezét, hogy a lányt megüsse. – Nem vagyok hajlandó végighallgatni ezt a babonás zagyvaságot! Utoljára kérdem: jössz vagy maradsz?

– Nem megyek, Milo. Azért nem, mert nem bírlak elviselni. Nemcsak a személyiséged változása zavar, a dolog gyökere fizikai természetű. Ezek a „fejlesztések” valahol nagyon eltoltak benned valamit! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy fizikai undort érzek irántad. A testem minden egyes tőled származó sejtje viszolyog a te testedtől.

Milo lassan lehajtotta a fejét. Sokáig némán nézte a lányt, aztán megfordult és leballagott a „partra”. Átlépett az egyik holografikus alakzaton, majd kiment az ajtón. Beszállt a liftbe, és felment a tetőn kiképezett flippergarázsba. Egy kisebb házi kiberoid fogadta a garázsajtóban.

– Jó estét, Mr. Haze. Ki óhajt repülni?

– Igen – felelt kurtán a férfi, és elindult a flippere felé.

Nem volt határozott terve, csak valami halvány elképzelése arról, hogy elhagyja az államot. Hogy aztán mi lesz? Nos, amilyen gyorsan a pestis újabb formái terjedtek, érdemes lenne akár a bolygó elhagyását is fontolóra venni.

– Kellemes az időnk az esti repüléshez – jegyezte meg a kiberoid, Milót követve.

– Kétségtelen – mosolyodott el a férfi örömtelenül. Épp be akart mászni a flipperbe, amikor eszébe jutott valami. Miranda flipperére pillantott, a garázs túloldalán. – Rongáld meg! – mutatott a járműre. – Nyisd ki a karbantartónyílás fedelét, és tedd tönkre a hajtóművet!

– De uram – zümmögte a kiberoid a maga színtelenül udvarias hangján –, az is része a vagyontárgyaknak, amelyeket programom szerint védenem kell.

– Nos, akkor ezennel felülbírálom a beléd programozott utasításokat. Tedd, amit mondtam!

– Rendben van, uram. – A kiberoid Miranda flipperéhez lépett, kinyitotta a hátsó panelt, amelyen át hozzáférhetővé vált a hajtómű, és benyúlt a rovarlábhoz hasonlóan ízelt manipulátorával. Milo elégedetten nyugtázta az összeroppanó fém reccsenését. Már épp beszéllni készült, amikor ismét megtorpant. Valami morajlásfélét hallott. Távoli szélzúgás lehet?

Nem. A zaj inkább mérges lódarazsak zümmögésére emlékeztetett. A garázsajtóhoz lépett, és megnyomta a kézivezérlés gombját. Az ajtó félrecsúszott, és Milo kilépett a tetőre. Most már tisztábban hallatszott a zaj. Tudta, mi okozza, de azért kiparancsolta a kiberoidot, hogy megerősítse a véleményét.

– Emberek – felelte a kiberoid Milo kérdésére. – Sokan vannak. Errefelé tartanak.

– Helyes – mondta Milo. Odament a korláthoz, és a kert túlsó oldalát határoló fal irányába nézett, amelyet a védelmi rendszer különböző színű fényfoltjai csipkéztek.

– Látogatókat vár, uram? – érdeklődött a kiberoid.

– Nem én. A feleségem. Az ilyesmi az ő reszortja.

Milo visszasietett a garázsba.

– Hány vendégre számít a felesége? A hangokból ítélve, több száz fős csoport közeledik.

– Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy Miranda el fogja szórakoztatni őket. Szereti a nagy partikat – mondta a férfi a kiberoidnak, és beszállt a flipperbe. A páncélozott ajtó bezárult, és Milo utasította a jármű komputerét, hogy vigye föl a flippert ezer lábra, és tartsa ott.

Hála az érzékelő monitornak, Milo tisztán látta a magasból, mi történik. A kiberoid alábecsülte a tömeg lélekszámát. Ezrével jöttek az erdőn át az északi falhoz. Milo arra tippelt, hogy luxtoniak lehetnek, mert ez a város esett legközelebb a birtokhoz. Úgy hírlett, hogy a városban kitört a pestis.

Az egyik monitorral közelebb hozta az egyik csoportot. Látta, hogy a közeledők fegyvert hoztak magukkal. Pisztolyt, fejszét, még kerti szerszámokat is. Milo somolygott magában. Eszébe jutott a régi horrorfilmek vizuális közhelye: a feldühödött parasztcsürhe, útban a helybéli vámpír vagy őrült tudós kastélya felé, hogy felégesse. Már csak a lángoló fáklyák hiányoztak a képből.

A közelgő csőcselék széles és szaggatott frontvonala mindössze száz lábnyira lehetett már csak a faltól. Milo elhatározta, hogy megkönnyíti a támadók dolgát. Rácsatlakozott a házi komputerre, és betáplálta a kódolt utasítást, amely – az előző parancsokat hatástalanítva – lefagyasztotta az egész védelmi rendszert a kiberoidok kivételével, amelyek önálló egységként működtek. Ezután hátradőlt a székében, készen arra, hogy végigélvezze a show-t.

A tömegnek semeddig sem tartott behatolni a területre. Először néhány robbanás hallatszott, jelezve, hogy több helyen is áttörték a falat, aztán a csőcselék, a tátongó nyílásokon át, beözönlött a kertbe. A birtokháborítók itt találkoztak az első igazi ellenállással. A külső védelemre tervezett három kiberoid, a nagyobbik fajtából, géppuskatűz és lézernyalábok pusztító egyvelegével fogadta az emberrohamot. Támadók százai haltak meg az első harminc másodpercben, de olyan tömegével özönlöttek át a falon, hogy a kiberoidoknak nem volt esélyük az invázió megállítására. Hamarosan lehengerelte őket a testek puszta tömege. A fellökött s immár tehetetlen védőket alaktalan fém- és műanyagkupaccá rúgta, verte, taposta a csőcselék, amely ezután zavartalanul hömpölygött tovább a ház felé.

Perverz szeszélynek engedve, Milo rácsatlakozott a ház belső audiovizuális megfigyelőrendszerére. Látta, hogy Miranda még mindig a Tengeri Szalonban tartózkodik, de a speciális effektusokat kikapcsolta, és kifelé figyel az egyik homlokzati ablakon. Milo beleszólt a mikrofonba. A nevét hallva, Miranda a megfigyelőegység felé fordult.

– Milo? – kérdezte nyugtalanul. – Te vagy az? Mi történik odakint? Miért nem működik a védelmi rendszer?

– Úgy látszik, elromlott – mondta a férfi. – De az is lehet, hogy megrongálták. Nincs sok időd. Eredj a flipperedhez! Ne vesztegesd az időt a csomagolásra!

– Hol vagy?

– Körülbelül ezer lábnyira a ház felett. Indulj már! Siess!

A lány még egyszer kinézett az ablakon, aztán kirohant a szobából. Milo elégedetten mosolygott, és megszakította az összeköttetést. Újabb robbanás hallatszott. Odanézett és látta, hogy füst száll fel a ház elejéről. Már a földszinten járnak, gondolta. Nemsokára...

Az egyik szenzort a tetőn lévő garázs ajtajára irányította és várt...

Egy perccel később Miranda jelent meg az ajtóban. Felfelé nézett. Milo ráközelített az arcára. A lány szeme tágra nyílt a rémülettől. Milo tudta, hogy a csőcselék már a sarkában van. Elképzelte, mit érezhetett, amikor felfedezte, hogy a flipper működésképtelen. Újból elmosolyodott.

Miranda kirohant a tetőre, és eszeveszett integetésbe kezdett. Nyilván látta a flipper jelzőlámpáit. Aztán a garázsban lövések csattantak. A házi kiberoid végzi a kötelességét, gondolta Milo. De az is lehet, hogy szendvicset próbált felszolgálni a „vendégeknek”, és most azon tűnődik, hogy miért lövöldöznek rá. Az ötleten hangosan elnevette magát.

Megjelent az első támadó az ajtóban. A férfi automata fegyvert tartott a kezében. A nyomában egy bárdot lengető asszony. Aztán újabb és újabb alakok érkeztek...

Miranda futott, de nem volt hova mennie, hacsak le nem ugrik a tetőről. Egy szögletben aztán elkapták, bekerítették. Továbbra is kétségbeesetten integetett Milo felé. Milo előrehajolt, és lekapcsolta a flipper lámpáit. Aztán elmélyülten figyelte a képernyőn, hogy tépik ízekre Mirandát. Már semmit sem lehetett látni belőle a dühöngő csőcseléktől, amikor ráébredt, hogy zsibogó erekciója támadt.

Süvítő zuhanásba kapcsolta a flippert. Még föl sem ocsúdtak, s máris a nyakukon volt. A lézer és géppuska egykettőre végzett a tetőn lévőkkel. Aztán ledobott egy bombát a házra, és továbbrepült dél felé.

 

Huszonharmadik fejezet

A remegő villámfény egy-egy röpke pillanatra megvilágította a távoli város magasabb tornyait. Jant lenyűgözte a látvány. Sohasem látott még nagyvárost, és már a puszta méretek is elképesztették. Hogy nyúlhat egy épület ilyen magasra, anélkül, hogy összeroppannának az alapjai? És ha arra gondolt, hogy ezek az épületek egykor emberekkel voltak tele! Alig tudta elképzelni, hogy létezett olyan kor, amikor ennyi ember élt egyszerre.

– Ezrével élhettek itt az emberek – mondta ki hangosan.

– Mi van? – kérdezte Milo szórakozottan.

A férfi, korántsem jellemző módon, nagyon hallgatagon viselkedett az utóbbi néhány percben. Csak állt a korlátnak támaszkodva, és a város látványa fölött merengett.

Jan megismételte a megjegyzést.

– Annál is többen – felelte Milo. – Több mint hatmillióan laktak itt.

– Hat...millió? – Jan hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

–– Bizony. Jól ismertem a várost. Amikor utoljára láttam, még javában zajlott az élet. Azok a tornyok ott mind fényektől ragyogtak. Az utcákon nagy volt a forgalom. Az égen flipperek röpködtek... – Ismét elhallgatott.

Jan rájött, hogy a férfi évszázadokkal korábbi emlékeket él át, és egy kicsit megsajnálta.

– Az a nagy torony ott, középen... Oda akarunk eljutni? Az az Égi Torony?

– Sssh! – pisszegte a férfi, majd lopva hátrapillantott az állandó kíséretüket alkotó két szamurájra, akik mintegy tíz lábnyira ácsorogtak a nyitott fedélzeten. Jan és Milo a hadúr engedélye alapján elvileg szabadon mozoghatott a Lord Pangloss nyilvános részlegeiben, de mihelyt kiléptek a kabinjukból, azonnal a nyomukba szegődött két harcos. Milo szerint a szamurájok nem értették az amerikánót, s majdnem biztos volt benne, hogy egyedül a hadúr ismeri ezt a nyelvet, mégsem mert nyíltan beszélni előttük.

– Halkabban – súgta a lánynak, közelebb hajolva. – Igen, az ott az Égi Torony. Remélem, nem ugrik be valami régi emlék Horado barátunk fejében!

– Mikor indulunk? – kérdezte Jan. Már így is elég messzire kerültek a várostól, és a puszta gondolat, hogy akkora távolságot kell megtenniük egy japán vitorlával, felkavarta a lány gyomrát. A város minden pillanatban távolabb került, mert a Lord Pangloss, miután nagy ívben megkerülte, most egyenest észak felé tartott, egy bizonyos hely felé, amelyet Armstrong Űrrepülőtérnek hívtak azelőtt.

– Amikor teljesen besötétedik – suttogta Milo.

– De hogy fogjuk látni, hová megyünk? – kérdezte Jan aggódva.

– Még nem említettem? Tökéletesen látok sötétben is.

Jan már semmin sem csodálkozott Milóval kapcsolatban. Egyszerűen csak bólintott és ezt mondta:

– Az lehet, de én nem.

– Ne izgulj. Majd én kormányozok. Te csak kövesd az utasításaimat, és nem lesz semmi baj. Egyvalami aggaszt csak, az a vihar ott a hegyekben. Reménykedjünk benne, hogy nem errefelé jön.

– És mi lesz ezekkel a koloncokkal? – biccentett Jan alig észrevehetően a kőarcú kísérők felé, akik úgy tettek, mintha a várost figyelnék, nem pedig kettejüket.

Milo egy pillanatig rájuk nézett, aztán vállat vont.

– Ezek nem jelentenek gondot. Ellenkezőleg: ők lesznek a mi segítőink. Egyikük mindenesetre.

Nem fejtette ki bővebben a dolgot, Jan pedig nem erőltette. Tudta, úgyis kiderül nemsokára, addig meg csak hadd örüljön a maga kis drámai játékának.

A város egyre csak távolodott, és Jan már a tornyokat is alig tudta kivenni az egymást követő villanásokban. Egyedül az Illatos Szellő fényeit látta tisztán. Léghajójuk körülbelül egy mérföldnyi távolságból követte. A lány gondolatai ellenállhatatlanul Cerire terelődtek. Vajon még mindig a Lord Panglosson raboskodik, vagy átvitték már azóta az Illatos Szellőre? Mit csinálhat ebben a pillanatban?

Miközben ezen rágódott, aggodalma tovább fokozódott Ceri miatt, megpróbálta hát elterelni róla a figyelmét. Milóra nézett, aki ismét némán bámult az űrbe maga elé. Ez a látvány újabb önmarcangoló kérdések sorát indította el benne, amelyek mind ugyanahhoz az alapproblémához vezettek vissza: hogy bízhatja az életét újra meg újra erre a különös lényre, akiről tudja, hogy megbízhatatlan? Minél többet tudott meg Milóról, annál rejtélyesebbnek, annál nyugtalanítóbbnak találta a férfit. Még mindig képtelen volt eldönteni, mennyi igazság lehetett abban, amit a régi időkről mesélt, és mennyi a kitaláció, amelynek indítékát egyedül ő maga ismeri.

Például olyan nehéz elhinni azt is, amit arról a Miranda nevű nőről mesélt. Hogy szó szerint ő maga volt, női alakban. Egy klón, amit az egyik sejtjéből növesztettek, miután génsebészettel megváltoztatták benne az Y-kromoszómát. Ily módon Milo saját magát vette feleségül.

– A házasság, amely egy mennyei lombikban köttetett – fűzte hozzá a férfi keserű humorral. Jan azt hámozta ki a férfi elbeszéléséből, hogy a klónhoz fűződő kapcsolat nem úgy alakult a végén, ahogy tervezte, de Milo minden további faggatás ellenére sem volt hajlandó többet elárulni Mirandáról. Jannek eszébe jutott, amikor Milo kurtán csak annyit mondott a hadúrnak, hogy Miranda meghalt, s ez kíváncsivá tette a klón halálának részletes körülményeire.

– Ideje elkezdenünk... – mormolta Milo.

A férfi szavai váratlanul érték a lányt.

– Mit kell...? – kezdte, de Milo máris elindult a két őr felé.

Mondott nekik valamit a nyelvükön. Úgy hangzott, mint egy kérdés. Az őrök komoran összenéztek, s Milo tovább közeledett feléjük. És akkor hirtelen elmosódott...

Az őröknek arra sem volt idejük, hogy kardot rántsanak. Jan látta, hogy az egyik hátrarepül a fal felé, lepattan róla, és vérző orral térdre esik. Milo a másikat a fejénél kapta el. Félelmetes erővel csavarta meg a nyakát. A nyakcsigolyák iszonyatos hang kíséretében váltak el egymástól. Jan elfordította a fejét. Amikor visszanézett, az őr arccal lefelé hevert a padlón. Milo a másik fölé hajolt, és tenyéréllel rácsapott a nyakára. Az őr előre bukott, és úgy maradt mozdulatlanul. Milo lecsatolta a férfi fegyverszíját, majd a kardokkal és a késekkel együtt Jan lába elé lökte. Aztán fölszedte a halott férfit, odavitte a korláthoz, és minden látható erőfeszítés nélkül a mélységbe hajította. A sötétség gyorsan elnyelte a férfi tetemét. Milo a másik hullához lépett, és vetkőztetni kezdte.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy Jan egész beleszédült. Az egyik pillanatban még két élő, lélegző emberi lény állt mellettük az apró fedélzeten, és most, egy másodperc múlva, halottak voltak mind a ketten, s egyikük már szelte is az éjszakai levegőt a távoli föld felé...

Milo kezdte magára ölteni a halott harcos ruháit és páncélzatát.

– Szedd össze azokat a fegyvereket! – szólt Janre. – Szükséged lesz rájuk.

Jan végrehajtotta az utasítást. Milo feltette a férfi sisakját, és a lányra vigyorgott. – Hogy nézek ki?

– Túl kicsi rád minden. Senkit sem fogsz lóvá tenni. Legalábbis nem sokáig – felelte a lány.

– Nem is számítottam rá, hogy teljesen észrevétlenül teszem meg az utat oda-vissza – mondta a férfi rendíthetetlenül. – Pláne egy vitorlával a hónom alatt, végig a folyosón. De az álöltözet ad egy kevéske előnyt, és többre nincs is szükségem. Viszlát...

Fölemelte a csaknem mezítelen testet, ugyanolyan könnyen áthajította a korláton, mint az elsőt, aztán végigszaladt a fedélzeten, és eltűnt a lejárónyílásban.

Jan sóhajtva megfordult. A korlátra könyökölt, s megpróbálta testével eltakarni a fegyvereket, arra az esetre, ha egy japán – Milo távollétét kihasználva – kimerészkedne a fedélzetre. A kabátja alatt egy palack vizet és egy zacskó rizses süteményt rejtegetett. Tudta, hogy a következő tíz-egynéhány perc nagyon lassan fog eltelni. Milo becslése szerint ugyanis ennyi idő kellett ahhoz, hogy elérje a legközelebbi vitorlaraktárt, ellopjon egyet a készletből, és visszajöjjön vele a fedélzetre. A lány azon tűnődött, mit tegyen, ha Milo nem tér vissza. Ugorjon le a fedélzetről? Fordítsa maga ellen a kések egyikét? Bármi jobbnak tűnt, mint a hadúr kezére jutni, aki nyilván iszonyú dühös lesz, ha megtudja, hogy Milo elárulta őt.

Ahogy gondolta, az idő csakugyan kínos lassúsággal vánszorgott előre. Jan a legkisebb zajra összerezzent, és tenyere izzadni kezdett. Hol lehet Milo? Nem igaz, hogy még nem telt el az a tíz perc...

Jan ismét összerezzent. Futó léptek közeledését hallotta. Milo jelent meg a feljárónyílásban. Egyik hóna alatt összehajtott vitorlát cipelt, a másik kezében kardot tartott. Jan első gondolata az volt, hogy a vitorla nevetségesen aprónak látszik két ember súlyához képest, aztán észrevette, hogy a kardnak véres a pengéje.

Milo szemében ugyanaz a vad kifejezés villant, mint korábban. A férfi, arcán eszelős vigyorral, így szólt:

– Kissé nehezebben ment, mint számítottam. Elég nagy rendetlenséget hagytam hátra, de a túlélők azóta valószínűleg kiválogatták már magukat a többiek közül, és a nyomomba eredtek. Nincs sok időnk. – Belökte a kardot a hüvelyébe, és elkezdte széthajtogatni a vitorlát.

Jan számára igazi varázslatnak tűnt, hogy a vitorla egyre csak nőtt: a fémcsövekből álló merevítés négyszer akkora volt már, mint eredetileg, és a szárnyfelületet alkotó selyemszövet is csak nyúlt, nyúlt a végtelenségig. A szárny fesztávolsága hamarosan meghaladta a kis fedélzet teljes szélességét. Milo hirtelen mozdulattal szétrúgta a korlátot. Néhány további rúgás, és a korlát a levegőbe repült. Jan hátrább húzódott a fedélzet szélétől. Az ötlet, hogy egy selyemből, fémcsövekből és drótokból álló törékeny alkotmányra hagyatkozzék, és levesse magát a fekete űrbe, egyre kevésbé tűnt csábítónak a szemében.

– Gyorsan! – sürgette Milo. – Fogd a fegyvereidet, és bújj a hevederbe! – tette hozzá, és már mászott is befelé a maga bőrhevederébe, melyet drótok rögzítettek a vitorla közepéhez.

Jan szaporán magára csatolta a kardokat és a késeket, aztán bebújt a hevederbe, amely körülfogta a combját és a derekát. A vitorla ebben a pillanatban a hátsó szárny csúcsára támaszkodott. Középről, ahová a heveder drótjait erősítették, három fémcsőből összeállított háromszög nyúlt ki.

– Fogd meg azt a rudat, úgy, ahogy én – mondta Milo, és megragadta a háromszög alapját alkotó csövet.

Jan követte a példáját. A szíve majd kiugrott az izgalomtól.

– Elrugaszkodás után tartsd magad egyenesen, és tedd, amit mondok! Világos?

– Igen – felelte a lány kiszáradt szájjal.

– Oké, lépj ki a szélére, és készülj fel az ugrásra. Ha jelt adok, rúgd el magad, ahogy csak tudod.

Kimentek a fedélzet legszélére. A selyemvitorla csaknem függőlegesen állt mögöttük.

– Mire hármat számolok! – kiáltotta Milo, s behajlította térdét az ugráshoz. Jan utánozta a mozdulatot. A lány hosszú haját elragadta a szél, és az arcára terítette. A szárny selyme flappogva lobogott.

– Egy...

Dühös kiáltások harsantak mögöttük. Odaértek a japánok.

– Kettő... három!

A felismerés, hogy a fedélzet hamarosan dugig lesz vérszomjas japán harcosokkal, eloszlatta Jan bizonytalanságát az ugrással kapcsolatban. Minden erejét beleadta az elrugaszkodásba. Ebben a pillanatban puskaropogás hallatszott. Jan hallotta, amint az egyik golyó elsüvít a füle mellett.

Újabb puskalövések következtek, de ekkorára már zúgva szelték a hideg, éjszakai levegőt. Jan egy darabig azt hitte, hogy zuhannak, de aztán rájött, hogy meredek ívben siklanak lefelé. Repültek!

– Told balra a súlypontod! – parancsolta Milo.

– Micsoda? – A vitorla pályája lankásabbá vált. Olyan gyorsan áramlott a levegő, hogy a lány szeme egészen könnybe lábadt. Nem mintha ez zavarta volna a látásban, mert látni amúgy sem látott semmit.

– Húzódj balra... felém! – kiáltotta Milo. – Most!

Jan szót fogadott. Érezte, hogy Milo ugyanarra mozdul, amerre ő. A vitorla balra billent, s Jan ráeszmélt, hogy kanyarodnak.

Kicsivel később Milo felkiáltott:

– Oké, állj! Egyenesedj ki megint!

Jan engedelmeskedett.

– Jól van – mondta a férfi. – Jó irányban megyünk, de nagyobb magasságra volna szükségünk, hogy elérjük a várost. Remélem, találunk néhány meleg légáramlatot.

Repülés közben Jan egyszer csak azon kapta magát, hogy kezdi élvezni a dolgot. Némán suhanni az éjszakai levegőben, akár a nyíl...

– A francba! – morogta Milo.

– Mi van?

– Megrepedt a szárny. Golyó ütötte lyuk vagy kardvágás.

Jan hátranézett a válla fölött, de örült, hogy magát a vitorlát észrevette, nemhogy a rajta lévő repedést.

– Nagy baj? – kérdezte.

– Még nem, de lehet.

– Aha. – Jan lelkesedése azonnal elszállt. Lefelé meresztette a szemét, igyekezett megállapítani, milyen magasan lehetnek.

– A fenébe! – fakadt ki a férfi. – Ha így haladunk, nem érjük el a várost.

– Lezuhanunk?

– Azt nem hiszem, de lehet, hogy jó darabot kell gyalogolnunk. Márpedig ez itt mind penészes alattunk.

Jannek fogalma sem volt róla, mióta repülhettek, amikor vad rántást érzett, s a rúd kis híján kicsúszott a kezéből. Hallotta, ahogy Milo felordít:

– Kapaszkodj! – aztán a vitorla orra lebukott, és zuhanni kezdtek. Jan minden iszonyatát beleadta egyetlen, elnyújtott sikoltásba.

Úgy tűnt, mintha több ezer lábat estek volna, amikor a vitorla hirtelen újra vízszintesbe ment át.

– Jól vagy? – kérdezte Milo.

– Azt hiszem – felelte a lány remegve. – Már azt hittem, végünk.

– Ezeket a vitorlákat úgy tervezik, hogy automatikusan kijönnek a zuhanásból. Csak az a baj, hogy még többet veszítettünk a magasságunkból amiatt a légzsák miatt, és fogalmam sincs róla, hogy...

A repedés hangját világosan hallani lehetett a szárny flappogása és a levegő süvítése ellenére is. A vitorla hirtelen jobbra billent. Ezúttal nem egyenesen bukott, hanem dugóhúzó formában kavargott. Milo kiabált valamit, de Jan nem értette, hogy mit.

Órák, de lehet, hogy csak másodpercek múlva, a vitorla nekicsapódott valaminek. A homlokát ért ütés pörögve taszította a lány tudatát az űr felé...

Arra eszmélt fel, hogy fejjel lefelé lóg a hevederen. Nem látott semmit.

– Milo? – nyögte. Semmi válasz. Vaktában kinyúlt a férfi után, de nem találta.

– Mi történhetett? Hol vagyok? – gondolta.

Úgy tűnt, hogy a szárny orral lefelé áll, de nem tudta megállapítani, hogy a földre támaszkodik-e vagy egy nagy fa ágaira. Megtapogatta az arcát. Ragacsos volt – nyilván a vértől –, és egy duzzanat nőtt a homlokán, közvetlenül a hajvonal fölött.

– Milo! – hívta ismét a férfit, ezúttal hangosabban.

Valami kaffogott a sötétben. A hang ismerősnek tetszett. A nagymacskák gyakran adtak ki ilyen hangokat, miközben a fal körül ólálkodtak. Hirtelen eszébe jutott, hol van. A penészesben. És ráadásul minden jel arra utalt, hogy egy szál magában. Milo a sorsára hagyta. De az is lehet, hogy meghalt.

Jan előhúzta a rövidebb kardot. Ettől némiképp megnyugodott, de így is siralmasan kiszolgáltatottnak érezte magát fejjel lefelé lógó testhelyzetében. Körbetapogatózott a karddal, és a közelben megtalálta Milo üresen függő hevederét. Aztán a kard az egyik fémcsőhöz koccant. Nagy nehezen kinyúlt és megragadta. A vitorla ettől kissé megbillent, és Jan hallotta, ahogy a selyem zizegve tovább reped. Ahogy gyanította, a szárny egy fa ágai között akadt meg. De még mindig nem sejtette, milyen magasan lóg. Egy dologban volt csak bizonyos: a hangból ítélve nem sok kellett hozzá, hogy a vitorla kibillenjen ingatag helyzetéből.

Jan döntött. Nem maradt más választása, mint leugrani a földre, mielőtt a vitorla lezuhan, őt is magával rántva. Visszadugta a rövid kardot az övébe, és kinyúlt a vitorla keresztrúdjáért. Fél kézzel szilárdan megragadta, a másikkal pedig elkezdte kibontani a heveder szíjait.

Ahogy az utolsó kötés is kioldódott, a heveder szétnyílt, és Jan – fejjel előre – kicsúszott belőle. Kétségbeesve kapott a rúdért a szíjjal vesződő kezével.

Sikerült! Nagyot nyögve lendült lefelé a rúd körül, miközben a testsúlya fájdalmas rántással a karjára nehezedett. Egy darabig kalimpáló lábakkal hintázott az űr felett, aztán megpróbálta lábujjheggyel elérni a talajt. Nem érte el. Milyen messze lehet? – villant át az agyán. Öt lábnyira? Tízre? Ötvenre? Ez jelentette a különbséget a bokaficam, a lábszártörés és a halál között.

– Essünk túl rajta – gondolta Jan.

Mély lélegzetet vett, és elengedte a rudat...

Esés közben behúzta a lábát, és ösztönösen összegömbölyödött.

Aztán csak zuhant és zuhant...

Ezt nem élem túl!

Valami nagyon puhába csapódott. A lágy anyag megtörte ugyan az esés lendületét, de a becsapódás erejétől így is elakadt a lélegzete. Átbukfencezett a puha masszán, s a hátára esett. Kétségbeesetten levegőért kapkodott. Akármi volt is az a valami, amibe zuhant, az arcát is befedte, úgyhogy a lélegzetvétel még nehezebbé vált. Miközben vakargatta magáról, az undorító bűztől rájött, miféle anyag veszi körül.

Penész!

– Ööööeeh! – öklendezett Jan.

Gyorsan felült, és elkezdte dörzsölni a masszát a ruhájáról. Aztán felállt, és tett egy óvatos, puhatolódzó lépést. Azonnal térdig merült a visszataszítóan ruganyos anyagban. Úgy érezte, menten rosszul lesz, de aztán arra gondolt, hogy elvégre a penész mentette meg a életét. Anélkül egész biztos, hogy kitörte volna a nyakát, és az összes többi csontja is ripityára ment volna.

Aztán felötlött benne, hogy ha ő túlélte a zuhanást, akkor bizonyára Milo is. De vajon hol lehet a férfi? Valószínűleg jó messze innen, gondolta keserűen. Lehet, hogy halottnak vélt, vagy azt gondolta, hogy úgyis csak a terhére lennék. Akárhogy is, itt hagyott, egyedül.

Jan ismét meghallotta azt a macskára jellemző kaffogást. Ezúttal közelebbről jött a hang. Előhúzta a hosszabbik kardot, két kezébe fogta, és arra fordult, amerre a macskát sejtette. Babonás borzongás futott végig a testén. Eszébe jutott a fekete párduc a kapunál, az, amelyik Carla halálát okozta. Nem lehet, hogy ez ugyanaz a macska...

Újabb hang, ezúttal közvetlenül a háta mögül.

Futni kezdett, de tudta, hogy hiába.

 

Huszonnegyedik fejezet

– Óvatosabban, te ostoba! – förmedt rá Milo.

– Milo! – eresztette le Jan a kardot. – Hála a szentséges Istenanyának... – A lány egész lényét elöntötte a megkönnyebbülés. – Már azt hittem, hogy itt hagytál egyedül.

A férfi közelebb lépett. Jan épp csak a körvonalát tudta kivenni a sötétben.

– Úgy is volt – mondta a férfi.

– Komolyan? – lepődött meg Jan. – De mégis visszajöttél...

– Csak azt ne kérdezd, hogy miért – felelte a férfi hidegen –, mert én magam sem tudom. Jó lesz vigyáznod, hogy meg ne bánjam!

Újabb kaffogás hallatszott, de most már igazán közelről.

– Milo...?

– Igen, látom. Egy tigris. Kardfogú. Jó nagy. Úgy húsz yardnyira lehet. – Milo lehalkította a hangját. – Épp most vett észre minket. Lelapult. Arról fúj a szél, úgyhogy nem kapott szimatot.

Jan irracionális megkönnyebbülést érzett, hogy a nagymacska nem párduc, noha nagyon is jól tudta, hogy a kardfogú még veszélyesebb ellensége az embernek. Aztán hallotta, hogy Milo távolodik.

– Hová mész? – suttogta ijedten.

– Sehová – felelte halkan a férfi. – Itt vagyok néhány yardnyira tőled. Háttal állok a macskának.

Jan hallotta, hogy Milo lassan kivonja az egyik kardját.

– De miért állsz háttal neki? – kérdezte aggódva. – Nem fogod látni, ha rád támad!

– Hallgass! – intette le Milo.

A lány engedelmeskedett. Először minden csendes volt, aztán halk neszezés ütötte meg a fülét. Valami mozgott. Lelki szemeivel látta, ahogy a kardfogú tigris a hangtompító penészesben lépked. Azóta már ugrótávolságban lehet, nyilallt belé a gondolat. Jan izmai menekülésre készen megfeszültek. Aztán suhogást hallott, amely egy tompa puffanásban végződött. Valami nagy nyekkenéssel landolt a közvetlen közelben. Erős állati szag töltötte meg a levegőt.

– Milo...?

– Még mindig itt vagyok. Ellentétben a macskával.

– Mi történt?

– Lefejeztem.

– De honnan tudtad, mikor kell suhintanod? Háttal áltál feléje.

– Nemcsak látok a sötétben, de hallok is. Tökéletesíttettem a hallásomat. Szegény cicus akkora zajt ütött a penészben, mint egy lépcsőn leguruló kiberoid. Na gyere, keressünk valami menedéket. Nincs értelme éjjel elindulni a város felé. Még el találna kapni minket egy korbácsfa.

Jan érezte, hogy a férfi csuklón ragadja, és vonszolni kezdi az áthatolhatatlan sötétségben. Az előrehaladás igen vesződséges volt a penész miatt. Mintha egy sűrű, nyúlós folyadékkal telt tavon próbáltak volna átgázolni. Jan lába hamarosan sajogni kezdett.

– Hová megyünk? – nyögte.

– Egy egészséges fát keresek – mondta a férfi. – A legtöbb fa redves és korhadt a penészgombák miatt.

Jannek eszébe jutott Milo megjegyzése a korbácsfáról.

– Elég jól látsz a sötétben, hogy észrevedd a korbácsfát? – idegeskedett.

– Reméljük – válaszolta a férfi kedélyesen.

Jan egyáltalán nem találta a dolgot mulatságosnak. A korbácsfák a mimikri iskolapéldái voltak. Olyan jól utánoztak más fafajokat, hogy lehetetlen volt őket megkülönböztetni tőlük. Pontosabban csak addig, amíg a korbácsszerű indák ki nem vágódtak a gyanútlan áldozat felé, hogy odarántsák a törzshöz, ahol az időközben előbújt hatalmas tövisek csak az alkalmat várták, hogy felnyársalják, és szép lassan kiszívják a nedvet belőle.

–Honnan származnak a korbácsfák? – folytatta hangosan a gondolatait Jan.

– Mint annyi már a penészesben, ezek is a génészmérnökök teremtményei.

– De miért? Hogy alkothat valaki szándékosan ilyen borzalmas dolgot?

Milo elnevette magát.

– Miért, a férfit talán nem az Istenanya teremtette?

– Tudom, hogy nem hiszel az Istenanyában. Csak gúnyt akarsz űzni belőlem.

– Így van. De hogy a kérdésedre feleljek: a korbácsfák egy rendkívül gazdag férfi rendelésére készültek, akit Planusnak hívtak. Az illető egy új és hatékony eszközre vágyott, hogy a hívatlan vendégeket elriassza féltett birtokáról. A korbácsfák nem igazi fák. Állati és növényi ősök keresztezésével állították őket elő. A korbácsfa tehát sem egyik, sem másik. – Milo szünetet tartott, majd hozzátette: – Akárcsak én.

– Te?! – hökkent meg Jan.

– Igen. Sem ez, sem az. – Milo hangjában keserűség bujkált. – Így jellemzett valaki hosszú idővel ezelőtt. Akkor nem hittem neki. Na de – üsse kő! – élek, és ez a fő! Ez a lényege minden létezőnek.

Jannek fogalma sem volt róla, hogy a férfi miről beszél, így hát nem is reagált rá. Csak később kapcsolt, hogy szavait inkább saját magának szánja, semmint neki.

– Túlélés – folytatta Milo. – Ez minden dolgok mozgatója, és mégis rejtély marad. Miért alakult ki a reprodukció képessége az összetett makromolekulákban? A kémiai folyamatok automatikus következménye volna mindez? Az anyag belső, kémiai vágyával függne össze, hogy matematikailag harmonikus alakban létezzék...?

Milo erősebben kezdte szorítani a lány felső karját.

– Odanézz!

– Hova? – kérdezte a lány türelmetlenül. – Tudod jól, hogy semmit sem látok!

– Fölfelé, te ostoba! Az eget nézd!

Jan felnézett, és látta, hogy egy csomó fénypont úszik odafent.

– A Lord Pangloss! – lihegte.

– Vagy az Illatos Szellő. Úgy látszik, a hadúr nem adja fel olyan könnyen. Nagyon beleélhette magát a gondolatba, hogy kap egy szép, új, csillogó Égi Angyalt.

Miközben fölfelé néztek, hirtelen intenzív, fehér fénypászma vágódott ki a léghajó sötét tömegéből. Körülbelül száz yardnyira ért földet tőlük, penésszel benőtt fák és hatalmas, gombaszerű kinövések kísérteties sziluettjét rajzolva ki előttük. Aztán a fénycsóva ide-oda kezdett mozogni.

– Gyorsan, erre! – sürgette Milo a lányt, s egy óriási gombaféléhez irányította. Bekuporogtak a nyálkától csöpögő kalap alá. A pászma most feléjük tartott. – Maradj csöndben... meg ne moccanj! – figyelmeztette.

Janben megvolt a jó szándék, hogy tökéletesen mozdulatlan maradjon... egészen addig, míg valami hideg, nyálkás dolog nem pottyant a nyakába. Rémült kiáltással odanézett, és egy vastag, tejfehér férget látott mászni a vállán. Újabb féreg hullott a nyakába, mire sikoltva talpra ugrott.

– Neee...! – figyelmeztette Milo, de elkésett.

A gombakalap porfelhővé robbant az érintéstől, fedezék nélkül hagyva őket a gyorsan közeledő fénycsóva előtt.

– Ostoba liba! – vicsorgott Milo, lerántva a lányt maga mellé. – Feküdj!

Csakhogy Jan felfedezte, hogy alattuk a földet nagy, tekergőző férgek borítják. Nyilván a gombakalapban bújtak meg addig, valószínűleg abból táplálkoztak.

– Szentséges Istenanya...! – nyögte, s megpróbált ismét felállni, de Milo arccal az iszamós talajba nyomta.

– Maradj nyugton, vagy megöllek! – sziszegte.

Jan érezte, hogy a súlyától összenyomódó férgek vergődve ficánkolnak alatta. Az epe emelkedni kezdett a nyelőcsövében...

A fénycsóva egyenest feléjük tartott a fák közt. Semmi esélyük sem volt. Már csak ötven lábnyira volt tőlük, amikor éles rikoltás harsant, és egy kétlábú alak bukkant fel a keresőfényben. Jan látta, hogy nem ember, hanem valamilyen felegyenesedve járó kisebb hüllő.

Az állat rémült visítással futásnak eredt. A fénykéve – amennyire lehetett – nyomon követte a penészes torz díszletei közt vágtó hüllőt. A fény lassacskán elenyészett a messzeségben, ugyanúgy a léghajó hajtóműveinek nyüszítése is, és Jan ismét teljes sötétségben találta magát. Milo csak most szólalt meg újra:

– Megérdemelnéd, hogy itt hagyjalak – mondta színtelen, hideg hangon.

Jan szégyellte magát.

– Ne haragudj, Milo. Gyerekesen viselkedtem.

– Nem gyerekesen, hanem életveszélyesen! Ostoba liba!

A harag fellobbant Janben, de lenyelte a tiltakozó szavakat. Nem volt joga mentegetőzni. Valóban ostobán viselkedett. Végül, akadozva, csak ennyit préselt ki magából:

– Szóval... akkor... itt hagysz?

Milo nem válaszolt. Olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy Jan már arra gondolt, hogy a férfi – nesztelenül, hogy észre sem vette – már ott is hagyta. Aztán váratlanul érezte, hogy Milo elkapja a japán zeke elejét, hanyatt löki, s már rajta is fekszik teljes súlyával.

– Tartozol nekem – lihegte könyörtelenül.

Jan automatikusan védekezni kezdett, de aztán feladta a küzdelmet. A férfi igazat mondott. Akármilyen szörnyeteg, mégiscsak tartozik neki. És tudta azt is, hogy nélküle soha nem kerül ki élve a penészesből. Nem volt más választása, mint megadni neki, amit akart.

Így aztán nem is ellenkezett, amikor a férfi durván letépte róla a fegyvertartót meg a ruhát, hogy aztán, ugyanolyan durván, belé hatoljon. Jan csak hevert a bűzös penészesben és a szétnyomott férgek hűvös nyáladékában, megpróbálta féken tartani a Milo iránt érzett viszolygását. Abban reménykedett, hogy gyorsan túl lesz rajta.

Ebben tévedett. Pedig számíthatott volna rá, gondolta, hogy Milo más lesz a szeretkezésben, mint a szegény herceg. A mohó és túlontúl izgatott Casparnak nem sok kellett hozzá, hogy belé lövellje nedveit, ám Milót nem lehetett vádolni az önkontroll efféle hiányosságával. Ellenkezőleg. Minthogy annyi testfunkcióját tökéletesíttette a rég elhunyt génészmérnökökkel, a „fejlesztés” várhatóan a szexuális képességekre is kiterjedt. Újra meg újra magáévá tette a lányt a legkülönfélébb helyzetekben, mindannyiszor eljutva a kielégülésig, s minden alkalommal csaknem azonnal erekcióba jőve megint.

Jan megpróbált lazítani – átadni magát az élménynek –, de hiába reagált a teste bizonyos mértékig, a lelke kívül rekedt mindazon, ami vele történt. Megpróbálta elhitetni magával, hogy Caspar herceg szeretkezik vele eladdig ismeretlen, hideg hozzáértéssel, de ez sem segített: képtelen volt legyűrni magában az alapvető ellenérzést. Így aztán inkább élvezetet szimulált – gyakran tette ezt Casparral is: kiáltozott, nyögdécselt és remegett, remélve, hogy sikerül a férfit megtévesztenie.

Milo végül olyan intenzitással élvezett, ami messze meghaladta az előző orgazmusait. Velőtrázó sikoltást hallatott, és egy sor görcsös izomrángás futott végig a testén. Aztán lihegve lecsúszott a lányról. Jan várt egy kicsit, majd így szólt:

– Csodálatos volt...

A sötétből érkező pofon teljesen váratlanul érte. Az ütés ereje összekoccantotta a fogait. Aztán, mielőtt még magához tért volna, Milo torkon ragadta.

– Te szuka! – sziszegte. – Mit gondolsz, kivel beszélsz? Azt képzeled talán, hogy engem is átverhetsz?

***

v nem volt ilyen rossz éjszakája ama emlékezetes óta, melyet a fonott ketrecben vészelt át a többi minervai fogoly társaságában. Fent kucorgott egy magas fa elágazásában. Alvásról szó sem lehetett, mert tudta, ha elalszik, menten lezuhan. Ami azt illeti, egyszer, pisilés közben, kis híján le is esett. Még az evés és az ivás is kockázatos műveletté változott, minthogy a kapaszkodás mindkét kezét igénybe vette.

Nyomorúságát csak fokozta ragacsos és bűzös ruházata, valamint meggyötört torka, amely fájdalmassá tette számára a nyelést. Egy hosszú, rémisztő pillanatig azt hitte, hogy Milo megfojtja, s már épp kezdte elveszteni az eszméletét, amikor a férfi elengedte, majd nyersen ráparancsolt, hogy keljen fel és öltözködjék. Azóta alig szólt hozzá, kivéve, amikor bejelentette, hogy megvan a keresett fa, és adott néhány utasítást, hogyan másszon fel rá.

A ritka alkalmak egyikén, amikor mégis megszólalt, valami hatalmas jószág közeledésére hívta fel a figyelmet.

– Mi ez? – kérdezte Jan idegesen. Milo, aki kicsivel lejjebb ült egy ágon, azt felelte, hogy egy különlegesen nagy hüllő.

Olyan nehéz volt a bestia, hogy léptei alatt megremegett a föld. Jan még erősebben szorította az ágat. Hallotta, amint a fák sorra kidőlnek a közelben, és elképzelte, ahogy az irdatlan állat egyszerűen utat tör magának a penészesben.

– Milo...! – kiáltotta, arra számítva, hogy a monstrum bármelyik pillanatban kidöntheti a fát alattuk.

– Ne izgulj! – szólt vissza a férfi. – Elkerül minket. Kis híján, de megúsztuk.

Milónak igaza lett. Jannek rövid ideig az volt az érzése, hogy egy lehetetlenül nagy tömeg közvetlenül mellett haladt el, aztán a földrengető léptek távolodni kezdtek.

– Borzalmas nagy lehetett – sóhajtotta megkönnyebbülten.

– Az. A legnagyobb dinoszaurusz, amit életemben láttam. A külleméből ítélve alighanem egy brachiosaurus... Nem mintha bármelyik is eredeti volna. A genetikai bázis még csak nem is a hüllőktől származik, hanem az emlősöktől. Pontosabban a kutyaféléktől. Úgy bizony! Ezek az úgynevezett „dinoszauruszok” valójában túlfejlett ebek... – Rekedten felnevetett, aztán ismét elhallgatott.

Ettől a közeli találkozástól eltekintve más incidens nem is történt a hosszú éjszaka folyamán, ámbár a rendszeres kiáltásokból és rikoltásokból kitűnt, hogy a penészesnek ez a része sűrűn lakott. Jan nagyon megkönnyebbült, amikor végre pirkadni kezdett. Háta és nyaka meggémberedett, végtagjai sajogtak a folytonos kapaszkodástól.

A hajnal nyomasztó, de ismerős képet tárt elébük. Amerre csak néztek, penészt láttak mindenfelé. Penészgombák borítottak minden talpalatnyi helyet. A fákon rothadó függönyökre emlékeztető penészszakáll lengett, s penészgombák meredeztek ki a földből is, különböző, földöntúli alakzatokat képezve. A kinövések némelyike rikító színben virított. Jan számos élénkvörös óriáspöfeteget látott, de a legtöbb penészgomba szennyesfehér volt. A lány szemében ez a szín a halált és a pusztulást jelentette. A levegő is a pusztulás szagával telítődött. Erős dohszag terjengett; Jan tudta, hogy ennek is a penész az oka. És még csak rosszabb lesz, gondolta, ha a nap sugarai felmelegítik a penészest.

– Lemászom – jelentette ki Milónak. – Ha még egy percig fenn kell maradnom ezen a fán, azonnal megőrülök.

Jan izmai erősen tiltakoztak a hosszú ereszkedés ellen. A lány arra számított, hogy Milo is lemászik, ehelyett félrehúzódott, hogy elengedje maga mellett, majd elkezdett fölfelé kapaszkodni a fa csúcsára.

– Mit csinálsz? – kérdezte Jan, és megállt egy pillanatra.

– Muszáj tájékozódnom. Az éjjel összezavarodtam egy kicsit. Remélem, föntről látni lehet a várost.

Jan folytatta az ereszkedést. Földet érve odébb ment egy kicsit. Remélem, föntről látni lehet a várost.

Jan folytatta az ereszkedést. Földet érve odébb ment egy kicsit, hogy könnyítsen magán az egyik korhadó fa mögött. Mire visszaért, Milo is leért. Mogorván nézett maga elé.

– A fene vigye el! Jobban letértünk a pályáról azzal az átkozott vitorlával, mint gondoltam.

– Milyen messze van a város?

– Túlságosan is messze. Éppen csak ki tudtam venni a tornyokat a láthatáron. Napokba telik, amíg átvágjuk magunkat ezen a mocskon.

Elővett egy rizses süteményt a kabátja belsejében tartott zacskóból, és enni kezdett. Rágcsálva mondta:

– Az a gond, hogy nincs elég vizünk és ennivalónk.

– Úgy érted, hogy nekem nincs – pontosított a lány, akinek eszébe jutott, amit Ceri mesélt arról, hogy Milo túlélte a tengert, miközben a társai étlen-szomjan vesztek. – Te anélkül is megvagy. Ceri mesélte.

Milo a homlokát ráncolta.

– Tény, hogy le tudom lassítani az anyagcserémet, ugyanúgy, ahogy fel is tudom gyorsítani, de ez egyfajta hibernációt jelent. Képtelenség menni és hibernálni egyszerre. Hétköznapi körülmények között ugyanúgy szükségem van vízre és tápanyagokra, mint neked.

– Hát akkor mit csináljunk?

– Megyünk tovább, és reménykedünk, hogy majd csak kialakul a helyzet. Lehet, hogy martalócokba vagy vándorokba botlunk. Megölöm őket, és elszedem tőlük a készleteiket. De az az érzésem, hogy nemigen fogunk emberekkel találkozni ilyen közel a városhoz.

Jan előhúzta a vizeskulacsát. Megrázta. A lötyögésből ítélve félig sem volt már. Ivott egy kortyot, aztán visszadugta a flaskát a kabátja alá.

– Láttad az Égi Urakat?

Milo bólintott.

– Az Illatos Szellő úgy tíz mérföldnyire cirkál kelet felé. Úgy látszik, a hadúr az Armstrong Űrrepülőtérre ment a Lord Pangloss-szal, hogy ellenőrizze a sztorimat, hátha nem minden hazugság, amit mondtam. Remélem, nem jön rá, hogy a város felé igyekszünk, mert ettől beugorhat neki valami régi emlék az Égi Toronyról. Az is igaz viszont, hogy úgysem feltételezne akkora őrültséget rólunk, hogy önszántunkból bemerészkedjünk egy nagyvárosba.

– Akkor most az egyszer tévedett! – mondta Jan savanyúan. – Ne de ki csináljon őrültséget, ha nem éppen mi?

Milo most először mosolyodott el aznap. Már-már a régi énjére emlékeztetett, de hangulatváltozása csak átmenetinek bizonyult, mert hamarosan visszasüppedt az előbbi komor némaságba, s csak ballagott tovább szótlanul a távoli város felé.

A bűzös penészesben caplatva Jan a férfihoz fűződő kapcsolatán töprengett. Viszonyuk a szeretkezések jóvoltából megváltozott az éjszaka. Milo megkapta végre, amit akart, de nem lett tőle boldogabb. Akkor hát mit akart? Ezek szerint nem csak szexet. Arra számított talán, hogy a szeretkezés aktusa teljesen át fogja alakítani a lányt? Ugyan mivé? Igazi szeretővé? Annak ellenére, hogy Jan előre figyelmeztette, ne is számítson ilyesmire? Valószínűleg így történt. Milo nagy elbizakodottságában azt képzelte, hogy egyedül a pénisze erejével mindent elérhet. Ámbár az is lehet, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Talán az állandó visszautasítás ellenére abban reménykedett, hogy a lány mégiscsak beleszeret a végén.

Akárhogy is, a férfi megváltozott érzései nem használtak Jan túlélési esélyeinek. Milo bizonyára rájött, hogy képtelen megváltoztatni a lány viszonyulását, és ezért nélkülözhető tárgyként fogja kezelni a továbbiakban, olyasvalamiként, amitől az első komolyabb nehézség esetén könnyű szívvel megszabadulhat.

***

A délelőtt újabb incidens nélkül telt el. Mindenféle zajokat hallottak a környező fák közül, de nyílt veszély nem fenyegette őket. Találtak egy korbácsfát is, de mivel nemrég ejtett friss zsákmányt, rögtön észrevették, s így kockázat nélkül kikerülhették. A zsákmányt – egy nagy, farkasszerű állatot – a fa csápjai obszcén ölelésben tartották. A farkas teste máris horpadozott a szőr alatt, jelezvén, hogy a fatörzs tövisei lassan kiszívták már a belső nedveit.

– Hogyhogy nem támadja meg a penész a korbácsfákat? – kérdezte Jan, miközben vargabetűt tettek a fa körül.

– Mondtam már, hogy ezek nem igazi fák. Különben is, eleve úgy tervezték őket, hogy ne lehessen túl könnyen elpusztítani. Tele vannak toxinokkal. Még a legellenállóbb gombának is elmegy tőlük az étvágya.

Dél körül megálltak pihenni. Jan örült, hogy végre elnyújtózhatott. A penészesben való vergődés teljesen kimerítette, és minden izomrostja fájt. Ráadásul a hőmérséklet is gyorsan emelkedett. Az éjszakai viharfelhők eltűntek, és a nap akadálytalanul tűzött a penészesre.

– Szentséges Istenanya... ez a szag...! – nyögte.

És nemcsak a penészgombákra gondolt, hanem saját magára is. Nyálkától kérges ruházata undorítóan bűzlött a melegben. Sokért nem adott volna egy kád fürdővizet. Nosztalgiával gondolt a Lord Panglosson hagyott fürdőszobájára, s ugyanakkor keserűen szidalmazta magát gyengeségéért.

Jan borzasztóan szomjazott. Elővette a vizesflaskát. Eredetileg csak néhány kortyot akart inni, de mielőtt észbe kapott volna, már ki is húzta a maradékot. Felsóhajtott. Hogy lesz képes napokig gyalogolni egyetlen korty nélkül? Lopva Milóra pillantott, aki hanyatt fekve pihent. Vajon meg fogja osztani vele a maradék vizét? Jobb, ha egyelőre nem firtatja ezt a kérdést, döntötte el magában.

Tíz perccel később Jan érezte, hogy az álom lassacskán elragadja. Tudta, hogy veszélyes az alvás ilyen nyílt terepen, de Milo biztos szól neki, ha bármi veszély adódik.

De egy zaj hamarosan visszazökkentette a teljes éberség állapotába. Fülelni kezdett. Igen, ez az! Már megint. Tehát nem képzelődött.

Újabb csobbanás hallatszott.

Jan felült.

– Milo, hallottad ezt?

A férfi nem válaszolt. Jan ránézett. A férfi csukott szemmel, szétvetett tagokkal hevert. Úgy látszik, elaludt, gondolta. Na nem baj. Akkor majd egyedül jár végére a dolognak. Jó volna, ha azzal térne vissza a férfihoz, hogy friss vizet talált. Ezzel ellensúlyozhatná az előző éjszakai ostoba viselkedését.

Halkan felállt. Újabb csobbanás! A hang bal felől jött. Elindult arra, amerre a zaj forrását sejtette. Óvatosságból előhúzta a rövidebb kardját...

Olyan ötven yardot tehetett meg amikor hirtelen véget ért a korhadó fák és gombakinövések nyomasztó szövevénye. Jan egy tisztáson találta magát, közepén egy aprócska tóval. A tó csaknem teljesen kör alakú volt, és Jan azon kezdett töprengeni, hátha mesterséges építmény.

Akármi volt is az eredete, Jan egyszerűen csodálatosnak találta. Minél közelebb ért, annál erősebb vágyat érzett, hogy a ruháit letépve, egyenest belevesse magát a tükörszerű vízfelszínbe.

Jan mozdulatlanná dermedt. A kis tó tükrét tökéletesen simának találta. Még csak egy ér sem folyt bele, sem pedig kifelé belőle. Hát akkor mi okozhatta a csobbanást? Védekezőleg felemelte a kardját, és körülnézett a tisztáson. Nem észlelt mozgást a környéken. Ismét a tóra pillantott, és lassan, óvatosan közelebb merészkedett. Ismét megdermedt. Egy nagy buborék bukott a felszínre, s loccsanva szétpattant. Jan megnyugodott. Ez hát a rejtély megoldása, gondolta.

De mi okozza a bugyborékolást? Valami gáz talán? Átszivárog a tófenéken, bele a vízbe? Vagy a benne rothadó növényi részekből képződik? Jan a tó széléhez ment, és belekémlelt. Mélynek tűnt, a partja meredeken lejtett. Jan homlokráncolva azon tűnődött, vajon iható-e a víz. Mindenesetre igen csábítóan hatott...

Fél térdre ereszkedett, szabad kezét öblösre formálta és belemerítette. A víz meglepően hűvös volt. Óvatosan megízlelte a nyelve hegyével, aztán egy keveset ide-oda lötykölt a szájában. Ihatónak tűnt. Néhány kortyot nyugodtan megkockáztathat, gondolta.

Egy, a korábbinál hangosabb loccsanás felriasztotta tűnődéséből. Egy fej bukkant fel a tó közepén. Zölden sötétlett, alakja pedig egy békára emlékeztetett. Nagy, dülledt szeme és igen széles szája volt. A száj Janre vigyorgott. Jan felpattant, hogy elszaladjon, ám ekkor a száj kitárult, s egy irdatlanul hosszú nyelv lövellt ki belőle elképesztő sebességgel. Mielőtt Jan felfoghatta volna, mi történik, a nyelv vége máris a bal bokájára csavarodott. Egy brutális rántás ledöntötte a lábáról, és már szánkázott is a vízbe ellenállhatatlanul.

Vaktában lesújtott a kardjával. A penge eltalált és kettészelt valamit. Hirtelen abbamaradt a húzás. Jan kétségbeesetten menekült a partra. Hátralesett, s látta, hogy a fej eltűnt, de a víz szinte forr középen. Szaladni kezdett. Ugyanekkor a tó felől robbanásszerű fröccsenés hallatszott. Jan ismét hátrapillantott, s látta, hogy a szörnyeteg a partra ugrott. Óriási bestia volt, erőteljes hátsó lábakkal. Az izmok feszülése elárulta, hogy az állat újabb hatalmas ugrásra készül...

Jan tudta, hogy nincs menekvés. A lény egyenest átrepült a feje felett, és mintegy öt yarddal előtte landolt nagy huppanással. Szembefordult a lánnyal, aki csúszva igyekezett lefékezni magát.

A húskolosszus dülledt szemmel várta. Még így, guggolva is jóval a lány fölé magasodott. A nagy száj ismét kitárult. Jan látta, hogy a szögletéből vér szivárog.

– Agyalágyult! – zsörtölődött a békaszerű lény. – Fájdalmat okoztál nekem. Hetekbe telik, amíg visszanő az a négylábnyi nyelvdarab, amit levágtál... – A lény az egyik mellső lábával a lány felé nyúlt. Az emberéhez hasonló négyujjú kézen félelmetes karmok meredeztek. – Megleckéztetlek én téged, ne félj, mielőtt bekaplak. Könyörögni fogsz még nekem, hogy essek túl minél előbb a vacsorámon...

A lény hirtelen megdermedt, majd fájdalomtól üvöltve hátraperdült. Jan látta, hogy mély vágás tátong a hátán. Mellette elmosódott alak látszott. Egy villanás, és a fenevad ismét felüvöltött, amint az egyik lemetélt mellső lába a földre zuhant.

„Milo”, ébredt rá Jan.

A kard újra és újra felvillant. A vérszomjas teremtmény nemsokára a hátán feküdt, hátsó lábai erőtlenül rángatóztak Számos halálos sebéből pumpálva lövellt a vér. Milo alakja ismét határozottá vált, és törölgetni kezdte a vértől mocskos, hosszú kardot. Megvető pillantással nézett Janre.

– Hülye tyúk! Annyira igyekszel megöletni magad, hogy legközelebb esküszöm, hogy nem fogom megakadályozni. Teljesen használhatatlan vagy... Mi a rosseb...?

A fémháló, amely ebben a pillanatban Milo fejére hullt, teljesen készületlenül érte mindkettőjüket.

 

Huszonötödik fejezet

A két nagy kerékre szerelt faketrec lassú döcögéssel gördült a penészesben a beteges kinézetű ökrök után. Janen és Milón kívül további három fogoly szorongott még a ketrecben: két férfi és egy nő. A mocskos köpeny, amit viseltek, az arcuk kivételével mindenüket eltakarta. Ugyanaz a mogorva beletörődés látszott mindhármójuk ábrázatán. A férfiak arcvonásai a sűrű fekete szakáll alatt teljesen egyformának tűntek, amitől Jan ikreknek gondolta őket. Jóképűek voltak ugyan, de Jan túl agresszívnak találta ezt a fajta férfias szépséget. Ami azt illeti, egyenesen úgy érezte, hogy a szó fizikai értelmében bűzlöttek a férfiasságtól. Ezzel szemben a nő szépségéhez leginkább az angyali jelző illett: a makulátlan fehér bőr alatti csontozat olyan törékenynek tűnt Jan számára, mint a tojás héja. Kár, hogy a háta kimondottan púpos volt. A deformáció jól kivehetően dudorodott a vastag lebernyegen.

Ami foglyul ejtőiket illeti, egyik szokatlanabb küllemű volt, mint a másik. Jan ismét megbámulta a ketrec mellett lépkedő férfit. Arcát mély barázdák csúfították, húsa petyhüdten lógott a nyakán és az álla alatt. Ritkás hajába fehér csíkok vegyültek, mintha csak a minervai főnökasszonyok módjára festené az üstökét.

Valamennyi kísérőnek hasonló mintázat csúfoskodott az arcán, de a ketrec mellett ballagó férfin látszott a legmarkánsabban. Jan azon morfondírozott, nem valamiféle rituális karcolás eredménye-e. Megkérdezte Milót, de az továbbra sem volt hajlandó megszólalni. Csak feküdt némán a fémháló szorításában, arcán megfejthetetlen kifejezéssel. Jan arra gondolt, hogy biztos dühös magára, amiért olyan könnyen foglyul ejtette ez a lerongyolódott banda. Minden olyan villámgyorsan történt, és a fémhálók is mintha a semmiből kerültek volna elő. Miközben Jan elhűlve nézte, ahogy a háló Milóra hull, és a hozzáerősített kötél lerántja a férfit a lábáról, észre sem vette, hogy egy másik háló viszont az ő irányába repül. Hamarosan ugyanabban a helyzetben találta magát, mint Milo, leszorított karral, tehetetlenül hevert a földön. Ezután furán barázdált arcú, lerongyolódott férfiak sereglettek köréjük, nevetve és diadalmasan kiáltozva. Lándzsával, vasvillával és fejszével voltak felfegyverkezve – csupa rozsda egytől egyig –, de amennyire Jan meg tudta állapítani, puskájuk nem volt. Amerikánóul beszéltek, de sajátos akcentussal, úgyhogy alig lehetett érteni őket. Egy szó újra és újra felbukkant a beszédükben: Ezékiel.

Elfogatásuk óta Jan rengetegszer hallotta már ezt a szót, és arra gondolt, hogy az egyik martalóc neve lehet. Amennyire ki tudta hámozni a beszélgetéseikből, a vezetőjüket hívták Ezékielnek. Nyilván nagyon elégedett lesz a csapatával, amikor megjelennek előtte az öt fogollyal – vagy, ahogy egyikük fogalmazta: „...az úr szemében tisztátalanokkal”. Jannek sehogy sem tetszett ez a megnevezés.

Egész éjjel megállás nélkül haladtak. Jannek, a kényelmetlenség ellenére, sikerült aludnia néhány órát. Szerencsére levették róla a hálót, mielőtt bedugták volna a mozgó ketrecbe. A kezét hátrakötötték, a lábait pedig egymáshoz, akárcsak a többi fogolyét, kivéve Milót. Jan úgy érezte, nem bírt volna ki többet egypár óránál a fémháló borzalmas ölelésében. Ezért aztán egyre fokozódó szánalmat érzett Milo iránt, noha a férfi – mint általában – most sem látszott, hogy fájdalmai lennének.

Jan rettenetes szomjúságra ébredt. Kért egy kis vizet a legközelebbi kísérőjüktől, de az csak nevetett, és lándzsájával rávágott a ketrec oldalára.

– Szomjasnak hiszed magad, tisztátalan? – kérdezte, az akcentusa miatt alig érthetően. – Várj csak! Majd ha Ezékiel visszaküld a pokolba, ahol a helyed: akkor aztán megtudod, mi az igazi szomjúság!

Reggelre feltűntek a város tornyai a fák koronái felett, amiből Jan megtudta, hogy meglepően közel lehetnek már hozzá. Úgy becsülte, hogy a külváros mindössze úgy tíz mérföldnyire fekszik tőlük. Még nem múlt el a délelőtt, amikor a ketrec és rongyos kísérői elérték úti céljukat. Egy álcázott, fémhálóból készült fal nyílásán áthaladva aprócska településre jutottak. Ketrecbe záratásuk óta most először, Milo ülő helyzetbe tápászkodott, és kezdett érdeklődést mutatni környezete iránt.

Sivár helyre kerültek. Gombalyuggatta fából készült alacsony és formátlan épületek mellett vitt az útjuk. A légkört még lehangolóbbá tette az egész településre ráboruló álcázott háló, amely alatt állandó félhomály uralkodott.

A rozzant kis város közepére érve a mozgó ketrec megállapodott. Emberek jöttek ki a térre néző épületekből, és a ketrecet hamarosan jókora tömeg vette körül. Jan közeli pillantást vethetett néhányukra. A félelem és az undor elakasztotta a lélegzetét.

Élő halottak mozogtak körülötte! Fonnyadt bőrük rothadó hús gyanánt lógott a csontjaikról; arcuk annyira deformálódott, hogy alig hasonlítottak emberi lényre! Lehetetlenség, hogy élő emberek így nézzenek ki, gondolta Jan. Bizonyára boszorkánymesterek kezére kerültek, akik mágia segítségével tartották életben a szerencsétleneket!

Jan önkéntelenül közelebb húzódott Milóhoz. A férfi cinikusan felnevetett.

– Mi a baj?

– Ezek a lények... Istenanyám... mik ezek? Kiásták őket a sírjukból, és boszorkánymesterek keltették őket új életre?

Milo ismét elnevette magát.

– Most látod először azt a nyavalyát, amely minden emberi lényt utolért egykor, feltéve hogy elég hosszú ideig élt. Öregségnek hívják. Ez a népség bizonyára az egyik nagy fundamentalista közösség maradványa. Úgy tartották, hogy a genetikai fejlesztés „természetellenes” és Isten akarata ellen való vétek. Inkább szép lassan elrothadtak, mint ezek itt. Megkapó látvány, ugye? Ha nem lettek volna azok a génészmérnökök, akiket annyira megvetsz, ugyanez a sors várna rád is.

Jan eltakarta arcát a kezével.

– Nem! Nem hiszek neked! Az Istenanya nem lehetett ilyen kegyetlen!

– Lehet, hogy ő nem, de az Atyaisten az volt... Vagy ha nem ő, akkor a Természet, netán a vak Véletlen – attól függően, hogy mit tekintesz a kozmosz törvényének...

– Ezékiel!

A tömeg hatalmas rivalgásban tört ki, majd kettévált, hogy utat engedjen valakinek. Ezékiel megérkezett. Jan még sosem látott ilyet. Ezékiel fémből készült. Hatalmas, körülbelül öt láb széles, dobozszerű feje volt, valamint két lába, amelyek nagy, karmos lábfejekben végződtek. Mozgás közben hangosan csörömpölt, és mély lábnyomokat hagyott a talajban.

– Jézusom! – hallotta Jan Milo suttogását. – Ez nem lehet igaz... Ennyi év után...!

Ezékiel megállt a ketrecnél. Jó tíz láb magas lehetett, ami megfelelt a kerekeken álló ketrec magasságának. A fémdoboz tetején egy nyaláb fémcső látszott, az egyik oldalából pedig egy mechanikus kar állt ki. Aztán Jan olyasmit vett észre, ami egy nagy, binokuláris távcsőhöz hasonlított. A „távcső” egy másik mechanikus kar végével állt összeköttetésben, amely a doboz tetejéből nyúlt ki. Jan megborzongott, amikor a távcső először őt, majd a többi négy foglyot kezdte fürkészni. A doboz megszólalt.

– Ezékiel vagyok, pörölye az Úrnak. Én vagyok az eszköz, amely a titeket megillető helyre, a Pokolba küld benneteket, mert ittlétetek megbotránkoztatja az Urat.

Ezékiel hangja erős volt, de színtelen: hiányzott belőle minden hangsúly és érzelem. Jan hátán a hideg futkosott, ahogy hallgatta.

Aztán a doboz hátralépett.

– Nyissátok ki a ketrecet! Megvizsgálom az átkozottakat.

Amikor a tömeg, szélesebb teret formálva, arrébb húzódott, a kíséret két tagja kinyitotta a ketrec ajtaját, és elkezdte kiráncigálni a foglyokat. Hamarosan mind az öten a földön hevertek az Ezékielnek hívott doboz előtt. Ezékiel Milo felé intett mechanikus karjával?

– Ezt miért bugyoláltátok be olyan erősen?

Foglyul ejtőik egyike előrelépett.

– Ó, nagy Ezékiel, pörölye az Úrnak, az ott egy ritka fajtájú démon. Oly gyorsasággal láttuk mozogni, hogy szemünk képtelen volt követni. Ezzel a képességével ölte meg a Kerek-tó hatalmas békadémonát.

A hosszú kar végén a távcső Milo felé nyújtózkodott. Aztán a doboz ezt kongta:

– Jól tettétek, hogy óvatossággal bántatok vele. Kábítsátok el, mielőtt a hálót leveszitek róla! Aztán tegyetek rá fémbilincseket!

– Úgy lesz, nagy Ezékiel.

A férfi megfordult, előhúzott egy bunkót az övéből, Milo fölé hajolt, és két keményt csapást mért a halántékára. Milo felnyögött és elernyedt. Jan bízott benne, hogy nem halt meg. Valószínűleg több kell ahhoz, hogy Milót megöljék, reménykedett.

Milóért való aggodalma nyomban megszűnt, amikor látta, hogy egy másik kísérőjük, késsel a kezében, most föléje hajol. De nem Jan húsa volt az, amit a férfi felvágni szándékozott, csupán a ruhája. A kísérő pillanatok alatt lemeztelenítette, anélkül, hogy a kötelékeitől megszabadította volna.

– Talpra! – parancsolta a férfi, és gorombán felrántotta a földről. A másik három foglyot hasonlóképpen fosztották meg ruháiktól. Jan döbbenten bámulta őket. A két férfi deréktól felfelé normális volt, de deréktól lefelé sűrű, csapzott szőr borította őket. És lábfej helyett patájuk volt...

A tömeg hüledező és dühös kiáltásokra fakadt. A fém teremtmény felkiáltott:

– Íme! Tökéletes képmásai mesterüknek!

Jan ekkor újabb dolgot fedezett fel a két férfiállaton. Apró szarvak álltak ki a homlokukból... és a nemi szervük olyan hatalmas volt, hogy az már a képtelenség határát súrolta. De Jan figyelmét mégiscsak a lány kötötte le leginkább. Makulátlan szépségű testét csak egy pár, fehér tollal fedett szárny csúfította el, amely a lapockájából nőtt ki.

Ezékiel a lányra mutatott, és így szólt hangosan:

– Ám lássátok szemetekkel a Sötétség fondorlatosságát! Démont teremtett az Úr egyik szolgálójának képére! De ez ne vezessen félre titeket! – Ezután Jan következett. Megfordították, hogy Ezékiel hüvelykről hüvelykre megvizsgálhassa a testét. Végül így szólt: – Nem látom rajta a Sátán munkájának nyomait. Mi okból hoztátok elibém?

Egyik kísérőjük idegesen megszólalt.

– Annak a férfinak volt a társa, aki úgy mozgott, mint egy démon, nagy Ezékiel. Valamiképp fertőzöttnek kell lennie neki is.

– Ó, igen, a férfi – mondta Ezékiel, távcsövét Milóra irányítva.

Abban a pillanatban egy aszott teremtmény – görbe és göcsörtös, akár a fa – botorkált át a sokaságon, egy nyaláb láncot és bilincset cipelve. Jan döbbenten ébredt rá, hogy nő az illető. A szánalmas figura Milo mellé lökte a terhét. Két férfi azon nyomban levette a hálót Milóról, levágta a ruháit, aztán feltették a bilincseket a csuklójára és a bokájára. Ezékiel hosszú ideig tanulmányozta Milót.

– Ezen sem látom a Sátán jeleit – mondta végül.

– De mi láttuk őt. Mindnyájan. Úgy mozgott, ahogy csak egy démon mozoghat.

Ezékiel, emberi bólintást imitálva, lehajtotta a fejét.

– Tudott dolog, hogy a Sötétség munkája nem mindig nyilvánul meg a küllemben. Mielőtt ráidézem az Úr haragját, ki akarom kérdezni őt. Tegyétek vissza a ketrecbe! A lányt is. Mihelyt a férfi visszanyeri öntudatát, ki fogom kérdezni őket.

Durva kezek emelték fel Jant, majd belökték a ketrec nyílásán. Alig volt ideje, hogy félrehengergőzzön az útból, már lökték is utána Milót. Az egyik kísérő bevágta, majd bereteszelte a ketrec ajtaját.

– A többiek pedig, akik átkozottak az Úr szemében, kerékbe töretnek, ekképp indíttatva el örökkön tartó kínszenvedésük felé, mely a Pokol ki nem hunyó tüzében vár reájuk! – kiáltotta Ezékiel. – Hozzátok elő a kerekeket...

Többen elsiettek a tömegből, ám hamarosan visszatértek, öt kereket görgetve közös erővel. A kerekek ugyanolyan nagyok voltak, mint azok, amelyek a ketrecet tartották. Jan látta, hogy a kerekeket egy-egy három láb magasságban kivágott fa tönkjéhez gurítják, majd lapjára fektetve rájuk erősítik őket. Ezután elvágták a három fogoly kötelékeit. A két férfi kapálódzva próbált ellenszegülni, de hiába. Széttárt végtagokkal hanyatt fektették őket a keréken, majd a csuklójukat és a bokájukat az abroncshoz kötözték. A szárnyas lány az ellenállás minden jele nélkül, engedelmesen vetette alá magát ugyanennek a bánásmódnak. Jan megértette, hogy a lány felhagyott minden reménnyel, és majd megszakadt érte a szíve. Szárnyait könyörtelenül alágyömöszölték, egyik szárnya bénán meredt lefelé a kerék küllői között. Jan képtelen volt felfogni, hogy akarhat ártani valaki egy ilyen finom és törékeny szépségnek.

– Babilon szülöttei! – szólt Ezékiel föléjük tornyosulva. – Törvény szerint máglyán kéne megégnetek, de a tűz figyelmeztetné ittlétünkre az egekben leselkedő gonosz óriásokat. Ezért hát sokkal könyörületesebb módon indíttattok útnak a mesterekkel való találkozásra, mint megérdemlitek. De bizonyos vagyok benne, hogy az Úr megbocsát ezért nekem.

A lények egyike – Jan még mindig úgy gondolt rájuk, mint élő halottakra – hatalmas pörölyt adott át Ezékielnek. Ezékiel megmarkolta a pörölyt, és a magasba lendítette. Aztán a szárnyas lány sípcsontjára sújtott keményen, és azonnal szétzúzta. A szerencsétlen élesen felsikoltott kínjában. Ezékiel hozzálátott, hogy az iméntihez hasonló vad pörölycsapásokkal összezúzza a lány maradék három végtagját is. Jan borzadva fordította el a fejét a látványtól. Meglepődve tapasztalta, hogy Milo szeme nyitva van, és érdeklődve figyeli a jelenetet. Alig akart hinni a szemének, látva, hogy a férfinak erekciója támadt a látványtól.

Jant elfogta az undor.

– Szentséges Istenanya! Te ezt élvezed? – kiáltotta szemrehányóan.

– Halkan! – suttogta Milo. – Nem akarom, hogy megtudják, hogy észhez tértem.

Jan ismét Milóra pillantott. Látta, hogy a férfi most őt nézi, és az ajka mozog.

– Azt mondtam, lehet, hogy rettenetes módja a halálnak, de viszonylag gyors – hallotta Milo halk szavait. – Hacsak nem nagyon peches az ember.

– Már hogy volna gyors? – tiltakozott Jan. – Csak a karjukat és a lábukat töri el. Ki tudja meddig fognak még iszonyatos kínok közt gyötrődni? És mi is.

– Tévedsz. Megöli őket a sokk, azaz a vérnyomás drasztikus csökkenése. A szövetekben erős vérzés lép fel a törések mentén, és hamarosan sokkos állapotba fognak kerülni mind a hárman. A vérnyomásuk nem lesz elegendő ahhoz, hogy ellássa az agyukat oxigénnel, és meghalnak.

– Biztos vagyok benne, hogy ez az információ nagy vigasz lesz számomra, ha majd odakötöznek az egyik kerékhez – mondta Jan keserűen. – Akárcsak annak tudata, hogy amikor a karomat és lábamat törik, te fizikai gyönyört merítesz a szenvedéseimből.

Milo alig észrevehetően megvonta a vállát.

– Beismerem, hogy erős szadoszexuális hajlamaim vannak, de biztosíthatlak afelől, hogy egyáltalán nem fogok örvendeni a halálodnak.

– Ezt örömmel hallom – nyugtázta Jan szarkasztikusan. – Különösen, hogy két napja sincs, hogy te magad próbáltál megölni...

– Sssh! – figyelmeztette Milo. – Jönnek.

Jan megfordult és látta, hogy a tömeg, Ezékiel vezetésével, elindul vissza a ketrechez. A három kerékbe tört áldozat még mindig nyöszörgött és vonaglott egy kicsit, de úgy tűnt, mintha elvesztették volna már az öntudatukat. Lehet, hogy Milónak volt igaza, gondolta Jan. A kilátás, hogy az elkövetkező szenvedés rövid lesz, kissé lazított a gyomrát szorító rettegés csomóján.

– Á, a démon feléledt – mondta Ezékiel távcsőszerű készülékével Milót kémlelve a ketrec farácsán keresztül. – Most pedig válaszolni fogsz a kérdéseimre. Babilon gyermeke vagy? A Sötétségtől kapod az erőt, hogy gyorsabban mozoghass, mint az úr természetes teremtményei?

– Miért válaszolnék a kérdéseidre, Ezékiel? – kérdezte Milo közömbös hangon. – Úgyis csak azt fogod elhinni, amit akarsz. Akkor meg minek koptassam a számat?

– Ha nem válaszolsz önszántadból, akkor kényszeríteni foglak rá. Téged is, és ezt a te tisztátalan társadat is – emelte fel a hangját Ezékiel. – És annyit mondhatok, hogy a tortúra, amit nektek szánok, ezerszer rosszabb lesz, mint a kerékbetörés kínjai.

– Na és ki hatalmazott fel arra, hogy ilyen ügyekben dönthess? – kérdezte Milo a fémlényt, aki Ezékielnek hívta magát.

– Az Úr Isten hatalmazott fel! – válaszolta Ezékiel hangosan. – „Mert azt mondja az Úr Isten: Mikor én téged elpusztult várossá teszlek, mint a mely városokat nem laknak; mikor a mélység árját felhozom reád, hogy beborítsanak a sok vizek: Akkor levonszollak téged azokkal, kik sírgödörbe szállanak, a hajdan népéhez; és lakatlak téged a mélységnek országában, a hajdan pusztaságaiban, együtt azokkal, a kik sírgödörbe szálltak, hogy többé senki ne lakjék benned. És ha megmutattam dicsőségemet az élőknek földén: Rémségesen cselekszem veled és nem leszel; s keresni foglak, de többé örökké meg nem találnak, ezt mondja az Úr Isten.” [α]

– Ámen – mormolta rá a tömeg.

Milo nagy nehezen feltápászkodott.

– A te neved nem Ezékiel – mondta határozottan a lénynek.

– Az vagyok, Ezékiel, pörölye az Úrnak!

– Nem vagy te egyéb, csak egy ócska, kivénhedt kiberoid! Mi a gyártási számod és a tulajdonosod neve?

A távcső megrándult a kar végén.

– Mi... mit mondtál? – hebegte Ezékiel.

– Jól hallottad: kiberoid! – kiáltotta Milo. – A számod és a tulajdonosod nevét! Törvényszabta kötelességed, hogy közöld velem!

Ezékiel megtántorodott masszív lábain, aztán újra megpróbált beszélni, de csak egy sor értelmetlen hang jött ki belőle. Milo nevetve feszítette meg a karját. A bilincs egy roppanással szétpattant a csuklóján. Lehajolt, és megmarkolta a láncot a bokája körül.

– Tiszta rozsda – mondta Jannek.

A lánc összetört Milo kezében, aztán a férfi alakja hirtelen elmosódott. A ketrec farácsa kirobbant. A tömegből rémült kiáltások hallatszottak. Aztán a rémületük elképedéssé változott, mert Milót hirtelen Ezékiel nagy dobozfején látták újra szilárd alakot ölteni. Milo egy fémlap eltávolításával küszködött. A fémborító csikorgó tiltakozással engedett az erőszaknak. Milo Ezékiel belsejébe süllyesztette a kezét, mire a gép felsikoltott. Színtelen, érzelem nélküli hang volt ez, akár a beszéde, de Jan érezte a mögötte rejlő iszonyú kínt. Ezt hallván, a rongyos csapat jajveszékelni kezdett félelmében. Néhányan térdre estek, mások megfordultak és futásnak eredtek.

Milo hátraszegte a fejét, és harsányan felnevetett. Az a fajta eszelős kifejezés ült az arcán, amit Jan a vezérlőteremben látott rajta korábban. Mintha fizikailag megnőtt volna. Sugárzott belőle az erő... és valami más. Milo kihúzta a kezét Ezékiel fejéből, mire a nyomorult visítása lassacskán elhalkult. Milo diadalmasan Janre nézett.

– Hogy tetszett?

Jan néma csodálkozással nézett vissza rá. És félelemmel.

– Most pedig, kedves öreg kiberoidom – fordult Milo a géphez –, benyúlsz a ketrecbe, és óvatosan elvágod a társam köteleit. Ha csak egy karcolást ejtesz rajta, felforralom az agyadat. Rajta!

Ezékiel megremegett, aztán lassan kinyújtotta mechanikus karját. Jan összerándult, amikor meglátta az egyik fémujjból kinyúló pengét. Ezékiel anélkül vágta el a kötelékeit, hogy közben megérintette volna. Miután a gép teljesítette a feladatot, Milo Janre kiáltott:

– Mit ülsz ott? Gyere ide! Ez az otromba gépezet elfuvaroz minket egészen az Égi Toronyig!

Jan kimászott a ketrecből, majd vonakodva Ezékiel mögé került. Milo lenyúlt, és felsegítette a lányt a gépfej hátsó részén végigfutó keskeny peremre. Miután Jan a kézi kapaszkodókat igénybe véve biztonságosan elhelyezkedett a férfi mellett, Milo tenyérrel rácsapott Ezékiel fejére.

– Kiberoid! A számodat és a tulajdonosod nevét!

A gépezet lassan, mintha minden egyes szót külön préselt volna ki magából, sorolni kezdte:

– Gyártási számom: 0008005. Tulajdonosom: Hilary Du Cann a Phobos Társaságból.

– Így már jobb – helyeselt Milo.

Ezékiel nyöszörgő hangot hallatott.

– De ez... régen volt. A gazdám meghalt... és nekem új nevem van...

Milo az Ezékiel fején lévő mélyedésbe nyúlt, és előhúzott két szakadt vezetéket. Jan látta, hogy szikrák pattognak a vezetékek között. Ezékiel ismét felvisított.

– Nincs új neved! – dörögte Milo. – Még mindig a 0008005-ös számú gép vagy, és Hilary Du Cann tulajdona!

– Igen! Igen! Kérlek, ne okozz több fájdalmat! – könyörgött Ezékiel.

– Nem lesz több fájdalom, 008005-ös, de csak ha engedelmeskedsz – diktálta Milo a géplénynek.

– Engedelmeskedni fogok! Ígérem!

– Remek! Először is, megadod nekem a felülbíráló utasításod kódját.

– Én... nem tehetem! Csak meghatalmazott egyének... ismerhetik a hozzáférési kódot... nnyíííí!

Jan arca megrándult, harmadjára hallva Ezékiel borzalmas nyüszítését. Milóra nézett. A férfi elégedetten vigyorgott.

– A kód... a kódszó... Mozart-McCartney. A felülbíráló utasítást a „Mozart-McCartney” kódnak kell követnie...

Milo nevetett.

– Rendben. Akkor jól figyelj, felülbírálom az összes meglévő utasításodat. Én vagyok az új gazdád. A nevem Milo. Minden parancsomnak engedelmeskedni fogsz. Mozart-McCartney. Értetted?

– Igen – mondta Ezékiel. – Te vagy az új gazdám. A neved Milo. Minden parancsodnak engedelmeskedni fogok.

– Hallottátok ezt? – kiáltotta Milo a földön lapuló emberek felé.

Egyikük sem válaszolt. Néhányan felzokogtak. Milo Janre mosolygott.

– Mit szólsz? Alaposan megfordult a szerencsénk, mi?

– Úgy tűnik – válaszolta Jan reszketve. – Csak azt nem értem, hogy miért. Hogy lehet az, hogy egy gép ilyen hirtelen engedelmességre szánja el magát?

– Ez nem gép, hanem kiberoid. Emberi agyat építettek bele... Na jó: egy emberi agy nagyobbik részét.

– Úgy érted, hogy ez valamikor ember volt? – kérdezte Jan döbbenten.

– Nem. Egy meg nem született magzat agyából növesztették az agyát laboratóriumi körülmények között. Úgy kondicionálták, hogy engedelmeskedjék a tulajdonos parancsainak, de mivel a kiberoidok kondicionálását lehetetlen száz százalékosan garantálni, vagy egy beépített biztonsági tényező is... egy egység, amelyik közvetlenül a fájdalomközpontjához csatlakozik. Ezt az egységet egy speciális rádiójellel lehetett működésbe hozni, abban az esetben, ha az illető kiberoid irányíthatatlanná vált. Ezt aktiváltam én az imént manuálisan. – Milo a mélyedésben lévő vezetékre mutatott. – És egyúttal felfrissítettem az eredeti kondicionálást is. Mostantól fogva tökéletesen engedelmesnek illene lennie, de biztos, ami biztos, továbbra is a fájdalomaktiválója közelében maradok.

Milo ismét Ezékiel fejére csapott a tenyerével.

– Figyelj rám, 0008005-ös. Utasítani fogod itteni tisztelőidet, hogy hozzanak nekünk ruhát. Lehetőleg tisztábbat, mint a rajtuk lévő rongyok. És adasd vissza a fegyvereinket. Hozzanak élelmet és vizet is, meg valamit, amiben mindezt elvihetjük. Értetted?

– Értettem, Milo.

– Akkor rajta.

Ezékiel megismételte Milo utasításait a körülöttük lévő riadt és elképedt társaságnak. Némi ideges pusmogás után három nőt elküldtek a kért dolgokét. Az egyik hamarosan visszatért, és a kiberoid elé helyezett egy halom ruhát. Milo odaszólt Jannek:

– Mássz le és öltözz fel! Én idefent maradok, és gondoskodom róla, hogy a barátocskánk rendesen viselkedjék.

Jan lemászott Ezékiel hátáról. Miközben óvatosan megkerülte, aggódó pillantásokat vetett a kiberoid masszív lábaira. Továbbra sem bízott a géplényben, annak minden újsütetű engedelmessége ellenére sem. Jan megvizsgálta a ruhákat. Mindent rájuk lehetett fogni, csak azt nem, hogy tiszták. Rossz szaguk volt, de azért közel sem annyira, mint annak az öltözéknek, amit levágtak róla. Kiválasztott egy bő nadrágot, amelyik kevésbé volt szakadt, mint a többi, egy durva, kemény anyagból készült inget és egy pár elnyűtt bőrcipőt. Amíg öltözködött, a másik két asszony is visszatért a fegyverekkel, két vizes tömlővel és egy zsákkal, amely feltehetően élelmet tartalmazott. Mindketten – egyikük alig volt különb egy aszott bőrrel bevont meggörbült csontváznál – idegesen Jan keze ügyébe helyezték rakományukat, majd gyorsan visszahátráltak. Akárcsak a többiek, ők is döbbent hitetlenkedésről árulkodó pillantásokat vetettek Ezékiel felé.

Miután Jan, az öltözködést befejezte, magára öltötte fegyvereit, az élelemmel és a vízzel együtt visszamászott Ezékielre. Milo mutatta neki, hogy illessze össze a vezetékeket Ezékiel fejében úgy, hogy az a lehető legnagyobb fájdalmat okozza neki, aztán leereszkedett, hogy felöltözzék, és felszedje a maga fegyvereit. Jan a kerekekre kötözött három különös alakra nézett. Összezúzott végtagjaik láttán megborzongott, ám megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy vagy eszméletlen vagy halott mindegyikük. Remélte, hogy ez utóbbi a helyzet.

Milo visszamászott Ezékielre.

– Őket is megmenthetted volna – vetette Jan a férfi szemére. – Miért nem segítettél rajtuk?

– Azokon a játékszereken? – pillantott rájuk a férfi. – Nem tehettem. Rossz lett volna az időzítés. Meg kellett lepnem a kiberoidot.

– Megtehetted volna, Milo – ismételte Jan konokul. – De te látni akartad, ahogy a lány szenved és meghal, igaz?

– Higgy, amit akarsz. Nem érdekel. De ne felejtsd el, hogy te még mindig élsz, míg azok a játékszerek halottak. Vagy hamarosan azok lesznek.

Igen, még mindig élek, gondolta Jan, de vajon meddig?

– Miért nevezed őket játékszereknek? – kérdezte hangosan.

– Mert azok. Vagy még inkább a nagyszüleik vagy azok szülei voltak azok. Szexuális játékszerek. Azért hozták létre őket, hogy szexuális élvezetet szerezzenek tulajdonosaiknak. A játékszerek legtöbbje nem szaporodott, de ennek a háromnak az ősei nyilvánvalóan kivételt képeztek a szabály alól. – Hirtelen rácsapott a kiberoid fejére. – Most pedig 0008005-ös, ideje indulnunk. De mielőtt távoznánk, még egy kérdés: működik valamelyik fegyvered?

– Igen. Csak a puskáim nem. Elfogyott hozzájuk a lőszer. De a lézerem még működik.

– Rendben – mondta Milo elégedetten. – Ott az a ház, harminc fokra balra. Amelyik a legközelebb áll hozzánk. Tüzelj rá a lézerrel!

A kiberoid fején lévő fémcsövek csoportja körbefordult. Jan egy ragyogó vörös fénycsíkot látott felvillanni a csövek egyike és a Milo által jelzett rozoga épület között. Csaknem ezzel egyidejűleg lángra lobbant az egész szerkezet, és recsegve-ropogva omladozott. Az emberek rémülten felnyögtek. Milo, nyilván mulatságból, utasította Ezékielt, hogy nyisson tüzet egy újabb épületre. Amikor az is lángolni kezdett, kiáltások hangzottak fel a belsejéből. Kivágódott az ajtó, és különböző korú gyerekek özönlöttek ki rajta, egy csapat fiatal nővel vegyesen, akik kisbabát vittek a karjukban. Jan mindegyiket kiéhezettnek és betegesnek látta.

– Állítsd le! – kiáltott Milóra, amikor a kiberoid folytatta a tüzelést az épületre. Milo nem figyelt rá. Csak amikor már az egész épület lángokban állt, utasította Ezékielt arra, hogy egy másik rozoga építmény felé fordítsa a lézereit. A tűz hamarosan kiterjedt a telep legnagyobb részére, s a lángok már az álcázott háló felé terjeszkedtek.

– Miért volt erre szükség? – kiabálta túl Jan az égő fa ropogását és a menekülő lakosok jajgatását.

– Miért vesztegeted az együttérzésedet erre a söpredékre? Meg akartak gyilkolni, csak azért, hogy kiengeszteljék az istenüket. – Öklével ismét rávágott a kiberoid fejére. – Rendben, 0008005-ös, mozgás! Egyenest a város felé. Tudod, melyik irányban van?

– Igen – válaszolta Ezékiel, és gyalogolni kezdett.

Hamarosan ismét kint haladtak a ragyogó napsütésben. Mögöttük a tűzvész vadul tombolt. Ezékiel népének komor telepén, fekete füstoszlopot küldve a penészes fölé. A kiberoid erősen dülöngélt menet közben, és Jan csak nehezen tudta megtartani magát a kis kapaszkodók segítségével, amelyeket Milo szerint a kar bantartó mérnökök kedvéért szereltek fel annak idején. Milo azt is mondta, hogy Ezékiel nyilván hozzá tud férni valahol egy működő energiaforráshoz, amely lehetővé teszi számára, hogy üzemanyagcelláit újratöltse.

– Az energiaforrásnak valószínüleg a városban kell lennie – magyarázta a férfi.

Körülbelül egy órája utaztak már, amikor Jan megkönnyebbülésére Milo váratlanul álljt parancsolt a kiberoidnak.

– Mi baj van? – kérdezte a lány Milót, aki fürkészőn kémlelt a bal oldali fák közé.

– Valami csillogást láttam odabent. Mintha üveg lett volna. Már nem látszik.

– Én nem láttam semmit.

– Nem is láthattál – vetette oda Milo fölényesen, majd megparancsolta Ezékielnek, hogy forduljon balra.

Alig mentek egy kicsit, amikor a kipusztult fák megritkultak, és egy nagy tisztásra értek. A tisztás közepén fehér kövek kusza halmaza borított be egyenetlenül egy tekintélyes területet.

– Ezek itt alighanem egy villal maradványai. Mégpedig nem is kicsié – állapította meg a férfi, miközben a kiberoid a romhalmaz széléhez közeledett. – Kíváncsi vagyok, mi lehetett az a csillogás.

Álljt parancsolt a kiberoidnak.

– Szállj le, és nézz körül! – szólt oda Jannek. – Én itt maradok, és ügyelek rá, nehogy csintalan ötletei támadjanak ennek a mi fundamentalista konzervdobozunknak.

Jan örült, hogy végre lemászhatott a fémlény hátáról.

– Először elmegyek pisilni – szólt Milónak, és elindult a legközelebbi kőtömbök felé. Már majdnem odaért, amikor egy ordítás arra késztette, hogy megforduljon... Épp időben fordult hátra, hogy lássa, amint a kiberoid mechanikus karjával letépi Milót a hátáról, a földre hajítja, majd egyik hatalmas fémlábával megtapossa.

 

Huszonhatodik fejezet

– „És megmutatom az én dicsőségemet a pogányok között, és meglátják mindazok a pogányok az én ítéletemet, melyet én cselekedtem, és az én kezemet, melyet rájok vetettem” [β] – bömbölte Ezékiel, és tovább taposta Milo testét.

Jan elindult visszafelé, de megtorpant; beléhasított a felismerés, hogy Milón már úgysem tud segíteni. A férfi teste máris alaktalan, véres hústömeggé változott. Ezt nem élhette túl.

Milo, a halhatatlan, halott!

Ezékiel abbahagyta Milo véres maradványainak tapodását. A fémkocsány végén ülő távcső Jan felé fordult. A kiberoid fején lévő csőköteg követte a mozdulatot. Jan a földre vetette magát. Vörös sugárnyaláb égette át a levegőt felette. Odébb hengergőzött, talpra ugrott, és lebukott a kőtömb mögé.

– Én vagyok Ezékiel, pörölye az Úrnak! – dörögte Ezékiel. Jan hallotta az iszonyú lábak közeledő dobbanását.

Jan, a kőtömb takarását kihasználva beljebb futott a romok közé. Görnyedten cikázott a szétszórt falmaradványok útvesztőjében, abban reménykedve, hogy le tudja rázni magáról a kiberoidot, de Ezékiel dörgő hangja egyre erősödött.

– „Ennek okáért élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy vérré teszlek téged, és vér kergessen téged. Te nem gyűlölted a vért, a vér kergessen téged.” [γ]

Jan gyorsított. Újabb fordulóhoz ért...

...és egy zsákutcában találta magát.

A leomlott falrészek és kőtömbök egyfajta sikátorfélét alkottak, amely egy sima, fehér kőfalban végződött. Jan képtelen lett volna ekkora falat megmászni, ahhoz viszont túl késő volt, hogy visszaforduljon. Ezékiel a sarkában volt.

Jan csapdába esett.

***

A Jan viselkedését figyelő nem-emberi tudat dermesztően tökéletes volt a maga tárgyilagosságában. Jóllehet a hozzá tartozó rendszer organikus összetevőket is tartalmazott, ezek teljes egészében szintetikusak voltak – egy rég letűnt laboratórium termékei –, és mint entitás, nélkülözte a természetes élet minden alapvető sajátosságát. Ennek az entitásnak egyáltalán nem voltak érzelmei; sem félelmet, sem vágyat, sem kíváncsiságot, sem empátiát nem érzett a világgal kapcsolatban, melyet számtalan érzékelője segítségével megfigyelés alatt tartott. Arra programozták, hogy fenntartsa önmagát, de nem rendelkezett azzal az ösztönös hajtóerővel, amelyben valamennyi, az evolúció genetikus kemencéjében kikovácsolódott természetes organizmus osztozott. Elme volt csupán – vagy lélek, ahogy tetszik –, és épp ezért nem igazán élő.

De az elektronikus és organikus rendszer elemein belül ott szunnyadt egy másik elme is – egy emberé. Pontosabban, ez a másik elme egykor emberhez tartozott. Az első elme forgatta magában néhány nanoszekundumig a problémát, majd úgy döntött, hogy a körülmények indokolttá teszik a másik elme aktivitását.

– Ashley. Ébredj!

– (ingerülten) Mi van?

– Nézd!

A másik elme nézett. Aztán (hangosan):

– Jézusom, mire vársz, te bénaagyú? (izgatottan): – Engedd be!

Amikor Jan észrevette, hogy csodálatos módon egy nyílás jelenik meg előtte a falban, nem habozott, hanem gondolkodás nélkül belevetette magát, ám csaknem azonnal egy másik falba ütközött. Rémületére egy aprócska, szűk helyiségben találta magát, melynek egyetlen ajtaja volt csak, az, amelyiken beugrott. Megfordult, és látta, hogy Ezékiel hatalmas léptekkel közeledik a sikátorban.

– „És mondta az Úr néki: Menj át a város közepén, Jeruzsálem közepén, és jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára, a kik sóhajtanak és nyögnek mindazokért az útálatosságokért, a melyeket cselekedtek annak közepében.” [δ]

Jan kétségbeesetten kutatott valami után, amivel eltorlaszolhatná a nyílást, de nem talált semmit.

Ezékiel megállt odakint és lehajolt.

– „És amazoknak mondá az én hallásomra: Menjetek át a városon ő utána, és vágjátok; ne kedvezzen a ti szemetek és ne szánakozzatok.” [ε]

Mechanikus karjával benyúlt a nyíláson. Jan a falhoz lapult.

– Ne! – kiáltotta. – Hagyjál!

A nyílás váratlanul bezárult. Ezékiel karjának elnyíródott vége csörömpölve hullott a padlóra. Aztán a padló gyorsan süllyedni kezdett Jan alatt, és a lány rájött, hogy az egész helyiség mozog, akár a Lord Pangloss liftjei. Úgy érezte, hogy a helyiség jókora utat tett meg, mielőtt lelassított volna. A lift megállt. Lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy a nyílás, ragyogó világosságot bocsátva be, újból kitárul. Eltartott egy ideig, amíg a szeme alkalmazkodott a fényhez, aztán látta, hogy egy nagy szoba ajtajában áll, amelyet olyan pazarul rendeztek be, mint akármelyik királyi lakrészt a Lord Panglosson.

– Elnézést. Nyilván túl erős számodra a fény. Mindjárt letompítom. Olyan régóta nem használtam villanyt.

Egy lány hangja szólt hozzá barátságosan és megnyugtatóan. Jan belépett a szobába, de nem látott senkit. A fény elhalványult, és akkor hirtelen ott állt a szoba közepén a lány. Jan nem értette, hogyhogy nem vette észre eddig. Amikor a lány közelebb lépett hozzá, Jan egész megdöbbent; egy pillanatig azt hitte, hogy Ceri az, de aztán rájött, hogy a sok közös jegy ellenére mégsem Ceri hasonmását látja. A lány szeme barna volt és nem kék, a haja pedig sokkal világosabb.

A lány megállt öt lábnyira, és melegen Janre mosolygott. Különös ruhát viselt: feszes, kék csípőnadrágot és ugyanolyan szűk sárga inget, melyet csomóra kötött az elején, látni engedve a derekát. Mezítláb volt.

– Szia, Ashley vagyok! Téged hogy hívnak? – köszöntötte derűsen

Jan megmondta a nevét, majd megkérdezte, nem ülhetne-e le. Elfogta a remegés. Most kezdett csak kijönni rajta az izgalom.

– Dehogynem, Jan! – mutatott körbe Ashley. – Ülj csak le, ahová akarsz.

Jan lerogyott egy dúsan kárpitozott díványra, és fázósan átölelte magát a karjával. Ashley állva maradt.

–Miért akart megölni az a kiberoid? – kérdezte vendéglátója.

Jan fáradtan megrázta a fejét.

– Nem tudom. Azt hiszem, megőrült. Legalábbis Milo azt mondta ide felé jövet... hogy az évek során megtébolyodott... Milo szerint már nagyon, de nagyon öreg volt... Milo...

– Milo volt az a férfi, akit a kiberoid megölt, mielőtt téged üldözőbe vett? – kérdezte Ashley gyöngéden.

– Igen. Láttad, amikor történt? – kérdezte Jan meglepetten.

– Nem. Csak a lejátszást. A férjed volt?

– Nem... nem a férjem – mondta Jan és fáradtan elmosolyodott. Azon tűnődött, mit érthetett Ashley „lejátszás”-on.

– A szeretőd volt talán? Vagy az udvarlód?

Jan felsóhajtott.

– Nem. Még csak a barátom sem. Nem igazán. Egyszerűen csak Milo... És most nincs többé. Képtelen vagyok felfogni a történteket. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. – Jan, szabadon engedve régóta visszafojtott érzelmeit, sírni kezdett. Tudta, nem Milót siratja, hanem önmagát. – Nélküle nem leszek képes életben maradni a penészesben.

– Itt maradhatsz, Jan – biztatta Ashley. – Ameddig csak akarsz. Olyan régóta nem jött hozzám látogató.

– Egyedül élsz itt?

– Igen. Carltól eltekintve, de ő nem számít. Ő nem igazi férfi; csak egy komputerprogram, de Carlnak hívom, hogy egy kicsit emberibbnek tűnjön. Nem mintha ez segítene... – A lány vágyakozva felsóhajtott, de aztán újból felderült az arca. – Kérlek, mondd, hogy itt maradsz! Annyira örülök neki!

Jan megtörölte a szemét és körülnézett a tágas, de alacsony mennyezetű szobában. Aztán ismét Ashleyre pillantott. Úgy érezte, hogy valami nincs teljesen rendben a lánnyal, de nem tudott rájönni, mi az.

– Miféle hely ez itt? – kérdezte.

– Óvóhely – válaszolta a lány. – Eredetileg atombomba ellen építették, de évekkel később a szüleim felújították a Génháborúk miatt. – Ashley arckifejezése szomorúvá vált. – De így sem menekültek meg. A mesterséges pestisvírusok egyik késői változata áthatolt a szűrőkön és a többi védelmi eszközön, és végzett velük. Ott benn... – Ashley megfordult, és a szobából kivezető zárt ajtók egyikére mutatott.

– De te túlélted – mondta Jan, aki egyre kevésbé értette a dolgot. Mindinkább megerősödött benne az érzés, hogy valami nagyon nem stimmel Ashley körül.

– Ó, igen, túléltem. És azt hiszem, mindent túl fogok élni. – A lány nem tűnt túl elégedettnek ettől a kilátástól.

Jannek beugrott.

– Halhatatlan vagy! – kiáltotta. – Akárcsak Milo!

– A barátod halhatatlan volt? – kérdezte Ashley meglepetten. – Azt hittem, hogy már mind megölték őket évszázadokkal ezelőtt. Egy biztos: most már nem az.

– De te halhatatlan vagy, nem? – kérdezte Jan zavartan. – Azt mondtad, hogy a szüleid a Génháborúban haltak meg. Márpedig semmivel sem látszol öregebbnek, mint én.

– Miért, hány éves vagy? – kérdezte Ashley őszinte érdeklődéssel.

Jan, reménykedve, hogy a lány a témánál marad, ezt mondta:

– Tizennyolc... nem lehetek már tizenkilenc is. – Jan most döbbent rá, hogy a születésnapja két vagy három hónapja lehetett, csak közben elveszítette az idő fonalát.

– Akkor én fiatalabb vagyok, mint te. Én csak tizenhét vagyok. És annyi is maradok örökké. Csodás dolog az! – sóhajtott ismét, tele meghatározhatatlan vágyakozással.

Jan azon tűnődött, nem őrült-e a lány. Lehet, hogy ugyanúgy a penészesből menekült, mint jómaga. Véletlenül tévedt erre a különös föld alatti helyre, és most fantáziaképeket gyárt a múltjáról. Miközben azt fontolgatta, hogyan is kezelje Ashleyt, ha az valóban meghibbant, így szólt:

– Honnan szerzed az élelmet és vizet magadnak? Elég lesz vajon mindkettőnknek, ha itt maradok?

– Jaj! – kapta az ajkához az ujját Ashley. – Erre nem is gondoltam. Egy pillanat, megkérdezem Carlt. – A lány tekintete egy másodperc tört részére kiüresedett, aztán Janre mosolygott. – Carl azt mondja, hogy újra tudja aktiválni az élelmiszerszintetizátort. Az alapvető szerves üzemanyag a mélyhűtőben van, és ki kell olvasztani, ami eltart egy darabig, de vizet máris kaphatsz tőle. Van egy föld alatti patak odalent – mutatott a padlóra.

Jan a lányra bámult. Ez megőrült, gondolta.

– Ööö... ez a bizonyos „Carl”... beszélt hozzád az előbb? – kérdezte habozva.

Ashley bólintott.

– Közvetlen kapcsolatban állunk.

– Értem – mondta Jan, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Szóval élelem, az van... és víz is.

A vizet említve ráébredt iszonyú szomjúságára. Remélte, hogy ez nem csupán Ashley újabb képzelődése lesz. De a lány egészségesnek tűnt, legalábbis fizikai értelemben, így hát kapnia kellett valahonnan élelmet és vizet. Ámbár, furcsa módon, úgy beszélt, mintha őt magát nem érdekelte volna az evés és az ivás problémája.

– Neked meg Carlnak talán nem kell ennetek? – kérdezte Jan viccesre véve a figurát.

– Mondtam már, hogy Carl csak egy komputerprogram. A programok nem szoktak enni! – Ashley idegesen felnevetett.

– Na és te?

Ashley szemmel láthatóan zavarba jött. Összeharapta az ajkát, és nem válaszolt.

– Nos? – makacskodott Jan.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha elmondom – szólalt meg végre Ashley szomorúan. – Előbb-utóbb úgyis rájönnél.

– Mire?

– Hát erre. – Ashley átsétált a díványhoz, és Jan felé nyújtotta jobb kezét. Jan, értetlenül, Ashley kinyújtott jobbjához közelítette a magáét...

...és a keze egyenest átment a lányén, mintha az ott sem lett volna.

– Látod? – mondta Ashley, és felsóhajtott.

Jan ijedten húzódott hátra a díványon. Rettegő szemei a lányra meredtek.

– Kísértet! – tört ki belőle önkéntelenül.

– Hát, olyasféle.

Jan kétségbeesetten nézett körül. A fényűzően berendezett szoba egyszeriben ijesztő hellyé változott. Több száz lábnyira a föld alatt, csapdába került ezzel a halottal.

– El akarok menni! Kérlek, engedj el innen! – esedezett Jan.

– A francba! Ettől féltem. Hogy így fogsz reagálni – mondta Ashley, elsétálva a díványtól. – Figyelj! Én nem az a fajta kísértet vagyok, aminek hiszel.

– Miért? Nem vagy halott? – kérdezte Jan sápadtan.

– De, az vagyok, igaz – vallotta be Ashley derűsen. – Vagyis inkább az eredeti énem. Én csak egy felvétel vagyok.

– Micsoda?

– Tudod: egy felvétel. Másolat. Volt egyszer, évszázadokkal ezelőtt, egy igazi, élő lány, akit Ashley Veenek hívtak, és akinek egy másolatot készítettek a személyiségéről, amit betápláltak egy komputerbe. Ez a másolat én vagyok.

– De hát én látlak téged – tiltakozott Jan.

– Amit látsz, az egy holografikus kép csupán, amit a komputer állít elő. Tudod mi a hologram, nem?

Jannek eszébe jutottak az arisztók „műsorai”. Milo holografikus vetítésnek hívta őket, és azok is meglepően valóságosnak hatottak. Jan némileg megnyugodott.

– Szóval, akkor mégsem vagy kísértet...?

– Legalábbis nem igazi. Csak elektronikus. Ne menj el, kérlek! Semmi okod a félelemre. Ugye velem maradsz?

Jan nem tudta, mitévő legyen. Megnyugtatóan hangzott ugyan, hogy Ashley nem természetfeletti jelenés, de még így is zavarólag hatott rá a jelenléte. A „műsorok” holografikus szereplői szintén valódinak tűntek, de ők nem folytattak beszélgetést az emberrel.

– Ki tette ezt... veled? És miért? – kérdezte tétován.

– A szüleim – válaszolta Ashley. – Tudod, volt egy veszélyes hobbim. A vitorlázó repülés. Tudod, mi az?

– Sajnos nagyon is – felelte Jan gyászos hangon, majd elmesélte szökésüket a Lord Panglossról a japán vitorlával.

– Én nem a sárkányrepülésről beszélek. Az én vitorlázóm olyan volt, mint egy repülőgép: pilótafülke meg minden. Pegazusnak hívták, és több mint száz láb volt a fesztávolsága. Több ezer lábnyira fel tudtam szállni vele. Borzasztóan élveztem. De a szüleimnek igazuk lett. Lezuhantam vele. És meghaltam.

– Úgy érted, emlékszer rá, hogy meghaltál? – kérdezte Jan döbbenten.

– Á, nem. A felvétel utolsó frissítésére két héttel a halálom előtt került sor, így hát nincsenek emlékeim az életem utolsó két hetéről, beleértve a lezuhanást is. Mindegy, a lényeg az, hogy a szüleim attól féltek, hogy meg fogom ölni magam, így hát valamiképpen meg akartak őrizni. Eredetileg azt tervezték, hogy a személyiségemről és az emlékeimről készült felvételt egy klónba ültetik, de hiába voltak gazdagok, nem volt elég befolyásuk ahhoz, hogy a klónozásomat el tudják intézni. Tudod, akkor, amikor éltem, ezt szigorúan tiltották a törvények. Így hát maradt a másik megoldás: a hologram. Vagyis én.

Jan egy darabig csendben fürkészte Asleyt. Az illúzió tökéletesre sikeredett. Nehéz volt elhinni, hogy nem igazi hús-vér személy. Aztán ezt mondta:

– És milyen... ööö... érzés? Mármint, annak lenni, ami vagy.

Ashley összevonta a szemöldökét.

– Hát, ezt elég nehéz szavakkal kifejezni. De annyit mondhatok, hogy nem ugyanolyan, mint élőnek... mint igazinak lenni.

– De gondolkodsz, és vannak érzéseid is, ugye? – kérdezte Jan.

– Na igen. Gondolkodni azt tudok. Legalábbis azt hiszem, hogy gondolkodom. Nehéz biztosan megmondani. Ugyanez a helyzet az érzésekkel is. Azt hiszem, hogy vannak érzéseim, de azok nem ugyanolyanok, mint amikor még életben voltam. Érted, mire gondolok?

– Nem – vallotta be Jan.

Ashley felsóhajtott.

– Nehéz ezt kifejezni... Olyan, mintha az érzéseim érzésutánzatok lennének. Nem igaziak. Igen – bólintott Ashley –, határozottan valószerűtlennek érzem magam. De hát ezen nem is lehet csodálkozni... Elvégre csak elektronikus árnyéka vagyok hajdani önmagamnak.

Janre mosolygott és hozzátette még: – És egyre halványodom. Érzem. Gyengül bennem az emberi rész. Attól félek, hogy végül éppen olyan leszek, mint Carl. Te jó ég, hogy ez milyen unalmas!

Jan megpróbálta elképzelni, milyen is lehet Ashleynek, de képtelen volt rá.

– Mióta vagy... ööö... ebben az állapotban?

– Egy pillanat, megkérdezem Carlt. – Aztán, szünetet sem tartva, már mondta is a választ: – Négyszázharminckilenc éve.

– Olyan régóta? Borzasztó! Mivel töltöd idelent az idődet? Nagyon unalmas lehet.

– Unalmas is, amikor ébren vagyok. De jobbára alszom. Na nem igazán – nem álmodom, vagy ilyesmi –, hanem tulajdonképpen kikapcsolom magam. De amikor ébren vagyok, nagyon fel tudom gyorsítani az időt ami sokat segít. Ahhoz, hogy beszélni tudjak veled nagyon le kell lassítanom a gondolkodásomat. Utolsó látogatóm óta nem folyt ilyen lassan a szubjektív időm.

– Az mikor volt? – kérdezte Jan.

– Hát, úgy nyolcvan évvel ezelőtt. Vicnek hívták az illetőt. Nagyon csinos fiú volt. Behúzódott a romok közé néhány martalóc elől, akik üldözték. Tíz évig maradt itt, aztán beteg lett és meghalt. Csak az a kár, hogy nem szeretett idelent. Az ott ő.

Ashley megfordult, és a szoba túlsó végébe mutatott. Ugyanakkor a fény felerősödött, és Jan észrevett a földön valamit, ami nagyon erősen egy csontvázra emlékeztetett.

Jan megdöbbent.

– Képes vagy csak úgy ott hagyni?

– Mi mást tehetnék? Híján vagyok a matériának, ha nem vetted volna észre – mondta Ashley és felnevetett. – Működött idelent néhány szervomechanizmus az óvóhely tisztán tartására, de évekkel ezelőtt felmondták a szolgálatot.

Jannek aggasztó gondolata támadt.

– Azt mondtad, hogy Vic el akart menni innen. Miért nem ment el?

– Hát csak azért, mert Carl nem engedte el. Tudod, ő engem véd. Nem akarja, hogy az óvóhely létezése kitudódjon, így hát sohasem hagyja elmenni a látogatóimat.

– Úgy érted, hogy engem sem fog elengedni? – kérdezett rá Jan.

Ashley komoran bólintott.

– Attól tartok. De azért nem fogsz hisztizni, ugye?

 

Huszonhetedik fejezet

– Tudod, mit hiányolok legjobban az életből? – kérdezte Ashley.

– Mit?

– A repülést. A vitorlázás volt a legjobb. Annyira szerettem odafönt az égen!

– Akárhol jobb, mint ebben a lyukban idelent – mondta Jan együttérzéssel.

Még csak tizenkét napja lakott az óvóhelyen, de máris mélységesen nyomasztotta. Először még értékelte benne az oltalmat, amit a penészes veszélyeivel s mindenekelőtt Ezékiellel szemben nyújtott, s örült az ételnek és az italnak is – akármilyen egyhangúnak bizonyultak is ezek a későbbiek folyamán –, de aztán hamarosan erőt vett rajta a nyugtalanság. Az óvóhellyel szemben táplált ellenérzését tovább fokozta az a tudat, hogy nem mehet el onnan. Ha szabadon választhat, talán önszántából is hajlandó egy-két hónapot odalent tölteni, sőt, esetleg még örül is a lehetőségnek. Így azonban kétségbeesett vágyat érzett, hogy visszajusson a felszínre, még akkor is, ha fogalma sem volt, hogy mihez kezd majd odafent. Felsóhajtott.

Ashley gondterhelten nézett rá.

– Sajnálom, hogy nem érzed jól magad idelent.

Ez alkalommal egy nagyon rövid szárú nadrág volt a lányon, amit találóan „short”-nak hívott, valamint fehér mellény, fehér cipő és zokni. Az egészet együtt „teniszszerkó”-nak nevezte. Néhány nappal azelőtt Jan megkérdezte, miért van az, hogy mindennap más ruhában jelenik meg. Ashley vállat vont, és ezt mondta:

– Növelte a szüleim illúzióját. Mindenféle ruhákban leholografáltak. Ezeket aztán, velem együtt, betáplálták egy komputerbe. Mellesleg, én magam is szeretem, ha jól nézek ki, még most is. Mami azt szokta mondani, hogy exhibicionista vagyok. De tényleg csinos voltam, nem? – mosolygott kacéran, s megperdült, hogy megmutassa magát.

– Igen, az voltál. Nagyon is – felelte Jan fagyosan. A tény, hogy Ashley gyönyörű teste éppoly anyagtalan volt, mint egy árnyék, egyre jobban az idegeimre ment. Az sem segített a dolgon, hogy a hologram kissé hasonlított Cerire. Egy okkal több, gondolta, hogy itthagyja az óvóhelyet, és visszatérjen a felszínre...

– Nem szeretem a raboskodást. Ha csak néhány percet tölthetnék naponta a friss levegőn, valószínűleg nem érezném magam olyan rosszul idelent.

– Jan, tudod jól, hogy ha rajtam múlna, akkor jönnél és mennél, amikor akarsz. De Carl a főnök, és ő nem bízik benned.

– Tudom én azt.

Jan számtalanszor próbált közvetlenül Carllal szót érteni. Idegesítő élmény volt egy testetlen hanggal beszélgetni, amely emberinek hangzott ugyan, de kétségbeejtően emberszerűtlennek mutatkozott a reagálásaiban.

– Különben is, miért akarod megkockáztatni, hogy fölmenj? Az az őrült kiberoid valószínűleg még mindig les rád.

– Te magad mondtad, hogy Carl nyomát sem látta már egy hete.

– A villa közelében nem is, de Carl szenzorai sem korlátlan hatótávolságúak. Attól a kiberoid nyugodtan ott ólálkodhat a közeli erdőben.

– Az lehet – hagyta helyben Jan gondterhelten. Még mindig rémálmok gyötörték Ezékieltől. Álmában egy végtelen kőlabirintusban futott, sarkában a kiberoiddal, aki mindenféle őrültségeket gajdolt halálról és bosszúról, véres lábnyomokat hagyva maga után. A vér Milóé volt...

– És mi van az Égi Urakkal? Látni őket?

– Mindjárt megkérdezem Carlt – mondta Ashley. – Azt mondja, hogy az egyik épp fölöttünk repült el néhány órája.

– A francba! – Carl csaknem mindennap észlelte valamelyik léghajót, mióta Jan betette a lábát az óvóhelyre. A hadúr nem adta fel. A lány megborzongott a gondolattól, hogy vajon mit tenne vele, ha ismét a kezére kerülne.

– Na látod! – mondta Ashley, mintegy a gondolataiban olvasva. – Sokkal jobban jársz, ha lent maradsz velem. És ne vágj már olyan fancsali képet: mesélj inkább a kalandjaidról.

Ashley kimeríthetetlen érdeklődést mutatott Jan élete iránt, s a lány órák hosszat Minerváról, valamint a bombázást és az elfogatását követő eseményekről mesélt neki.

– A kalandjaimról? Nem voltak nekem kalandjaim. Amin én keresztülmentem, az megpróbáltatások sora volt. – Ami még most sem ért véget, tette hozzá magában.

– Márpedig nekem kalandnak tűnnek – mondta Ashley. – Gyerünk, mesélj még Caspar hercegről. Csuda jó fej lehetett.

Jan sóhajtott.

– Mi újat mesélhetnék még róla?

– Mesélj arról, amikor ágyban voltatok.

Jan nem tehetett róla, de megütközött a kérésen.

– Miért érdekel az téged?

– Na, mit gondolsz? – kérdezte Ashley gézengúz mosollyal.

– Nem akarok udvariatlan lenni – mondta Jan vontatottan –, de képtelen vagyok megérteni, hogy érdekelhet a szex, amikor nincs is... ööö... tested.

– Mondtam már: érzéseim viszont vannak. No jó, inkább érzések emlékeiről van szó, mint valódi érzésekről...

– Érzések, igen – mondta Jan szemöldökráncolva. – Ezt a részét értem, azt hiszem, de a szex az... hogy mondjam... egyfajta étvágy.

– Na igen, vágyaim is vannak, étvágyam is. Elvégre a vágy is csak egy érzés, nem?

– Hát, olyasmi – felelte Jan bizonytalanul.

– A vágyaimat ugyancsak rögzítették az énem többi részével együtt – magyarázta Ashley. – Nem gondoltak rá, amikor ezt csinálták belőlem. Nem számított volna az egész, ha egy klónozott testbe írták volna át, de minthogy az vagyok, ami vagyok, természetesen egyik vágyamat sem tudom kielégíteni. Eleinte szinte elviselhetetlennek éreztem. Folyton éhes voltam. De aztán az egyik technikus csinált valami igazítást, és ettől tompult az étvágyam. A tudósok szerint nem lehetett eltávolítani az összes vágyamat, anélkül, hogy ki ne irtották volna vele a személyiségem bizonyos részeit is.

Jan megpróbálta elképzelni, milyen lehet test nélküli lélekként élni, és 400 éven át éhezni, tudván, hogy soha többé nem ehet már.

– Ó, te szegény! – mondta, és először érzett igazi sajnálatot Ashley iránt.

– Á, már megszoktam – felelte Ashley vidáman. – Mellesleg, a vágyaim, a többi „érzéseimhez” hasonlóan, lassanként elhalványulnak, és egy napon semmi sem marad belőlük.

– De most még érzel... ööö... szexuális vágyat?

– Persze. Vagy valami olyasmit. Gondot is jelentett, amikor Vic még itt lakott. Mondtam már neked, milyen jóképű volt, nem? – Sóvárogva nézte a fal melletti csontokat. – Egyébként, ez neki is gondot okozott. Néha majdnem megőrült, hogy nem érhetett hozzám.

Jan egy pillanatig együttérzéssel gondolt a halott Vicre.

– Volt már szeretőd? Úgy értem, amikor még éltél.

– Hát persze. Kettő is. Az egyik a vitorlázó oktatóm. Harminc múlt, de igazi jó fej. Egyszer a gyakorlógépen is csináltuk, tizenötezer lábnyira odafent. Csodálatos volt! – Álmodozó arccal csóválta a fejét. – Most te jössz! Hogy is volt Caspar herceggel? – folytatta. – Mindent tudni akarok!

***

Újabb három nap telt el vánszorogva. Jant egyre jobban nyomasztotta az óvóhely, amely öt külön szobából állt. A fő szobán, a nappalin kívül volt két hálószoba is – az egyikben Ashley szüleinek csontjai –, valamint egy konyha és egy fürdőszoba. Legalábbis ennyi maradt a hozzáférhető terület, de Jan tudta, hogy rejtett részek is tartoztak hozzá, különböző gépekkel, köztük a vetítőkkel, amelyek az óvóhely bármely részén meg tudták jeleníteni Ashley holografikus képmását. Ahogy Carltól megtudta, a gépeket ellátó energia a föld mélyének hőjétől származott.

Jan remélte, rá tudja venni Carlt, hogy eressze ki, s ezért – Ashley meglehetős bosszúságára – egyre többet beszélgetett vele. Carl következetesen megtagadta, hogy Jan fogva tartásának okait megtárgyalják, de bármi más információt készségesen a lány rendelkezésére bocsátott. Jant leginkább az unaloműzés késztette arra, hogy a Génháborúk előtti dolgokról érdeklődjék, no meg arra is kíváncsi volt, hogy Milo igazat mondott-e, vagy csak kitalálta az egészet. Válaszul Carl levette a világítást, és egy ragyogó képernyőt varázsolt Jan elé, amely a levegőben függött. Aztán közölte vele, hogy lejátszik néhány híradófelvételt a kérdéses időszakból, mire Ashley unottan így szólt:

– Te jó ég! Mint a suliban...

Jan két napon át nézte és hallgatta feszült érdeklődéssel a múltból származó képeket és hangokat. Először nehezen tudta követni az eseményeket – sok szó értelmetlen volt számára –, de végül összeállt a kép. Úgy érezte, összhangban van mindazzal, amit Ceritől és Milótól hallott.

Jóval a Génháborúk előtt a világnak két súlyos fenyegetéssel kellett szembenéznie. Az első a nukleáris fegyverekkel függött össze, amelyeket eredetileg két hatalmas birodalom tartott ellenőrzése alatt a huszadik század második felében: a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Amikor aztán az évszázad végére sok más ország is megkaparintotta ezeket a fegyvereket, az oroszok és az amerikaiak nyugtalankodni kezdtek. Aztán kirobbant a közép-keleti „kis népek harca”, amelyben első ízben vetettek be nukleáris fegyvereket a második világháború óta. Ez arra késztette a két nagy birodalom vezetőit, hogy létrehozzák az Orosz-Amerikai Szövetséget. A Szövetség, első intézkedésként, mindenféle nukleáris fegyvert tilalom alá helyezett. Ez az ultimátum számos ellenzőre talált, nemcsak az olyan országok részéről, amelynek hosszú ideje megvolt a maguk nukleáris arzenálja, mint például az egykori Franciaország, hanem az Iszlám Föderáció részéről is, amely győztesként került ki a kis népek harcából.

A Szövetség kegyetlenül leszámolt az ellenzőkkel. A kommentátor szavaival élve, néhány „sebészeti pontossággal” alkalmazott nukleáris bomba, valamint a „Föld körüli pályára állított sugárfegyverek” bevetésével „kauterizálták a problematikus terülteket”. Miután a por elült, az Iszlám Föderáció újra önálló államokra esett szét, Franciaország pedig egy szimpla mezőgazdasági ország szintjére süllyedt. A többi ország erre belátta, hogy a Szövetségnek van igaza, és önként beszolgáltatta a nukleáris fegyvereket. Miután a Szövetség meggyőződött róla, hogy nincs a világon több atomfegyver, és az újra-előállítás technikai feltételei is hiányoznak, megsemmisítette saját nukleáris arzenálját és a még meglévő nukleáris reaktorait. Ezzel az atomkorszak befejeződött.

A másik nagy fenyegetés az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejére esik, bár feltehetőleg már azelőtt is létezett hosszú ideje, csak nem vették észre. Ez egy pestisféle volt, amit egy olyan vírus okozott, amelyik normálisan csak állatokat támadott meg. Úgy magyarázták, hogy a vírus átlépte a „faji korlát”-ot, és egy bizonyos afrikai majomféléről átterjedt az emberre.

Akárhonnan eredt is a vírus, nagyon gyorsan terjedt, és a huszadik század végére minden tizedik embert megfertőzött a bolygón. A Föld lakossága szó szerint megtizedelődött. Vírusról lévén szó, genetikai jellemzőinél fogva rendkívül nehezen lehetett küzdeni ellene. A génészmérnökök – Jannek feltűnt, hogy ezek a korai jelentések „mikrobiológus”-oknak nevezték őket – évekig kísérleteztek a megfelelő vakcina előállításával, sikertelenül.

A génészmérnökök egy másik csoportja egy ideje más, párhuzamos stratégia szerint küzdött a vírus ellen. Ezek megpróbálták létrehozni a maguk vírusát: egy szintetikus „vadász” vírust, amelyik a pestisvírus módosított genetikai anyagából épült fel. A vírusok genetikai paraziták: behatolnak a sejtbe, és arra kényszerítik annak DNS-ét, hogy reprodukálja őket. A vadász vírus elméletileg nem csak megkeresi és elpusztítja a pestisvírust a fertőzött szervezetben, de behatol a fertőzött sejtekbe is, ahol módosított DNS-t illeszt a sejtmagba, amely közömbösíti a behatoló pestisvírus által létrehozott DNS-t, s ezáltal meggátolja annak további osztódását. Íme az elmélet, ám hogy működő valósággá váljék, további hatalmas felfedezéseket kellett tenni az emberi DNS feltérképezésében és az azzal való manipulációban. A feladat nagyságát frappánsan érzékelteti a következő kép: ha egyetlen személyből kiszednénk és kinyújtva sorba raknánk az összes DNS molekulát, a lánc 8000-szer érne oda-vissza a Holdig.

Végül a kutatók fáradozásait siker koronázta: a szintetikus vírus egyszerre volt gyógyszer és szupervakcina, melynek segítségével gyorsan véget vetettek a pestisnek.

De ugyanazok a nagyszerű humángenetikai eredmények, amelyek a szintetikus vírus megteremtéséhez vezettek, más fontos következményekkel is jártak az emberi faj számára: ugyanazzal a módszerrel, amellyel a vírust a fertőzött sejtek gyógyítására használták, mindenféle módosításokat lehetett végrehajtani az emberi DNS-en. Hatékonyabbá tették az ember immunrendszerét, megszüntették a rákot és más betegségeket, és megnövelték az ember élettartamát... egyszóval mindazok a változások lehetővé váltak, amelyek végül bekerültek az első osztályú standard meghatározásába.

Ugyanakkor a genetikai tervezés más területeken is hatalmas fejlődést ért el: olyan új gabonatörzseket hoztak létre, amelyek ellenálltak a betegségeknek és sivatagi körülmények között is megéltek; a szilíciumchipeket kiszorító „biochip”-ek segítségével sokkal hatékonyabb számítógéprendszereket tudtak építeni; új baktériumokat fejlesztettek ki különböző ipari feladatok ellátására az olcsó üzemanyag-előállítástól kezdve a műfapépig, amelyet a papírgyártásban használtak fel; megszülettek a biológiai üzemanyagcellák és a szintetikus klorofill, amely a Nap sugarait elektromossággá változtatta...

A csodák listája végtelennek tetszett. Úgy látszott, hogy az emberiség hagyományos megpróbáltatásainak mindörökre vége szakad. A génészmérnökök egy új aranykor küszöbére állították az emberiséget.

Csakhogy ennek az aranykornak a küszöbét sohasem lépték át.

A régen halott hangok szerint, amelyek a lebegő ernyőn látott képeket kísérték, épp a genetikailag módosított első osztályú standard megteremtése vezetett közvetett módon a Génháborúkhoz. Egészen addig – s egy darabig még azután is – az ENSZ az Orosz-Amerikai Szövetség támogatását élvezte, s mint ilyen, igazi hatalommal rendelkezett. Ennélfogva megtehette, hogy kikényszerítse a maga határozatait a mikrobiológiai kutatás és génmanipuláció tiltott területein. Csakhogy – amint azt Milo is kifejtette – az első osztályú standard megszületése oda vezetett, hogy a nagy birodalmak független államokra szakadtak szét. Amerika és Oroszország kisebb államokra való szétesése persze egyben a Szövetség végét is jelentette, ami viszont véget vetett az ENSZ által gyakorolt ellenőrzésnek is.

Az ezt követő káoszból azután azok a multinacionális szervezetek emelkedtek ki az igazi hatalom birtokosaiként, amelyek a génmanipulációval kapcsolatos szabadalmaknak köszönhették vagyonukat. Ezek a társaságok ettől kezdve azt csináltak, amit akartak.

De már ezt megelőzően is az a szóbeszéd járta, hogy a gazdagok és hatalmasok tiltott kísérleteket folytatnak. Elképesztő teremtményekről suttogtak, melyeket lelakatolt ajtók mögött rejtegetnek; milliárdosokról, akik privát szigeteiket és birtokaikat mindenféle egzotikus lényekkel népesítik be – szexuális fantazmákkal, melyek a génészmérnökök jóvoltából öltöttek testet; és történetek keringtek arról is, hogy egyes államfők és iparmágnások titkos hadseregeket állítanak fel mindenféle szörnyű lényekből, amelyek mindegyike egy-egy eleven fegyver.

A szóbeszéd az utolsó hangig igaznak bizonyult.

Az ENSZ és a Szövetség megszűntével a különböző társaságok egymással kezdtek el háborúzni. Az egyes államokat ugyancsak belerángatták a konfliktusokba, arra kényszerítve őket, hogy vagy az egyik, vagy a másik fél mellett tegyék le a voksot. Elkezdődtek a Génháborúk.

Egy évtizednyi küzdelem után, melyben ki-ki bevetette a maga genetikailag tervezett seregeit, a háború új és még pusztítóbb szakaszába lépett, amikor is a társaságok egyike bevetette a kórokozófegyvert – amelyről pedig eredetileg az összes társaság szerződésben mondott le.

Elkezdődött a visszaszámlálás.

Az első célpont a mezőgazdaság lett: a gabona és más haszonnövények. Aztán jöttek a penészgombák, amelyeket az elektronikus rendszerek létfontosságú részei ellen terveztek, de gyakorlatilag a vegetációt is elpusztították. Végül bekövetkezett az elkerülhetetlen: a kimondottan emberek legyilkolására tervezett pestisvírusok bevetése.

Milliók és milliók pusztultak el. Nagyvárosok néptelenedtek el egyik napról a másikra. A civilizáció összeomlott.

Itt tartottak, amikor Carl bejelentette Jannek, hogy elfogytak a híradószalagok.

Jant mélyen megrendítette mindaz, amit a két nap folyamán látott. A legnagyobb hatást mégis egy Minerváról szóló jelentés gyakorolta rá, amely röviddel annak független állammá válása után készült. Jan könnyekre fakadt, látva, milyen csodálatos volt ez a Minerva, és milyen siralmas maradványává vált ennek a hajdan nagyszerű társadalomnak az ő korában. Vonakodva, de azt is észre kellett vennie, hogy a régi minervaiak igenis felhasználták a Régi Tudományt. Sőt, ahogy Milo is megmondta, a génészmérnökök munkáján alapult Minerva puszta léte is, az, hogy egyáltalán kialakulhatott egy olyan társadalom, amelyben a nők meg tudtak szabadulni a nemük által rájuk kényszerített természetes egyenlőtlenségektől.

És noha mindez ellenkezett azzal, amit a hitoktatóitól tanult, ráébredt arra, hogy képes megbékélni ezzel a felismeréssel. A lényeg a Minerva létezése mögött rejlő ideál volt,s Jan hatalmas felelősség súlyát érezte magán, amikor belegondolt, hogy a sors vagy az Istenanya rendeltetéséből ő az utolsó élő megtestesülése ennek az ideálnak. Egyedül rajta múlt, hogy életben tartsa, vagy ami több: gondoskodjék újbóli felvirágoztatásáról...

Na, abból se lesz semmi, gondolta keserűen.

***

Két nap múlva – Carl kitérő válaszaiból, amelyekkel az a szabadon bocsátását sürgető kéréseire reagált – gyanítani kezdte, hogy valójában nem is ő az, aki fogva tartja, hanem Ashley.

Volt benne ráció. Ashley szemlátomást minden más területen ellenőrzést gyakorolt Carl felett. Elhatározta, hogy nem ereszti Jant, de Carlra fogja a dolgot, hogy ne vonja magára a lány haragját. Ebből a feltételezésből kiindulva Jan úgy döntött, mostantól arra kell koncentrálnia, hogy rávegye Ashleyt, eressze szabadon őt.

De hogyan?

***

A tizenhatodik nap reggelére virradt. Jan a fürdőszobában tartózkodott, és a haját vágta. Úgy döntött, hogy a hosszú arisztófrizura túl sok gonddal jár, jobb, ha rövidre nyírja. Miközben a tükörben nézegette magát, hirtelen felötlött benne egy lehetőség a probléma megoldására. Egész beledermedt, ahogy a terv csírázó mag módjára bontakozni kezdett az elméjében. A magonc egyre nőtt... gyökeret eresztett, leveleket hajtott, s végül kitárultak a virág szirmai.

Megszületett a megoldás!

 

Huszonnyolcadik fejezet

Jan, felindultságát leplezve, visszasétált a nappaliba.

– Itt vagy, Ashley? – kérdezte erőltetett nyugalommal.

– Hát persze – felelte Ashley hangja, miközben testet öltött Jan előtt. Hosszú, fekete ruhát viselt aznap, amely szabadon hagyta fél mellét. Csodálatosan nézett ki. – Miről akarsz beszélni?

– A repülésről.

Ashley arca felderült.

– Ez a kedvenc témám!

– Tudom. Mit szólnál, ha azt mondanám: van rá esély, hogy újra repülhess?

Ashley Janre meredt.

– Ezt meg hogy érted? Hogy tudnék repülni?! Ide vagyok kötve. Akárcsak te. Nem is, még nálad is jobban. Be vagyok zárva a komputerbe. Te is tudod.

– Úgy van. Elég sokat hallottam már a komputerekről. Először Milótól és most Carltól. Meséltem neked Miló tervéről, nem? Arról, hogy föl akart menni az Égi Toronyba, hogy az ottani komputer segítségével leparancsolja az űrből az Égi Angyalt.

– Igen, igen – válaszolta Ashley türelmetlenül. – De mi köze hozzám mindennek?

– Téged és Carlt ki lehet szedni a komputerből, nem? Úgy értem, a lényeges részeket. A programokat.

– Persze. Ugyanahhoz a szoftverhez tartozunk mind a ketten. Miért?

– Ennek a fajta komputernek... kicserélhetők a részei más komputerekkel? Mondjuk azéval, amelyik a városban van... – kérdezte Jan.

– Elég valószínű – felelte Ashley. Rövid szünet után hozzátette: – Épp most kérdeztem meg Carlt, és azt mondja, hogy igen. Az összes biochipes komputerrendszer kompatibilis egymással.

– Szóval – folytatta Jan –, ha át akarnám vinni a „szoftver”-eteket, akkor elég volna bedugni az Égi Torony komputerébe, és Carllal együtt életre keltenétek...?

– Igen – mondta Ashley bizonytalanul. – Feltéve, hogy működik az a komputer...

– Működik. Ezt Milo ellenőrizte a Lord Pangloss vezérlőterméből.

– Na és? – vont vállat Ashley. – Mi hasznom volna abból, ha átvinnél a másik számítógépbe? Ott még a holografikus megjelenítés is hiányozna.

– Nem fejeztem még be. Mihelyt benne lennétek a komputerben, te és Carl vennétek át az irányítást, nem? El tudnátok látni az összes feladatát...

– Igen – sóhajtotta Ashley türelmetlenül. – Persze, csak akkor, ha előbb eltávolítod az eredeti szoftvert.

– Remek. Akkor te és Carl végre tudnátok hajtani Milo tervét. Rá tudnátok venni az Égi Torony komputerét, hogy hozza le az Égi Angyalt az űrből.

– Hát igen, azt hiszem, Carl képes volna rá – ráncolta Ashley a homlokát. – De én még mindig nem látom a dolog értelmét.

– Ha hozzáférhetnék az Égi Angyalhoz, akkor be tudnám tölteni a szoftveredet a komputerébe. És akkor tudod, mi lenne... ?

Ashley egy darabig nem válaszolt. Jan arra gondolt, hogy biztos Carllal tanácskozik. Aztán a hologramlány izgalomtól tágra nyílt szemmel így felelt:

– Összekapcsolódnék az Égi Angyal minden érzékelőjével. Ellenőrizni tudnám minden mozdulatát. Én magam lennék az Égi Angyal!

– Épp így gondoltam én is – helyeselt Jan elégedetten.

– Hát akkor, mire várunk? – kiáltotta Ashley. – Miért nem indulunk már? Mindjárt megmutatom, hogy kell kiolvasni a szoftvert.

– Csillapodj – szólt rá Jan. – Tudod te is, hogy amit mondtam, lehetetlenség.

– De miért? Hogyhogy lehetetlenség? – kérdezte Ashley hökkenten.

– Először is azért, mert nem mehetek el innen. Carl nem engedne el.

– Hát csak erről van szó? – könnyebbült meg Ashley. – Ne aggódj, majd én beszélek a fejével.

Ebben biztos voltam, gondolta Jan diadalmasan.

***

Jan majdnem teljesen felkészült a távozásra. De most, hogy a pillanat elérkezett, egyszerre nem is kívánkozott már annyira a felszínre. Idelent az óvóhelyen biztonságban volt, míg a felszín csak veszélyeket tartogatott a számára. És hiába szerelte fel Ashley mindenféle fegyverekkel, amelyeket a fő hálószoba egyik rejtett fülkéjéből szedetett elő vele, tudta, hogy nem valami jók az esélyei, hogy elérje az Égi Tornyot. Aztán erősen fenyegette az a veszély is, hogy áldozatul esik a városban leselkedő pestisvírusoknak.

Amikor Jan hangot adott ez utóbbi aggodalmának, Ashley konzultált Carllal, majd könnyedén ezt mondta:

– Hát akkor felveszel egy kontamináció elleni védőruhát!

Erre kinyílt egy újabb, addig rejtett panel a fő hálószobában. A feltárult rekeszben számos sima, fehér anyagból készült, egyrészes ruha függött. Jan leakasztott egyet és megvizsgálta. A ruha kámzsája a viselő egész fejét beborította. Az Ashleytől kapott régi holmihoz hasonlóan – ezt viselte most Ezékiel népének bűzös rongyai helyett – ez a ruha is nagyon jó állapotban volt. Jan megkérdezte Ashleyt, hogyan lehetséges ez annyi év után.

– Hát, valószínűleg a légmentesítéssel függhet össze – felelte Ashley érdeklődés nélkül. – Carl az összes levegőt kiszivattyúzza az óvóhelyről, amikor nincsenek... ööö... látogatóim. És a hőmérsékletet is csökkenti. Na gyerünk, vedd fel!

Jan engedelmesen belebújt a védőruhába, és lezárta rajta a nyílásokat. Kilesett a fejrész nézőkéjén. Alatta egy kiugró orrféle emelkedett, amely minden belégzésnél levegőt bocsátott be. Jan feltételezte, hogy az „orr” szűrőket tartalmaz a káros organizmusok távoltartására. Ashley megerősítette ezt a feltételezést.

– Működik még? – kérdezte Jan.

– Nem tudom – felelte Ashley. – Az öltözéket vészhelyzetre szánták. Arra az esetre, ha apunak vagy anyunak valami miatt fel kellett volna mennie a felszínre. De sohasem tudták kipróbálni. A pestis előbb ért le ide.

– Ugyanilyen szűrőkön át? – kérdezte Jan elszoruló szívvel.

– Azt hiszem – felelte Ashley vonakodva.

– Hát akkor ez tiszta időpocsékolás – mondta Jan, majd kinyitotta és hátralökte a kámzsát. Úgy döntött azonban, hogy magát a ruhát nem veti le. A vastag anyag némi védelmet nyújthat odakint a penészesben.

A két fegyver, amit Carl tanácsát követve választott ki egy kis fegyvertartóból, puskaszerű eszköz volt. Az egyik Carl közlése szerint, egy lézerpuska. A másik egy robbanó lövedékes, ezt Carl „okos lövedék”-nek hívta. Ha a célra irányították a nézőke közepét, már csak egyszerűen meg kellett nyomni az elsütő gombot. A nézőkén látszó kép rögzült a lövedék „agyában”, s az minden szükséges manővert elvégzett, míg célba nem ért. Ott aztán szépen felrobbant.

Jannek tetszett a dolog. Az biztos, hogy a fegyver több mint elegendő lesz Ezékiellel szemben, ha ne adj’ isten szembe kerül vele.

– Újratöltöttem mindkét fegyver energiatárolóját – mondta Carl, de aztán szelíden hozzátette: – a lézernek működnie kell, de hogy a másik fegyver lőszere használható-e még, azt nem tudnám megmondani.

– Remek – mormolta a lány.

Jan a nappaliban állt, a két fegyver, a kardok és az ételt-italt tartalmazó hátizsák súlya alatt roskadozva.

– Felkészültél? – kérdezte Ashley türelmetlenül. Nagyon izgatottnak látszott.

– Azt hiszem – felelte Jan lelkesedés nélkül.

– Carl és én rövidesen kikapcsolunk. Aztán kinyílik majd a panel, és látni fogsz egy konzolt. Elmondta Carl, hogy kell kiszedni a szoftvert?

– Igen.

– A felvonó automatikusan működik. Carl szerint nyoma sincs a környéken a kiberoidnak, és az Égi Urak sem látszanak sehol.

– Rendben – mondta Jan kiszáradt szájjal.

– Hát akkor jól van... Ja, és Jan, ugye nagyon fogsz vigyázni a szoftverre? Tudom, hogy nem élek igazán, de azért még nincs kedvem meghalni... megint.

– Ne aggódj, vigyázni fogok rád.

Ashley szertefoszlott. Csend telepedett az óvóhelyre. – Ashley? Carl? – szólalt meg Jan.

Semmi válasz. Jan hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Összerezdült. Az egyik panel mechanikus vinnyogással félrecsúszott előtte. Odabent a rekeszben lámpák villogtak. Közelebb lépett a konzolhoz, és megnyomta a Carl által mondott két gombot. Egy kis üvegpanel félresiklott a konzolon, Jan benyúlt, és kivette a szoftvert. Meglepődött, amikor látta, hogy egy mindössze négy hüvelyk hosszú és másfél hüvelyk széles cső az egész. Nehezen tudta elképzelni, hogy Ashley minden emlékével és érzésével együtt elférjen benne, Carlról nem is beszélve. Óvatosan betette a csövet a hátizsákjába, és a felvonóhoz indult. Ahogy közelebb ért, az ajtó kinyílt előtte.

Jan elbizonytalanodott, látva, hogy Ezékiel mechanikus keze még mindig a felvonó alján hever. Aztán átlépett rajta, és a cipője orrával belökte a nappaliba. Az ajtó becsukódott. Amikor ismét kinyílt, Jant ragyogó napfény kápráztatta el. Rögtön ezután penészbűz ütötte meg az orrát. Öklendezni kezdett. Már-már visszatette a kámzsát a fejére, de attól tartott, hogy az korlátozni fogja a látásban és a hallásban. Márpedig minden érzékére szüksége volt, ha Ezékielt idejében észre akarta venni.

A kövek közt húzódó sikátor üresen tátongott. Jan, a lézerfegyvert két kezében szorongatva, óvatosan kilépett a felvonóból. A puska továbbra is a vállán maradt. Lassan követni kezdte visszafelé tizenkilenc nappal korábbi lábnyomait, egészen addig, amíg meg nem pillantotta Milo halálának a színhelyét. Bizonytalanul megállt a nagy, fehér kőtömb mellett, még mindig arra számítva, hogy a kiberoid egyszer csak rikoltva előront valahonnan.

Végül elérte a végzetes helyet. Semmi más nem maradt a férfiból, csak csupasz csontok. A húsát állatok falták fel, a hangyák pedig gondoskodtak róla, hogy az utolsó morzsái is eltűnjenek a csontokról.

Milo maradványai felcsillantak a napfényben.

Jan leguggolt melléjük. Nem közönséges csontok voltak ezek. Mintha egy fém és valami másféle anyag keveréke alkotta volna őket. Egyik sem sérült meg Ezékiel súlyos talpai alatt. Még a koponyája is ép maradt. Kékesen csillogott, akár a többi csontja.

Jan habozva előrenyúlt és megérintette a koponyát. Határozott. Bedugta az ujját az egyik szemüregbe, és felemelte a csillogó tárgyat. Egész könnyű volt. Felállt, s miután óvatosan végigpásztázta tekintetével a környező fákat, levette a hátizsákját, s eltette Milo koponyáját. Aztán visszavette a zsákot, és elindult a város felé.

***

Már késő délutánra járt, mire elérte a város határát. Különösebb incidens nélkül jutott el odáig, mindössze egyszer futott össze egy nagy hüllővel. Az állat esetlenül cammogott Jan felé a fák közt. Ötven lábnyira lehetett, amikor a lány rálőtt a lézerrel, mire a bestia hirtelen rángó kupaccá omlott össze. Ezékielnek híre-hamva sem volt, ám Jan képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy ott leselkedik rá a közelben.

A külváros tágas kertekkel övezett villákból állt. A gomba, Jan úgy vette észre, nem nőtt olyan sűrűn, mint odakint az erdőn. Pihenőt tartott, és egy kőfal maradványaira telepedett. Maga elé támasztotta a lézerfegyvert, aztán elővette az egyik kulacsot a hátizsákból, és ivott egy kicsit.

Néhány perccel később elhatározta, hogy továbbmegy, de előbb magára húzta és lezárta a védőruha kámzsáját. Lehet, hogy semmi haszna nem lesz belőle, vagy az is lehet, hogy elkésett vele, és az egyik mesterséges vírus máris ott élősködik a testében, de bármilyen védekezés jobb a semminél.

Jan menetelés közben hátra-hátranézett, készenlétben tartva a lézert. El akarta kerülni, hogy Ezékiel – vagy bármi más – váratlanul lerohanhassa. Időnként az égre is vetett egy-egy pillantást, de az Égi Urak továbbra sem mutatkoztak.

Minél beljebb ért a városba, annál kevesebb penészt talált. Mintha a förtelmes kinövések maguk is elkerülték volna a pusztulásnak ezt a borzalmas helyét. Szörnyű melege volt a kámzsa alatt, s az izzadság patakokban folyt az arcán, de Jan úgy döntött, hogy mégsem veti le. Hogy mi lesz, ha megszomjazik vagy pisilnie kell, amiatt ráér aggódni később is.

Errefelé már járműveket is látott. Némelyiknek kereke volt, a többinek viszont nem, és Jan azon tűnődött, vajon hogy mozoghattak az utóbbiak. Egyik-másikba bele is lesett, de ruhafoszlányoktól eltekintve nyomát sem látta a régen halott tulajdonosoknak. Pedig az üléshuzatok csaknem újnak látszottak.

Az épületek egyre magasabbra nőttek előtte, és mind közelebb szorultak egymáshoz. Jan még mindig látta az Égi Torony tetejét, de úgy tűnt, hogy semmivel sem került közelebb hozzá. Ijedten döbbent rá, hogy nemsokára lemegy a nap.

Jan léptei ide-oda visszhangzottak az épületek homlokzatai között. A lány a különös anyaggal burkolt út közepén maradt, idegesen pillantgatva a sötét kapualjakba és üres ablakokba. Az érzés, hogy figyelik, mind erősebbé vált benne. Megállt és erősen fülelni kezdett. Abban bízott, hogyha Ezékiel a közelben ólálkodna, előbb-utóbb meghallaná nehézkes lépteit. De semmiféle hang nem ütötte meg a fülét. Tovább folytatta útját, szorosan markolva a lézert, amiből némi biztonságot merített.

A nap lebukott a magas épületek mögött. A mesterséges kanyont, amelyben haladt, hosszú árnyak szabdalták. Jan azt kívánta, bárcsak Milo is vele volna, annak ellenére, ahogy iránta érzett. Eszébe jutott a hátizsákjában rejlő koponya, és azon tűnődött, vajon miért is vette magához. Valószínűleg azért, mert úgy érezte, tartozik ezzel a férfi emlékének...

Jan feje hasogatni kezdett.

– Ez lehet vajon a pestis első tünete? – tűnődött.

Ugyanakkor szomjúságot is érzett. Ha egyszer úgyis megkapta a kórt, akkor akár le is veheti a kámzsát, hogy igyék egyet, morfondírozott magában.

Jan ellenállt a kísértésnek. Hamarosan leszállt a sötétség, és megállt, hogy elővegye a Carltól kapott zseblámpát. Nehezére esett tartani a lézerrel együtt, de nem bánta, mert az utat pásztázó erős fénysugár megnyugtatta kissé. Hanem az érzés, hogy figyelik, csak nem hagyta nyugton.

Mire elérte az Égi Torony körüli teret, Jan teljesen kimerült. Egész beleszédült, ahogy hátraszegett fejjel megpróbált felnézni az épület tetejére. Hogy a csudába fog feljutni oda? A torony falához üveghengerek tapadtak – nyilván külső felvonók –, de áramellátás híján ezeknek sem vehette hasznát.

Ahogy átvágott a színes csempékkel burkolt téren – hasonló ballonok rajzai díszítették ezeket, mint amilyeneket a bandalaiak használtak –, Jan egy működő szökőkútra lett figyelmes. Megállt és lenyűgözve bámulta. Miközben azon tűnődött, hogyan is működhet, még inkább tudatára ébredt szomjúságának.

Elfordult a kúttól, és folytatta útját az Égi Torony felé. A torony alsó szintje, jól látta, minden oldalról nyitott volt. Az épületet tartó oszlopsor nevetségesen vékonynak látszott ahhoz képest, hogy ilyen iszonyú nagy építmény alapjául szolgált. Jan felment néhány lépcsőn, és belépett az alsó szintre. Körbevilágított a lámpájával. Az előcsarnok, néhány kör alakú felvonóból és egy lépcsősortól eltekintve, teljesen üres volt. Leült a legalsó lépcsőre. Gondolta, pihen egy kicsit, mielőtt elkezdi a hosszú kapaszkodást. Azt remélte, hogy a lépcső egész a legfelső szintig vezet, mert különben el sem tudta képzelni, mihez kezd majd.

Jan felriadt. Úgy látszik, szándéka ellenére elnyomta az álom. Felült, és tapogatózni kezdett a lézer és a lámpa után. A lámpa ott volt a keze ügyében. A lézernek azonban csak a hűlt helyét találta.

A pánik okozta remegés egyre fokozódott Jan gyomrában. Bekapcsolta a zseblámpát. A fénynyaláb egy nagy, sötét alakra esett, amely tőle mintegy tíz lábnyira ült az előcsarnokban. A mozdulatlan alak mellett ott hevert a lézerpuska.

A sötét sziluett egy fekete párducé volt.

 

Huszonkilencedik fejezet

A párduc szeme sárgán ragyogott a lámpa sugarában. A tomporán ült, akár egy házi macska, és a mellső lábait kinyújtva tartotta. Jan úgy érezte, mintha rajta vigyorogna, akárcsak azon a régi napon.

A lányt babonás félelem kerítette hatalmába. Sehogy sem értette, hogy kerülhetett a párduc ebbe a városba, több száz mérföldre az egykori Minervától. Az Istenanya valami rég elkövetett vétkéért szabhatta ki rá ezt a büntetést. Még hogy bünteti! Egyszerűen csúfot űz belőle!

Azt fontolgatta, mi lenne, ha lekapná a lőfegyvert a válláról, de tudta, hogy a párduc rárontana, mielőtt még célzásra emelhetné. Aztán meg előfordulhat, hogy a ketyere egyáltalán nem is működik. Ott voltak ugyan a kardok, de mire előrántaná az egyiket, a párduc könnyedén fölébe kerekedne. Sóvárogva nézte a lézert a párduc mellső lábánál. A párduc is odapillantott, majd hanyagul a fegyverre helyezte mancsát.

– Pissszkos dolog. Nem ssszeretem. Ne nyúlj hozzá – mondta ismerősen sziszegő hangon.

– Nem is akarok – nyugtatta Jan idegesen.

A párduc tovább bámult rá nagy, sárga szemeivel. Jan most arra gondolt, mi lenne, ha elterelő hadműveletként hozzávágná a lámpát, de rájött, hogy mindenképpen ő járna pórul.

Végül így szólt:

– Miért követsz engem? Hogy találtál rám?

A párduc prüszkölt egyet.

– Követlek...? Én nem követlek.

– De igen! – kiáltotta Jan vádlón. – Egész Minervától fogva. Azóta, hogy Carlát megölted, miután megtagadtam tőled a bebocsátást a városba.

– Fiatal asszony őrültséget beszél – mondta a párduc, újabb prüszköléssel zárva le a vitát.

– Játszadozol velem – mondta szemrehányóan Jan, akinek eszébe jutott, hogyan szokták kínozni a minervai macskák az egereket, mielőtt megennék őket. – Miért nem ölsz meg mindjárt, hogy gyorsan túl legyek rajta?

– Miért ölném meg fiatal asszonyt? – csodálkozott a párduc. – Csak akkor ölöm meg fiatal asszonyt, ha bántani próbál. Ez macska csak hímnépet öl. Bízik asszonynépben. Asszonyok soha nem bántották macskát.

Jan értetlenül ráncolta a homlokát. Miféle játékot űz vele ez a párduc? Aztán eszébe jutott, hogy lejjebb irányítsa a lámpa sugarát az állat testén. Majdnem felnevetett megkönnyebbülésében attól, amit látott. Jobban mondva: attól amit nem látott.

Ez nem ugyanaz az állat volt, hanem egy nőstény.

***

Bármekkora megkönnyebbülést okozott is Jannek, hogy ez nem az a párduc, amelyikkel Minerva kapujában találkozott, és ráadásul nőstény is, a lány képtelen volt megbízni benne. Mindenesetre elhatározta, hogy vár még, hogyan alakulnak a dolgok, mielőtt valami meggondolatlan lépésre szánná el magát. A párduc elmondta neki, hogy mindjárt meglátta, amint a térre lépett, és kíváncsi lett, mit keres egy ember ezen a „halálhelyen”. Jan erre megkérdezte a párducot, hogy neki mi keresnivalója van errefelé. Ő vajon nem fél a betegségtől?

– Régóta itt lenni. Nem beteg – mondta a párduc. – Anyám mondani, ne menj. Anyám anyja mondani anyámnak. De én öreg macska. Fáradt... Vadászás nem jó kint... – A párduc a penészes felé intett a fejével. – Végül ide jön. Várni, semmi baj. Víz jó. Vadászás jó. Állatok jönni ide. Emberek nem. Te lenni első.

Jan azon tanakodott, higgyen-e a párducnak vagy sem. A „régóta” bármit jelenthet az állat időskáláján, néhány naptól kezdve néhány hónapig. Másrészt viszont már néhány nap is bőségesen elegendő a pestisnek, márpedig a párduc egészségesnek látszott. Jannek melege volt, szomjazott, éhezett, és kegyetlenül kellett pisilnie. Kizárt dolog, hogy sokáig halogathassa a védőruha levetését.

– Nem láttál egy gépet a városban? – kérdezte a párducot.

– Gépppet?

– Olyat, amelyik két lábon jár. Mint egy ember.

A párduc vastag farka rándult egyet.

– Nem lát gépet, ami megy.

Ez is valami, gondolta Jan. Helyzetet változtatott a kényelmetlen lépcsőn, ügyelve rá, hogy lassan mozogjon, nehogy megriassza az állatot. Döntött:

– Leveszem a fegyvereimet. Nem akarlak bántani. Értesz?

– Értesz.

Jan letette maga mellé a lámpát; a fénysugár továbbra is a nagy macskára irányult. Aztán lassan lecsatolta magáról a lőfegyvert, s a csövénél fogva a lámpa mellé fektette, hogy jól látható legyen. Ezután levette a hátizsákját meg a fegyvertartó hevedert, és ledobta őket a földre. A párduc kifürkészhetetlen sárga szemeivel követte minden mozdulatát.

– Kiveszek valamit a zsákból – mondta Jan. – Nem fegyver. Csak egy víztartó.

A párduc rábólintott. Jan elővette az egyik kulacsot, majd hosszú habozás után kinyitotta, és hátralökte a kámzsáját. Mély lélegzetet vett. Na, most már késő visszacsinálni, gondolta. Felemelte a kulacsot, és mohón beleivott.

Amikor felébredt, épp hajnalodott a csupa-torony város felett. Jan pillantása a párducra esett, aki tizenöt lábnyira hevert tőle. Ébren volt és a lányt figyelte. Nem ette ugyan meg álmában, de ez még nem jelentette azt, hogy reggelire sem kívánja elfogyasztani. Jan felült a hevenyészett ágyában, amely a kontamináció elleni védőruhából és a hátizsákból állt.

– Jó reggelt – köszöntötte a párducot.

Az mély torokhanggal válaszolt. Jan úgy döntött, hogy a morgást a barátság kifejezéseként könyveli el. Ki tudja, gondolta, lehet, hogy így szokott dorombolni. Jan furcsamód vidáman ébredt, egyszerűen örült az életnek. A párduc nem ette meg, és amennyire meg tudta ítélni, a pestist sem kapta el. Mindent összevetve, nem is kezdődik rosszul ez a nap!

Jan felkelt, és kisétált a térre. A párduc a helyén maradt, csak a fejét fordította a távozó lány után. Jan a szökőkúthoz ment, vizet mert a tenyerébe, és megitta. A víz friss volt és hideg. Körülnézett a téren, de semmi sem mozdult. Biztos volt benne, hogy a csörömpölő Ezékiel nem tudja becserkészni magát anélkül, hogy a párduc észre ne venné. Levette Ashley ruháit – inget, sortot, trikót és cipőt, amit a halott lány évszázadokkal korábban viselt utoljára –, bemászott a szökőkútba, és megmártózott. Dermesztően hidegnek találta a vizet, de egyszersmind csodálatosan frissítőnek is. A hátára feküdt a vízen, és felnézett az Égi Toronyra. Mindössze annyi lesz a dolga, hogy felmászik a tetejére, megkeresi a komputert, bedugja Ashley és Carl „szoftver”-ét, és megparancsolja, hogy hozza le az Égi Angyalt a kék égen túli otthonából. Ilyen egyszerű az egész!

***

Jan csak a délután közepére érte el a torony tetejét. Lihegve, sajgó lábakkal, meg-megállva, hogy pihenjen egy kicsit. A párduc, aki elkísérte, ugyancsak megállt ilyenkor, noha a lány a fáradtságnak semmi jelét nem tapasztalta nála. Jan arra gondolt, hogy az állat biztos könnyedén fel tudott volna ügetni a csúcsig meg vissza, minden pihenő nélkül is.

Az egyik pihenő közben megkérdezte a párducot, hogy miért tart vele. Akkorára már kölcsönös bizalom alakult ki közöttük, s Jan ismét magára szíjazta a lézert. A párduc, aki Fruzának hívatta magát, vállat vont és így válaszolt:

– Macska unatkozik. Macska kíváncsi.

Jan elfogadta a választ. A normális állatokkal ellentétben a „továbbfejlesztett” állatok sokféle emberi képességgel és gyarlósággal rendelkeztek. Jan megpróbálta elmagyarázni neki, miért jött el az Égi Toronyhoz, de nem tudta biztosan, hogy az mennyit fogott fel belőle.

– Hála az Istenanyának! – kiáltott fel Jan megkönnyebbülten, amikor elérte a lépcső tetejét.

Akkor vette csak észre, hogy még mindig nem ért célba. Azon az emeleten ugyanis nyomát sem találta semmiféle berendezésnek, és minthogy körös-körül ablakok határolták, nyilvánvaló volt, hogy egyszerű kilátónak építették valamikor. Az Égi Angyalok irányító központjának eggyel feljebb kellett lennie. De vajon hogy lehet feljutni oda?

A kör alakú terület közepén vastag fémoszlop állt, szemmel láthatóan egyedül ez támasztotta alá a legfelső szintet. A párduc leült, Jan pedig odament az oszlophoz, hogy közelebbről megvizsgálja. Kétszer is körbe kellett járnia, mielőtt észrevette a fényes felülettel egy síkban lévő ajtót. Az ajtón két hüvelyk hosszú, keskeny rés volt, amely feltehetőleg valami kulcsféleség befogadására szolgált. Jan megpróbálta körömmel kifeszegetni az ajtót, de hiába. Végül tehetetlen dühében belerúgott, mire egy hang ezt mondta:

– Ha még egyszer ilyet csinál, kihívom a rendőrséget!

Jan riadtan körülnézett, de Fruzától eltekintve senkit sem látott. Ismét az ajtóra pillantott. A hang az oszlopból jött. Lehet, hogy rejtőzik valaki az ajtó mögött?

– Ki vagy? – kérdezte hüledezve.

– Én egy információs berendezés vagyok, s mint ilyen, közlöm önnel, hogy idegenek számára tilos a bemenet. Az Égi Torony legfelső szintjét csak arra felhatalmazott személyek látogathatják. – A hang, egy férfi hangja, igencsak morózusnak tűnt.

A párduc odament Janhez és megszaglászta az ajtót.

– Hang mint férfi, de nem férfi. Nincs senki – mondta Jannek.

Jan bólintott. Sejtette már, hogy a hang mesterséges, akárcsak Carlé és Ashleyé. Valamilyen gép állította elő az oszlopban.

– Légy szíves, engedj be – mondta Jan. – Fel vagyok hatalmazva. Fontos küldetésben járok.

– Csakugyan? Nos, akkor mi a felhatalmazási kódja? – kérdezte a hang, ezúttal némi szarkasztikus árnyalattal.

– Olyanom nincs, de életbevágóan fontos, hogy feljussak a torony tetejére.

– Ezzel próbálkozik mindenki. Most pedig, hölgyem, távozzék. A látogatási idő a végéhez közeledik. És vigye magával a macskáját is.

Jan kezdett dühbe jönni.

– Ide figyelj, te gép, vagy mi! A látogatási idő mint olyan, rég megszűnt. Több száz éve, ha jól összeszámolom A város halott. A „macskám” és én vagyunk az egyetlen élőlény mérföldes körzetben. Akármilyen utasítást kaptál is valamikor, érvényét veszítette. Úgyhogy követelem: eressz be!

A hang egy darabig nem felelt, majd elismételte:

– Az Égi Torony legfelső szintjét csak arra felhatalmazott személyek látogathatják.

Jan ingerülten sóhajtott, aztán ismét az ajtóba rúgott.

– Ez volt az utolsó csepp a pohárban – mondta a hang. – Kénytelen vagyok figyelmeztetni önt, hogy máris hívom a rendőrséget.

– Csinálj, amit akarsz! – morogta Jan, majd némi habozás után leakasztotta a válláról a lézert, s miután figyelmeztette Fruzát, hogy álljon félre, megcélozta a zárat, és tüzelt. A fém sercegve szikrázott a lézersugár energiájától.

– Nos, hölgyem, most aztán jókora bajt csinált magának! – mondta a hang.

– Á, fogd már be! – kiáltotta Jan, és csak nyomta tovább a lézer gombját.

Egészen át kellett vágnia az ajtót, hogy a zár kipattanjon. A kitárult ajtó mögött apró csigalépcső látszott valamilyen áttetsző anyagból. A hang, elunva a rendőrséggel való fenyegetőzést, elhallgatott. Jan diadala teljes tudatában nekivágott a lépcsőnek.

– Már majdnem célba értem! – gondolta. – És mindezt Milo segítsége nélkül!

A lépcsőt megmászva Jan kör alakú, kisebb térségben találta magát, szemben egy másik ajtóval. Megadóan felsóhajtott. Újabb vitára számított egy mechanikus hanggal, de amikor megérintette a falon világító gombot, az ajtó minden további nélkül félrecsúszott az útból. Ahogy belépett a nyíláson, friss légfuvallat csapta meg. Ebből gyanítania kellett volna, hogy valami nincs rendjén, de annyira eltöltötte a siker érzése, hogy ez fel sem tűnt neki.

És akkor meglátta a három szamurájt.

Keresztbe tett lábbal ültek egy faszenes serpenyő körül, amelyben ételes tálak gőzölögtek. Derékaljak és fegyverek hevertek szerteszét; látszott, hogy elég régóta tartózkodtak már az Égi Toronyban. Jan jelenlétéről csak az ajtó kinyílásakor szereztek tudomást, ám most ijesztő gyorsan reagáltak, s már ugrottak is a kardjukért.

Jan felemelte a lézert, és megnyomta a tüzelőgombot. Nem történt semmi. Kimerült a tápegység az ajtó átvágásakor, villant át az agyán.

A legközelebbi szamuráj rikoltó üvöltéssel Janre támadt.

Valami nagy és nehéz dolog surrant el hátulról a lány mellett: Fruza! Az első szamuráj sikoltva terült el a párduc alatt. Mindössze egy apró legyintést kapott az állattól, de ez a legyintés a fél arcát magával vitte. És Fruza még csak le sem lassult közben. Nagy lendülettel máris a következő szamurájon termett, mielőtt annak eszébe juthatott volna a védekezés. A harmadik szamuráj rémülettől tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Fruza feltépi társa torkát. Ezután hirtelen magához tért, s már lendítette is a kardját, hogy Fruzára sújtson vele.

Jan a japán felé hajította a lézert. A fegyver vállon találta a férfit, s kibillentette az egyensúlyából. Jan kirántott karddal előrerontott, de mielőtt elérhette volna ellenfelét, Fruza ismét lecsapott, s egy gyilkos tenyeressel ledöntötte lábáról a szamurájt. Jan elfordult, hogy ne lássa, amint a hatalmas állkapocs összecsattan a hús és csont törékeny egyvelegén, véget vetve a férfi sikoltásának. Amikor ismét odanézett, a párduc nyugodtan ült a hulla mellett, s a vér vörös patakban csurgott lefelé fekete szőrrel borított állán.

– Köszönöm – nyögte Jan elhaló hangon.

– Ezek férfiak. Macska nem szereti férfiakat. Megöli férfiakat.

– Vettem észre... – jegyezte meg a lány. – Honnan tudtad, hogy itt vannak?

– Macska szagol. Amikor te felmész létra tetejére. Erős férfiszag.

Jan bólintott. Ez akkor lehetett, amikor kinyitotta az ajtót. Eszébe jutott a huzat, amikor belépett és körülnézett.

Az Égi Torony kupolaterme olyan tündöklően fényes volt, mint egy óriási kristály belseje. Az ívelő falakat és a mennyezetet kazettás, áttetsző üveg alkotta, ami olyan hatást keltett, mintha a levegő világított volna. A készülékek burkolata is üvegből készült, így látni lehetett elektronikus idegrendszerük rejtélyes mintázatát. Jan észrevette, hol hatoltak be a szamurájok: a mennyezet alatt négy lábnyi átmérőjű lyuk ásított. A lyuk alatti szerelőjárdán három összehajtogatott vitorla hevert. Vagy áttörték a kristályt, vagy robbanó töltetett használtak.

A szamurájok megjelenése fenyegető lehetőségek sokaságát villantotta fel Jan előtt. Jelenthette azt, hogy amitől Milo tartott, bekövetkezett: a hadúrnak eszébe jutott az Égi Angyalokat irányító központ valódi helye. Azt is jelenthette, hogy a hadúr esetleg már föl is küldte azt a kódot, amelyik lehozza a Földre az utolsó Égi Angyalt.

A szakadó hús hangja kizökkentette Jant elmélkedéséből. Megfordult, és émelygő gyomorral vette észre, hogy a párduc falni kezdte az egyik halott szamurájt.

– Mit csinálsz? – kérdezte fintorogva.

Az állat lenyelt egy jókora húsdarabot, aztán így felelt:

– Macska éhes. Macska eszik.

– Ööö... nem tudnád ezt valahol másutt elintézni? – kérdezte Jan, s megpróbált nem odanézni.

A macska habozott egy darabig, aztán mogorván vonszolni kezdte a testet az ajtó felé. Jan levette a hátizsákját, letette a földre, és ráült. Össze akarta szedni gondolatait. Máris kételyei támadtak a japánok jelenlétének iménti értelmezését illetően. Ha a hadúr azért hagyta volna hátra őket, hogy Milót tőrbe csalja, akkor bizonyára nem csak hármójukat bízza meg a feladattal. A hadúr nagyon is közelről ismerte Milo képességeit. Három embernek semmi esélye nem lett volna vele szemben. Ráadásul puskát sem hoztak magukkal, csak kardot. Lehet, hogy a hármas azokhoz a szamurájcsoportokhoz tartozott, amelyek felderítőként szóródtak szét a városban. Lehet, hogy csak véletlenül találta őket az Égi Toronyban. Végül is, mióta a városba érkezett, egyfolytában úgy érezte, hogy figyelik. De akkor miért nem támadtak meg? Valószínűleg azért, mert két emberre számítottak. Egy magányos nő bizonyára felébresztette a kíváncsiságukat, de sejtelmük sem volt róla, hogy ő az. Mellesleg a hadúr számára amúgy sem ő a fontos, hanem Milo.

Akármivel magyarázta is a jelenlétüket, egy dolog biztos: valamelyik Égi Úr a kettő közül vissza fog térni ide.

Jan kinyitotta a hátizsákot, hogy kivegye belőle az Ashleyt és Carlt tartalmazó csövet. Ahogy a cső után tapogatózott, valami éles fémeshez ért a keze. Milo koponyája volt az. Előhúzta, és maga elé helyezte a padlóra. Az üres szemgödrök szemrehányóan néztek vissza rá. Megpróbálta elemezni Milóhoz és annak halálához fűződő érzéseit, de a lelkében túl nagy volt a kuszaság. Meg kell várni, hogy a dolgok leülepedjenek, gondolta, mielőtt újra megkísérelné az analízist.

Jan szomorúan a koponyára mosolygott.

– Nos, Milo, mégiscsak sikerült. Igaz, egy párduc segítségével.

Ismét belekotort a zsákba, megtalálta a csövet, aztán az átlátszó készülékek felé fordult.

Jan még sohasem látott ilyen berendezést, így hát eltartott egy darabig, mire rátalált a szoftvert befogadó komputerre. Gondterhelten fedezte fel az átlátszó fedélen át, hogy a számítógép egy egész sor szoftvercsövet tartalmaz. Megnyomta a csövek eltávolítására szolgáló gombot, aztán bedugta helyettük azt az egyet, amit magával hozott.

Várt.

Az égvilágon semmi sem történt.

 

Harmincadik fejezet

Bip-bip! Hirtelen erős csipogás hallatszott a terem túlsó végéből. Jan riadtan odafordult, s egy képernyőt látott kiemelkedni az egyik vörösen villogó konzolból. Végre! Legalább egy perc telt el azóta, hogy a szoftvercsövet bedugta, és már attól tartott, hogy a komputer bedöglött. Odasietett az életre kelt terminálhoz.

A képernyőn szavak tűntek fel:

– Szia! Én vagyok az: Ashley! A jó öreg bénaagyú Carlnak időbe telt, hogy elrendezze a dolgokat. Egyelőre nem sikerült aktiválnia egyik hangszintetizátort sem. Azt akarja, hogy dugj be annyi szoftvercsövet az eredetiek közül, amennyit csak bírsz. Azokon van az információ, amire szüksége van. Át akarja másolni a saját szoftverünkbe. Igyekezz, jó? Szeretnék mielőbb látni és hallani megint. Csók: Ashley!

Jan nem olvasott valami jól, így sokáig tartott, amíg nagyjából felfogta a képernyőn látott üzenetet.

– Hangszintetizátor? Az meg mi lehet? – tűnődött hangosan, a homlokát ráncolva.

A szöveg nem változott a képernyőn. Újra elolvasta az üzenetet, s akkor kapcsolt csak, hogy Ashley nem hallja, amit mond neki. Arra következtetett, hogy a hangszintetizátor is a beszéddel lehet kapcsolatban. Visszament a számítógéphez, és nézegetni kezdte a tetején hagyott hat darab csövet. Most már csak öt üres hely maradt: az volt tehát a kérdés, melyik legyen az az öt. A komputer zümmögve nyelte el a bedugott csöveket. Jan észrevette, hogy egyre több készülék lámpája kezd el villogni. Szinte érezte, ahogy a kör alakú kristályterem fokról fokra megtelik élettel.

A levegőt sercegés töltötte be, aztán megszólalt egy hang:

– Á, így már sokkal jobb! Fény és hang! Szia, Jan! Nem hiányoztam?

Ashley szólalt meg. Másmilyen volt a hangja, mint az óvóhelyen – se nem férfihang, se nem női –, de minden kétséget kizáróan az övé.

– Helló Ashley – nézett körül Jan a hang forrását keresve. – Látsz engem? És hallasz is?

– De mennyire! Dugig van a helyiség szenzorokkal. De Carl csak azután tudta aktiválni őket, hogy leckét kapott a többi programtól. Bedugnád az utolsót?

Jan látta, ogy az egyik cső előbukkan a komputerből. Kivette, és bedugta helyette a hatodikat. Miközben a komputer elnyelte a szoftvert, Ashley így kiáltott:

– Ejha! Hát itt meg mi történt? Kik ezek a hapsik?

Jan rájött, hogy Ashley a japánokra gondol. Azóta is kerülte az alvadó vértócsákban fekvő hullák látványát.

– A hadúr emberei. Idebent várakoztak.

– Jesszusom! Ez mind a te műved?!

– Dehogyis! Fruzáé.

– Fruzáé? Ki az a Fruza?

– Egy macskaféle.

Ebben a pillanatban a párduc, akit nyilván kíváncsivá tettek a hangok, belépett az ajtón.

– Jesszusom – hüledezett Ashley –, ez aztán a macska!

– Macska beszédet hall, de nincs senki.

– De igen, Fruza. Ashleynek hívják. A barátom. Ashley, mondjál valami kedveset Fruzának.

– Helló, cicus. Nagyon aranyos vagy. Tudod, egyszer volt nekem is egy ilyen kabátom, mint neked. Na persze, nem igazi szőrme, csak szintetikus.

A párduc Janra nézett.

– Nincs senki. – Aztán megfordult, és kiment az ajtón.

– Sajnálom – mondta Jan Ashleynek. – Úgy látszik, ha Fruza nem érzi a szagát valakinek, akkor úgy veszi, mintha az illető nem is létezne.

Eltelt egy kis idő, mielőtt Ashley válaszolt volna.

– Igaza is van. Nem létezem. Carl beszélni akar veled. Viszlát!

– Ashley...?

– Itt Carl. – Ugyanaz a hang volt, mégis összehasonlíthatatlanul másképp csengett. – Kapcsolatba léptem az Égi Angyalokat gyártó üzemi létesítmény komputerével. Épp most továbbítom a kódsorozatot, amelyik el fogja indítani az Égi Angyalt a Föld felé.

– Nahát – kiáltotta Jan meglepetten –, ez aztán gyors munka! Hol akadtál a kódokra?

– Ennek a gépnek a memóriájában.

– Értem. – Gondolhattam volna, tette hozzá magában. – Szóval minden rendben halad. Gond nélkül le tudod hozni? – Jan elig merte elhinni, hogy ilyen egyszerű az egész...

– A rendszer minden része hibátlanul működik. Nem látok semmi problémát.

– Nagyszerű. Mikorra ér ide?

– Mostantól számítva nyolc és fél napon belül.

– Nyolc és fél nap? Az rengeteg idő!

– Hosszú utat kell megtennie. Négy napig tart, amíg eléri a Föld atmoszféráját. A leszállási pálya végpontja Ausztrália. Onnan további négy nap alatt ér ide, feltételezve, hogy mindvégig csúcssebességgel halad.

– Mi az az Ausztrália?

– Egy kontinens a déli féltekén.

– Hogyhogy nem tudod úgy intézni, hogy egyenest ide jöjjön ahelyett az Ausztrália helyett? – kérdezte Jan.

– Az Égi Angyalok lehozatala rendkívül bonyolult eljárás, melynek ugyancsak komplikált matematikája szerves részét képezi az egész rendszernek. Nem volna bölcs dolog, ha ebben a fázisban beleavatkoznék a rendszer működésébe. Az atmoszféra miatt lehetnek olyan bizonytalansági tényezők, amelyek figyelembevétele és kompenzálása nem jelent nehézséget az eredeti programnak, ezzel szemben én korántsem vagyok felkészülve a kezelésükre. Javaslom, hogy kövessük a jól bevált utat.

Jan felsóhajtott.

– Ha úgy gondolod... – Nyolc és fél nap! Mi történik, ha a hadúr előbb tér vissza? Vagy ami valószínűbb: újabb japánok jönnek az itteniek leváltására? Igaz, Fruza majd megvédi, hacsak nem unja el addig magát, és nem hagyja faképnél. Aztán meg ott van a lézer is, csakhogy...

– Carl, fel tudod tölteni valahogy a lézer?

– Nem mintha híjával lennék az energiának, de lehetetlen áttölteni a tápegységbe.

– Kár – mondta csalódottan Jan. Marad tehát a lőfegyver, márpedig Carl nem sok jóval bíztatta, amikor átadta neki. Aztán egy kérdés ötlött fel benne. – Carl, honnan jön az energia?

– A napból. A napenergia-receptorok a torony külső oldalán helyezkednek el.

Napgyűjtők. Jan bólintott, hogy érti, noha közben azon törte a fejét, hogyhogy nem tömődtek el a penésztől, ha senki sem takarította őket az elmúlt évek során. Az is igaz viszont, gondolta, hogy a városban feltűnően kevés a gombaféle.

– Szólnál nekem az Égi Angyal indításakor?

– Természetesen.

– Remek. Most pedig beszélni szeretnék Ashleyvel.

– Nem elérhető.

– Nem elérhető? Ez meg mit jelent?

– Elzárkózott minden érintkezéstől. Nem hajlandó kommunikálni. Velem sem.

– Á, úgy érted, duzzog? – Nyilván megsértődött Fruza megjegyzésétől. – Hát jó, akkor csak hadd duzzogjon!

Jan felsóhajtott, és arra kényszerítette magát, hogy a padlón heverő hullákra nézzen. Először is meg kell szabadulnia ezektől. Nem fogja kettejük társaságában eltölteni a következő nyolc és fél napot! Lement a lépcsőn a párduc után. Fruza épp végzett az evéssel. Jan gyomra kis híján felkavarodott, de fegyelmezte magát. A párduc kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá.

– Ööö... – kezdte Jan –, gondolom, ha itt végeztél, akkor felmész, és megeszed a másik kettőt is...

– Macska most nem éhes. Hasa tele.

– Aha... – Jan némi gondolkodás után folytatta. – Hát akkor... ööö... mi volna, ha félreraknád őket későbbre? Úgy értem, megehetnéd őket, amikor majd újra éhes leszel.

A párduc a lányra meredt.

– Szereti friss húst – mondta. – Öl, aztán eszik.

– Aha... – mondta ismét Jan. – Az a helyzet, tudod, hogy szeretnék megszabadulni a maradványaiktól. Olyan... kényelmetlenül érzem magam velük. És mivel több mint egy hétig leszek odafent, a hullák egy idő múlva... hát szóval... – Jant annyira zavarta Fruza rászegeződő tekintete, hogy nem tudta befejezni a mondatot. Az volt a határozott benyomása, hogy a párduc hülyének nézi. – Semmi gond – zárta le a témát. – Magam is elboldogulok velük.

Elindult fölfelé, de eszébe jutott valami.

– Fruza – fordult ismét a párduchoz. – Az a hang... Ashleyé. Tudom, nem könnyű megértened, de az a hang egy igazi valaki hangja, úgyhogy legközelebb, ha hallod, nagyon szeretném, ha... szóval... udvariasan beszélnél vele.

– Hang semmiből jött. Nincs ott ember. Mért beszéljek semmivel?

– Feladom... – mondta Jan, és magára hagyta a párducot.

A kristálylépcsőn felfelé menet azon tűnődött, nem azért olyan elutasító-e Fruza Ashleyvel szemben, mert az a régi kabátjához hasonlította őt.

Ahogy a felső terembe ért, Carl így szólt hozzá:

– Az A810JLX-es kódjelzésű Égi Angyal három perccel ezelőtt sikeres felszállást hajtott végre, s jelenleg úton van a Föld felé.

– Csodálatos! – ujjongott Jan. – És most innen irányítod?

– Nem. A saját fedélzeti komputere vezérli, de azzal közvetlen közvetlen rádiókapcsolatban állok, és folyamatosan ellát a szükséges információval.

– Értem.

Jan elcsodálkozott magán, milyen természetes egykedvűséggel tekint a Régi Tudományra. Minervai létére nyugodtan társalog egy komputerrel, amelyik viszont az űr elképzelhetetlen messzeségében lévő másik komputerrel kommunikál. És az a komputer egy mérföldes léghajót irányít az űrön át.

– Carl, Milo azt mondta egyszer, hogy az űrben nincsen levegő. Akkor hogy hajtja magát az Égi Angyal? Az Égi Urak hajtóművei csak a levegőben működnek, nem?

– Az Égi Angyalt ideiglenes rakétahajtóművekkel szerelték fel. Ezek működéséhez nem kell levegő. Amikor belép a légkörbe, automatikusan leválnak róla.

Jan megköszönte Carlnak a felvilágosítást, majd a halott szamurájok eltávolításának kínos feladatára összpontosított. Végül úgy oldotta meg a problémát, hogy begöngyölte a tetemeket a saját ágyneműjükbe, és egyesével levonszolta őket a kilátó szintjére. Innen még lejjebb vitte őket egy lépcsőfordulónyival, majd ott hagyta őket. Amikor visszatért a legfelső terembe, észrevette, hogy Fruza a vért nyaldossa a padlóról. Jan nem tudta, hogy szívességből teszi-e, vagy megkívánta, mindenesetre nem firtatta a dolgot.

***

Ashley órákon át duzzogott. Mire újra megszólalt, már besötétedett. Jan épp a burgonyalepényről és szintetikus gyümölcsből álló vacsoráját fogyasztotta, amit még Carl készített számára az óvóhelyen.

– Szia, én vagyok az megint. – Ashley hangjából levertség érződött.

– Helló Ashley. Hogy vagy?

– Megvagyok. Hol a párduc?

– Odakint portyázik valahol. Élelem után jár, és ellenőrzi, vannak-e japánok a környéken.

–Nem szeretem azt az állatot.

– Én sem vagyok oda érte – vallotta be Jan. – Egy másik párducra emlékeztet, akivel régebben találkoztam. De azt hiszem, Fruzában meg lehet bízni.

– Remélem, igazad van. A saját érdekedben. Mert különben, ha nem talál ennivalót, a végén még téged fal fel.

– Á, azt nem hiszem – ellenkezett Jan szorongva, s azt kívánta, bár ne fogalmazta volna meg Ashley hangosan a saját ki nem mondott aggodalmát.

– Carl azt mondja, hogy az Égi Angyal indítása rendben lezajlott, és már úton is van idefelé.

– Ennek örülök. Csak a nyolc napot sokallom, amíg ideér.

– Én is nagyon várom már. Alig tudom elhinni, hogy újra repülhetek. Carl szerint az Égi Angyal érzékelő rendszere rendkívül kifinomult. Még a burkolatot súroló levegőt is érezni fogom.

– Ez csodálatosan hangzik – ismerte el Jan, s a görbült mennyezeten tátongó nyílásra pillantott, amelyen át erős és egyre hidegebb szél fújt be a terembe.

Korábban fent járt a szerelőjárdán, hogy közelebbről megnézze, miképp lehetne eltorlaszolni. De mindjárt látta, hogy a lyuk túl nagy ahhoz, semhogy egy rögtönzött megoldás segíthetne. Amikor kitekintett rajta, őszinte csodálatot érzett a három szamuráj iránt, akik képesek voltak ilyen bizonytalan felületen landolni a vitorláikkal.

Jan nézelődés közben két ajtót is felfedezett. Az egyik egy keskeny, üvegezett kilátóteraszra vezetett, amely körülölelte az egész kupolát. Jan lenézett a környező épületek tetejére, hátha meglát egy újabb japán figyelőcsoportot, de nem észlelt semmi gyanúsat.

A másik ajtó egy csőszerű szobába nyílott. A furcsa helyiség végét kör alakú ajtó zárta le, amit nem lehetett kinyitni. Carl később elmagyarázta neki a rendeltetését.

– Azon át kapcsolódtak rá az Égi Angyalok a toronyra. A cső kinyúlt, és rákapcsolódott az Égi Angyal orrán lévő csatlakozóra.

– Ezek szerint én is azon át fogok bejutni az Égi Angyalba?

– Igen.

– De minek építették a csatlakozót? Mit kerestek itt az Égi Angyalok egyáltalán?

– Itt volt a hivatalos beavatásuk. Valahányszor egy új Égi Angyal érkezett az űrből, keresztelő szertartást rendeztek neki az Égi Toronyban.

– Keresztelő szertartást?

– Névadást.

– Aha, értem.

Jan azóta is törte a fejét, milyen nevet adjon az ő Égi Angyalának, ha megérkezik. A nyilvánvaló megoldás Minerva lett volna, de ugyanakkor halott barátjáról és szeretőjéről Alsának is szívesen hívta volna.

Említette a névproblémát Ashleynek is.

– Ó, ez egyszerű – mondta Ashley. – Nevezd el rólam! Legyen a neve Ashley Vee. Elvégre úgyis én leszek az Égi Angyal!

Jan nem nagyon rajongott az ötletért.

– Ezzel az erővel Carlnak is hívhatnám, hiszen ő is részt vesz az Égi Angyal irányításában.

– Á, ő nem számít. Igazából én vagyok a főnök.

– Azt tudom.

Jannek eszébe jutott az óvóhely. Azóta is kerülte a hirtelen pálfordulás említését, amit „Carl” a látogatókkal kapcsolatos bánásmód tekintetében tanúsított. Felötlött benne, hogy az Égi Angyal birtokbavételét a vártnál jobban megnehezíti Ashley programja, mihelyt bekerül a léghajó komputerébe.

Jan első éjszakája kínos lassúsággal telt a kupolateremben. A kemény padló és a hideg akadályozta az elalvásban, s amikor végre sikerült elbóbiskolnia, rosszat álmodott.

Újra Minervában járt, az anyja házában. Kopogtattak, mire ajtót nyitott: Ceri állt a küszöbön, sértetlenül és mosolyogva. Jan boldogan közelebb lépett, hogy átölelje, ám Ceri arca hirtelen átalakult... és ugyanolyan barázdált lett, mint Ezékiel követőié. Ceri segítségért kiáltott, de Jan hátrahőkölt az iszonyattól. Aztán a ráncos és löttyedt hús foszlani kezdett Ceri arcáról, míg a végén csak egy vigyorgó koponya maradt belőle...

Jan hirtelen felébredt. Reszketve feküdt a padlón, és azon rágódott, vajon az álom Ceri halálát akarja-e tudatni vele.

***

– Jan, ébredj!

– Ha? Mi az? – Jan kinyitotta a szemét. Néhány pillanatig minden idegennek hatott körülötte, de aztán a memóriája működésbe lépett, és a kupolaterem belseje egyszerre túlságosan is ismerőssé vált megint.

– Carl...? Mi történt?

– Az Égi Angyal épp most jelent meg a láthatáron. Innen is látni lehet már. Délnyugat felől közeledik.

Jan felpattant a derékaljról, és a kilátóterasz ajtaja felé szaladt. A nap nemrég kelt fel, és az ég felhőtlenül ragyogott. Jan izgatottan pásztázta a horizontot. Valami megcsillant a napfényben. Ez az! Az Égi Angyal! Végre...

Négy nappal azelőtt nagyon úgy állt a dolog, hogy katasztrófával végződik minden. Carl így kommentálta az Égi Angyal leereszkedését a külső légkörbe:

– Épp most lép be az atmoszférába. A fékező rakéták üzemelése kifogástalan... A sebesség négyezer-nyolcszáznegyven mérföld per órára csökkent.

– Miért megy ilyen gyorsan? – kérdezte Jan. – Miért nem ereszkedik le szép lassan a levegőben?

– Az Égi Angyal több ezer tonnás. Ekkora tömeg lelassítása tömérdek energiába kerül, ami meghaladja a rakéták teljesítőképességét. Nincs elég üzemanyaguk. Elkezdik ugyan a lassítást, de végül maga a légkör játssza majd a tulajdonképpeni fék szerepét.

– Én akkor sem értem, miért nem képes egyszerűen leereszkedni – erősködött Jan. – Tele van gázzal, nem?

– Nem – felelte Carl. – A hélium egyelőre cseppfolyós állapotban található benne. Semmi értelme sincs addig megtölteni a gázcellákat, amíg el nem éri az alsó légrétegeket. Légsűrűség nélkül nincs felhajtóerő... A sebesség pillanatnyilag négyezer-kétszáz mérföld per óra. Még mindig égnek a fékező rakéták. Most már bármelyik pillanatban elérheti az ionoszférát... A külső burok hőmérséklete emelkedni kezdett... A hőpajzs működése kielégítő...

– Hőpajzs? – kérdezte Jan.

– A külső héj ideiglenes borítása. Zsindelyszerű kerámiapikkelyekből áll. Hasonlít az üveghez. Ez védi meg az Égi Angyalt a súrlódás okozta túlhevüléstől. Automatikusan lelökődik, mihelyt... MŰKÖDÉSI HIBA! MŰKÖDÉSI HIBA!

Carl hangjának hirtelen felerősödése megrémítette Jant.

– Mi baj van? – sikoltotta.

– Két fékező rakéta idő előtt leállt – folytatta Carl most már a normális hangján. – Az Égi Angyal túl nagy sebességgel fog belépni az atmoszféra sűrűbb rétegeibe.

– De hát azt mondtad, hogy az atmoszféra úgyis le fogja lassítani.

– Ebben a szakaszban még szükség van a rakétákra. Az üzemanyag-ellátásba csúszott valamilyen hiba. Eltömődött a tápvezeték. Vagy elszivárgott az üzemanyag a tartályból. Nem kaptam még meg a szükséges információt... A sebesség még mindig négyezer mérföld per óra... túl gyors... a még működő rakéták teljesítménye nem elegendő...

– Most mi lesz? – kérdezte Jan aggódva.

– A hőpajzs eléghet... de az is lehet, hogy a burkolat megsérül az erős rázkódástól, és darabokra szakad az egész Égi Angyal...

– En nem lehet igaz! – kiáltott fel Jan kétségbeesetten. – Nem tudunk csinálni valamit?

– Nem. A fedélzeti komputer pályakorrekcióval kísérletezik, én azonban nem tudom befolyásolni a működését... Az Égi Angyal 350 mérföld magasságban repül: jócskán az ionoszférán belül. A burkolati hőmérséklet emelkedik... Elveszítettem a kapcsolatot az A810JLX-szel...

– Hogyhogy? Mi történt? Felrobbant?

– Az Égi Angyal állapota ismeretlen előttem. Minden rádiókapcsolatom megszakadt vele. Az intenzív ionizáció lehet az oka, ami a súrlódás miatt lépett fel a burkolat mentén, és megzavarja a jelzéseket.

– Mi az az iono...? Mindegy... Azt mondd meg inkább, mi folyik itt!

– Nem tudom.

Eltelt egy perc. Aztán még egy, és megint egy. Jan borzasztó csalódást érzett. Ilyen messzire eljutni, csak azért, hogy az utolsó pillanatban minden dugába dőljön!

– Helyreállt a kapcsolat – jelentette most Carl a szokásos egykedvűséggel. – A hőpajzs még mindig ép. A sebesség nyolcszáz mérföld per órára esett vissza. Épp most lép be a sztratoszférába. Súlyosabb károsodás nem történt. Most válnak le a fékező rakéták. A cseppfolyós hélium gázosítása folyamatban van. A gázcellák megtöltése elkezdődött... A hajtóművek bekapcsoltak...

Jan örömujjongásban tört ki. Azt kívánta, bárcsak volna ott valaki, akit megölelhetne.

Mindez négy napja történt. És most végre Jan maga is megpillanthatta az Égi Angyalt.

Igen, tisztán látta, amint egyenesen a torony felé tartott. Az Égi Uraktól eltérően semmiféle mintázat vagy szem nem látszott rajta, s a kora reggeli fényben csillogó napgyűjtőktől eltekintve egyöntetűen fehér volt a burkolata.

Patyolatfehér.

Aztán Jan meglátta a másik léghajót. Jó messze járt az Égi Angyaltól, de nyilvánvalóan azt követte.

Egy Égi Úr!

És nem is csak egy. Most vette csak észre a másikat, még messzebbre.

A lány gyomra görcsösen összerándult. Csak a Lord Pangloss és az Illatos Szellő lehetett.

A hadúr közeledett.

 

Harmincegyedik fejezet

– Carl! – kiáltotta Jan pániktól szorongatva, s szaladni kezdett a kupolaterem felé. Carl helyett azonban Ashley fogadta.

– Szia! Hát nem nagyszerű? Még néhány perc, és az Égi Angyalon leszünk.

– Hol van Carl? – sürgette Jan. – Beszélnem kell vele.

– Márpedig nem fogsz! – mondta Ashley ingerülten. – Most enyém a hang. Ő már épp eleget beszélgetett veled.

– Ide figyelj, te agyalágyult kísértet, nincs időm szórakozni veled! Két Égi Úr üldözőbe vette az Égi Angyalt. Szólj Carlnak! Muszáj tennie valamit!

– Jézusom, Jan! Hogy lehetsz ilyen goromba?!

– Istenanyám, segíts! – nyögte Jan. – Akkor beszélj te Carllal. Mond el neki az Égi Urakat.

Rövid szünet után Ashley megszólalt:

– Carl már tud róluk. Azt mondja, hogy az Égi Angyal teljes tizenkét perccel előbb fog ideérni, mint az első üldöző. Ez bőven elég lesz ahhoz, hogy felszállj. Természetesen velünk együtt.

Jan nem osztozott Ashley és Carl optimizmusában. Vajon meddig fog tartani az Égi Angyalnak, hogy rákapcsolódjon a toronyra? És akkor még el kell jutnia az orrtól egészen a vezérlőteremig. Mennyi időt vesz ez majd igénybe? Abban sem volt biztos, hogy eltalál-e egyáltalán a vezérlőteremig. Visszaszaladt a kilátóteraszra. A roppant Égi Angyal félelmetesen közel volt már. Az árnyéka kezdte eltakarni a város külső részeit.

Jan a közelebbi Égi Úrban a Lord Panglosst ismerte fel, amelynek irányítását maga a hadúr vette át. A harmadik léghajóra pillantott, az Illatos Szellőre. Vajon Ceri rajta van? És él-e még egyáltalán?

Jan mélyet sóhajtott, és visszament a terembe.

– Ashley, feltétlen beszélnem kell Carllal! – kiáltotta.

– Jól van, na.

– Carl?

– Itt vagyok.

– Mit csináljak, ha az Égi Angyal megérkezik?

– Mihelyt rákapcsolódik a toronyra, kiadom az utasítást a fedélzeti komputernek, hogy nyissa ki az átjárót, és engedélyezze a belépésedet. Aztán kiveszed a szoftverünket ebből a számítógépből, felviszed az Égi Angyalra, és bedugod a fedélzeti komputerbe.

– Igen, de képes leszek megtenni ennyi mindent a hadúr érkezéséig?

– Nem valószínű – ismerte be Carl. – De mondjuk, hogy megérkezik. Akkor sem megy semmire az Égi Angyal automatikus védelmi rendszerével szemben.

– Ó, valamit biztosan kitalál. Emiatt ne aggódj! – jegyezte meg Jan.

Elindult, hogy összeszedje a holmiját: a hátizsákját, a fegyvertartó hevederét, a kulacsát és a maradék élelmet... Megdermedt... Hallotta, hogy valaki felfelé jön a lépcsőn, de aztán megnyugodott, látván, hogy Fruza az.

A párduc ránézett, és így szólt:

– Te bűzlesz félelem.

– Nem csodálom – mondta Jan. – Ide hallgass: hamarosan elmegyek innen. Velem jöhetsz, ha akarsz.

– Hova?

– Egy nagy... ööö... dologra, ami a levegőben repül.

– Égi Úr?

– Hát, igen. Pontosabban egy Égi Angyal. Jössz?

– Macska mit eszik?

– Hogy mit? – Jan a homlokát ráncolta. Ez jó kérdés volt. – Hát, nyilván lesz ellátmány a fedélzeten. – Legalábbis remélhetőleg, tette hozzá magában.

– Friss hús? – kérdezte a párduc.

– Hát... azt nem hiszem – vallotta be Jan.

– Macska marad.

Jan titokban megkönnyebbült. Bár őszinte hálával tartozott a párducnak, továbbra is úgy érezte, hogy nem bízhat meg benne teljesen.

– Hát jól van. Köszönet mindenért. Vigyázz magadra, Fruza!

A párduc hörgő morgást hallatott, aztán megfordult, és váratlanul távozott. Fura egy állat, gondolta a lány.

– Jan, az Égi Angyal pillanatokon belül rákapcsolódik a toronyra – jelentette be Carl. – Egy kis rázkódást fogsz érezni.

Jan várt. Hirtelen megremegett a padló, és a távolból egymásnak csattanó fémtestek hangja hallatszott. Az Égi Angyal megérkezett.

– Engedélyeztettem a beszállásodat az Égi Angyalra – mondta Carl. – Azonnal kikapcsolok. Most pedig vedd ki a szoftvert.

Jan a komputerhez lépett. Megnyomta a szoftvercsövek kilökésére szolgáló gombot. A csövek kínos lassúsággal bukkantak elő a masinából. Ráadásul előbb ki kellett várnia a másik öt felbukkanását, mielőtt a Carl és Ashley programját tartalmazó cső kijött volna. Annyira türelmetlen volt, hogy alig tűnt fel, máris megragadta, ám a cső kicsúszott izzadt ujjai közül, és lélegzetelállító zajjal a padlóhoz koppant. Jan kétségbeesetten meredt a csőre, arra számítva, hogy az a szeme láttára fog szép lassan szétporladni. Nem történt azonban semmi efféle: a cső szemre sértetlen maradt. Lehajolt, óvatosan felemelte, és közelről is alaposan átvizsgálta. Csak képzelte vajon, vagy csakugyan volt rajta hosszában egy hajszálrepedés?

De nem rágódhatott sokáig. Zsebébe csúsztatta a csövet, és az átjárófolyosó ajtajához szaladt.

Amikor az ajtó kitárult, Jan azonnal észrevette, hogy a folyosó sokkal hosszabb lett, mint előtte. A kerek ajtó eltűnt, és egészen át lehetett látni az Égi Angyal belsejébe.

Átrohant az alagúton, és egy kerek helyiségben találta magát. A terem közepén egy emelvény magasodott, amelyet három sorban kényelmes ülések vettek körül. Jan lágy muzsikát hallott. Kellemes, nem nélküli hang köszöntötte:

– Isten hozta az A810JLX kódjelű Égi Angyal fedélzetén. Felhatalmazást kaptam az ön bebocsátására, de nem informáltak arról, hogy ön a keresztelési szertartásra érkezett delegáció tagja-e, vagy a karbantartó technikusok egyike.

– Azért jöttem, hogy elnevezzelek – döntött Jan gyorsan. – Mostantól fogva Minervai Alsa a neved.

– Valóban? – A hang zavartnak tűnt. – De hisz a szokásos eljárás nem is így zajlik. Milyen jogon...?

– Nem lényeges – szakította félbe Jan. – Be kell jutnom a vezérlőterembe. Hogy érek oda a leghamarabb?

– Adok egy kísérőt, hogy elvigye oda – válaszolta a hang.

– Mit? Egy kísérőt? – csodálkozott Jan. Az nem létezik, hogy élőlények legyenek a fedélzeten, gondolta.

A kör alakú terem túlsó oldalán félrecsúszott egy ajtó, és egy jókora, hatlábú fémpók kocogott be rajta. Jan kivont karddal hátrálni kezdett előle.

– Semmi ok az aggodalomra – fuvolázta a pók ugyanolyan kellemes és megnyugtató hangon, mint a terem. – Én leszek a kísérője. Kérem, kövessen – tette hozzá, és elindult visszafelé a nyitott ajtóhoz.

Jan néhány másodpercig tétovázott, aztán a nyomába eredt. Arra gondolt, hogy a pók Ezékielhez hasonló gép lehet, bár remélte, hogy nincs benne emberi agy.

Jan szótlanul követte a pókot, melynek másfél láb átmérőjű teste leginkább egy csillogó fémgolyóra hasonlított. Végigmentek egy hosszú folyosón, majd beléptek egy felvonóba. Jannek feltűnt, hogy itt is szól a zene. Miközben a lift elindult velük felfelé, a pók behízelgő hangon megszólalt:

– Gyönyörű napunk van a keresztelési szertartáshoz, nemde?

Jan, aki még mindig nem tudott napirendre térni a lény külleme fölött, elnevette magát.

– Valami vicceset mondtam talán? – kérdezte a pók, hallható elégedettséggel.

Jan nem jutott szóhoz, mert még mindig nevetés fojtogatta

A felvonó ajtaja újabb folyosóra nyílt. Ugyanaz a zene szólt itt is. Jan hitetlenkedve tapasztalta, mennyire más volt itt minden, mint az Égi Urakban, ahol az évszázadok óta felgyülemlett változtatások, az elhasználódás és a piszok egészen más világot alakítottak ki az eredeti helyett. Az előtte húzódó folyosónak világoskék mennyezete volt, és vastag szőnyeg borította a padlóját. A fehér színű falat képek díszítették, a lámpák lágy, kellemes fénnyel világítottak.

– Erre tessék – mutatta a pók egy ajtó elé érve, amely sokkal ismerősebb látványra nyílt, mint az eddigiek.

Hiába különbözött a berendezés sok tekintetben attól, amit a Lord Panglosson megszokott, Jan azonnal felismerte a vezérlőtermet.

– Megérkeztünk – jelentette be a pók. – Segíthetek még valamiben?

– Nem. De ne menj sehova – mondta Jan izgatottan.

A terem végébe sietett, és kilesett az ívelt ablakon, hogy ellenőrizze a Lord Pangloss helyzetét, de az Égi Angyal hatalmas teste elzárta előle a kilátást. Lenézett a városra, és rémülten vette észre, hogy az Égi Angyal árnyéka mellett egy másik óriási árnyék vetül a házakra. A Lord Pangloss veszélyesen közel került hozzájuk.

Jan felnyögött.

– Valami baj van? – kérdezte az előbbi hang udvariasan.

– Nem látok semmit – panaszolta Jan.

– Mondja meg, mit akar látni, és én megmutatom – felelte a hang.

– Minden irányba látni akarok... egyszerre!

Monitorernyők sokasága villant hirtelen életre. Jan a képernyők felé fordult. Eltartott néhány pillanatig, amíg felfogta, mit lát, de aztán rájött, hogy az Égi Angyal burkolatának különböző pontjairól feltáruló képek összességét. A Lord Pangloss tényleg nagyon közel járt már. Magasabban volt, mint az Égi Angyal, s most lefelé ereszkedett, közvetlenül az új hajó mellé. Az Illatos Szellő kissé lemaradt tőle.

– Hol van a szoftverbemeneted? – kérdezte Jan sürgetően, s körbenézett a vezérlőteremben.

Egy közeli konzol felcsipogott, és zöld fénnyel kezdett el vibrálni. Jan odasietett, menet közben véve ki zsebéből a szoftvercsövet. Bedugta a konzolba és várt.

– Carl? Ashley? – próbálkozott aztán.

Nem jött semmi válasz.

– Kivel óhajt beszélni? – kérdezte a hajó eredeti hangja.

– A programmal, amit épp most olvasott be a rendszered.

– Az a cső inaktív – közölte a hang higgadtan.

– Ezt meg hogy érted? – fakadt ki Jan.

– Nincs rajta aktív program. Inaktív.

Jan kétségbeesetten felnyögött. Hát mégis tönkrement. A koccanás megsemmisítette Carlt és Ashleyt. A képernyőkre pillantott. A látottak még mélyebb kétségbeesésbe taszították. A vitorlák olyan tömegével szálltak alá a Lord Pangloss fedélzetéről, mint gombaspórák a penészesben egy szeles napon.

– Égi Angyal! – kiáltotta Jan. – Azonnal indulnunk kell. Kapcsolódj le a toronyról, aztán el innen teljes sebességgel.

– Sajnálom – mondta a hang –, de nem engedelmeskedhetem a szabályszerű utasításkód nélkül.

Jan üvölteni tudott volna elkeseredett dühében.

– Muszáj engedelmeskedned! – kiabálta. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Odanézz! Nézd a saját képernyődet, ha nekem nem hiszel...!

Jan a legközelebbi képernyőre mutatott, amelyen jól látszott, hogy néhány vitorla az Égi Torony teteje felé tart. Ugyanolyan módszerrel akartak behatolni a kupolaterembe, ahogy az előző három. Onnan pedig már egyenes út vezetett az Égi Angyalba az átjárófolyosón keresztül.

– Legalább az orr-részeden lévő ajtókat lezárhatnád! – indítványozta Jan.

– Azt éppen megtehetem... – felelte a hang.

– MILO HAZE! – zendült fel a város felett, visszaverődve a torony falairól.

– MILO HAZE! VÁLASZOLJ!

A hívás a Lord Panglossról jött. A hadúr hangja.

– MILO HAZE! ELVESZTETTED A JÁTSZMÁT!

Jan a képernyők csoportját fürkészte. Vitorlákat látott leszállni a felső burkolaton. A fémpókhoz fordult.

– Van fegyvered? – kérdezte. A pók, válasz helyett, kinyújtott egy mechanikus kart gömb alakú testéből. – Csak a karom, de abból több is van, ha kell – biztosította Jant.

– Én igazi fegyverre gondolok – hangsúlyozta Jan. – Az van?

– Á, dehogy – felelte a pók. – Fegyvert nem tarthatunk magunknál.

Jan megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de nem igen sikerült. Fel-felvillant benne az emlék, amikor a hadúr az élve megnyúzatás részleteit ecsetelte előtte.

– ADD MEG MAGAD, MILO HAZE! IRGALMAS LESZEK HOZZÁD!

– Sokan vagytok a fedélzeten? – kérdezte Jan a pókot.

– Igen – felelte az. – Ötszáz karbantartó és technikus áll aktív szolgálatban, másik ötszáz pedig raktáron.

– Ide hallgass – könyörgött Jan. – A léghajót pillanatokon belül megszállja az ellenség. Neked és a társaidnak az lesz a dolgotok, hogy megállítsátok őket. Rájuk támadtok, és végeztek velük!

– Ez lehetetlen! – mondta a pók. – Mi nem bánthatunk szántszándékkal emberi lényeket.

– Istenanyám, adj nekem erőt... – fohászkodott Jan. – Jó, akkor ne bántsd őket – próbálkozott újra. – Elég, ha megállítod és lefegyverezed a behatolókat...

– Az ilyen tevékenység sebesülést eredményezhet, és ezért szóba sem jöhet. Sajnálom.

– Érezni is a hangodon – fakadt ki Jan tehetetlenségében, és belerúgott a pókba. Az odébb húzódott, de meg sem próbált védekezni.

– MILO HAZE! NE PRÓBÁLJ MEGSZÖKNI! ELKÉSTÉL VELE!

Hát ez igaz, gondolta Jan fanyarul, miközben a képernyőket nézte. A felső burkolat szamurájoktól nyüzsgött. Szerencséd, Milo, hogy erről lemaradtál...

– Szia! Mi történik?

Jan már-már azt hitte, hogy hallucinál.

– Ashley?

– Úgy bizony! Mégpedig teljes életnagyságban.

Jan alig mert hinni a fülének. – Jól vagy? Carl is?

– Jobban már nem is lehetnénk.

– Már azt hittem, hogy tönkretettelek titeket. Hol voltatok? Az itteni komputer azt mondta, hogy a szoftveretek üres.

– Az Carl műve volt. Megfigyelte, hogy mindenféle biztosítékkal látták el a rendszert, hogy kivédjék az illetéktelen programok behatolását. Kellett találnia valamilyen kerülő utat, és ez eltartott egy darabig. Hiányoztam neked?

– Meghiszem azt! – mondta Jan érzéssel, aztán gyorsan összefoglalta a történteket.

– Nem gond – felelte Ashley. – Carl és én most már tökéletesen urai vagyunk a rendszernek. Carl az tanácsolja, hogy először is le kéne válnunk az Égi Toronyról.

– Igen, igen! – sürgette Jan. – Mondd neki, cselekedjék a legjobb belátása szerint.

– Belátásunk szerint! – helyesbítette Ashley.

– Oké, a legjobb belátásotok szerint.

Az Égi Angyal máris mozgásba lendült. Jan felnézett, és megnyugodva látta, hogy a torony csúcsa távolodni kezd.

– HAZE! HIÁBA MINDEN! NEM SZÖKHETSZ MEG ELŐLEM! ADD MEG MAGAD, ÉS IRGALMAS LESZEK HOZZÁD! HA NEM, AKKOR A KÍNOK KÍNJA VÁR RÁD!

A hadúr szózata végigmorajlott a város felett.

– Carl azt mondja, hogy a japánok behatoltak az Égi Angyalba – számolt be Jannek Ashley.

– Tudom. Van Carlnak... vagy neked valami ötleted, hogyan szabadulhatnánk meg tőlük?

– Aha, a robotok. Ezek a pókmicsodák.

– Azt már megpróbáltam – felelte Jan. – Ez itt kereken megtagadta, mert attól tart, hogy valaki megsérülhet közben.

– Mostantól fogva mi dirigálunk – hencegett Ashley. – Azt teszik, amit mi diktálunk nekik. Átvettük a központi program irányítását.

– Akkor add ki a parancsot – mondta Jan sürgetően. – Mire vársz?

– Már megtörtént.

Jan kénytelen volt félreugrani az útból, mert a pók hirtelen megelevenedett, és a felvonó felé rontott. Alighogy beért, az ajtó bezárult mögötte.

– Kihozzuk a másik ötszázat is a raktárból, hátha szükségünk lesz a segítségükre.

– MILO HAZE! MEGÁLLJ! HARCOSAIM BEHATOLTAK A HAJÓDBA! MINDEN TOVÁBBI ELLENÁLLÁS KILÁTÁSTALAN!

Az Égi Angyal most már a Lord Pangloss fölé került. Jan látta, hogy a másik hajó, felemelkedésre készen, ugyancsak lefelé fordítja turbináit.

– Gyerünk, radírozzuk le az égről ezt a szemetet! – indítványozta Ashley.

– Én örülnék neki a legjobban – sóhajtotta Jan. – De hogyan?

– Ó, hát nem említettem? Persze, még nem. Carl behatolt a lézert vezérlő rendszerbe. Teljesen a kezünkben van az irányítás. Mi a véleményed? Szerintem itt az ideje, hogy elkezdjük a lövöldözést!

Eltartott egy ideig, amíg Jan megemésztette az információt, és rádöbbent, hogy ezentúl bármi ellen bevetheti a lézert.

– Ne, még ne lőj! – vágott közbe. – Beszélhetnék előbb a hadúrral?

Rövid szünet után Ashley megszólalt:

– Aha, van itt egy hangerősítő berendezés. Carl szerint katasztrófa esetén ezeknek a segítségével kommunikáltak volna a földi menekültekkel, amivé a hadúr is válik hamarosan. Már be is kapcsolta. Beszélhetsz.

– Horado hadúr... – kezdte Jan próbaképpen.

A lányt meglepetésként érte, hogy ugyanabban a dörgedelmes stílusban hallja vissza a szavait, mint a hadúrét.

– Horado hadúr, figyelj rám! Itt Jan Dorvin beszél. Egymagam vagyok. Milo halott. Egy kiberoid ölte meg hetekkel ezelőtt.

A hadúr felnevetett. Úgy hangzott, mint egy obszcén mennydörgés. Aztán így szólt:

– MILO HAZE MEGHALT? EGY KIBEROID VÉGZETT VELE? EZ AZTÁN A MÓKÁS... MOST PEDIG, LEÁNYOM, FEJEZD BE A JÁTSZADOZÁST, ÉS ENGEDD A HAJÓM AZ OLDALADHOZ!

Jan a monitorernyőkre pillantott. Fémpókok százai zúdultak ki a felső burkolatra. A kardok villogása elárulta, hogy a japánok megpróbálták védeni magukat. Jan így szólt a hadúrhoz:

– Megvannak az eszközeim az elpusztításodra. A lézerrendszer az irányításom alatt áll. Ha nem teljesíted a követeléseimet, tüzet nyitok rád.

A hadúr egy darabig hallgatott, aztán megszólal:

– BLÖFFÖLSZ, LEÁNY. A SZAMURÁJAIM PILLANATOKON BELÜL ELÉRIK A VEZÉRLŐTERMET.

– A szamurájaidat épp most semmisítik meg a robotjaim – felelte Jan. – A lézerrendszerhez hasonlóan, ezek felett is én rendelkezem. Meghallgatod hát a követeléseimet?

– Minek vacakolni ilyesmivel? – szólt közbe Ashley. – Gyerünk, robbantsuk le őket az égről!

– Cerit akarom, feltéve, ha még életben van.

– Na ja, de te magad mondtad, hogy ha él még, akkor úgyis a másik hajón tartják. Elkezdünk végre lövöldözni, vagy sem?! Egy lézersugár, és felrobban az összes hidrogén. Az lesz csak a szép látvány!

– BOSSZANTASZ TE LÁNY. NE AKARD, HOGY HARAGOM ELÉRJEN!

Jan erős kísértést érzett, hogy kövesse Ashley tanácsát, de mégsem tudta rászánni magát a parancs kiadására. Immár másodszor történt, hogy úgy döntött: nem semmisíti meg a Lord Panglosst.

– Nők és gyermekek is vannak a fedélzeten. Nem ölhetem meg őket – mondta Ashleynek. – Más tervem van: Te és Carl, kezdjétek el lőni a Lord Pangloss hajtóműveit. Semmisítsétek meg mindet.

– Na és annak mi értelme?

– Tegyétek, amit mondok! – parancsolta Jan.

Ez lesz az első próba, villant át a lány agyán. Most válik el, ki is a főnök valójában az Égi Angyalon!

Hirtelen egy keskeny, türkizszínű fénycsík tűnt fel a Lord Pangloss egyik hajtóműve és az Égi Angyal vezérlőterme feletti láthatatlan pont között. A hajtómű fémköpenye feketedni és ráncosodni kezdett. Újabb fénycsíkok villantak fel. A Lord Pangloss többi hajtóműve is aszalódni kezdett, mintha csak tűzbe dobott gyümölcsdarabkák lettek volna.

A hadúr felüvöltött tehetetlen dühében.

A Lord Pangloss fokozatosan elveszítette irányíthatóságát. A kormányosok és a komputer tehetetlenekké váltak a bal oldali hajtóművek hirtelen leállásával szemben. A hajó éles kanyart írt le, s ugyanakkor magasságából is vesztett.

Az Égi Angyal elindult lefelé a Lord Pangloss nyomában. Olyan fürgén és kecsesen manőverezett, amire az Égi Urak már évszázadok óta nem voltak képesek. Újabb és újabb türkizszínű fénypászmák jelentek meg a levegőben. Még több hajtómű fonnyadt életképtelenné.

– LEÁNYZÓ! – bömbölte a hadúr. – HAJLANDÓ VAGYOK TÁRGYALNI VELED! SZÜNTESD BE A TÜZELÉST! EGYEZZÜNK MEG! MI A KÍVÁNSÁGOD?

– Elkéstél vele – válaszolta Jan hidegen.

– Végeztünk – jelentette Ashley. – Minden hajtóműve bedöglött. Most pedig a kormánylapátját és a szárnyait vesszük kezelésbe.

Jan végignézte, ahogy a fénysugarak kés módjára leszelik a Lord Pangloss hatalmas faroklapátját és oldalsó vezérsíkjait. Mire végeztek, a Lord Pangloss teljesen magatehetetlenné vált, és a szél kénye-kedve szerint sodorta az orral lefelé bukó hatalmas testet a város felett. A hasára festett hatalmas szempár, amely egykor oly félelmetesnek tűnt Jan számára, most majdhogynem komikusnak hatott.

– LEÁNYZÓ, VÁLASZOLJ! MEGHALLGATOM A KÖVETELÉSEIDET!

– Hogy állunk a szamurájokkal? – kérdezte Jan.

– Akik bejutottak, azok halottak – felelte Ashley. – A burkolaton lévők közül néhánynak sikerült kereket oldania a vitorlájával, de a többiekkel szintén végeztünk.

Mennyi öldöklés, gondolta Jan komoran. Hiába, nem maradt más választás.

– Helyes – mondta hangosan. – Most pedig következzék az Illatos Szellő!

Az Illatos Szellő parancsnoka, látva a Lord Pangloss sorsát, megfordította hajóját, és csúcssebességgel menekülni kezdett. Az Égi Angyal azonban, hajtóműveinek teljes működő állományát latba vetve, könnyedén utolérte. A parancsnok, japán lévén, nem értett ugyan angolul, de Carl tökéletes japánsággal közvetítette neki Jan megadásra szólító követelését. A parancsnok először néhány ágyúgolyóval válaszolt, de miután az Égi Angyal lézerei elhamvasztották az első pótolhatatlan hajtóművet, gyorsan meggondolta magát.

Jan, tíz fémpók kíséretében, átszállt az Illatos Szellő fedélzetére. Ellenállásra számított, de nem ütközött semmilyen problémába. A parancsnok és emberei meglepően engedékenynek bizonyultak. Bármerre ment is, a szamurájok lehajtott fővel fogadták, és kardjukat kínálták fel szolgálatára.

Jan hamar észrevette, milyen borzalmas körülmények között éltek a Lord Panglossról átvitt amerikánó foglyok a japánok igája alatt. Ehhez képest valósággal emberségesnek tűnt az a bánásmód, amelyben jómaga részesült rabszolga korában.

A sokadik bűzlő szobában, amely vagy harminc csont és bőr amerikánó szállásául szolgált, nagy meglepetés érte. Egy magas, fonnyadt húsú, madárijesztőszerű férfi nyomakodott át a tömegen, és térdre borult előtte.

– Drága leányom, könyörgök, ments meg ebből a pokolból! – kiáltotta összekulcsolt kézzel. – Emlékezz csak vissza, milyen sokat tettem érted. Etettelek, óvtalak...

Jan most döbbent csak rá, hogy az előtte térdeplő férfi nem más, mint Bannion céhmester. Megérintette arcán a billogot.

– Igen, nagyon is emlékszem mindenre. És hálából, mindazért, amit értem tettél, nem parancsolom meg fém barátaimnak, hogy itt helyben felkoncoljanak – vetette oda, és kivonult a teremből.

Egy tanárától azt hallotta valamikor, hogy a bosszú mindig rossz szájízt hagy az emberben, de Jan most mégis úgy találta, hogy nem is olyan kellemetlen ez az érzés...

Jan módszeresen átkutatta az Illatos Szellőt, végigvizsgálta a sovány és elkínzott arcokat, és egyre csak ugyanazt a kérdést tette fel nekik.

Aztán végre, az ötvenedik vagy századik bűzös, agyonzsúfolt teremben megtalálta, akit keresett.

 

Harminckettedik fejezet

A hadúr a csalóka fizikai látszat szerint, a trónteremben ült. Szelleme azonban nem volt jelen, hanem egyfajta lelki zsákutcában bolyongott tétován a koponyája mélyén. A trónterem padlója jobbra és előre lejtett. A Lord Pangloss erősen félrebillent, és egyre többet veszített repülési magasságából. Először kelet felé sodródott, aztán a szél irányt váltott, és most az óceán fölé ragadta magával. Ha a hadúr tudomást vett volna környezetéről, akkor most, megfordulva trónusán, a burkolat nagy, ferde ablakain át láthatta volna, amint a tenger szürke és felborzolt felszíne percről percre közeledik hozzá.

A hadúr ugyanígy kirekesztette tudatából a főpilóta tetemének látványát is, amely több lábnyit csúszott odébb a saját síkos vérében attól a helytől, ahol a hadúr kegyetlen koponyalékelést hajtott végre rajta hosszú kardjával.

A pilótára ugyanis az a szerencsétlen feladat hárult, hogy közölje urával: nincs remény a Lord Pangloss megmentésére. A hajtóművek nélkül lehetetlen biztonságos magasságban tartani a léghajót. A cellákban lévő gáz felhajtóereje önmagában nem elég ehhez, elsősorban azért, mert a hetes számú cellát sohasem tudták tökéletesen megjavítani. Amit ki lehetett dobni a léghajóból, azt mind kihajították már, beleértve azt a háromszáz embert, akit a hadúr „nélkülözhető”-nek nyilvánított.

Attól fogva a hadúr magába fordult, s figyelmen kívül hagyott minden további sürgetést, amellyel nyugtalankodó tisztjei és szolgái ostromolták. Azóta már ezek is feladták a küzdelmet, s a szokásos sztoicizmussal várták az elkerülhetetlent. Meg sem fordult a fejükben olyan alávaló gondolat, hogy vitorláik segítségével szökjenek meg kárhozatra ítélt léghajójukról.

A Lord Pangloss teste végül megérintette a tenger felszínét. Rövid találkozás volt, nem több egy futó csóknál, igaz, ablakok törtek be tőle, s a héj is megsérült számos helyen. A következő találkozás tovább tartott, s a harmadik örökre szólt.

A Lord Pangloss lassan letette mérföldes testét az óceánra. Az űrben született bordázat recsegve tiltakozott a túlzott megterhelés ellen, amelyre nem számíthattak tervezői. A víz zuhogva nyomult be a törött ablakokon és bejárati nyílásokon át, amelyeket ugyancsak nem arra terveztek, hogy ellenálljanak a víz nyomásának.

Az átlyuggatott alsó részeken tartózkodó japánok eszeveszetten menekültek az emelkedő ár elől, amely nem csak a vízbefúlás veszélyével fenyegette őket. Hamarosan megjelent az első hosszú, inas csáp, amely tapogatózva keresett magának utat az egyik folyosón...

A tenger szintje mind feljebb kúszott a trónterem hatalmas ablakain. A padlón hömpölygött a víz, de a hadúr továbbra is rezzenéstelen arccal bámult maga elé. Akkor sem reagált, amikor az egyik ablak hirtelen beroppant mögötte, s hatalmas víztömeg tört be a terembe. A víz felkapta a trónust, és a hadúrral együtt előreröpítette. Ekkor a jeges víz okozta sokk végre kiragadta lelki bezárkózásából. A létfenntartási ösztön automatizmusa túl erős ahhoz, hogy az ember le tudná gyűrni: a hadúr sikoltozva küzdött a feketén kavargó áradattal.

Aztán a felszín alatt valami őt is megragadta.

***

Jan korán ébredt, de csak feküdt tovább, hirtelen átérezve a jövő súlyát, amely rá várt. Annyi a tennivaló, akkora a felelősség... A lány tervei még meglehetősen homályosak voltak, de nagyjából úgy képzelte – s ezt Cerivel, Ashleyvel Carllal is megtárgyalta –, hogy megküzd az Égi Urakkal, és hatalmába keríti valamennyit, ugyanúgy, ahogy az Illatos Szellővel tette. Carl készített egy másolatot Ashley és jómaga programjáról, amit átvittek az Illatos Szellő számítógépes rendszerébe. Carl – a robotok és az Égi Angyalban tárolt pótalkatrészek segítségével – időközben teljesen helyreállította a másik hajó működését. A fedélzeten tartózkodó amerikánóknak és japánoknak semmi esélyük sem maradt rá, hogy valaha is átvegyék fölötte az uralmat.

Jan értésére adta a két csoportnak, hogy vagy békén megférnek egymással az Illatos Szellőn, vagy kiteszi őket a felszínre. Az amerikánó többség természetesen bosszút akart állni korábbi rabtartóin, ezért Jan kénytelen volt jó néhány pókot a fedélzeten hagyni, hogy ideiglenesen távol tartsák egymástól a két tábort. Egy amerikánóból álló küldöttség feltette a kérdést Jannek: miért nem költözhetnek át az Égi Angyalra, ahol rengeteg a szabad hely. Jan azt válaszolta, hogy hajlandó befogadni néhány asszonyt és gyermeket, de férfiak nem léphetnek az Égi Angyal fedélzetére, kivéve azt a két minervait, akit örömmel fedezett fel a japán léghajón.

Az Égi Urak meghódítása több évre elhúzódó feladatnak ígérkezett, s hogy aztán mi lesz, arról Jannek még ennél is halványabb elképzelései voltak. Azt remélte, hogy a megszelídített Égi Úr flotta egyesített lézerkapacitását kiaknázva hátrább tudja majd szorítani a földi településeket fojtogató penészest. Az Égi Angyalon rengeteg fagyasztott magot és állati embriót tároltak, s így az égi és a földi lakosság összefogásával – Jan vezérletével és a pótolhatatlan Carl segítségével – lehetővé válhat, hogy hatalmas területeket hódítsanak vissza a penészgombáktól.

Jan másik terve a minervai társadalom újraélesztésére irányult. Életbevágóan fontos volt ebből a szempontból az értékes minervai gének megőrzése és továbbadása. Mindenekelőtt egy-egy kisbabát akart a két minervai férfitól. Eddig rendben is volna, gondolta, de aztán hogyan tovább? Párosítsa tán a férfiakat a közönséges asszonyokkal? Ez ugyan felhígítaná a genetikai bázist, mégis jobb a semminél, mert elősegítené a minervai gének terjedését.

Hirtelen émelygés fogta el. Ügyelve rá, hogy meg ne zavarja Cerit, kikecmergett az ágyból, és kiosont a fürdőszobába. Hánynia kellett. Amikor megkönnyebbült, kiöblítette a száját, és vizet lötykölt az arcára. A tükörben Cerit pillantotta meg a háta mögött. A lány gyönyörű arca aggodalomról árulkodott. Ceri már csaknem visszanyerte régi önmagát, legalábbis fizikai értelemben, ámbár a visszatérő rémálmok és a minden férfi ellen megnyilvánuló heves gyűlölet arra figyelmeztette Jant, hogy a japán férfiaktól elszenvedett lelki sebek gyógyulása hosszú ideig el fog húzódni nála.

Ceri átkarolta Jan vállát.

– Ez már a harmadik alkalom mostanában, hogy reggeli rosszullétre ébredsz – mondta aggódva.

Jan biztató pillantást küldött Ceri felé a tükrön át.

– Nincs semmi bajom. Azt hiszem, ez csak a nemrég átélt viszontagságok utóhatása.

– Mindegy, szerintem ki kéne vizsgáltatnod magad az egyik orvosi masinával.

– Meg is teszem, mihelyt időm lesz rá.

– Ne halogasd. Intézd el most. Az én kedvemért – kérte Ceri.

Jan megfordult, és röpke csókot adott Ceri ajkára.

– A te kedvedért bármit, kedvesem.

***

Jan hitetlenkedve bámulta a képernyőt.

– Nem létezik, hogy terhes vagyok! Lehetetlen! A szaporodási ciklusom csak egy év múlva esedékes!

– Tévedés kizárva – közölte Carl. – A gép kifogástalanul működik.

Jan kétségbeesetten fordult Ceri felé.

– Hogyhogy terhes vagyok?! Tiszta őrület! De még ha fogamzóképes lennék is! Caspar herceg óta egyetlen férfival sem voltam... márpedig a gép szerint a megtermékenyítés pontosan hét hete... – Elhallgatott. Eszébe jutott, amit Milo tett vele azon a szörnyű éjszakán, ott kint, a penészesben...

Milo az apa! Egészen biztos, hogy Milo az!

– Milo volt az! – tört ki belőle. – Ő tette ezt velem, az a nem-ember szörnyeteg! Ki tudja, miféle változtatásokat hajtottak végre a magján a génészmérnökök, és mit művelhetett ő maga az én reprodukciós rendszeremmel.

Magához szorította Cerit. Könyörgő tekintete a másik lány pillantását kereste.

– Mit tegyek?

Ceri habozás nélkül válaszolt.

– Öld meg! – mondta hidegen.

Jan a fejét rázta.

– Nem! Azt nem. Meg kell szülnöm. Istenanyám, könyörgök, add, hogy lány legyen!

***

Egy órával később Jan sokkal nyugodtabban nézett szembe a tényekkel. A vezérlőteremben tartózkodott, egyedül. Most, hogy az Égi Angyalt Carl és Ashley irányította, nem volt szükség kezelőszemélyzetre. Átnézett a sivatag felett, a láthatárt szegélyező különös, lapos tetejű hegyek felé. Az Égi Angyal a Lord Matamoros területéhez közeledett, amely délről határolta a Lord Panglossét. Carl szerint a találkozás most már bármelyik nap bekövetkezhetett, és Jan erős akart lenni a sorsdöntő pillanatban.

Jan kezdett megbékélni azzal, amit magában hordozott. Már azt sem tartotta olyan katasztrofálisnak, ha a magzat netán hímnemű. Hiszen a gyermek nemcsak Milo génjeit örökli, hanem az övéit is! Ez jó esélyt jelentett arra, hogy egészen más legyen, mint az apja.

Eszébe jutott Milo koponyája, amelyet a szállásán tartott elzárva. Maga elé idézte a vigyorgó állkapcsot s az arroganciát, amely még halálában is áradt belőle. Ettől még eltökéltebbnek érezte magát.

Azért is legyőzi a férfit!

A minervai eszme diadalmaskodni fog!

[α] Ezékiel könyve: 26,19-21 (a fordító jegyzete)

[β] Ezékiel könyve: 39,21 (a fordító jegyzete)

[γ] Ezékiel könyve: 35,6 (a fordító jegyzete)

[δ] Ezékiel könyve: 9,4 (a fordító jegyzete)

[ε] Ezékiel könyve: 9,5 (a fordító jegyzete)


Valid HTML 4.01 Transitional

Google+ Google+ profil: Nagy Sándor.


Vissza Nagy Sándor honlapjára.